SEATTLE | 14/08/2020 | 09:43

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

A bátrak igaza – Pearl Jam: Gigaton (2020)

Kategória: Lemez Szerző:

Hét évet kellett rá várni, míg végre megérkezett a Pearl Jam tizenegyedik lemeze, a Gigaton. A lassan 30 éve működő seattle-i zenekar sajátos zenei evolúciójaként is értelmezhető legújabb kiadvány minden korábbinál bátrabb és kísérletezőbb zenét hozott. Lemezkritikánk.

 Pearl Jam – Gigaton (2020)

It’s evolution, Baby!

„Ez a föld az enyém, ez a föld szabad,
Azt csinálok vele, amit akarok, de a felelősség nem az enyém
Ez az evolúció, bébi”

(Pearl Jam: Do The Evolution)

___

Az evolúció jó!

Nem, ez nem jó kezdés, ezzel a kijelentéssel valószínűleg nem mindenki értene egyet. Ott vannak például a kardfogú tigrisek. Vagy a gyilokmadarak. Ők egészen biztosan vitatkoznának. Az evolúció áldozatokkal jár. Nyertesei és vesztesei vannak.

A Pearl Jam tagjai mindig is rugalmasabbak voltak a többségnél. Jóval bátrabbak. Ők például életben mertek maradni önálló individuumként és közösségként is. Kimaradtak a „some die just to live”-típusú dolgokból. Találtak újabb és újabb célokat a zenén és a zenélésen kívül más művészeti ágakban, és társadalmi kezdeményezésekben is. A legklasszabb, hogy sohasem a környezethez alkalmazkodtak, hanem a világot tették a maguk számára élhetőbbé. A hosszabb és göröngyösebb utat járták, de mindvégig önazonosak maradtak, az idő pedig őket igazolta.

Az egymási iránt érzett kölcsönös tisztelet és elfogadás egy – bármilyen közhelyes is – valódi családdá formálta az öt tagot és a zenekar szűkebb környezetét. A Pearl Jam létezésének egyik kulcsa az volt, hogy a művészi szabadságot olyan tágan határozták meg, amelyben minden egyes tag kényelmesen érezhette magát. Korlátokra nem volt szükség, mert annyira messzire egyikük sem akart merészkedni, hogy az a túlélésüket veszélyeztette volna. A teória, miszerint nem azért nem ír olyan dalokat a Pearl Jam, mint az Even Flow, az Alive, a Black, az Animal vagy a Daughter, mert már nem tud, soha nem volt érvényes. Hogy a kilencvenes évek elejének hangzásával és dalírási metódusával kapcsolatban Stone Gossardék teljesen elvesztették az érdeklődésüket, sokkal inkább igaz. Az elmúlt két évtizedben nagyszerű dalok születtek, de míg a sokak által vágyott Ten/Vs. korszakban könnyedén meg lehetett fogalmazni, hogy mitől működik annyira jól a Pearl Jam, mostanra különösen heterogénné vált az összkép, lemezről lemezre kellene különböző szempontokat megfogalmazni a megfejtéshez. It’s evolution, Baby!

A másoknál tapasztalható megfelelési kényszer helyett a sokszínűség és a mondanivaló egyértelmű fókuszba állítása határozta meg a lemezeiket. A közönség persze eltérő módon reagált a dologra: míg a kevésbé rugalmasak folyamatosan a következő Ten megjelenésében reménykedtek, addig a zenekarhoz valamiféle fura, intim kapcsolatba kerülő, ijesztően lojális tömeg feltétel nélküli módon elfogadóvá vált Vedderék mindenkori dolgaival kapcsolatban. A minden csodás, amit a Pearl Jam csinál” hozzáállás mellett szinte észrevétlenül szakadt ránk a felismerés: a Pearl Jam teljesen más tempóban öregszik, mint mi.

A fent leírtak mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Gigaton olyan lett, amilyen. A legbátrabb lemez, amit a Pearl Jam valaha is kiadott. Ahogyan az utóbbi időben mindig, most is Eddie kezében volt a toll elsősorban.

