SEATTLE | 18/09/2019 | 22:11

Seattle-Budapest Grunge Magazin

A hipnotizőr sziluettje – A Perfect Circle koncert (Bécs, Wiener Stadthalle)

Szerző:

A friss, 2018-as, Eat The Elephant című albumának bemutatására érkezett az osztrák fővárosba a Perfect Circle, Maynard James Keenan és Billy Howerdel zseniális zenei projektje. A túlnyomórészt új szerzeményekből álló, sok-sok korábbi top dalt nélkülöző koncertre rengeteg magyar rajongó utazott el Bécsbe, a többek között a 2006-os Tool és a 2014-es Pearl Jam koncerthelyszíneként is szolgáló, Sportaréna méretű Wiener Stadthalléba. Koncertbeszámolónk.

 A Perfect Circle – Eat The Elephant Tour 2018 (Fotó: Adam Messler, soundwavebrigade.com)

A blaire-i boszorkány

„Erre nem voltam felkészülve” – mondta társának egy magyar srác a hátunk mögött, a második Chelsea Wolfe-dal elején.

„Ehhez nem ittam eleget” – bukott ki belőle néhány pillanattal később.

„Harminc percet adok nekik” – sóhajtott végül lemondóan.

Ekkor fordultam hátra. Merthogy teljesen igaza volt, én is nagyjából ugyanezt éreztem. Ott álltunk a koncerten és nem értettük, amit látunk és hallunk. Aztán persze mindketten maradtunk.

A hangzás egy döglődő, ősrégi Rakéta porszívóhoz hasonlított, Chelsea meg a blaire-i boszorkányhoz. Nem ő az, akivel szívesen összefutnék éjszaka egy kietlen sikátorban: arcába zúduló haja egy sötét sminkben (?) és egy boszorkányos outfitben végződött. Nem tudom, hogy mi lehet a szomorúságának az oka, de egy rettentően súlyos performanszt adott elő. Valaki a koncert után viccesen megjegyezte, hogy valószínűleg Chelsea-nek a Walt Disney bemutatja rajzfilmjei helyett a Sejt című, agyament, művész-thrillert vetítették le hétről-hétre vasárnap délutánonként, és hát ez lett a dologból.

A fények végig hátulról érkeztek, emiatt a zenekar tagjaiból alig lehetett látni valamit. Egy gitáros, egy billentyűs-basszer és egy dobos hölgy kísérte őt, utóbbi egészen jó munkát végzett, de valószínűleg ő is csak azért tűnt ki, mert a másik kettő tag végig a pedálok nyomogatásával volt elfoglalva. Nem tudni, milyen formában voltak. Megsaccolni sem lehet, hogy milyen, ha jó formában vannak és milyen, ha rossz. Egy idő után próbáltam a szövegre koncentrálni, hátha az segít, de egy fikarcnyit sem kerültem közelebb a megoldáshoz: a leginkább Chrysta Bell legelvontabb dalainak énektémáihoz hasonlítható dallamok mondanivalójából nagyjából semmit sem sikerült megértenem.

Lassan múltak a percek, a zene homogén, súlyos és nyomasztó volt, de nem metálos, sokkal inkább pszichedelikus értelemben. Ha csak a mentális nyomasztást nézem, az énekesnő produkciója simán illett volna például az új Twin Peaks-évad atomrobbanásos részéhez. Szóval el tudom képzelni, hogy Maynardéknak bejön ez a zene! Ms. Wolfe mindenesetre jól megtanulta a leckét Keenantől: mindössze egy “kösz, hogy meghallgattatok minket, az utolsó számunk következik” jutott a közönségnek és ennyi.

Fura, de a fentiek ellenére abszolút volt koncepció a produkcióban. A művészet bizonyos fajtája volt ez, nem vitás. Ahhoz viszont, hogy az átlag zenerajongó lelkére is hasson, nagyon sokat kell(ene) dolgozni a befogadásához. Hangulat kell hozzá, de hogy mikor lehet ilyesmire ráhangolódni, nem tudom. Mondjuk megnézném, hogy meddig jutna az, aki Chelsea Wolfe-val a fülében indulna el reggel a munkába.

