21 éve lépett fel Budapesten a Pearl Jam! | Exkluzív fotók és történetek 1996 novemberéből

Share Button

1996. november 17-én, egy – a rajongók számára mindenképpen gyönyörű – vasárnapi napon lépett fel eddig először és utoljára Budapesten a Pearl Jam. 21 év telt azóta, de még mindig rengeteg történet pihen a fiókokban Eddie Vedderék magyarországi fellépéséről. Ez az összefoglaló rajongói visszaemlékezéseken és korabeli koncertbeszámolókon keresztül próbálja felidézni azt a két napot, amit a zenekar Magyarországon töltött. Jó időutazást mindenkinek!

Eddie Vedder Budapest 1996 Pearl Jam 43 Eddie Vedder – Budapest, 1996 (Fotó: Vértes György)

Az MTV és a zenei világ, 1996-ban

A ’90-es évek elejének zenei átrendeződésében elévülhetetlen szerepet játszó MTV szép lassan kezdte elveszíteni a popkultúrára gyakorolt, világformáló erejét.

A rövid idő alatt felfutó és elképesztő népszerűségre szert tevő seattle-i zenekarokra a csatorna 1996 környékén már nem tudott, és talán nem is akart építeni. Layne Staley súlyos drogproblémáival, de főképpen Kurt Cobain 1994. április 5-i halálával, valamint a Pearl Jam médiabojkottjával, elveszítették a legfőbb vonzerejüket, a jóképű hétköznapi hősöket, akik valóban újat hoztak zenében, öltözködésben és úgy általában a világhoz való hozzáállásukban egyaránt. Újabb Nirvana, Pearl Jam és Alice in Chains videoklipek és interjúk nélkül pedig nem volt más választása a csatornának, mint új hősöket keresni.

Az MTV persze – a főképpen az általa gerjesztett – grunge-őrületből mindent kivett, amit csak lehetett. A gombamód szaporodó, a rádióbarátra polírozott slágerdalokkal mesterségesen feljavított post-grunge formációk unalmas és hiteltelen produkcióira cserélték az eredeti előadókat. A kevés kivétel egyik a Stone Temple Pilots volt, akik éppen akkor jelentkeztek harmadik albumukkal, a Tiny Music… Songs from the Vatican Gift Shoppal.

A rock- és metal-világ a seattle-i sokk után kezdett magához térni, bár a grunge hatása alól a legnagyobb metal előadók sem tudták kivonni magukat, elég ha csak a szintén ’96-ban megjelenő Bruce Dickinson (Skunkworks) vagy Metallica (Load) albumokra gondolunk. Mert bár egészen kiváló alkotás mindkettő, a zenei és arculatbeli változás komolyan megfeküdte az ősrajongók metalhoz szoktatott gyomrát.

Az olyan. hatalmas népszerűségnek örvendő rock/metal zenekarok 1996-os lemezei – mint például a Motörhead – Overnight Sensationje, a Rush – Test for Echója, a Pantera – The Great Southern Trendkillje vagy a Sepultura Roots lemeze – mellett rengeteg új, az aktuális zenei szemléletmódon jókorát csavaró, a hangzásokat és ritmusokat másképp megközelítő, mára már klasszikussá vált anyag jelent meg az évben: az Aenima (Tool), az Evil Empire (Rage Against The Machine), a The Polithics of Ecstasy (Nevermore), a Life is Peachy (Korn), az Antichrist Superstar (Marilyn Manson) vagy az October Rust (Type O Negative).

A seattle-i bandák a lehetőségeikhez képest aktívak maradtak. Májusban megjelent a Soundgarden Down on the Upside-ja, az Alice in Chains áprilisban rögzített és májusban képernyőre kerülő MTV Unplugged koncertje júliusban kijött CD-n is, júniusban Mark Laneganék kihozták az évtized utolsó Screaming Trees lemezét, a zseniális Dustot, és a Pearl Jam is bejelentkezett augusztusra, a No Code-dal.

A Pearl Jam 1996-ban

A Pearl Jam számára mozgalmasan indult az 1996-os év.

Januárban megjelent a Dead Man Walking című, csodálatos Sean Penn filmhez rögzített filmzenealbumon a Long Road és a Face of Love, mindkettő Nusrat Fateh Ali Khan, pakisztáni énekes közreműködésével.

A hónap végén Eddie megjelent a Sundance filmfesztiválon, hogy a Hype! című, seattle-i zenei életről szóló dokumentumfilm megjelenési partyján, majd a Fastbacks-szel eljátszotta a Leaving Here című dalt.

A zenekar februárban Grammy-díjat nyert a Spin The Black Circle-lel, a Legjobb Hard Rock Előadás kategóriájában. Eddie híres (vagy inkább hírhedt?) köszönősorai – “nem tudom, hogy mit jelent ez, nem gondolom, hogy bármit is jelentene” – a mai napig is beszédtémát szolgáltatnak, azokra a pillanatokra talán még ma is emlékszik mindenki.

Júniusban megjelent a Jeff Ament, Robbi Robb (Tribe After Tribe) és Richard Stuverud (ex-Fastbacks) trió csodaszép albuma, a Three Fish első lemeze.