Gigaton

Már a felvezető dalok alapján is számítani lehetett arra, hogy a Pearl Jam valami teljesen más dologgal fog kijönni, mint eddig bármikor. Kísérletezősebb lesz, sokkal több kockázatot vállal fel, olyan utakon jár majd, ahol eddig még sohasem. A trióból – Dance of the Clairvoyants, Superblood Wolfmoon, Quick Escape – random kettő azonnal működött a többségnél, még az első hallásra szokatlanul erőtlen és feleslegesen zajosra vett hangzás ellenére is. Kicsit tartani lehetett tőle, hogy mi következik abból, hogy nem az eddigi tíz lemezből haton közreműködő, minden jóságra garancia Brendan O’Brien ül majd a produceri székben, hanem egy Josh Evans nevű úriember.

Evans eddigi munkáiról vajmi keveset lehetett tudni. A Gigaton társproducere 2008 óta gitár- és billentyűtechnikusként dolgozott a Pearl Jam turnékon, ezzel párhuzamosan pedig Chris Cornell és Kim Thayil gitártechnikusa is volt a 2010 és 2017 közötti időszakban. Evans dolgozott Jeff Ament Heaven/Hell című szólólemezén, pár Mike McCready-hez köthető projekten és a Soundarden King Animal albumán is. Első, Pearl Jamhez köthető hangmérnöki munkái között találunk egy 2017-es válogatás kiadványhoz felvett Brandy Carlile feldolgozást (Again Today), de a 2018-as Can’t Deny Me-t is vele rögzítették Vedderék.

A Gigatont hallgatva két dolog szinte azonnal egyértelművé válik: a lemez leginkább Ament Heaven/Helljének vonalához áll a legközelebb és Brendan O’Briennel ez a lemez egészen biztosan nem ilyen lett volna. Valószínűleg pont ezért nem őt választották Vedderék, a kísérletezéshez most valaki más kellett. (O’Briennel természetesen megmaradt a jó kapcsolat, sőt, a producer billentyűjátékát hallhatjuk a Quick Escape és a Retrograde című dalokban.)

Egy biztos koncertdallal indul a lemez, az egyik olyan felvétellel, ami nagyon sokszor elő fog kerülni a fellépéseken. A Who Ever Said mégsem a tempósabb, Binaural-időket idéző verzéje és Life Wasted-hangulatú refrénje, hanem a középrész miatt izgalmas elsősorban. Dal ez a dalban: két olyan ötletből gyúrták össze a végeredményt, amelyek külön-külön is simán megállták volna a helyüket. Talán így már nem is olyan furcsa leírni: a legjobb dal a lemezen valójában a Who Ever Said letisztult dallamokból szinte őrületig fokozódó középrésze. A szöveg és a zene itt teljesen összefonódik hangulati szempontból: Az otthon ott van, ahol az összetört szív / Az otthon ott van, ahol a sebeink vannak / Villogó csillagok, mögöttük barangolsz / Hely a sírkőnek, bölcső a sírnak / Minden válasz megtalálható a hibáinkban, amiket valaha elkövettünk”. Gyönyörű! Eddie egyre jobban bepörgeti magát, hogy aztán visszajusson a refrén hallhatatlan soraihoz: „Bárki, aki azt állította, hogy már minden el lett mondva, letett arról, hogy elégedett legyen”.

A Superblood Wolfmoon rutin garázs rockja nem különösebben izgalmas, a többi dalhoz képest kifejezetten sablonos, de a Who Ever Said után ez a dal a logikus folytatás. Szerkesztési szempontból kiváló munkát végeztek Vedderék, ennél jobb helyen nem lehetett volna a lemezen. És egészen biztos, hogy a Wolfmoonnal is gyakran találkozunk majd a koncerteken.

A jelenkori Pearl Jam igazi esszenciáját az elsőként bemutatott Dance of the Clairvoyants adja. Pedig elsőre – ne szépítsük – sokkoló volt szembesülni a nyolcvanas évekbeli szörnyedelmekre emlékeztető dobgépes kezdéssel, de a teljesen Pearl Jam-idegen verze alatti prüntyögést sem volt könnyű azonnal megemészteni. És mégis, mire a dal végére ér az ember csak mosolyog magában, hogy nem igaz, ezek az arcok megint megcsinálták! Jó, a dalt első sorban Eddie óriási, nagyon el akarom most ezt nektek mondani” hozzáállással előadott énektémái viszik el. Sokan Talking Heads-et és a Once in a Lifetime-ot kiáltottak, én pedig never again”-t, miután megnéztem, hogy pontosan melyik dalról is van szó.