A koncert alatt szigorúan tilos volt fotózni és videót készíteni. A mobilhasználatot azonban nem tiltották, ezt használta ki egy mellettem álló srác, akik végig kanasztázta (!) Chelsea Wolfe koncertjét. Aztán jött a vég: az udvarias taps után a zenészek levonultak, a roadok elpakoltak, majd megjelent egy fószer, aki felporszívózta Chelsea-ék után a színpadot. Ennél a két, szürreális momentumnál jobban talán nem lehet a koncertet jellemezni.

___

A Perfect Circle

Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem az Eat The Elephant elsőre kifejezetten csalódást okozott. Agyonpolírozott, túlcsiszolt hangzás, sápadt, lassú dalok, sehol egy agresszívebb, dühösebb pillanat, vagy egy lendületesebb tempó, ami azonnal magával ragadott volna, mint ahogy az a Mer De Nomsnál és a Thirteenth Stepsnél is szinte azonnal megtörtént. A Mer De Noms súlyát ugyan már nem vártam, de eleinte kifejezetten idegesített, hogy sok volt a diszkó a lemezen. A pergő hangja pedig sok esetben valami szörnyű, nyolcvanas évekbeli, elektromos dobcuccra emlékeztett. A szövegek és az énekdallamok most is zseniálisak voltak, de egy-egy Judith/The Outsider/Passive-típusú groove, főleg a Puscifer-dolgok után, nagyon jól esett volna Maynard énekéve kiegészítve. Aztán ahogyan telt-múlt az idő, minden egyes hallgatásnál közelebb került hozzám a lemez. Ehhez egyébként jelentősen hozzájárult az, hogy időközben megérkezett a vinyl verzió is, és újra csak beigazolódott, hogy vannak zenék, amiket egyszerűen csak nem CD-n kell hallgatni. Mostanra már azt gondolom, hogy az Eat The Elephant egészen lenyűgöző, a hangzásnak elképesztő tere van, nagyjából mindennél szebben szól, mint amit az utóbbi években hallottam!

___

A koncert

By And Down (The River)
Contrarian
Judith
Passive
Pet
The Outsider

Ez a hat kedvenc dalom Maynardéktól. Na, ezek közül egyiket sem játszotta a Perfect Circle a Stadthallében! A Judith egészen Bécsig állandó eleme volt a műsornak, a Contrarian pedig a turné közepéig volt setlisten. A Petre mondhatjuk, hogy kiváltotta a Counting Bodies Like Sheep To The Rythym Of The War Drums (a dal, ami komoly kihívója az Elderly Woman Behind The Counter In A Small Townnak, a leghosszabb dalcímért folytatott versenyben), a másik három viszont egyáltalán nem volt műsoron Európában.

Persze, nehéz úgy egy tökéletes setlistet összeállítanod, ha minden dalod óriási. Kivétel talán a rettenetes diszkó-shit So Long, And Thanks For All The Fish, bár élőben nyilván az is máshogy szólt. Mindenesetre fura volt látni a Tool-pólós, seggig érő hajú, marcona arcokat eltáncolgatni a dal ritmusára. Bár lemezbemutató turné volt, bátor dolog volt bevállalni a koncerteket ezek nélkül és ezért megemelem a kalapomat a Perfect Circle előtt. Láttunk mostanában best of programmal zenekarokat, és jó is az, de ennyi kockázat, azt hiszem, simán belefér! Reméljük, hogy nyáron így lesz ez a Toolnál (és az Alice in Chainsnél) is.

Hogy mégis közel tökéletes élményt kapott a kétharmadnyira szűkített, fekete függönyökkel leválasztott nézőtéren helyet foglaló Wiener Stadthalle közönsége, annak a Perfect Circle nevében található jelzőhöz mért módon összerakott, jó felépített műsor volt az oka. Ugye, hogy milyen fura? A felsorolt kedvencek nélkül is majd’ minden tekintetében kerek tudott lenni ez az este!

Mindenki ismeri a történetet, hogyan lett a Tool gitártechnikusából, Billy Howerdelből korunk egyik legeredetibb dalszerzője és az egyik legérzékenyebb kezű gitárosa. Egészen egyedi, ahogyan a hangszeréhez közelít: szinte simogatva adja ki azokat az azóta védjeggyé vált, visszahangosított, szellős dallamokat. Olyan, mint egy festő, aki falméretű képeket alkot apró vonásokból, lenyűgöző részletességgel, csak Billy nem ecsettel, hanem hangokkal dolgozik. Hogy mennyire az ő gyermeke zenei szempontból a Perfect Circle, ahhoz elég csak meghallgatni az egyetlen, eddig megjelent Ashes Divide-albumot.

