Let Them Do It Again! | Men In The Box és Riot! koncertbeszámoló

Share Button

Lehet az ember bármilyen szintű zenész is, a kedvenc zenekarok dalait megszólaltatni mindig hatalmas élmény. De mi van akkor, ha ez az élmény csak a zenésznek élmény, a közönségnek egyáltalán nem? Mi van akkor, ha a lelkesedés nem párosul megfelelő tudással vagy hitelességgel? A múltban számtalan ilyen próbálkozásnak voltam a szem- és fültanúja, és a mai napig is kevés kivételt ismerek. A kérdés pedig számomra mindig is az volt, hogy hol van az a pont, ahol a megidézni kívánt előadó iránt érzett tiszteletből és szeretetből fakadó zenei alázat, képes egy tribute koncerten a nézőknél is katarzist okozni? Vasárnap a Showbarlangban egyértelműen megkaptam a választ. Ott, ahol a Men In The Box játszik.

KTV1Kovács Tamás. Egy kiváló énekes, és egy hiteles grunge arc. (Fotó: Szénás János)

Bring Your Daughter to the Slaughter

Van abban valami hátborzongató, amikor az éj leple alatt az ember megérkezik a Vágóhídra. A horrorfilmes feelinget tovább erősítette, hogy a hatalmas terület bejáratánál lévő őrbódéban senkit sem láttunk, a sorompó meg – mint valami elhagyatott iparterület bejárata az apokalipszis után – a csillagos ég felé mutatott nagy magányában. A hatalmas szélben még mintha a nyikorgását is hallani lehetett volna. A parkolóban elhagyatottnak tűnő teherautók és kamionok között araszoltunk, amikor a halványan pislákoló fényben feltűnt a Showbarlang útbaigazító táblája.

Ha már tribute bulira mentünk, az autóban a We’re Happy Family című Ramones emlékalbumot döngettük. Különböző okokból ugyan, de pont olyan fáradtak voltunk, mint egy jól működő család tagjai a húsvéti készülődés utolsó óráiban. Nem voltunk túlságosan nyitottak az újra, ezért 4-5 kedvencünk feldolgozását ismételgettük az albumról. Meg is egyeztünk abban, hogy az I Believe in Miracles legjobb Eddie Vedder által énekelt verziója nem ez, hanem a Pearl Jam, a 2003-as Benaroya Hall-os unplugged-ja, a YouthCare (hajléktalan Seattle-i fiatalokat támogató non-profit szervezet) segélykoncertjén. Persze ez, a Seattle-i hardcore-punk Zeke tagjaival rögzített verzió sem rossz, sőt.

Épp harmadszor hallgattuk volna meg a dalt, amikor végre megérkeztünk a barlang bejáratához. Szerencsére zombikkal, és véres fejszével friss áldozatok után rohangáló ex-alkalmazottakal sem találkoztunk. Viszont elhatároztuk, hogy legközelebb a koncepcióhoz illeszkedve Iron Maiden-t fogunk hallgatni. Bring Your Daughter to the Slaughter.

Riot!

A Paramore-t egyáltalán nem ismerem, és szerintem ezután sem nagyon fogom hallgatni, de az lejött a színpadról, hogy a Riot! zenészei hisznek abban, amit csinálnak. Gyorsan kiderült, hogy még egy ilyen magamfajta konzervatív grunge rajongónak sem lesz baja a koncerttel. És nem is lett.

A Riot! énekesnője, Zentai Anett természetesen annak rendje és módja szerint elvitte a show-t. Egy ilyen felállású bandánál ezzel szerintem az égadta világon semmi baj sincs, nekem ez náluk is teljesen rendben volt. Ráadásul a Paramore-nál sem lehet ez másképp. Már amit a YouTube-os videóik alapján láttam. És ahelyett, hogy most arról írnék hosszú bekezdéseken keresztül, hogy Anett mennyire dögös és helyes lány (ami egyébként igaz is), inkább azt emelném ki, hogy mennyire magával ragadóan lendületes volt az egész koncert alatt. Húzta magával a hangszereseket, és szépen lassan bemozdította az addig csak kósza fejbiccentésekkel álldogáló nézőket is.

RiotRiot Act

A Showbarlangban közben egyre többen lettünk, és Anett úgy vezényelte le a koncertet, mintha legalábbis egy Sportaréna méretű helyen lépnének fel, teltház előtt. Szerintem ezt csak így lehet, úgyhogy egy nagyon nagy dicséret az egyébként kiválóan hangú énekesnőnek, és a zenekarnak is. Nekem úgy tűnt, hogy keményebben szólaltak meg, mint az eredeti banda, így összességében egy nagyon jó kis zúzós produkciót láthattunk. Kellemes, nem várt meglepetés volt a Riot!

És akkor még nem is sejtettük, hogy Anett legemlékezetesebb színpadi produkciója még csak ezután fog következni.

Men in the Box

A grunge rock térnyerésének az egyik legfontosabb hozadéka az volt, hogy elképesztően jó hangú és karakteres énekeseket szabadított a világra. Andy Wood, Chris Cornell, Kurt Cobain, Mark Lanegan, Eddie Vedder és persze Layne Staley. Zeneileg még csak-csak össze lehet hozni egy megfelelő tribute produkciót, de hol vannak a nagyvilágban azok az énekesek, akik hitelesen elő is tudják adni ezeket a dalokat?

Szerencsére Magyarországon legalább három olyan vokalistát is tudok, akik miatt érdemes tribute bandákat vagy grunge feldolgozásokat hallgatni. Székely Marci az Ozone Mama zseniális énekese kiválóan hozza Chris Cornell-t a Superunknowns-ban, Kövi Lóránt, a Flop énekese néha még Eddie-nél is fiataleddiesebben énekli a korai Pearl Jam dalokat. És itt van a Men In The Box és Kovács Tamás (lásd még Powertrip), aki annyira jól prezentálja Layne Staley dallamait, hogy ha becsukod a szemedet, csak nagyon nehezen mondod meg, hogy nem Layne-t hallod. Ahogyan például a Sludge Factory-t énekelte, az totálisan sokkolóan hatott rám, és akkora csúcspontja volt a bulinak, amire nagyon sokáig fogok még emlékezni.

A koncert egyébként is lehengerlő volt.

A Layne Staley halálának évfodulójára időzített, speciális összeállított set – stílszerűen – a We Die Young-gal indult, majd jött a Them BonesDam That RiverRain When I Die kezdőhármas a Dirt-ről. A dalok valami elképesztően jól szóltak. Már a Riot!-nál is megjegyeztük, hogy mennyire tiszta és erőteljesen a sound, de azzal a hangzással, ami itt volt, talán még maga Jerry Cantrell is elégedett lett volna.

A Sludge Factory-t már az előbb említettem. Emlékszem először az a dal isten igazából nekem az unplugged verzióban ütött nagyott, mert ott valahogy jobban átjöttek a verze zseniális dallamai, mint az eredeti felvételen. Amit meg itt a Showbarlangban Tamás énekelt, emberek… Aztán jött az első meglepetés, a Stone. Nem gondoltam volna, hogy a DuVall érából is játszanak a srácok dalokat, és nagy-nagy respekt érte, hogy tiszteletben tartják a Staley utáni éveket is!

AniRitzel Ani a Love Hate Love-ban (Fotó: Szénás János)

Ha az Again megsemmisítő volt – ez a dal is jobb élőben, mint az albumon – akkor a Love Hate Love-ra mit lehet mondani? Ritzel Ani, a Dharma énekesnője és Tamás duettje szintén örök emlék marad. Nem tudom, hogy volt-e benne valami koncepció, hogy csak csinos és jó hangú énekesnőket hívnak a Men In The Box-os fiúk a buliba, de ahogyan Anettnél, úgy Aninál is inkább a kiváló előadásra szeretnék inkább fókuszálni. Az este során először állapíthattam meg, hogy bármennyire is meghatározó és férfias Layne hangszíne, a legnagyobb meglepetésemre női hanggal is kiválóan működött a dolog. Aztán mindjárt másodszor és harmadszor is, mert Anett a színpadon termett, hogy előadja a Junkhead-det.

Mad Season in the Box

Majd jött a Mad Season blokk. Próbálok ezzel kapcsolatban visszafogottan fogalmazni, de nem könnyű. A legenyhébb kifejezés is a lélegzetelállító volt.

A Wake Up-pal kezdtek a fiúk. A színpadon fent maradt Anett, és olyan csodálatosan énekelte a dalt, a zenekar pedig olyan gyönyörűen szólt, hogy… és hát maga a szöveg és Layne sorsa így együtt… érzelmileg hihetetlenül kemény pillanatok voltak ezek, de nem csak nekem. Nem vagyok egy érzelgős típus, de itt a második versszaknál konkrétan a könnyeket törölgettem a szememből. Pedig ha valamikor is azt gondoltam volna, hogy bármikor is előfordulhat ilyesmi velem, akkor legfeljebb a Long Gone Day második versszakára tippeltem volna. ‘See you all from time to time…’

anettZentai Anett a Wake Up-ban (Fotó: Szénás János)

A River Of Deceit-et Takács Vilkó gitáros énekelte, és akkor most itt álljunk is meg egy pillanatra. Ez az ember valami elképesztően nagy zenész. Ha Tamásnál azt említettem, hogy egy az egybe hozta Layne Staley-t, akkor Vilkó kezeiben egyenesen Jerry Cantrell ikertestvére bújkál. Emellett hatalmasakat énekelt (Rain When I Die) és vokálozott is. Az ilyen kvalitású zenészektől olyan szívesen hallgatnék meg saját felvételeket is hasonló zenei vonalon. Hatalmas értéke ő a magyar rockzenei életnek. Szóljon már neki valaki, hogy állati jók ezek a tribute zenekarok, de könyörgöm, alapítson már egy saját grunge zenekart!

