Akinek még ma is elhiszed a grunge-ot | Mark Lanegan koncertbeszámoló – Prága, Lucerna Bar

Share Button

Prága, 2016. május 19. – An Evening with Mark Lanegan – hirdette a turnét beharangozó anyag az interneten. Új lemez híján – az utolsó kiadványok a Phantom Radio Remix verziója, illetve a Houston: Publishing Demos 2002 című lemezek voltak 2015-ben – a zseniális seattle-i énekes újra nyakába vette Európát, egy félakusztikus szettel. A turnéra két kiváló énekes/gitáros/dalszerző – Duke Garwood és Lyenn – valamint egy fantasztikus gitáros, Jeff Fielder kísérte el. Budapesti dátum nem volt, Bécs szintén kimaradt, úgyhogy irány Prága! Idén már másodszor írom le: az év koncertjén jártunk.

Mark Lanegan Prague 2016 Egy tökéletes este Mark Lanegannel | Lucerna Bar – Prága, 2016. május 19.

 

Mark Lanegan vs. Axl/DC

 

Délelőtt féltizenegy környékén már ellepték a mosonmagyaróvári MOL kutat az Axl Rose és az AC/DC rajongók. Békés, fekete pólós, hosszú hajú középkorú férfiak, kezükben dobozos sörök nyitásának elszórt, rendszertelen kattanásaival, egy kis babgulyás-Erős Pista Hungarikum kombó a Marché-ban, meg az a piros tuning Fiesta, a hátsószélvédős AC/DC – Let There Be Rock matricával.

 

Viszlát, kedves buszokról a mosdók felé hömpölygő ázsiai turisták, Magyarország rockerország!

 

Miközben a magyar rajongók nagy része Bécs felé vette az irányt, hogy szem- és fültanúi legyenek az utóbbi évek talán legkülönlegesebb kooperációjának, mi egy teljesen más típusú esemény miatt ültünk autóba, és utaztunk egy jó nagyot az autósztráda felújításoktól sújtott cseh fővárosba.

 

Országút a pokolba?

 

Nem, az nem arra van, itt maga az országút volt a pokol, a túlbuzgó pályarendőrökkel – százharminc, tempomat, legközelebb anyádnak integess és őt szedd ki – és folyton előző, majd később kedvesen (khm) integető román kamionosokkal.

 

Szóval, amíg az egyik oldalon egy hatalmas stadion, nagycirkusz kaliberű látványosságok, mindenki kedvence #1 és (most már) mindenki kedvence #2, addig itt egy kicsiny klub, félkör alakú pódiummal, egy majdnem teljes sötétségbe burkolózó színpad, roskadásig megtelt nézőtérrel, igazi Lanegan fanatikusokkal, na meg a dalok.

 

Csak a zene számít.

 

A többi csak elvonná róla a figyelmet.

 

Gyors tankolás, matrica és a Field Songs. Nálunk az szólt az autóban. És Axl ide, AC/DC oda, szemernyi kétségünk sem volt afelől, hogy Hegyeshalom előtt dobnunk kell egy jobbost.

 

Számunkra az volt a helyes irány.

 

Lyenn

A belga és angol gyökerekkel rendelkező gitáros-énekest most hallottam először élőben. Eddig két lemeze, és egy EP-je jelent meg. Az elsőt mindjárt olyan zenészekkel rögzítette New Yorkban, akik korábban Tom Waits-szel, Sean Lennonnal, Yoko Onoval, meg hasonló kaliberű előadókkal dolgoztak együtt.

Egy nagyon szimpatikus, szerény fickót képzeljetek el, aki inkább dallamokat, meg különböző fura, akkordszerű dolgokat használ ahhoz, hogy az emóciókkal teli mondanivalójára a gitárja hangzásaival ráerősítsen. Volt egy dal, amit például Irish bouzoukival kísért, de inkább ezt most csak azért írom le, hogy érzékeltessem a dalszerző/énekes zenei sokszínűségét.

Lyenn – teljes nevén Fred Lyenn Jacques fizimiskája és hangja engem valamiért a seattle-i Post Stardom Depression/Walking Papers/Staticland énekes-gitáros-zseni Jeff Angellre emlékeztet. Talán nem annyira meghatározóan Morrison/Astbury feeling, de mégis ott bujkál a torkában az a fajta emóció, ami ezekre az énekesekre annyira jellemző. Aztán ha valaki hallgat nem grunge vagy rockzenéket, akkor más hatásokat is felfedezhet a hangjában, nekem azonban itt megállt a tudományom. Talán Muse? Fene tudja, ezeket a mai vonalas zenéket nem ismerem.