Mégis azt gondolom, hogy a valódi különbséget Maynard James Keenan zsenije jelenti a két produkció között. MJK egy elképesztően intelligens, igazi, korabeli művészember, aki, ha éppen hosszú évekig stagnál a főzenekara, hát saját produkciókat hoz létre azért, hogy valamilyen formában folyamatosan kifejezhesse önmagát. Ha pedig nem zenél, a kreativitását értelmes és gazdaságilag is hasznos dologra fordítja: sikeres kaliforniai borászata (“Caduceus Cellars”) a bizonyíték arra, hogy a zenén kívül is van élete, hogy valami egészen más területen is képes maradandót alkotni.

 A Perfect Circle (Fotó: Adam Messler, soundwavebrigade.com)

“Sit and talk like Jesus”

A Perfec Circle-től megszokhattuk, hogy jól végig gondolt, precízen felépített koncerteket ad. Az első pillanattól az utolsóig, a színpadkép, a dalsorrend, az átkötések, minden pontosan meg van tervezve. Másfajta előadásmód ez, mint amiért a grunge-bandákat annyira szeretjük. Ott az ösztönösség, itt a tudatosság a meghatározó attitűdje az előadásoknak. Nem véletlenül használom itt az előadás szót. Ahogyan a sejtelmesen megvilágított színpadra felsétált Greg Edwards billentyűs-gitáros, Jeff Friedl dobos, majd Maynard James Keenan, és belekezdtek az új album címadójába, az Eat The Elephantba, tulajdonképpen mintha nem is egy koncertbe, hanem valamiféle másfél óráig tartó, élő filmvetítésbe kezdtek volna bele.

A három zenész, három eltérő méretű, nagyság szerinti sorrendben felállított, kör alakú dobogón állt: Maynard a színpad mértani közepén, míg Friedl a jobb, Edwards pedig a bal oldalon foglalta el a helyét. Aztán szép lassan felsétált a színpad elülső, a közönséghez közeli részére a zenekar két „frontembere” Matt McJunkins és Billy Howerdel is. Ekkor még szinte tényleg teljes sötétség honolt a színpadon, a hátulról jövő fények hol megvilágították, hol eltakarták az énekest. Hátborzongató és gyönyörű volt egyben, ahogyan a dal utolsó hangjánál az addig teljes szürkeségben megbúvó, hatalmas függönyt, alulról megvilágították kék reflektorokkal. A publikum egy emberként hördült fel a gyönyörűségtől, de nem volt túl sok idő ámuldozni, már jött is a Disillusioned, majd a Hollow.

A várható setlist előzetes feltérképezése után ide vártam egy hatalmas beindulást, de az sajnos nem jött el. A gitárok egyszerűen akkor még nem dörrentek meg ott, ahol álltam, de annyira nem, hogy még az is felmerült bennünk, hogy egyszerűen nem szól Billy hangszere. Hátrébb, a keverőpult környékén álló zenész barátaink szerint pedig pont a basszus volt kevés és a gitárok voltak nagyon elől. Szóval fura, mert azért csak egy jól bejáratott, zárt helyen voltunk, ahol az ilyesmi azért nem annyira jellemző.

Az első, komoly libabőr emiatt nem a Hollow-nál, hanem a Blue-nál jött, de azt is felülmúlta a The Noose és őrületes zúzdájával az új lemezes Talk Talk. Nekem korábban nem esett le, hogy a szövegen túl – „Sit and talk like Jesus / Try walkin’ like Jesus / Sit and talk like Jesus / Talk like Jesus / Talk talk talk talk / Get the fuck out of my way” – a dalnak is ekkora súlya van, de látva a refrént teli torokból üvöltő sokaságot, meg kellett állapítanom, hogy egészen biztosan én voltam eddig figyelmetlen. [Update: a koncert után újra és újra meghallgattam a Talk Talkot, zenei szempontból ég és föld a lemezes és az élő verzió.] A Talk Talk mellett hatalmasat ütött még az új lemezes Doomed és persze a Counting Bodies Like Sheep To The Rythym Of The War Drums is. Utóbbinál mintha egy hatalmas, több tonnás kőgolyót csapkodtak volna a Stadthalle padlójához, szinte beleremegett a csarnok a Nine Inch Nails-nél is Nine Inch Nails-esebb ritmusokba).