Vilkó OKTakács Vilkó. Ez az ember egy zseni. (Fotó: Szénás János)

Végül aztán a Lifeless Dead, I Don’t Know Anything, majd a Long Gone Day trió újra Tamással a mikrofonnál csodálatos lezárása a volt a Mad Season megemlékezésnek, hogy aztán igazi sztárparádévá váljon a Rooster.

Szekeres Andrásról, a Junkies énekeséről tudtam, hogy szereti a Chainst, és ennek megfelelően nagyon őszintén énekelte az egyik legnagyobb háborús dalt. ‘Gloria send me picture of my boy.’ Libabőr! De tegye fel a kezét, aki Ganxsta Zolee-ról (szívem szerint inkább Zana Zoliról) is hallotta ugyanezt! Volt alkalmam pár szót váltani Zolival a buli után, és jó esély van arra, hogy hamarosan több információ is ki fog derülni számunkra a kiváló dobos és a grunge kapcsolatáról. Dobos szinten tehát igazi sztárparádé volt.

Bánfalvi SándorBánfalvi Sándor. Neck Sprain, Magma Rise, Ákos, Men In The Box. A fickó egy zseni. (Fotó: Szénás János)

Bánfalvi Sanyi és Döglégy Zoli.

Két dobos, akinek rengeteg más zenekarban csodáltam a játékát. Dance, Sex Action, Jack Jack. Neck Sprain, Magma Rise, Ákos. És még ki tudja mennyi más formáció, ahol rájuk bízták a ritmusokat. Ők ketten egészen biztosan ott vannak a három leghúzósabban játszó ütőhangszeres között Magyarországon. Szóval a koncerten egyszer csak eljött az a furcsa pillanat, amikor az ország legjobb dobosa váltotta az ország legjobb dobosát. Aztán vissza minden. Vagy valami ilyesmi. Ez a két ember bármilyen produkcióban is vesz részt, valahogy mindig hitelesek tudnak maradni. A mocskos rock első számú hazai ütőse, a nagy fehér rapper beül a dobok mögé, és úgy játsszotta végig a Rooster-t, mintha az ereiben mindig is Alice in Chains folyt volna, Zodiac Mindwarp helyett. (Ha már Zoli, akkor érdemes megnézni a Jack Jack című filmet, ahol feketén fehéren kiderül, hogy egy az überlaza fickó mekkora nagy zenész valójában!)

Egy szó mint száz, hatalmas élmény volt két ekkora zenészt ilyen közelről élőben látni játszani!

De nem szeretnék megfeledkezni, a basszusgitáros Lukiról, és Németh Szabolcs gitárosról sem, akik szintén hibátlanul és nagy átéléssel hozták le az estét. Nélkülük a produkció egészen biztosan nem lett volna ilyen erős és hiteles. Respekt a srácoknak!

Zolee SzekeresNémet Szabolcs, Luki, Szekeres András, Döglégy, Takács Vilkó (Fotó: Szénás János)

Aztán ahogyan az egyetlen hivatalos Alice in Chains albumon, a Live-on, itt is egyben játszották a fiúk az Angry Chair-t és a Man in the Box-ot (itt Ani újra duettet énekelt Tamással), hogy aztán a Would?-dal a Showbarlang falait is elkezdjék lebontani. El tudjátok képzelni, hogy micsoda tombolás volt a nézőtéren és a színpadon egyaránt?!

A Showbarlang

 

A Metal Hammer No. 271-es, 2015 februári számában egy nagyon érdekes interjút lehetett olvasni Hajdú Ferenccel, a Showbarlang tulajdonosával. Többek között kiderül, hogy ő is hatalmas grunge rajongó. A Pearl Jam, Soundgarden, Alice in Chains vonalon nőtt fel, de a hazai zenekarok között is csupa jókat hallgat, például Ozone Mamát és Turbot. A klub koncertprogramjában szerencsére vissza is köszön, hogy mennyire szívén viseli a műfaj sorsát. Érdemes elolvasni tehát az interjút egy olyan emberrel, aki az egész életét feltette a rock zenére és szerelemből csinálja a klubozást!