Aztán jött a hír!

“Azzal egy időben, hogy a következő album első kislemezét, a Who You Are-t eljuttatta a rádióadókhoz, a Pearl Jam egy kilenc hetes, harmincegy állomásos világ körüli turnét jelentett be. A körút szeptember 16-án indul Seattle-ből és huszonkilenc várost érint, köztük olyanokat, mint Dublin, London, Berlin, Párizs, Róma, Budapest, Isztambul, Barcelona és Lisszabon. Eddig csupán a városok és dátumok ismertek, a pontos helyszíneket még nem közölték. A zenekar új albuma, a No Code augusztus 27-én jelenik meg. A Who You Are – az unortodox, kelet-indiai hangulatával – egy olyan lemezanyagot vizionál, amivel a banda egy újabb kihívás elé állítja önmagát, ahogyan azt minden egyes lemezénél eddig is megtette! A zajos rockdal Hail Hailtől, a mélyre hangolt, Springsteen-hatású balladáig, az Off He Goes-ig, a No Code most sem lesz más, mint tipikus Pearl Jam”hangzott el az MTV Newsban, 1996. július 25-én.

A No Code turné és a prágai vész

A Pearl Jam egy titkos bemelegítő bulit tartott szeptember 14-én, a seattle-i Showboxban.

A koncerten kilenc No Code-on szereplő dal debütált.

A buli csúcspontján így szólt Eddie a közönséghez: “Jó estét! Isten hozott az R.E.M. lemezbemutató partyján. Isten hozott a Pearl Jam reunion turnéján. Hallottátok már az új lemezt? Nos, most újra meghallgathatjátok!”

Két nappal később, 1996. szeptember 16-án pedig hivatalosan is belevágott a seattle-i Key Arénában a No Code lemezbemutató turnéjába. A tizenöt, jellemzően keleti-parti helyszín meghódítása után, a zenekar csupán három napot pihent, majd repülőgépre szállt, hogy 1996. október 4-én Corkban (Írország) belekezdjen az egy hónapos, húsz állomásos, európai koncertsorozatába.

Budapest a tizenötödik állomást jelentette.

Előttünk Prágában játszottak, ahol azonban nem várt kellemetlenséggel kellett szembenézniük Eddie Vedderéknek.

A cseh fővárosba Milánóból, magánrepülőgéppel utazott át a zenekar, a színpadi felszereléseket viszont kamionnal szállították át az észak-olasz városból. A hatalmas havazás miatt azonban a konvoj elakadt Ausztriában, így a tervezettnél csak jóval később érkezett meg a cucc a helyszínre. Az idő rettenetesen szorított, nagyon úgy tűnt, hogy a fellépést minden igyekezetük ellenére sem tudják megtartani.

A várakozó tömegben egyre nagyobb pánik lett úrrá.

A Pearl Jam roadjait azonban nem olyan fából faragták, hogy csak úgy feladják a dolgot: a normál esetben tizenkét órán keresztül tartó építés helyett, mindössze három (!) óra alatt koncertképessé varázsolták a színpadot!

Végül a Fastbacks aznapi buliját törölték, Jeff Amenték pedig kétórás késéssel kezdtek. Eddie a mikrofonhoz lépett, és így szólt a közönséghez: “A mai koncert majdnem elmaradt. Szeretnék köszönetet mondani néhány embernek. Szeretnénk megköszönni a kamionsofőröknek, akik átjutottak a hóakadályokon és elhozták nekünk ide a felszerelésünket. De a legfontosabb, hogy nektek köszönetet mondjunk” – majd a zenekar belevágott a Go/Last Exit kettősbe.

A Pearl Jam aznap este valamivel több, mint két órát játszott (a koncertet ide kattintva lehet megnézni).

Másnap, 1996. november 16-án, egy nappal a magyarországi koncert előtt repültek át Budapestre.

 

A budapesti Pearl Jam koncert hivatalos plakátja

 

A prágai és budapesti koncerthez Ward Sutton, az Ames Bros (Jeff Ament Pearl Jam basszusgitáros és testvére, Barry Ament poszter és pólódizájner cége) felkérésére álmodta meg az egyedi plakát kreatívot. A New Yorkban élő képregényrajzoló-illusztrátort a No Code turné első, seattle-i állomásához bízta meg először a Pearl Jam, ezt követte a prágai/budapesti alkotás, amihez Sutton a személyes tapasztalataiból merített:

 

“1990-ben, nem sokkal a berlini fal ledöntése utáni időszakban, a nyugati befolyás korai időszakában jártam Prágában és Budapesten. A nyugatiasodó kultúra emlékei így hát ott voltak velem, amikor a poszter tervezéséhez hozzákezdtem. A képen ábrázolt emberek kötelességtudó munkások helyett kötelességtudó fogyasztók, akik az egészségtelen, tömeggyártású gyorskaját zabálják éppen.”

 

Ward Sutton Pearl Jam Budapest poster Ward Sutton, valamint a budapesti és prágai koncertre készített plakátja (Fotó: RJ Sangosti, The Denver Post)

 

A két koncertre Budapest és Prága saját plakátot készíttetett magának. Hazánkban a teljesen letisztult, szürke alapon megjelenő, fekete-fehér No Code logó határozta meg az arculatot, ami aztán megjelent a jegyeken és a szórólapokon is.