És ha már a hangzás: a dobok valami olyan elképesztően szépen szóltak, amilyet én még élőben soha nem hallottam. A pergő kopogósra, feszesre volt húzva, a lábdob gyomorszájon vágott, a cinek pedig szó szerint csilingeltek. Kemény lehet Josh Freese helyét átvenni egy bandában, de Jeff Friedl elképesztő zenész, nem véletlenül került be a Modern Drummer magazin olvasóinak Top 5 dobosa közé idén! Friedl dobcucca mellett a technikusa folyamatosan cserélgette a pergőket és az állótamokat. Amikor egyszerre két pergőn játszott, az pedig valami egészen fenomenális volt!

A setlist a szellősebb dalokra épült, emiatt sokat énekelt Maynard egyedül, mindenféle zenei kíséret nélkül. A nézőtéren tartózkodók teljes csendben hallgatták az énekes hihetetlen dallamait: szeretem, amikor ennyire partner a publikum! Maynardnak van egy vele született, különleges hangszíne. Nem is lehet pontosan megfogalmazni azt, hogy mit művel a hangjával, a hajlításaival: egészen kivételes, már-már hipnotikus, ahogyan bánik vele! Persze most is elbújt a félhomályban a szürke (?) öltönyében és hosszú parókájában a kíváncsi szemek elől, csupán a sziluettje látszódott a koncert alatt. Hozta az ismert – szögletes, térdhajlításos, fura, Tai Chi-szerű – mozgását. Néha pont olyan szögletesen rángatózik, mint a Tool-klipekben a figurák. Hiába zúzott hatalmasat Billy Howerdel és Matt „pengetőhajigáló” McJunkins elől, mégis minden szem rá szegeződött.

A rajongók nagyon komolyan vették a felszólítást, hogy tilos a felvételek készítése, egyszer mégis kivárt két dal között a zenekar, Keenan pedig gépies hangon ismételgetni kezdte, hogy amíg nem teszik el a telefonokat, nem folytatják a koncertet.

Aztán jött a meglepetés: az első lemez stílusát tovább vivő, záró Delicious vége felé Maynard váratlanul megszólalt, hogy akkor „elő telefonokkal, most lehet fotózni, meg videókat készíteni”. Rettentő vicces volt, ahogyan az emberek egy-két másodpercig csak néztek egymásra, hogy „most tényleg?”, majd rövid hezitálás után olyan telefonerdő emelkedett a magasba, amilyet nagyon-nagyon ritkán látni. A szöveg „good night, sweet tight” lezárása a koncert végét jelentette.

Fantasztikus este volt ez, még akkor is, ha minden idők legcsodálatosabb koncert befejezése akkor is és mindig is a By And Down lesz.

___

A Perfect Circle – Eat The Elephant Tour 2018

Dátum: 2018. december 16.
Helyszín: Wiener Stadthalle, Bécs

A Perfect Circle:
Maynard James Keenan – ének
Billy Howerdel – gitár, billentyűk
Matt McJunkins – basszusgitár
Greg Edwards – gitár, billentyűk
Jeff Friedl – dob

Setlist:

  1. Eat the Elephant
  2. Disillusioned
  3. The Hollow
  4. Weak and Powerless
  5. Rose
  6. People Are People (Depeche Mode cover)
  7. Vanishing
  8. Blue
  9. 3 Libras (All Main Courses Mix)
  10. The Noose
  11. TalkTalk
  12. Hourglass
  13. (What’s So Funny ’bout) Peace, Love and Understanding (Brinsley Schwarz cover)
  14. The Doomed
  15. Counting Bodies Like Sheep to the Rhythm of the War Drums
  16. The Package
  17. Delicious

(A fényképek a Perfect Circle phoenix-i koncertjén készültek. A színpadkép ugyanez volt Bécsben is.)

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

A LAP TETEJÉRE