Az elbaszott generáció | Scott Weiland (1967-2015) emlékére

Share Button

Nem emlékszem, hogy voltam-e valaha ennyire kiborulva egy zenész halálhírétől. Valószínűleg ebben nem csak Scott személye, hanem az idő átkozott múlása is vastagon benne van. Látszólag ugyanazok a rajongók vagyunk, mint akik a ’90-es években voltunk, de valójában nagyot fordult velünk a világ. Megnősültünk/férjhez mentünk, gyerekeink születtek, a bulizás mellett legalább annyira fontos lett a munkahelyünk, és mindannyian valahol a biztonságot keressük. Valahogy mások lettünk. De azt soha nem gondoltuk volna, hogy a hőseink idő előtt elhagynak bennünket. Szinte kivétel nélkül. Mindannyian.

SW2Scott Weiland (1967-2015)

„Akkoriban az MTV-n állandóan a Sex Type Thing szólt. Érdekes módon nekem inkább akkor kezdett el tetszeni a Stone Temple Pilots, amikor kijött a harmadik album, a Tiny Music. Na, az egy formabontó lemez volt, rövidebb, zajosabb, amolyan garázs rock számokkal.”

 

(Gábor Andris, az Ozone Mama gitárosa)

Amikor a rendszerváltás szélesre tárta számunkra a nagyvilág kapuit, az első impulzusok – az MTV és azon keresztül Seattle varázsa – fenekestül felforgattak mindent. Aki jóval később, az internet, a YouTube vagy a Spotify világában nőtt/nő fel, az nem tudja elképzelni azt, hogy mennyire fókuszált volt a mi látókörünk, mindössze egyetlen csatorna zenei kínálatára utalva. Arra az egy impulzusra, ami megmondta számunkra, hogy mi számít jónak, mi számít menőnek odaát, a távoli amerikai álomban.

Amerika pedig nekünk a világot jelentette.

A hősök sokkal nagyobb hősök, a sztárok pedig teljességgel megközelíthetetlennek voltak az egyszerű emberek számára. Mégsem cserélném el azokat az éveket egyetlen másik nemzedékkel sem. Még akkor sem, ha – ahogyan Eddie Vedder akkoriban már jó előre látta – a miénk azért csak egy elbaszott generáció volt.

Mi vagyunk az átmeneti időszak ifjúsága.

Mi vagyunk azok a srácok és lányok, akik a sok hatalmas, időtálló és örök zenei csemege mellett végignézhetjük/végignézhettük a kedvenceink személyes drámáit, hogy aztán messziről asszisztálhassunk a halálukhoz. Mert senki ne mondja nekem, hogy normális az, hogy közel a negyvenhez, lassan már csak az emlékekből tudunk táplálkozni.

Vannak, akik azt mondják, hogy olyan ajándékot és lehetőséget kaptunk a ’90-es évektől, mint senki más, és mintha valamiféle felsőbb erő vagy akármi azon dolgozna, hogy egyensúlyba hozza a dolgokat. Baromság. Szerintem rohadtul nincs semmi, amit egyensúlyba kellene hozni.

Mia Zapata, Baker Saunders és Mike Starr.

Andy Wood, Kurt Cobain, Layne Staley.

És most Scott Weiland.

Döbbenetes és nagyon szomorú a névsor.

Mi, akik olyan büszkék vagyunk arra a zenei forradalomra, amihez fogható azóta sem rengette meg igazán a világot – és soha nem is fogja – huszonöt év elteltével a hőseink felét elveszítettük. A grunge első vonalának fantasztikus énekesei közül már csupán Chris Cornell, Eddie Vedder, Mark Lanegan és Ed Kowalczyk maradt hírmondónak.

„Ez aztán kibaszott fura. Kiírod magadból, ami szar, és hirtelen egy egész kurva nemzedék szószólójává válsz. Gondolj bele, egy generáció, amelyik Kurtöt vagy engem választana szószólójának – hát az biztos egy nagyon elbaszott generáció, nem?

 

(Eddie Vedder)

Scott halálával kapcsolatban még csak most jöttek ki az első hírek. Szerintem ezek a gyász pillanatai. Vagy legfeljebb a tehetetlen dühé. Kár lenne „nem volt váratlan/nem lepődtem meg” típusú közhelyekkel bölcsebbnek látszani annál, mint amik valójában vagyunk.

Nem élünk az Egyesült Államokban, nem éltünk Scott mellett, nem próbáltunk meg segíteni neki, és úgy általában sem tettünk érte semmit. Jobb esetben elmentünk volna egy koncertjére, vagy megvettük a kiadványait. Nem tudunk annál többet róla, mint amit a sajtóban olvastunk. Felesleges felelősöket keresni.