Lyenn öt dalt játszott bemelegítésnek, és teljesen illett a Lanegan-koncepcióba a búskomor, néha kiakadt, de nagyon őszinte előadása.

Igen előadása, mert ha az ember jobban a tartalom, a dalok mondanivalója mögé néz, akkor egyértelműen többről van itt szó, mint egy egyszerű gitározgatásról: itt egy erős emóciókban úszó performanszt láthattunk. A műsor fénypontja egyértelműen a Fading volt számomra, egy csodaszép, de egyben fájdalmas és döbbenetesen intim dal az új lemezről, a Reykjavíkban és Berlinben rögzített Slow Healerről. Magával vitt még a Seeds and Semen, azzal lüktetésszerű, egyszerű alappal, de ösztönösen szenvedélyes volt a One More Time is a szintén szimpla, de gyorsan rögzülő refrénjével. Ilyen az, amikor a talán közhelyesnek tűnő sorokat is elő lehet adni úgy, hogy az ember libabőrös lesz tőle.

„Be my lover one more time.”

Talán az sem véletlen, hogy a közönség soraiban, valahol a hátunk mögött helyet foglaló, Pearl Jam pólós arc barátnője meg sem várta, hogy vége legyen a szettnek: mire a gitáros befejezte az előadást, már vissza is tért a merch pultból, és ott toporgott a színpad szélén a frissen beszerzett CD-ivel, dedikálásra várva.

Megemelem a kalapomat Lyenn előtt, ilyennek képzelek el egy valódi, XX. századi művészt. Szívesen megnézném egy önálló, teljes estés fellépését is!


Duke Garwood

Mivel minden zenész ugyanazon a cuccon játszott, ezért szinte átmenet nélkül sétált fel a színpadra Duke Garwood.

A negyvenhét éves multihangszerest legtöbben Mark Lanegan miatt ismerjük: Duke játszott a hetedik Lanegan szólóalbumon, a 2012-es Blues Funeralon, majd a következő évben egy közös albumot (Black Pudding) is készített a Screaming Trees korábbi énekesével (a producer pedig Alain Johannes volt, lásd még Ten Commandos, Live, Chris Cornell, stb).

A Fekete Puding zseniális album, fura, melankolikus (milyen más?) attitűddel, néhol country-s, néhol blues-os, néhol az aranyásók dalait idéző, folkos hangulatokkal, csupán a dobgépek lélektelen kattogása csúfítja el néhol a gyönyörű dalokat.

Duke-nak egyébként eddig öt önálló albuma jelent meg, a legutóbbi idén februárban, és Prágában is nagyrészt erről szemezgetett. Tavaly járt Budapesten Markkal, úgyhogy őt talán nem is kell annyira bemutatnom, mint Lyennt.

Garwood hihetetlenül finoman nyúl a gitárjához – pengetőt nem is használ – és ettől a dalai nagyon puhán, nagyon finoman szólalnak meg. Amikor úgy jellemezte őt a kiváló amerikai country gitáros/énekes, Josh T. Pearson, hogy „ennél közelebb nem lehet gitárral a Mennyországhoz kerülni”, akkor nagyon jól fogalmazott, mert ennél találóbban valóban képtelenség lenne leírni Duke Garwood művészetét.

Közben a nézőtér szép fokozatosan megtelt. Duke produkciójában a Disco Lights és a Heavily Love (ami elsőre tiszta Driver a Pudingról) okozta a legnagyobb katarzist, épp kezdett is volna a nagyérdemű belemelegedni, de aztán amilyen hirtelen a színpadon termett, olyan gyorsan el is tűnt az alagsorba vezető lépcsőkön a szakállas gitáros.

Nagyon remélem, hogy lesz alkalmam még őt megnézni!


Mark Lanegan

Mark Lanegan egy zseni.