A  Pearl Jamnek , vagy legalábbis Jeff Amentnek tetszett a leegyszerűsített poszter-kreatív, de legalábbis annyira értékesnek vagy egyedinek találta, hogy lefényképezze magának az egyik budai hirdetőoszlopon. Ward Sutton a következő években számtalan alkalommal dolgozott újra Pearl Jam turnéplakátokon, többek között ennek a Prágai plakátot is újraálmodta 2012-ben, az Ames Bros felkérésére.

 

Amikor még Damon Hill megvolt – Magyarország 1996-ban

A rendszerváltás eufóriája messze járt már, az MDF-kormány választási bukásával az MSZP-SZDSZ koalíció került hatalomra. Magyarország miniszterelnöke Horn Gyula, köztársasági elnöke Göncz Árpád volt. Egy évvel a nevével fémjelzett intézkedési csomag indulása után, februárban lemondott Bokros Lajos, minden idők legnépszerűtlenebb magyar pénzügyminisztere.

Az évben nyári Olimpiát rendeztek Atlantában, ahol hat aranyérmet nyertünk (Czene Attila, Egerszegi Krisztina, Kiss Balázs, Kovács István, Kőbán Rita, Rózsa Norbert, valamint a Horváth Csaba-Kolonics György kenukettes), és ahova még a Lisztes-Sebők-Szanyó-Dombi-féle olimpiai futball válogatottunk is kijutott. És bár a Hungaroringen Jacques Villeneuve nyert, a Forma 1-es világbajnok az a Damon Hill lett, akit egy évvel később, az akkor még csupán 20 éves Palik László a közvetítés során szem elől tévesztett, hogy aztán a világba kiáltsa generációnk legnagyobb rejtélyét, “a hova lett Damon Hill”t!

Stadiont akkor pont nem építettünk.

Viszont a Népstadionban szeptemberben fellépett Michael Jackson, a jegyekért 4900 Forintot kértek (a Pearl Jam küzdőtér 2800 Forintba került), az “előzenekarok” pedig DJ Bobo és a Hip Hop Boyz voltak. Kifejezetten jól alakult ’96, a budapesti koncertkínálatot tekintve: Jackson mellett koncertezett hazánkban Sting, Mark Knopfler, a Red Hot Chili Peppers, a Cure, a Bon Jovi, a Def Leppard és a Deep Purple is!

Jobbnál-jobb, azóta kultikussá vált filmek árasztották el a hazai mozikat, olyanok, mint a Trainspotting, a Jerry Cantrell cameójával megspékelt Jerry Maguire, a Cantrell első szólódalával (Leave Me Alone) felvezetett Kábelbarát, a Sikoly-sorozat első része, vagy éppen az Alkonyattól Pirkadatig. Meg persze a Hölgyválasz, a romantikus filmekre nyitott szívvel beülők számára örökre felejthetetlen pillanattal, [spoiler alert] amikor kiderül, hogy Richard Gere még sem Jennifer Lopezhez érkezik meg a mozgólépcsőn a vörös rózsával, hanem a feleségéhez.

Az év kulturális sokszínűségére a Pearl Jam november 17-i, Budapest Sportcsarnokbeli koncertje tette fel a koronát.

Eddie Vedderék a legendás seattle-i punk zenekart, a Kim Warnick-vezette Fastbackset választották a turné előzenekarának.

 

Budapest, egy amerikai szemével

 

“A ’Budapest’ szó hallatán vidáman öltözött hölgyek jelennek meg a szemeim előtt, akik elegáns, vörös ruhás huszárok társaságában hajókáznak a Dunán, úgy 1892 tájékán. De ehelyett, amikor november közepén megérkeztem a városba a Fastbacks-szel, gyorséttermeket és topless bárokat találtam, mintha a [berlini] fal ledöntése után a kapitalizmus egyetlen külső megnyilvánulása a Pizza Hut és a pornó lenne. Tovatűnt a romantika és az elegancia aurája: a város kopottas és vészjósló, a korábbi dicsőségének csupán csak a hamis látszata.

 

Budapest atmoszférája olyan, mint egy John Le Carré [angol kémregény-író – PM] novelláé: a Keleti Pályaudvar aluljáróinak barna oszlopai között haladva, mindenhol kettős ügynököket látni. Örökre megmarad bennem a kép, ahogyan a Duna felett elterülő, szomorú szürke ködből a szobrokkal teletűzdelt budai oldal kiemelkedik, illetve a magányos Pearl Jam zenész, ahogyan zsebre vágott kézzel sétál az Erzsébet híd felé, a magányos zenekar végtelen külföldi útján.

 

Szükségtelen elmondanom, hogy a punk rock alig tud fejlődni ilyen környezetben: bár Budapest Ausztriához való közelsége (mindössze két óra vonattal) miatt néhány amerikai punk zenekar turnézott már itt a városban, a hangulat sokkal inkább a hatvanas évek hippikorszakát idézi, mintsem az MTV-jét. Nyáron Budapest ad helyet a Diáksziget nevű, hétvégi fesztiválnak, míg az underground techno és house pinceklubok bőségesen jelen vannak a környéken.”