Rajongók vagyunk, akik próbálják a helyén kezelni az összes zenei példaképet. Néha túlzásokba esünk velük kapcsolatban, néha istenekhez mérhető tulajdonságokkal ruházzuk fel őket. Néha arról álmodozunk, hogy egyszer majd talán kezet rázhatunk velük, és akkor majd azt mondjuk nekik elcsukló hangon, hogy köszönünk mindent, nagyon hálásak vagyunk!

„Nekem a Stone Temple Pilotstól nem is az első album, a Core jött be, hanem a második, a Purple. Az az első számtól az utolsóig átlagban a valaha volt legjobb albumok között van szerintem a mai napig is. És az ember ezt nagyon sokszor nem ítéli meg jól. (…) Visszatérve az STP-re, a múlt héten hallgattam meg megint a Purple-t, és újra megbizonyosodtam róla, hogy marhára egyben van. A Scott Weiland is egy sajátos történet, az is csoda, hogy még él. Nekem általában egy zenekar neve összeforr egy albummal. A Pearl Jam ebből a szempontból kivétel, mert az kettő, a Ten és a Vs. Az Alice in Chains a Dirt, a Stone Temple Pilots meg a Purple.”

 

(Tőrös Balázs, a Sport 1 Trash Talk című műsorának NBA szakértője)

Messages

Többen is szerencsések voltunk, amikor Scott a Velvet Revolverrel Budapestre látogatott 2005-ben. Emlékszem, hogy mennyien örültek a Guns n’ Roses daloknak (It’s so Easy, Mr. Brownstone), de amikor a Stone Temple Pilotsot idézték meg a srácok, nekem az volt a valódi élmény, és mint valami félőrült ugráltam a Sex Type Thingnél, meg a Crackermannél. A mellettem állók nem értették, hogy mi bajom van.

Nem gondoltam, hogy akkor hallok élőben először, és utoljára Scott-tól STP dalokat énekelni.

„Tell my son I wish I never yelled at him yesterday cause everything’s changed. And you, you gave me all you had, hey… I hope someday you will be happy, without me.”

 

Scott Weiland-VR: Messages (Velvet Revolver: Libertad/iTunes Release, 2007)

Hihetetlennek tűnt, amikor jött a hír, hogy Wildaboutsék a bécsi Szenében fognak fellépni 2015-ben.

Az a hely tényleg akkora, mint egy vidéki bábszínház, és el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen apró klubkoncerten, a színpadtól egy karnyújtásnyi távolságra fogok végigtombolni egy brutális, STP bázisú koncertet. Már a jegyeket is megvettük, amikor törölték az európai bulikat. Végül csupán Londonba jönnek át Weilandék. A hír nagyon elszomorított, és egy kicsit talán meg is haragudtam emiatt az énekesre.

Mégsem a csalódottság vagy a harag az, ami a mai napon Scott Weilandról az eszembe jut.

Hanem a hála.

A grunge az életünk filmzenéje.

Scott pedig az egyik legfontosabb művészeként volt jelen a saját mozink jeleneteiben. Fent volt a stáblistán, valahol a végefőcím elején. Mától egy fehér keret fogja jelezni, hogy nem ír már újabb dalokat a további epizódokhoz. Mégis örökre és kitörölhetetlenül a legfontosabb alkotók között marad!

2014. július 4-én a Pearl Jam Belgiumban játszott a Werchter Festivalon. 1992 augusztusa óta ez volt az első alkalom, hogy az Alice in Chains és Eddie-ék egymás után léptek fel egy koncerten. A ráadásban utolsóként az MC5 Kick Out the Jams című dala hangzott el, Dave Grohl pedig tamburinon csatlakozott a fiúkhoz.

Bár a külvilág számára nem látszott, Dave-et nagyon mélyen megérintette a dolog.

„Amikor legutóbb láttam a Pearl Jamet, ott ültem a színpad szélén és sírtam, mert arra gondoltam, hogy ’Wow, ember. Ezek a srácok túlélték. Ők egy kibaszott túlélők. Mindenki máshoz képest, ők még most is kibaszottul működnek.’ És ez boldoggá tett. Később írtam egy sms-t Eddie-nek, amiben elmeséltem neki, hogy mennyire emocionális pillanat volt az akkor a számomra. Ők túléltek, méghozzá mindenféle bűn elkövetése és szégyen nélkül. Túléltek a zene segítségével.”

Scott Weiland sajnos nem volt ilyen szerencsés.

Amikor a ma reggeli induláshoz készülődtem folyamatosan az Interstate Love Song járt a fejemben. Egészen pontosan a dal második versszaka és a refrénje:

„Breathing is the hardest thing to do. With all I’ve said and all that’s dead for you, you lied – good bye. Leavin’ on a southern train, only yesterday you lied promises of what I seemed to be only watched the time go by, all of these things I said to you.”