Nem nagyon lehet másként jellemezni azt az egészen egyedülálló zenei pályafutást, amit már most a maga mögött tudhat az ellensburgi születésű énekes. Screaming Trees, Mad Season, Queens Of The Stone Age, The Gutter Twins, Ten Commandos és számtalan más kollaboráció, amit most csak azért nem írok le, mert ez az életmű egy külön posztot érdemel!

Ami döbbenetes, hogy Mark szólókarrierje legalább annyira lenyűgöző, mint amennyire az előbb felsorolt zenekarokban való tevékenysége a legfelső ligába sorolja őt. Tíz, eddig megjelent kiadványán olyanok játszanak, mint Kurt Cobain, Krist Novoselic, Ben Shepherd, Duff McKagan, Izzy Stradlin, Josh Homme, PJ Harvey, Greg Dulli, Alain Johannes, vagy például Mark Pickerel és Barrett Martin a Screaming Trees, valamint Jack Irons, a Pearl Jam és a Red Hot Chili Peppers korábbi dobosai. És akkor ott vannak még az Isobell Campbell-lel készített albumok, de tényleg nem folytatom.

Szóval, amikor a setlistet össze kell válogatni, nagy lehet a fejtörés!

Mark egy viszonylag stabil, de azért szerencsére több helyen is változó dalösszeállítással érkezett Európába. Szinte minden szólóalbumról – Field Songs, Bubblegum, I’ll Take Care Of You, Blues Funeral, Phantom Radio, Imitations, Whiskey For The Holy Ghost – került elő egy-egy fontosabb tétel. A nagy kedvenc Winding Sheet és a Scraps At Midnight, valamint a legutóbb piacra dobott Houston: Publishing Demos 2002 viszont kimaradt. Ahogyan a Black Pudding is, ami viszont minimum furcsa, tekintve Duke jelenlétét.

A mostani felhozatalból ráadásul több, szám szerint nyolc dal is elhangzott tavaly februárban az A38-on – When Your Number Isn’t Up, Judgement Time, Low, The Gravedigger’s Song, One Way Street, The Deepest Shade, Torn Red Heart, I’m The Wolf -, de most volt egy nagy különbség: míg akkor teljes zenekar állt Mark mögött, most mindössze három gitáros kísérte őt a turnén.

De milyen három gitáros!

Lyenn (már basszusgitáron), Duke Garwood és a zseniális Jeff Fielder!

Jeff Fiedler Duke Garwood Lyenn Pintér Miklós Duke Garwood, Pintér Miklós, Jeff Fielder, Lyenn – Prága, 2016. május 19.

Jeffről már legutóbb is ódákat zengtem, és csak ismételni tudom magam: most is elképesztően nagyot játszott! Ő vezényelte a hangszeres szekciót, ő határozta meg a ritmust, és olyan feelinggel pengetett, mint nagyon kevesen a jelenlegi gitárosok közül! A seattle-i srác egyébként hatalmas rajongója a Pearl Jamnek, és gyakran jammel Mike McCready-vel is. Úgy tűnik, hogy Mark hosszútávon is letette mellette a voksát, hurrá, nagyon jó döntés. Az a blues-os, rockos dolog, amit például a One Hundred Days végén összegitározott, az valami egészen zseniális volt! A közönség pedig csak tapsolt és tapsolt, mintha ezzel vissza tudná pörgetni az idő kerekét, mintha így újra meghallgathatná Jeff hihetetlenül feelinges akkordbontogatásait.

Dobos tehát nem volt, de bármilyen furcsa, nem is hiányzott. Ez egyébként nem egy unplugged koncertként lett meghirdetve, és valóban: a gitárosok mindenféle – tiszta és torzított – hangszíneken egyaránt játszottak. A három zenész a lehetőségekhez képest sokat vokálozott, de csak annyira, hogy Mark mélyeit egy finom réteggel kiegészítsék.

Mark pedig – semmi meglepetés – újra csak bombaformában volt.

Szokásához híven kisétált a színpadra, bal kézzel belekapaszkodott a mikrofonállvány közepébe, jobb kézzel megfogta a mikrofont, lehunyta a szemét, majd olyan fantasztikus minőségben énekelt, és olyan mély érzelmeket hozott a felszínre, mint amire talán senki más nem képes a jelenlegi színtéren.