 

(részlet Gina Arnold, Kiss This: Punk in the Present (1997) című könyvéből)

 

Találkozás Jeff Amenttel a Gellért Szálló előtt – a Pearl Jam Budapesten

“Gimnazisták voltunk, hűtöttük a levet egy novemberi délutánon, 1996-ban, két nappal a Pearl Jam budapesti koncertje előtt. Hirtelen felmerült az ötlet, hogy meg kellene tudni, mikor érkezik a zenekar Budapestre, aztán ki kellene menni a reptérre fogadni őket.

A tudakozótól megszerzett számon – ez még a vonalas telefon idejében volt, az internet előtt –, a barátom angolul próbált érdeklődni, hogy vajon egy Mr. Michael McCready nevű utas melyik géppel érkezik másnap. Ebben ugye az volt a csel, hogy így majd nem tinirajongóknak vél minket a infópultos, hanem minimum komoly külföldi üzletembereknek, és simán kiadja az érintett gép utaslistáját.

Nem adta ki.

Mi viszont nem adtuk fel, ezért valamivel később már azzal próbálkoztunk, hogy akkor legalább a másnap Prága felől érkező gépek érkezési idejét adják ki (Google híján ez így telefonon ment). Ha jól emlékszem, talán két gép érkezett másnap Prágából, az egyik korán reggel. Egy magánrepülőgép. Ez tűnt esélyesnek.

Másnap beültünk a haverom rozzant kocsijába, és már jóval az érkezési idő előtt a Ferihegy 1 teraszán voltunk (közben izgultunk, hogy visszafelé is beinduljon a kocsi). És akkor a távolban megjelent egy szürke kisgép – ha láttál már Michael Jackson-koncertvideókat, nagyjából fogalmat alkothatsz arról, hogy hirtelen milyen állapotba kerültünk -, szép lassan leszállt, és kinyílt az ajtaja.

Vedder dugta ki a fejét először.

Megállt, körbenézett, nyilván gondolkodott, Bukarest-e ez itt, vagy Budapest, aztán leballagott, mögötte a többiek. Nem hittük el! Tök üres volt a reptér, kettőnkön kívül senki nem várta őket. Négy évvel voltunk az MTV Unplugged és két évvel az atlantai koncert CD után, Alive, ívenfló, jeremy, MTV Awards, és az összes hype – és két szakadt gimnazistán kívül senki sem látta, ahogy a zenekar teljesen „civilben” beballag a vámépületbe (vagy mibe).

Kiszaladtunk az épület elé, nehogy lemaradjunk, és a kerítésen túlról, néhány méterről figyeltük, ahogy McCready farzsebbe dugott kézzel álldogál és beszélget a többiekkel az egyik mikrobusz oldalánál. Egy ideig tátottuk a szánkat, aztán sietősen elmentünk a parkolóban hagyott kocsiért, hogy biztosan járjon a motor, amikor a menet megindul.

Végigmentünk a gyorsforgalmin, aztán az Üllői úton: előttünk az egyik kisbusz, mögöttünk a másik kettő. Tulajdonképpen a Pearl Jam konvojában utaztunk! Nem hittük el… ezt sem! (nevet)

A koncertplakátokkal tarkított Üllőin vonultunk, és néztük az embereket, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy kik mennek el mellettük alig két méterre.

A Gellértbe vitték őket.

Kiszálltak a buszból, és hangszerrel a kezükben (nem ám a road viszi a hangszert) beballagtak a szállodába, mi pedig jobb híján visszamentünk az autóhoz és vártunk. A haverom egy idő után megunta a várakozást, és bement a hotelbe, hogy angolul “teljesen hivatalosan” megkérdezze, hogy Mike McCready úr ott van-e, de a recepión természetesen letagadták őt.

Valahogy azért feljutott az emeletre, majd visszajött azzal, hogy a zenekar tagjai ott ülnek az étteremben.

Mivel a portáról lepattantunk, nem tudtunk mit tenni, vártunk tovább.

Aztán egyszer csak megjelent a kijáratnál Jeff Ament, egy fényképezőgép volt nála. Ahol most egy trafik működik a Gellért Szállóval szemközti oldalon, állt egy villanyoszlop, amire egy koncertplakát volt felragasztva. Jeff azért jött le, hogy azt lefotózza.

Kipattantunk a kocsiból, odamentünk hozzá és szóba elegyedtünk vele. A haverom felajánlotta, hogy megmutatjuk Budapestet neki, de Jeff mondta, hogy szervezett programjuk van, viszik őket mindjárt várost nézni. Közben lejött Stone Gossard egy kék színű pufidzsekiben, majd jó pár stábtag is. Megálltak a villamossín és a járda közötti szakasznál, a peronon. Közben meg jöttek-mentek az emberek körülötte, mindenki ment a dolgára leszegett fejjel, ők meg álltak ott négyen-öten és várták Jeffet.

Eddie-nem volt velük, ő fent pihent a szállodában.