Amikor megérkezett a Clairvoyants klipje láthattuk, hogy a szerepek felcserélődtek: Jeff Ament gitározik, Stone Gossard pedig basszusgitározik a felvételen. Volt már ilyen korábban is, ha Jeff hozott egy számot (lásd például a Smile-t). Miközben a tökéletességre várunk sok minden elsikkadhat / Amikor a múlt a jelen, és a jövő nincs többé / Mikor minden holnap ugyanolyan, mint korábban volt” – énekli Eddie a refrénben és nehéz lenne vitatkozni vele. A Dance of the Clairvoyants az elmúlt évek egyik legjobban megírt, felépített és producerelt dala, nem véletlen, hogy gyorsan sokak kedvencévé vált (nekem is).

A Quick Escape aztán visszahoz valami olyat, amit már nagyon régen hallhattunk a zenekartól és amire titkon mindig is vágytunk. Zenei szempontból az egész dal, de főképpen az utolsó rész, Mike McCready zseniálisan jó szólójával akkora Mad Season-hangulat, hogy az valami hihetetlen! Nyilván Vedder dallamai teljesen mások, mint amit Layne Staley hozna a témára, de a rideg gitártémák, Matt Cameron őrületesen húzós dobjátéka olyan erődemonstráció, amilyet emberemlékezet óta nem hallottunk Seattle-ből! Lifeless Dead-jellegű katarzis, szinte hallja az ember, ahogyan Layne megszólal a szóló végén:„…that unclean dead.” A szöveg egyébként az egyik legjobb az egész lemezen, Queennel, Freddie Mercury-val, Kerouack-utalással és a Bushleaguer után egy újabb konkrét, épp regnáló republikánus elnököt savazó témával: “Át a határon Marokkóba, Kashmirba aztán Marrakeshbe, ez a távolság, amit meg kell tennünk, hogy találjunk egy helyet, amit Trump még nem b…tt el”.

Az első merengés a minimum No Code-szintű, csodás Alright-nál, Jeff újabb szerzeményénél jön el. I’m Open benyomások egy kidolgozottabb, kerekebb verzióban. Cameron gitározik, Jeff billentyűzik és kalimbázik (afrikai pötyögős hangszer), Vedder pedig csodaszépen énekli Ament szövegét. Nagyon jól áll neki ez a visszafogott, puhább tónus. Gyönyörű dal, az egyik legszebb, amit mostanában írtak.

A hatodik Seven O’Clocktól (én biztosan hetediknek tettem volna) viszont mintha egy másik lemez kezdődne el. Az eddigi dalokat Vedder és Ament írta (a Dance of Clairvoyants papíron közös munka, de alapból az is Jeff-é), innentől kezdve viszont Mike McCready, Stone Gossard és Matt Cameron is jegyez egy-egy számot, illetve egészen pontosan McCready kettőt. Azt várhatnánk, hogy a szerzők személye újabb ötleteket és változatosságot hoz, de sajnos ez nem teljesen így van. A heterogenitás itt inkább a zenei koncepció megbicsaklását jelenti, amitől az első öt dal által teremtett egység egy pillanat alatt felbomlik. A Gigaton utolsó hét felvétele baromi nehéz lett.

Apropó Gigaton! A lemez címe – magyarul gigatonna, vagyis egymilliárd tonna – egy, a klimatológiában alkalmazott mértékegység. Többek között akkor használják, amikor meg akarják becsülni a pólusoknál olvadó jégmennyiséget. Tökéletesen passzol hozzá a borító, amin Paul Nicklen kanadai természetfotós Ice Waterfall című, 2014-es felvétele látható. A kép a Jeges-tengeren készült, Norvégia Nordaustlandet nevű jégsapkájának olvadását örökítette meg. Eddie Vedder egy dedikált, a fotós egyik (egy narválról készített) fényképével dizájnolt szörfdeszkát küldött Nicklennek köszönetképpen.