Különösen a One Way Street, a Creeping Coastline Of Lights, a Low és az I’ll Take Care Of You volt elementáris hatású, de ezekre számítottam is. Ami viszont meglepően megdörrent dobok nélkül, tisztán gitárokkal is dinamikus és groove-os volt, és emiatt minden várakozást felülmúlt, az a Gravedigger’s Song, a Blues Funeral lemez legnagyobb klasszikusa.

Aztán az alapblokk végén – a You Only Live Twice után – eljátszott On Jesus’ Program végén úgy eresztette ki a hangját Lanegan, hogy abba még most is beleborzongok: „I’m workin’ on the program every day / When this life is all over, I’m going home / When this life is all over, I’m going home”

Talán a legdöbbenetesebb, legfelkavaróbb pillanatok voltak ezek az egész este folyamán.

Két perc mindössze az egész, de hogy honnan hova jut el… hogy mi járhat ilyenkor az énekes fejében – a leszokás gyötrelmei, a barátok elvesztése, a zaklatott gyerekkor démonjai, a válása miatt érzett csalódottság – nem tudom, de abban a sorvégi „every day”-ben és „home”-ban talán mindezek egyszerre voltak benne. Az emberek csak ültek ott, az előadás hatása alá kerülve, kifacsarva, érzelmektől telítve, megrendülve. Még most, hogy ezeket a sorokat írom, most is ott van az a furcsa nyomás, amit a dal utolsó másodpercei alatt éreztem.

Viszont a feldolgozások elleni harc egyik lelkes zászlóvivőjeként Mark esetében kivételt kell tennem.

Két olyan szólóalbuma is megjelent már az énekesnek, amin kizárólag feldolgozások hallhatóak, és mindkettő alaplemez: az I’ll Take Care Of You (1999) valamint az Imitations (2013). A koncerten is jó pár átirat műsorra is került (Creeping Coastline Of Lights, I’ll Take Care Of You, Deepest Shade, You Only Live Twice, On Jesus Program), de mindegyik simán illeszkedett az életműbe.

Aztán ott volt a két Screaming Trees dal – a Where The Twain Shall Meet az 1998-as Buzz Factory-ről és a Halo Of Ashes a hiperklasszikus, 1997-es Dustról – és hát ezek is olyan pillanatok, amiket ez egyszeri grunge rajongó talán sohasem gondol, hogy élőben is megtapasztalhat. Kicsit hasonlóak voltak az érzéseim, mint a bécsi Chris Cornell koncerten, ahol ugyanilyen katarzist okoztak a felcsendülő Temple Of The Dog dalok.

A Halo Of Ashes egyébként a koncert zárótétele volt, Jeff Fielder fantasztikus bevezetőjével, és végig hihetetlenül feelinges játékával megtámogatva. Tudtam, hogy lesz, de mégis ott volt az a bakancslistás érzés vele kapcsolatban (lenne még ilyen: Troubled Times, Witness, és persze a Nearly Lost You). Érdekes módon nem fogadta sokkal nagyobb ováció a Screaming Trees klasszikust, mint bármelyik szólóalbumos dalt, ami nyilvánvalóan annak a bizonyítéka, hogy Mark a saját lemezeinek jogán is hatalmas szeretetnek és tiszteletnek örvend.

Be kell látni, hogy Mark Laneganre már évek óta nem csupán azok járnak, akik az Uncle Anasthesián, a Sweet Oblivionon vagy a Duston nőttek fel.

 

Találkozás

 

Nem volt előre megtervezve.

 

Szokásunk, hogy külföldi koncerteken mindig elmegyünk a helyszínre pár órával a kezdés előtt, hogy tudjuk, hova kell visszaérni, azaz nehogy véletlenül „elvárosnézzük” az időt. Így futottunk bele 2014-ben Ed Kowalczykba Amszterdamban, és így futottunk bele Mark Laneganbe is Prágában. Két örök kedvencem.

 

Épp akkor értünk oda, amikor Jeff Fielder egy rakás gitárral a kezében megérkezett. Épp akkor cuccoltak be a zenészek, néhány helyi road segítségével. Egy perc sem telt el és az ajtóban megjelent Mark. A mobilját nyomogatta.

 

Nagyon kedves volt, és ahogy a koncerteken, most sem vitte túlzásba a kommunikációt. Elmondtam neki, hogy európai mércével messziről jöttünk, végigpörgettem neki a Grungery posztot a tavalyi koncertről, váltottunk pár szót Budapestről – az A38 mindig emlékezetes a zenészeknek – aláírta a még nem dedikált Screaming Trees/szólólemez gyűjteményemet, kezet nyújtott és ennyi. Nem éreztem úgy, hogy az interjúktól egyébként is ódzkodó énekest továbbra is zavarnom kellene.