Jeff a beszélgetésünk végén adott egy-egy No Code-os matricát nekünk. Rá volt írva, hogy ‘Jeff A.’, ‘VIP’, illetve a koncert dátuma. Azt mondta, hogy mennyünk le a koncert után hozzá és majd ott folytathatjuk a beszélgetésünket.

Az egész sztoriban az volt a legdurvább, hogy a csapból is ők folytak, az emberek pedig ott mentek el tőlük három centiméterre, de nem néztek fel, nem vettek észre, hogy kik mellett haladtak éppen el!”

(Töller Gábor, a Flop gitárosa – a történetnek itt nincs vége, folyt. köv.)

PJ Deep No Code_43 Emlékek az 1996-os, európai Pearl Jam turnéról, a jobb alsó sarokban egy budapesti jeggyel (Forrás: Deep – a Ten Club tagok 2017-es magazinja)

A Pearl Jam koncert

A zenekar a beálláson improvizált egy kicsit, a zenészek jammeltek, majd eljátszották a Mini Fast Cars-t, azaz az MFC-t. Az Eddie Vedder szerzemény akkor még nem jelent meg sehol, koncerteken sem játszottak, csupán a következő Pearl Jam-sorlemezen, a másfél évvel később, 1998. február 3-án megjelenő Yielden tették Vedderék közkinccsé.

A koncertbeszámolójának bevezetőjében a Rockinform azt írta, hogy “a BS-ben agyig teltház fogadta Vedderéket”, de ez sajnos messze nem volt igaz.

Az előzetes jegyeladások egyáltalán nem alakultak jól, a teltházra valójában esély sem volt, ezért a koncert hazai szervezője, a Multimédia, az Amerikai Nagykövetség segítségét kérte. A Taszáron állomásozó NATO katonáknak egy nap alatt buszokat béreltek, és a saját költségükön a Budapest Sportcsarnokhoz szállították őket.

Az egyenruhások örültek a váratlan kimenőnek és zöldbe borították a BS küzdőterét.

„Az IFOR katonák egyébként azért kerültek oda, mert az utolsó pillanatban tölteni kellett a helyet, mert nem fogytak a jegyek. Szerencsére az Amerikai Nagykövetség is besegített nekünk ebbe. A buli egyébként viszonylag simán zajlott. Akkor vannak nagyobb sztorik, amikor valami hepaj van. Függetlenül attól, hogy 2016-ban szerintünk nem lenne szükséges idehozni a katonákat ahhoz, hogy tele legyen a hely. Pedig akkor még sokkal jobban benne volt a pörgésben és a köztudatban a zenekar, mégsem tudott sajnos teltházat csinálni” – mondta el a Grungerynek egy 2016-os interjúban Márkus Éva, a Live Nation marketing és pr igazgatója.

Cím Eddie Vedder – Corduroy vagy Rearviewmirror? (Fotó: Vértes György)

Fastbacks

A nyitóbanda, a seattle-i Fastbacks egy valódi, helyi punklegenda, amelynek még a tinédzser Duff McKagan is a tagja volt egy ideig.

A hagyományos, két fiú-két lány felállású zenekart Kim Warnick, basszusgitáros-énekes, Kurt Bloch gitáros és Lulu Gargiulo gitáros-énekes alapította, 1979-ben. A felállás az évek során csak a dobos poszton változott. A legtöbb időt, majd’ egy évtizedet, a Budapesten is színpadra lépő Mike Musburger töltötte a dobok mögött, de a Jeff Amenttel közös munkákból (Three Fish, RNDM, Tres Mts.) ismert Richard Stuverud is a zenekar tagja volt egy ideig.

“A Fastbacks pontban 19:00-kor foglalta el a színpadot a Budapest Sportscarnokban (sic!) és rendben le is ment a műsora, úgy értve, hogy nem fújolták ki őket, mint ahogyan azt Salt Lake Cityben és Rómában tették velük. Kim [Warnick] a különleges, ezüst színű kezeslábasát vette fel, Mike [Musburger] háromrészes öltönyt viselt, és míg Lulu [Gargiulo] mosolyogva szédelgett, addig Kurt [Bloch], az ugrásaival és a karpörgetésével, őrült módjára bepörgette a közönséget az olyan, egymás után következő, gyors és dallamos számok alatt, mint  a Fortune’s Misery, az Impatience, a K Street, vagy a Going To The Moon” – írta Gina Arnold, Kiss This: Punk in the Present (1997) című könyvében a koncertről.

Gina Arnold lelkesedése kicsit túlzónak tűnik, a punkok produkciója valójában nem nagyon hatotta meg az akkor még meglehetősen szellősen ácsorgó közönséget.

A Metal Hammer újságírója, bizonyos plazma, például így írt a fellépésről: “Most például a Fastbacks nevű, muzeális értékkel bíró, seattle-i garázs punk bandával akartak turnézni. Így hát nekünk, akik a Pearl Jamre voltak kíváncsiak, előbb meg kellett néznünk a Fastbackset. Minő öröm! Legalábbis annak, aki még életében nem hallott a Ramonesról, vagy ha mégis, akkor felvillanyozza egy női verzió lehetősége. Én nem vagyok ilyen idióta, úgyhogy csak annyit mondhatok, hogy ha egy 1980 táján alakult banda még ma is csak itt tart, akkor maga a mennyből leszállt, isteni Eddie Vedder sem segíthet rajtuk.”

A Fastbacksre nem volt felkészülve a hazai publikum, ami egyrészt abból adódott, hogy kevesen ismerték a csapatot, másrészt egyáltalán nem volt nyitott a közönség Kim Warnickék zenéjére, csak a Pearl Jam érdekelte a jelenlevők nagyrészét.

Az általános hozzáállást kiválóan példázza a Rockinform ide vonatkozó része: “Kissé késve érkeztem a tetthelyre, a publikum zöme számára ismeretlen előbanda épp a húrokba csapott. Eleinte azon tipródtam, hogy meg kéne tudni, hogy ki is játszik [rajta volt a jegyen – PM], ám ahogy haladt a banda előre a műsorban, úgy lettem egyre biztosabb abban, hogy ez meglehetősen felesleges fáradozás. A négyesfogat muzsikája nélkülözött minden olyan jelleget, ami ezt szükségessé tette volna. Az épp divatos, semmitmondó, punkos rockmuzsikát nyomták, persze szigorúan dallamosan, ahogyan a trend megkívánja” – elmélkedett a zsurnaliszta, az 1979-ben (!) alakult, legendás Fastbacks koncertjével kapcsolatban. Ez azonban semmi ahhoz képest, ahogyan Seattle első számú női punk-legendáját, Kim Warnickot jellemezte: “Ehhez egy jellegtelen, hangú, divatjamúlt fazonú énekescsajt találtak [találtak!], aki – becsülendő módon – a bőgőtémákat is interpretálta.”

A Pearl Jam koncert

“Az amerikai hadsereg számos jelenlévő képviselője csak fokozta a kavalkádot meglehetősen feltűnő megjelenésével és a hazai koncertkultúrából eléggé kilógó viselkedésével, amivel semmi rosszat nem akarok mondani, mindössze annyit, hogy a legsűrűbb tömegből is kiríttak” – írta a Rockinform munkatársa, EFTOMO, a koncertről szóló beszámolójában.

Persze nem tudtak kibújni a bőrükből, és a Sometimes nyitánya után berobbanó Corduroytól a Hail Hailen át, a negyedikként elhangzó Animal végéig teljesen átrendezték a sportcsarnok első 15-20 sorát. Nem túlzás azt állítani, hogy a színpad előtt a talpon maradásért küzdött mindenki, a meglepett emberek dőltek, mint a dominók, egymást kisegítve támasztották és kapkodták fel a váratlan lökéshullámoktól egyensúlyukat vesztett társaikat.

“Jön az Animal, és a nagyérdemű egyszerűen megőrül – a lábamon is alig tudok megállni a hullámzásban, ami majd’ két méteremnél fogva nem kis esemény” – írta a Rockinform újságírója.

Ezen sorok írója például az egyik cipőjét vesztette el a Vitalogy B oldalának nyitótétele alatt, de nem érdekelt, hogy letaposták, csak az eufória, hogy a Pearl Jamet életemben először, ráadásul egyből a negyedik sorból láthatom. Nem volt fontos, hogy a Keleti Pályaudvarról zokniban kell a novemberi hidegben haza vonatoznom, hiszen karnyújtásnyira álltam Mike McCreadyéktől. Ráadásul bármilyen hihetetlen, de az önálló életre kelt lábbeli a Dissident alatt valahogyan meglett!

“Az új albumot és a műsort is indító , csupasz Sometimes-t még elvitte az az öröm, hogy a Pearl Jam nem csak a képzeletünkben létezik, azonban az olyan, újabb nótákat, mint mondjuk a Peter Gabriel hangulatú Who You Are, vagy a Habit, inkább csak udvarias érdeklődés fogadta. Bezzeg, amikor az Animal még a buli elején bedugta a fejét, a publikum azonnal felébredt! Mert hát mi más kellene az embereknek, mint a jó nóták? Olyasfélék, mint a Rearviwmirror, a Dissident, az Even Flow, a Daughter vagy a Corduroy, nem is beszélve a Jeremy vagy az Alive-típusú Seattle-himnuszokról” – fejtegette plazma a Hammerben.

Eddie Vedder Budapest 1996 november 17_43 Eddie Vedder – Budapest, 1996 (Fotó: Vértes György)

A közönség elképesztő lelkesedéssel vetette magába a koncertbe, a Dissidentet például a dal súlyához képest is óriási ováció fogadja. Eddie hangja viszont iszonyú fáradtnak tűnt. A Rearviewmirrorban érezni először, hogy rövid időn belül sokadik koncertjüket játsszák, a dal vége felé elfogy a levegő, kifejezetten jól jön a közönség kórusa neki.

Előtte azonban még elhangzik a Black Red Yellow, ami abban a pillanatban Pearl Jam-történeti jelentőségűvé is válik, mivel a Hail Hail maxi B-oldalas dalát itt, nálunk játssza el először élőben a zenekar! Hurrá, Budapest most már sohasem maradhat ki az antológiákból! Eddie annak rendje és módja szerint elfelejti a verze első sorát, de hát ez az előbb említett okok miatt senkinek ez sem tűnik fel. Sokkal inkább furcsa, hogy mennyire unottan énekli a dalt, pedig a felkonfjában a zenekart a turnén őket követő rajongóknak címezte.

Eddie hangja a koncerten egyébként végig rendetlenkedett, egy-két esetben – például a zseniális State Of Love And Trustnál – kifejezetten kemény küzdelmet folytatott a magasakkal. Jack Irons egy pillanatig sem ragaszkodott Abbruzzese dobtémáihoz, inkább végigtrappolta sokunk legnagyobb kedvencét.

“És mit mondjak, nem igazán dobta fel a show-t mintegy fénytechnika gyanánt üzemeltetett gömbtükör sem, mellyel mindenki bízvást találkozhatott, amennyiben járt valamelyik művelődési házban disco-bálon a nyolcvanas években.” (Rockinform)

A Better Mant utólag szúrta be Eddie a setlistre, egészen egyszerűen libabőr visszahallgatni, ahogyan a közönség együtt énekelte a dalt vele. A Pearl Jam által leginkább preferált koncertdalt, az Even Flow-t, Mike McCready óriási, wah-pedálos szólójának elsöprő dinamizmusával vezették át a Glorified G-re. A Vs. egyik legjobb tétele előtt, a jelenlévő amerikai katonákhoz szólt az énekes: “Oké, ez a dal a katonáknak szól, akik most is odakint vannak. Kaptok valami vicceset. Közelebb kellene jönnötök, nem gondoljátok?” A szarkazmus tapintható Vedder szavaiban, mivel a Glorified G (G, mint gangsta) egy fegyvertartás ellenes dal, és a pletykák szerint Eddie akkor írta, amikor Dave Abbruzzese, a banda előző dobosa vásárolt magának egy fegyvert és levitte azt az egyik Pearl Jam próbára.

Az énekes mogorvának tűnt, pedig még a zenekarral jó kapcsolatot ápoló Bill Clinton második választási győzelme óta is még csak tizenkét nap telt. A kampányban aktívan résztvevő zenekar azonban talán pont emiatt sem erőltette a politikai megnyilvánulásokat, már ha a helyszínen jelenlévő katonákhoz való fura hozzáállását nem tekintjük annak.

A Jeremy persze óriási volt, az egész Budapest Spotcsarnok állva tombolta végig a dalt, ahogyan az alapdallista utolsó darabját, az Alive-ot is.

PJ BP setlist duplaA Pearl Jam 1996. november 17-i, budapesti setlistje

A levonulás majdnem öt perce húzódott már, amikor végre visszajöttek a színpadra a Vedderék. Az énekes a mikrofonhoz lépett, és így szólt a közönséghez: “Az egész zenekar és a kísérőszemélyztünk nevében köszönetet szeretnék mondani azért, hogy eljöhettünk az országotokba, a városotokba. Köszönjük a lehetőséget, hogy játszahattunk nektek.”

A 115 perces koncert alatt egyetlen egyszer sem hangzott el Budapest vagy Magyarország neve a színpadon.

Az ráadás hét dala a Stone Gossard énekével előadott Mankinddal kezdődött, és két feldolgozást is tartalmazott: a Who miatt népszerűvé vált, de eredetileg Mose Allison dalt, a Young Man Bluest, illetve a Fastbacks-szel közösen előadott Eddie Holland szerzeményt, Leaving Here-t. Utóbbit Vedder így vezette fel: “A következő dalt nem mi írtuk, de jó! (nevet) 1963-ban vették fel, de az még nem a Who volt, csak ők tették ismertté. És az én kedvenc zenekarom a The Who, a következő kedvencem pedig a Fastbacks, az a zenekar, amelyik ma este fellépett előttünk. Ők fognak segíteni, énekelni velünk ebben a dalban. A mi seattle-i szomszédaink, köszöntse őket mindenki!”

Volt még Lukin, I Got Id, a refrénjénél ütemes tapssal kísért, csodaszép Present Tense, az újra kisebb ferfordulást okozó, meglepetés Once, végül a pusztító Porch, az erejével telejesen elkészült Eddie Vedderrel, aki valószínűleg minden idők legkedvesebb módján, egyenként köszönte meg a Budapest Sportcsarnok közönségének, hogy ott voltak a bulin!

 

“We’d like to thank you right there, we’d like to thank you right there and you and you and you and you and you and you and you and you and you and you and you and you and you and you and you, the other guy and you and that guy, that girl and you and you and everyone thank you and you and you and you and you and you and… all of you! Thanks a lot! We enjoyed our stay. See you next time!”