De vissza a dalokhoz! A Seven O’Clock közös szerzemény (mínusz Cameron), valamiféle Springsteen-es amerikai soft rock, kellemes hallgatni való, de zenei szempontból semmi több. Mondanivalóját tekintve pedig egy újabb élesnyelvű Trump-kritika. A Never Destination McCready-é, minden izgalomtól mentes, The Who-hatású, tempósabb ősrock, enyhe Backspacer-es Supersonic-áthallásokkal. A Take The Long Away-t Matt Cameron hozta, a dal végi McCready-szóló extra zseni, az azt követő lezárás/outro pedig szimplán isteni. A szóhasználat – “show me how to live divine” – alapján nem nehéz kitalálni, kinek szólhat. “Ültesd el a gondolatot a fejedben / Ami a tiéd az valójában az enyém / Mutasd meg nekem hogyan kell istenként élni / Ami a tiéd, az valójában az enyém / Vissza egy pillanatra a fejedben, menj vissza az időben / Ami a tiéd, az valójában az enyém” – énekli Vedder, miközben valahonnan a távolból Meagan Grandall, seattle-i énekesnő/multi-instrumentalista több szólamú vokáljait hallani.

A legnagyobb szívfájdalmam Stone Gossard Buckle Up című dala. Nem hiszem el, hogy hét év alatt ennyire futotta attól az embertől, aki a This is Shangrillát, a Stardog Championt és a többi, korábban említett klasszikust írta. Ez a felvétel simán elment volna a Brad-projekthez (RIP drága Shawn Smith) vagy egy Gossard-szólóalbumra, de ide nagyon kevésnek érzem. Imádom Stoney stílusát és ha lenne három erős dala a lemezen, egy szót sem szólnék, de egyszerűen nem értem, hogyha már mindenki hozhatott minimum egy-egy ötletet, akkor ő miért ezt hozta?

A Comes Then Goes a legszemélyesebb téma a lemezen. A dalt Eddie Vedder Chris Cornellnek írta. Zenei oldalról rém egyszerű, a Far Behind-vonalat (lásd Into The Wild) képviseli. A szöveg tartalmi szempontból sokkoló, mert ez alapján úgy tűnik, mintha az utolsó időkben valami nagyon nem lett volna rendben Eddie és Chris között: “Hol voltál? / Vethetek egy futó pillantást a barátomra? / Nem tudom, hogy hol és mikor hagyta hátra egyikünk a másikat / Megosztottak minket és a problémák megsokszorozódtak / Az idő pengéi szikeként vágtak el egymástól”. Majd jön a következő versszak, de ehhez azt hiszem, semmit sem kell hozzáfűzni: “Fent vagy lent… próbáld újra / A nő leesett az oltárról / Egy látomás, hogy elkaptad őt, de a fametszet vörösbe borult / Bárcsak ne te lettél volna az, akit önző módon és vég nélkül irányíthatott”. Nem szívesen írom le – és tényleg sokat próbálkoztam, hogy átforduljon a dolog -, de mindezek ellenére sem jön át annyira Eddie elkeseredettsége, önmarcangolása és dühe, mint azt vártam egy ilyen szöveg után. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy a dal dúrban és nem mollban van, vagyis az akkordmenetek egészen egyszerűen nem negatív érzelmeket közvetítenek. Nem segíti a zene a szöveg mélyebb befogadását, és hát nagyon kevés olyan szomorkás énekdallamot ismer a történelem, amit dúr akkordokra énekeltek (ilyen egyébként a Black verzéje, de ott a bridge-nél és a refrénnél mollra vált át).

Így érünk az utolsóelőtti Retrograde-hez, aminek sokkal előbbre kellett volna kerülnie. Szépen kidolgozott dal, az egyik legjobban hangszerelt az összes közül. Mondjuk azt nem tudom, hogy mi a francnak kellett három szereplőnek – McCready, Ament, O’Brien – is billentyűznie benne, de nyilván megvan az oka. Ismét csak felmerül a kérdés, ha Mike McCready-ben ilyen dalok vannak, akkor talán több esélyt is kaphatna a többiektől. “Halld most a hangot a távolban / A mennydörgésé lehet / Vagy a tömegé” – zárja fenyegető sorait Vedder valahonnan az égbolton túlról. A zene maga a vihar, a szél, az eső, az apokalipszis.