 

Az a mosoly a képen minden pénzt megér nekem!

 

(Markot később láttam még egy Levi’s logós papírtáskával visszatérni a Lucerna Bárba. Valami komoly akció lehetett a sarkon, mert pár órával később Jeff Fielder is hasonlóképpen cselekedett. Azért megnéztem volna az eladók arcát. Bár ki tudja. Lehet, hogy nem Mark Laneganen nőttek már fel. Szegények.)

Mark Lanegan Pintér Miklós Grungery Mark Lanegan és a szerző – Prága, 2016. május 19.

 

A művész

Érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor a taps csak akkor ér véget az egyes dalok között, amikor a következő elkezdődik. Lehet, hogy ez máskor, máshol is így szokott lenni, nem tudom. A közönség nagyon értette, nagyon érezte Markot, a tisztelet és a szeretet tapintható volt, és nagyon jó volt ilyen közegben ott lenni, karnyújtásnyira a színpadtól.

Mark Lanegannek elhiszem a grunge-ot.

Nincsen felesleges szöveg, nincsenek kedvesen vicces történetek, nincsenek politikai kirohanások, meg értelmetlen popsztár kooperációk. Csak a zene van. Meg az őszinte mondanivaló, az érzékenység, a sérülékenység, amitől a seattle-i generáció az egész világ számára egy új utat mutatott.

Nagyon jó látni, hogy van olyan művész vagy inkább MŰVÉSZ, aki még mindig ugyanolyan mélyen meg tudja érinteni az emberek lelkét, mint amennyire azt a ’90-es évek elején Washington állam zenészei szinte kivétel nélkül megtették.

Az este Mark Lanegannel mindössze 1 óra 20 percig tartott.

A 15+5 dalos koncert mégis tökéletes volt.

Tényleg tökéletes.

Avagy: a perfect evening with Mark Lanegan!


 

Ne hagyd ki!

 

A hivatalos honlapja szerint nyáron újra Európában láthatjuk Markot.

 

És bár a legelérhetőbb helyszín is jókora autóútra van, mégis azt javaslom, hogy aki csak teheti, nézze meg élőben őt. A helyszín a horvátországi Primosten, a SuperUho Festival (augusztus 1-3.), ahol Mark Lanegan mellett fellép még a Mudhoney, Devendra Banhart és Peter Hook & The Light is.

 

Mark koncertje egyébként augusztus 3-án lesz.

 


 

Short report

 

An Evening With Mark Lanegan – Spring 2016 European Tour

 

Helyszín: Prága, Lucerna Bar

Időpont: 2016. május 19.

 

Setlist:

When Your Number Isn’t Up

One Way Street

Creeping Coastline of Lights (Leaving Trains cover)

Mirrored

The Gravedigger’s Song

Holy Ground (Napalm Beach cover)

I’ll Take Care of You (Brook Benton cover)

Where The Twain Shall Meet (Screaming Trees)

Torn Red Heart

Judgement Time

Low

One Hundred Days

Deepest Shade (The Twilight Singers cover)

You Only Live Twice (Nancy Sinatra cover)

On Jesus’ Program (O.V. Wright cover)

______________________________

The River Rise

I Am the Wolf

Pretty Colors (Frank Sinatra cover)

Bombed

Halo of Ashes (Screaming Trees)

 


Hivatalos website-ok és Facebook oldalak:

 

Mark Lanegan Official Website itt

Mark Lanegan Facebook oldal itt

Mark Lanegan / Mark Lanegan Band Facebook oldal itt

Mark Lanegan Worldwide Fanpage Facebook itt

Duke Garwood Official Website itt

Duke Garwood Facebook oldal itt

Lyenn Official Website itt

Lyenn Facebook oldal itt


Mark Laneganről eddig megjelent írásaink:

 

Fantombomba | Mark Lanegan Band: Phantom Radio lemezajánló – a posztért kattints ide!

Death Trip To Buda | Mark Lanegan koncertbeszámoló – Budapest, A38 – a posztért kattints ide!

 

 

 

 

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.