 

“Lehet sírni egy-egy favorit után, de végül is elnyomták, amit kellett, amiért jöttünk. Hogy mi kell még ezen kívül? Mondjuk egy ennél sokkal jobb hangzás. Egy olyan, ahol a gitárok nem dörmögnek a háttérben, ahol nem csak a vidáman vigyorgó Jeff bőgőjét lehet hallani, hanem mondjuk a Rearviewmirror gerincsimogató díszítéseit is. A legfőbb cipőbámuló hangja sem volt olyan formában, mint a lemezeken, és sajnos ezeket a hiányosságokat nem volt mivel palástolni, hiszen a ‘látványos’ és a ‘show’ kifejezések továbbra is hiányoznak a Pearl Jam szótárából.” (plazma, Metal Hammer)

„Ülőhelyem volt, így egy színházi távcső segítségével vettük szemügyre Eddie tokáját és  Jack Irons öreges dobolását. A Red Hot Chili Peppershöz hasonlóan a Pearl Jam is csak egyszer járt eddig Magyarországon, de az az egy alkalom pont a zenekar pályaívének hullámvölgyébe esett (a RHCP meg ugye a teljesen felejthető One Hot Minute anyagával, Frusciante-mentesen jött ide). Eddie Vedder nekifutott, de végül nem ugrott be a tömegbe a tízezer embert megénekeltető Alive alatt, talán ez jellemzi a legjobban az egész műsort. Mindenesetre jó volt látni nemzedékem egyik emblematikus amerikai sztáregyüttesét, de sajnos a koncertre sokkal kevésbé emlékszem, mint arra a kommandósok általi, mindössze pár perces igazoltatásra, amit hazafelé a Keleti Pályaudvarnál, vonatra várva szoptunk be, és amelyben az egyik haverom kontaktlencsetartóját roppant gyanús, drogszerű objektumként méricskéltek a rend őrei.” (Gróf Balázs, Lángoló Gitárok)

Eddie Vedder Budapest 1996 Eddie Vedder – Budapest, 1996 (Fotó: Vértes György)

A koncert után – a Jeff Ament-sztori vége

“Lement a koncert, és akkor valahogy lekeveredtünk az alsó részre. Nem volt egyszerű, az a beengedés ott a magyarokon múlt. Nem ment simán, hogy mondjuk felmutattuk a matricát és akkor felnyílt a kapu, hanem oda be kellett dumálnunk magunkat.

Egy baromi szűk folyosón haladtunk át, majd egy szobába várakoztattak, ahonnan nem szabadott kimenni. Három asztal mellett, nagyjából tízen lehettek még ott rajtunk kívül.

Aztán egyszer csak bejött a Jeff. Körbement, kezet fogott mindenkivel és mindenkihez leült egy kicsit beszélgetni.

Mi voltunk az utolsók. Főképpen zenéről beszélgettünk, meséltem, hogy nekünk is van egy bandánk, megkérdeztem tőle, hogy elküldhetem-e nekik a demónkat. Mondta, hogy persze, dehát erre nyilván nem fogja azt mondani, hogy ne küldd el, légy szíves! Majd egyszercsak felállt, és odahozott egy papírt, meg egy tollat. Fura volt. Nem értettem a dolgot! Most tényleg autogramot akar nekünk osztogatni, mint valami Britney Spears?! Mondtam neki, hogy köszi, de ugorhatjuk ezt a lépést! Ő pedig, hogy nem, nem, nem, várjál!

Leírta a papírra a nevét és egy címet. Letette elénk és mondta, hogy figyeljetek, ha bármikor Seattle-ben vagytok, ugorjatok be, itt lakom! Vittünk neki egy üveg Tokajit, amit természetesen nem lehetett bevinni, ezért kint hagytuk, BS-en kívül. Hívtuk, hogy ugorjunk ki érte, de mennie kellett, mert már indultak is tovább Isztambulba, a következő koncertre, úgyhogy elbúcsúzott tőlünk.

Ott lézengtünk, próbáltunk magunkhoz térni a folyosón, aztán egyszer csak megjelent Eddie. Nagyon kicsinek tűnt, pláne ahhoz képest, hogy mekkora hangja van. Ránk köszönt, hogy ‘hi’, mi is csak annyit mondtunk neki, hogy ‘hi’. Erre rávágta, hogy ‘bye’ és elment. Ennyi volt a találkozás Eddie Vedderrel.

Nahát, akkor ezt megbeszéltük! (nevet)

Most már, negyvenegy évesen, máshogy állna hozzá az ember az ilyen dolgokhoz, de az akkor, hatalmas varázslat volt!”

(Töller Gábor, a Flop gitárosa)


 

Pearl Jam – No Code Tour 1996

 

Helyszín: Budapest Sportcsarnok

Időpont: 1996. november 17.

 

Pearl Jam

Eddie Vedder – ének, gitár

Stone Gossard – gitár, ének

Mike McCready – gitár

Jeff Ament – basszusgitár

Jack Irons – dob

 

Setlist:

1. Sometimes

2. Corduroy

3. Hail Hail

4. Animal

5. Dissident

6. Who You Are

7. Black, Red, Yellow

8. Rearviewmirror

9. Better Man

10. Habit

11. Off He Goes

12. Even Flow

13. Glorified G

14. Daughter (Androgynous Mind tag)

15. Jeremy

16. State of Love and Trust

17. Immortality

18. Alive

 

(szünet)

 

19. Mankind

20. Young Man Blues (Mose Allison cover)

21. Lukin

22. I Got Id

23. Present Tense

24. Once

25. Leaving Here (Edward Holland, Jr. cover) (with Fastbacks)

26. Porch (with Happiness Is a Warm Gun snippet)

 

 A koncert hanganyagát innen lehet letölteni!