 

A koncert alatt egyébként a nézőtéren is igazi underground sztárparádé volt. Nem tudom, hogy ez a klubnak, a Men In the Box koncertnek, a próbatermek közelségének, vagy esetleg mindháromnak egyszerre szól-e, de amikor egy helyen látod Jánosi Cicót (Nomad), Vörös Andrást (Ördög, ex-Superbutt, ex-Freshfabrik), Horváth Pityeszt (ex-Freshfabrik, ex-Neck Sprain), Ganxsta Zolee-t és Szekeres Andrást (Junkies), akkor az nyilván az adott klub kedveltségéről is elmond valamit.

 

Amiről még mindenképpen szót kell ejtenem – és szerintem ez is nagyon fontos része annak, hogy az ember jól érezze magát egy koncerten – hogy kifejezetten udvarias, és gyors volt a pultánál a kiszolgálás. Tudod, amikor a hazamenetel előtt lepacsizol a pultos sráccal, mert végig annyira jó fej volt. A hangzás pedig egészen parádés volt mindkét koncerten. Úgyhogy jó szívvel tudom mindenkinek ajánlani a Showbarlangot!

The Devil Put Layne Staley Here

18 dalt játszottak a srácok, de nem tudom megmondani, hogy mikor repült el ilyen gyorsan az idő egy hazai koncert alatt. A srácok megidézték a Facelift-et, a Dirt-öt, a III-as lemezt, és a The Devil Put Dinosaurs Here albumot is. Bizonyára mindenkinek vannak kedvencei, amik nem hangzottak el, de most őszintén: írt valaha is Jerry Cantrell olyan dalt, amit ne hallgatna meg az ember élőben is szívesen?

A tribute zenekaroknak szerintem kizárólag egy esetben van létjogosultsága. Ha legalább olyan szinten tolják, mint a Men In The Box. Ha legközelebb Budapesten játszanak a fiúk, újra elmegyünk megnézni őket.

‘Let them do it again!’

Hatalmas köszönet, és respekt nekik az estéért!

RIP Layne

(A koncerten fellépett a Crew From Hell nevű Pantera tribute zenekar is. Az ő műsorukat sajnos már nem tudtuk megvárni, de természetesen a legjobbakat kívánjuk a srácoknak. Találkozunk legközelebb!)

Short Report

 

Men In The Box

Helyszín: Showbarlang, Budapest

Időpont: 2015. április 5.

 

Setlist: We Die Young | Them Bones | Dam That River | Rain When I Die | Sludge Factory | Stone | Again | Love Hate Love (feat. Ritzel Ani) | Junkhead (feat. Zentai Anett) | Wake Up (feat. Zentai Anett) | River Of Deceit | Lifeless Dead | I Don’t Know Anything | Long Gone Day | Rooster (feat. Szekeres András, Ganxsta Zolee) | Angry Chair | Man In The Box (feat. Ritzel Ani) | Would?

7 hozzászólás

  1. Pingback: Nagyon úgy tűnik, hogy nem is vagyok igazi metalos | Beszélgetés Vörös Andrással, az Ørdøg frontemberével | Grungery

  2. Pingback: kaliforniai csokis pite | rock*and*chili

  3. Krisz

    Tomi, itt is köszi a vasárnap estét!
    Érdekes amit mondasz, hogy egy településről származtok, az lehetne amolyan magyar Seattle! 😀

  4. Kovács Tamás

    Itt is köszönjük!
    Lóriról plusz infóként annyit, hogy egy településről származunk, szomszédok voltunk és egyikünk sem tanult énekelni… Ösztön és érzés:ezt másképp nem lehet.
    Ja és lesz közös koncert is a Dürerben,csak ott a másik bandámmal leszek.
    Üdv
    T.

  5. Krisz

    Bocsánat, én azt hittem, hogy a Flop csak saját számokat játszik és amikor Pearl Jam Tribute-ok, akkor az a Duhastrechtmanuela. De akkor lehet, hogy rosszul tudtam :-O

  6. M

    Szia! A Flop újra (fél)aktív, ha esetleg még nem hallottál róla, Krisz!
    Ormai Bercinek meg kifejezetten hasonlít a hangszíne Weilandéhoz, szerintem neki a STP-dalok állnak a legjobban.

  7. Krisz

    Nagyon jó cikk!
    Külön köszönet Kövi Lóránt megemlítéséért, ő (is) tényleg fantasztikus, csak sajnos nagyon ritkán halljuk, látjuk őt a Pearl Jam Tribute bandával (Duhastrechtmanuela). Pedig mennyire jól szólnának ők is a Showbarlangban! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.