A River Cross-t már ismerjük régebbről, állandó szereplője volt Eddie 2019-es európai szólóturnéjának. A Retrograde tombolása után csak a látszólagos nyugalmat hozza el, de a csend valójában a pusztulás némasága, nem a reményé. “Mindig azt gondoltam, hogy átkelhetek a folyón / De a másik oldal most távolabb van / Ahogy közelebb értem megfordult és kiszélesedett / A horizont elhalványul” – kezdődik a dal, majd Eddie a dal végén a végtelenségi ismétli: “Oszd meg a fényt, és nem fognak tudni minket lent tartani”.

Összegzés

Egyetlen Pearl Jam lemez sem volt még ilyen hosszú (57 perc), és az egyik elkészítése sem tartott olyan sokáig, mint a Gigatoné. A dalok önmagukban is hosszabbak és a mondanivalójukkal együtt – klímaválság, politikai aggályok, az emberiség jövőjének kérdései – legalább annyira súlyosak, mint a lemez címe. Nem robog át a Gigaton a hallgatón, mint a 36 perc körüli Backspacer; a befogadása és megértése sokkal hosszabb időt vesz majd igénybe, mint bármelyik korábbi albumé. Eddie Vedder aktuális és komoly üzeneteket fogalmaz meg, aggódása globális méretű, jóval túlmutat a szokásos amerikai problémakörön. A lemez nem vállalkozik arra, hogy biztos megoldásokat adjon a jövőt illetően. A Pearl Jam tagjainak ugyanúgy nincs forgatókönyve, ahogyan bárki másnak sincs. Kifejezetten üdítő, hogy nem akar Vedder úgy tűnni, mint aki mindenre tudja pontosan a választ.

Sokáig tartogat még megfejteni valót a Gigaton számunkra. Korábban azt akartam írni, hogy simán lehagyhattak volna Amenték egy-két dalt a lemezről. Akkor talán más lenne a ritmusa a kiadványnak és ez a javára szolgált volna. A rengeteg hallgatás és a szövegek fontossága miatt, azonban most már teljesen más a véleményem erről. Hosszú ideig tart még, mire azt mondhatjuk, minden egyes apró pillanatot a magunkévá tettünk, de aki akarja és időt ad neki, egészen biztosan meg fogja érteni. A Gigaton nem csak kategórialépés, hanem egy új korszak kezdete is lehet a Pearl Jam történetében.

“Semmi sem állandó, csak a változás maga” – mondta egykoron Hérakleitosz. Eddie Vedderék mindig rettentően tudatosan és bátran alakítottak a zenei kifejezésmódjukon, és ahogy eddig mindig, most is nekik lett igazuk. Nekik, mert megint csak úgy tudtak változtatni, hogy mindeközben az identitásukat is képesek voltak megtartani. A Gigaton úgy lett tipikusan Pearl Jam lemez, hogy valójában egyáltalán nem lett az.

Érdekes ellentmondás, ugye?

10/10

___

Pearl Jam – Gigaton (2020)

Megjelenés: 2020. március 27.
Kiadja: Monkeywrench Records

Pearl Jam:

Eddie Vedder – ének, billentyűk (Seven O’Clock), orgona (River Cross)
Stone Gossard – gitár, basszusgitár (Dance of the Clairvoyants), percussion (Buckle Up), vokál (Buckle Up), billentyűk (Retrograde)
Mike McCready – gitár, percussion (Dance of the Clairvoyants), billentyűk (Retrograde)
Jeff Ament – basszusgitár, billentyűk és gitár (Dance of the Clairvoyants, Quick Escape), dob loop (Quick Escape), billentyűk (Alright, Seven O’Clock), kalimba (Alright, River Cross), programming (Seven O’Clock), zongora (Buckle Up)
Matt Cameron – dob, dobprogram (Dance of the Clairvoyants), gitár (Alright, Take the Long Way), vokál és programming (Take the Long Way)

Közreműködött:

Josh Evans – billentyűk (Superblood Wolfmoon, Never Destination, Buckle Up, River Cross), dob programming (Alright)
Meagan Grandall – vokál (Take the Long Way)
Brendan O’Brien – billentyűk (Quick Escape, Retrograde)

Tracklist:

  1. Who Ever Said
  2. Superblood Wolfmoon
  3. Dance of the Clairvoyants
  4. Quick Escape
  5. Alright
  6. Seven O’Clock
  7. Never Destination
  8. Take the Long Way
  9. Buckle Up
  10. Comes Then Goes
  11. Retrograde
  12. River Cross

Vélemény, hozzászólás?

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE