Angertea: The Moon Encounter | Klippremier a Grungeryn!

Share Button

Március 15-én jelentette meg ötödik albumát hazánk egyik legjobb, legelőremutatóbb bandája, a fennállásának huszadik évét ünneplő Angertea. Az Aquarium és a Tisza című dalok után, a kitűnően sikerült Snakes in Blossom utolsó előtti trackjére, a lebegős/hangulatos The Moon Encounterre készült el a lemez harmadik videója. Mihály Gergő, a zenekar énekes/gitárosa mesél a dalról, a filmről és az utóbbi idők történéseiről. Klippremier a Grungeryn!

angertea-the-moon-encounter Angertea: The Moon Encounter (2016)

Snakes in Blossom

Az Angertea-ről nyugodtan állíthatjuk, hogy a hazai rock/metal újságírók által legjobban kedvelt zenekarok egyike.

A tiszteletet azonban nem csupán a rendíthetetlenségükkel, a zenéjükbe vetett hitükkel vagy az előremutató albumaikkal érték el. Az Angertea – bár nyilván érték a tagokat különböző hatások (kit nem?) – látásmódja az, amit igazán egyedivé teszi a bandát. Őszinte, zsigeri zenéjük nem része semmiféle izmusnak, vagy szűkebben vett irányzatnak.

És talán az sem véletlen, hogy az ötödik albumával jelentkező zenekar eddig megjelent kiadványain számos magyar zenész mellett olyan kiváló, nemzetközi szinten is első vonalas hangszeresek működtek közre, mint Scott Reeder a Kyuss basszere (Distrust – Distrust EP, 2011), Billy Gould, a Faith No More basszusgitárosa (No Computation – Nr. 4: Songs Exhaled LP, 2012), vagy éppen Franz Stahl, a Foo Fighters korábbi gitárosa (Orange Machine – Snakes in Blossom LP, 2016)!

A klippremier mellett az elmúlt hónapok történéseiről, valamint a The Moon Encounter dalról beszélgettem Mihály Gergővel, az Angertea frontemberével.

angertea_snakes Angertea: Snakes in Blossom (2016)

Az interjú

Az elmúlt hónapokban a Spotifyon hallgattam a Snakes in Bossomot, a hétvégén viszont meg szerettem volna vásárolni CD-n is, viszont sehol sem találtam. Miért nem kapható már a lemez?

A kiadónk, az Inverse Records csak digitálisan terjeszti az albumot. A szerződés szerint mi gyártottunk magunknak 200 példányt, ami gyorsan el is fogyott, emiatt nincsen bolti forgalomban a CD. Tavasszal indulnak újra koncertek, addigra megint fogunk gyárttatni belőle.

Amikor a Sinking in Strain című dalotok kijött az új lemezhez még január végén, a HammerWorld egy Oscar Wilde idézettel osztotta meg a dalt Facebook oldalán, miszerint “imitation is the sincerest form of flattery”, azaz “az utánzás a legőszintébb formája a hízelgésnek”, amire ti egy nyilatkozattal reagáltatok. Ez a dolog végül kisimult a zenekar és a Hammer között?

Igazából erről nem beszéltünk velük. Láthatták, hogy mi nem akarunk balhét, viszont rosszul esett, ahogyan lehozták a dalt, mert volt benne egy ironikus él, egy kis fikázást éreztem benne. Miután megbeszéltem a többiekkel, kiírtuk ezt a nyilatkozatot, és onnantól kezdve nem éreztünk negatív dolgot a részükről. A Hangpróbába is bekerültünk, ott nagyon jól szerepeltünk [a 2016/04, No.283-ban nyolcadik lett az album 7,6-os átlaggal, Uzseka Norbert lemezkritikájának végén pedig 9 pont állt – PM]. Aztán egy kétoldalas interjú is kijött a májusi Hammerban, és ilyen terjedelemben nem foglalkozott még velünk a lap. Mi továbbra is respektáljuk őket.

A Tisza (parti) mészárlás és a Sarusi-Kis Flóra énekével megtámogatott, lágyabb Aquarium után, a Grungeryn debütál az Angertea mércével meglepően rövid, elszállós The Moon Encounter. Érzek egy “hazatérés, megérkezés” típusú üzenetet a dalban. Mi volt az inspirációd?

Ez a dal számomra az otthonról szól. Ahogyan a Tisza című dalunkra, ezt is lokálpatrióta módon, Szentes környékén forgattuk. Nekünk ez a hazánk, ez az otthonunk. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért nem csinálok karriert külföldön, de igazából ez engem soha nem érdekelt. Én csak itt tudom elképzelni az életemet. Annyira itt, hogy még Pestre sem tudnék felköltözni. Ez a környezet, ami táplál, ez ad inspirációt. Erről szól a dal, ezért csináltuk a klipet itt. Szentesi szobrok láthatóak benne, minden pillanata ideköthető.

Zeneileg azért ez nem egy tipikus Angertea dal, nem?

Vannak ezek a ránk jellemző akkordmenetek. A Moon Encounter az én dalom, de ha Miguel [az Angertea basszusgitárosa – PM] írta volna, akkor is nagyon hasonló lenne. Vagy ha például Ottó, a dobosunk tudna gitározni, szerintem ő is ilyen témákat hozna. Valahogy kialakult egy ránk jellemző dallamvilág, amit Dióssy Ákos, a Kispál korábbi billentyűsének a játéka most egy kicsit megfűszerezett. Viszont érdekes, hogy ő sem vitte el más irányba a dalt, megmaradt az Angertea-s feelingje.