 

Scott Weiland-Robert DeLeo: Interstate Love Song (Purple, 1994)

Aztán eszembe jutott Scott utolsó, zseniális lemeze a Blaster, amiért messze nem kapta meg a neki járó elismerést az énekes és a zenekara. Beültem az autóba, és a Hotel Riót, Scott utóbbi éveinek legklasszabb dalát repeatre állítva bámultam ki a szélvédőn.

Azon gondolkodtam, hogy vajon tudta-e ez az ember, hogy mennyien szeretik őt? Hogy milyen hatással volt generációnk százezreinek vagy millióinak mindennapjaira? Hogy vajon lett-e volna bármi, ami visszafordíthatta volna őt a rossz irányba száguldó expresszről?

Sohasem kérdezhetjük már meg tőle.

Isten Veled, Scott Weiland!

„Do you believe this is our life? Feels like we finally found a mission and we still feel the same desire. I know we’ll take it all the way now. As we run right through the fire. Still holdin’ hands to beat the pain, yeah.”

 

Scott Weiland-The Wildabouts: Hotel Rio (Blaster, 2015)


6 hozzászólás

  1. Menyét Ibolya

    Ne haragudjatok, nem szeretnék vitát generálni pont e cikk alatt, de hogy csak a ti generációtok értené meg, az szerintem nem igaz. Tizen és huszonévesek voltatok, mikor először hallottátok ezeket a zenéket, akkor is még csak jórészt adott számok klipjeit. A 90-es generáció viszont – bár pl Kurt már elhalálozott, mikorra beértünk volna -, azóta kóstolgathatta, hallgathatta, értelmezhette, rágódhatott rajta és magáévá tehette az egész éra szellemiségét, amióta az eszét tudja. pl egy nagyobb testvér által, aki szintén erre bólogatott, vagy bárhogy. És bár tisztában vagyok a korbéli ‘előnyeitekkel’, azért én hiszem, hogy mi is ugyanúgy fájlaljuk őt is, és Layne Staley-t is, sőt még furcsa módon Kurt Cobaint is. És még sok zenészt, most épp a nagyobb nevek vetődtek fel.

    Egyébként szerintem nincsen majd az utánpótlással, persze itt már nem a szcéna keretein belül gondolkozva, a Mastodon vagy a Gojira is akkora istencsászárok lesznek idővel, mint állat. 🙂

    No kb ennyi, remélem elfér a komment ide. RIP.

  2. MusicM

    Nos, ez van…nekünk kell végignézni, hogyan halnak ki az ikonok, ..ezt, csak a mi generációnk érti meg!
    Ez, a 70’s évek generációjának átka…eddig valahogy volt utánpótlás, …most már nincs, a világ másfelé fordult, ..az igazi művész értékek, és a valódi sok éves gyakorlással megszerzett, veleszületett tehetségek, már mind a múlté. Ez a 90′ s évek második fele után lezongorázódott.
    Másfelől, igazán nincs mit csodálkozni, mert annyi drog és alkohol volt benne, hogy csoda,, hogy eddig húzta…ez szitu.
    Ozzy-nál is minden szülinapjakor, az orvosainak kellene bulizniuk, hogy eddig életben tartották.
    És Lemmy is él még, meg az AC/DC is (kivéve Malcolm teljes elbutulását).
    A teljes Rolling Stones él és virul 🙂
    Metallica, Green day, Aerosmith,…a sor elég hosszú még (de rövidül)…és, már mind 50-60-70 felett vannak….ők még az igazi tehetségek korából származtak…csakhogy “másodperceik” vannak hátra.

    • Trotter

      A teljes Rolling Stones?! Szegény Brian Jones, pedig ő alapította a zenekart még 1969-ben meghalt.
      Az AC/DC amióta Bon Scott halott (1980) nem olyan mint előtte. Ő volt az énekes.
      Metallica? Cliff Burton 1986-ban halt meg. Igaz nem drogok miatt.

      Nézz a dolgok után mielőtt kinyilatkoztatsz.

  3. Stardog

    Szép megemlékezés volt ez a cikk, köszönet érte!
    Azon a listán pedig sajnos Shannon Hoon nevének is ott a helye, akit ráadásul pont ugyanúgy találtak meg a turnébuszban ’95-ben, mint ahogy most Scottot.
    Nem nagyon tudok most mit írni, mert még remeg a kezem is.
    De hogy tudott-e róla, hogy mennyien szerették, arról itt ír egy srác, aki nemrég csinált vele egy nagyobb interjút, és aki (ahogy a cikkből kiderült) az utóbbi időben a facebook oldalának kezelője volt:

    http://www.alternativenation.net/tribute-to-scott-weiland/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.