Ha egy kicsit suttogósabbra vetted volna az éneket, akár még a Monster Magnet elszállósabb dolgai is eszembe jutottak volna a dalról. A klippel együtt mindenestre van egy enyhe space rock feelingje a Moon Encounternek. Mit gondolsz erről?

Én nagyon sokféle zenét szeretek, a Monster Magnetet is, bár nekik inkább a klipes dalaikat ismerem. A dalban valóban ott a van lebegés, azt jól érzed.

A szokásos stábbal dolgoztatok?

A videót Sztantics Csabi rendezte, aki egy pályája elején járó filmes, és akinek ez az első komolyabb klipje. Stibál Robival ketten vágták össze, de most főleg Csabi volt a főnök. Robi már egy tapasztaltabb róka, ő több videót is készített már nekünk, például a Tiszát is vele csináltuk. Van egy csillagász barátunk, Szklenár Tamás, aki pedig egészen közeli felvételeket tudott hozni a Holdról.

Angertea: The Moon Encounter – Klippremier!

Rengeteg külföldi oldalon írtak az új lemezről, és csakúgy mint a magyar újságírók, ők is kivétel nélkül mellétek álltak, mindenhol pozitív kritikát kaptatok.

Ezt egyfajta szakmai sikernek érzem, ami az utóbbi időben valóban egyre inkább érzékelhető a zenekarral kapcsolatban. Viszont a közönségsiker egy teljesen más dolog, azt annyira nem vesszük észre itthon. Vannak kis látogatottságú koncertjeink, sőt inkább ebből van több. Az olyan bandákhoz képest pedig, mint a Tankcsapda, sehol nem vagyunk. A szakma tényleg a keblére ölelt bennünket, de a közönség nem annyira érti a zenénket.

Mi lehet szerinted az oka ennek a kettősségnek?

Egyrészt szerintem azért, mert angolul éneklek. Sokan mondják, hogy magyarra kellene váltani, de hát az már kompromisszum. A zenénket egyfajta kultúrmissziónak, művészeti megnyilvánulásnak is tekintem – hogyha ez nem tűnik túl nagyképűnek. Mi nem szórakoztatni akarunk elsősorban, hanem kiadni magunkból azt, ami bennünk van. Nem akarjuk ezt elbohóckodni, és nem is kívánunk kompromisszumot kötni. A zene számunkra annyira komoly dolog, hogy nem akarjuk nem őszintén csinálni. Ha magyarra váltok, az már nem belőlem jön. Én úgy érzem kényelmesnek a dolgot, ha a dalaink angolul szólalnak meg.

Ebben a felfogásban azért van valamiféle grunge-os hasonlóság, ráadásul tudom, hogy szereted is a színtér bandáit. A seattle-i srácok is nagyon el akartak valamit mondani, és ehhez a zene volt az eszköz a számukra. Jól érzem, hogy nálatok is hasonlóan működik a dolog?

Pont ezért nem lehet ezt másképp eljátszani. Az angolt is beszélem olyan jól, mint a magyart [Gergő civilben középiskolai angoltanár – PM], nekem ez így esik kézre, és a többiek is maximálisan támogatnak ebben. Nagyon sok zenekar, nagyon jó magyar szövegeket ír. Egyeseknél például el sem tudom képzelni, hogy angolul nyomják, de az az ő útjuk, a miénk pedig ez. Ha magyar szövegeket írnánk, és mondjuk meghallgatna minket valaki Los Angelesben, Tokióban vagy bárhol máshol, ugyanúgy furcsa lenne neki a dolog, ahogyan nekem is az mondjuk egy japánul éneklő zenekar esetén. Az angol a rockzene univerzális nyelve, amivel sehol nem néznek furcsán ránk. Másképpen valószínűleg a Franz Stahl vagy a Billy Gould vendségszereplése sem jöhetett volna össze.

 

Mihály Gergőt Sebők Tomi, az Old Time R’N’R Magazine főnöke faggatta ki a kedvenceiről pár hete, a kitűnő online zenei oldal Sorsfordító Korongok című rovatában. A Grungery olvasók számára kifejezetten szimpatikus lista – jó pár személyes történettel -, itt olvasható!

 

Tudtatok abból profitálni, hogy nemzetközi szinten is elismert zenészek játszottak az albumaitokon?

Csupán annyit, hogy meg tudtak a dalaink olyan helyeken is jelenni, ahol máskülönben valószínűleg nem osztották volna meg. A Blabbermouthon fenn voltunk elég sokszor, és a Faith No More-os fórumokon is elég sokan meghallgatták őket. Beírtuk a mi kis könyvünkbe, hogy ezek az emberek szerepeltek a lemezeinken, de ez számunkra fontos inkább. Annyira nem lett nagy foganatja, nem lett milliós nézettsége a klipjeinknek sem, inkább csak egy jól eső érzés ez a számunkra.

Azért ezek az arcok nyilván nem vállalták volna el a vendégszereplést, ha nem tartották volna jónak a dalokat, nem?

Talán tényleg nem véletlen, de szerintem elsősorban ez azért lehet, mert valóban nem standard a zenénk, vagy akár mondhatjuk azt is, hogy furcsa, és valószínűleg ez a furcsasága jön be a zenészeknek. Viszont pont ez az, ami nem jön be a nagyközönségnek. Ez egy érdekes ellentmondás. Nem sok negyedes témánk van, mindig széttöredezzük a ritmusokat, erre nem lehet bólogatni, nem lehet folyamatosan ugrálni. Ezek ilyen agyasabb dolgok.