SEATTLE | 22/09/2018 | 05:05

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Az élet gyötrő szépsége, a függőség fájdalmas nyomora – Alice in Chains, MTV Unplugged (1996)

Kategória: Történet Szerző:

Annak ellenére, hogy nehéz lenne egyet kiemelni közülük, mindenkinek megvan a kedvenc MTV Unpluggedja. A seattle-i zenekarokon túl is találunk jó pillanatokat, elég csak a Live műsorzáró White, Discussionjére, vagy a Stone Temple Pilots swing-hangulatú Sex Type Thingjére gondolni. Nehéz lenne vitatkozni azonban azzal, hogy a Pearl Jam 1992-es, valamint a Nirvana 1993-as fellépése mellett, az Alice in Chains 1996-os előadása az, ami minden grunge-rajongó számára életre szóló, meghatározó élmény marad. A Pearl Jam akusztikus performansza az előadás sodró lendületétől és a zenekar elképesztő intenzitásától (meg persze a Black költői előadásmódjától) lett generációs kedvenc. A Nirvana koncertje Kurt Cobain őszinte, sérülékeny kitárulkozása miatt vált felülmúlhatatlanná. Az Alice in Chains, az elképesztő minőségű zenélés, a tökéletes vokális teljesítmény mellett, az élet gyötrő szépségébe és a függőség fájdalmas nyomorába taszította a nézőket.

Jerry Cantrell és Layne Staley az MTV Unpluggedon

Előzmények

Az Alice in Chains, 1995 áprilisában, a Seattle belvárosában található Bad Animals stúdióban kezdte meg harmadik albumának felvételeit. Producernek, a főképpen metal bandák (például Slayer, C.O.C) albumain dolgozó Toby Wrightot nyerték meg maguknak Jerry Cantrellék. Ez volt az első olyan nagylemez, amin már nem a drogproblémákkal küzdő Mike Starr, hanem Ozzy Osbourne korábbi basszusgitárosa, Mike Inez játszott (a Jar of Flies EP-n is őt halljuk már). A munkát azonban még augusztusra sem sikerült befejezni. És persze nem Mike miatt.

Susan Silver, az Alice in Chains menedzsere: Hosszú hónapig elhúzódtak a felvételek. Órákat vártunk arra, hogy Layne előbújjon a fürdőszobából. Napokat vártunk rá, hogy megjelenjen a stúdióban. Annak ellenére, hogy mi mindenen mentünk keresztül az elmúlt években, még mindig közel álltunk egymáshoz. Folyamatosan azt mondogattam neki, hogy „Nem kell ezt tenned. Van elég pénzed, hogy elmenj és nyugodtan élj Demrivel, ha azt akarod. Csak menj és csináld azt, amit igazán szeretnél. Ne folytasd ezt tovább, ha ez az, ami fenntartja a függőséged.” De ő alkotni akart és lemezeket készíteni. Horrorisztikus volt őt látni abban az állapotban. Amikor magánál volt, ő volt a legédesebb, csillogószemű srác, akit valaha ismertem. Rengetegszer leálltunk ezekben a hónapokban. Úgy éreztük, hogy nem fog működni a dolog.

A rajongók által csak “háromlábú kutyásként” emlegetett lemez, végül csak 1995 novemberében, a karácsonyi piacra időzítve jelent meg.

Az MTV felkérése

Alex Colletti az MTV producere volt, már az Unplugged-széria 1989-es premierjétől kezdve a produkciónál dolgozott. A csatornától már korábban is érkezett felkérés a műsorban való szereplésre, tárgyaltak is róla, de ennél tovább sohasem jutottak a felek.

Jerry Cantrell: Meg kell hogy mondjam, nagyon örülök, hogy akkor nem jött össze a dolog. Ma sokkal feszesebbek, jobbak vagyunk, mint akkor voltunk. Néha nem elég a lehetőség, az időzítés is fontos. Most már több dal közül is válogathatunk. Annak idején az is nagyon visszatartott, hogy egy tévéfelvétel során nehéz jól megszólalni. Különösen nem egy olyan, nyers hangzású bandának, mint az Alice in Chains. (Metal Hammer, No. 69. 1996/9)

Alex Colletti javaslatára az MTV újra megkereste az akusztikus show ötletével az Alice in Chains menedzsmentjét, akik Layne Staley állapota miatt nem kis kockázatot vállalva, végül elfogadták a felkérést. Korábban csupán egyszer állt ki a zenekar unplugged műsorral, még a SAP EP kiadásának idején Los Angelesben, egy jótékonysági rendezvényen. A próbák szinte azonnal elkezdődtek Seattle-ben, de ahogyan az várható volt, nem voltak problémamentesek.

Sean Kinney: Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a dolgok komolyan megváltoztak, így pedig nem tudtunk a megfelelő színvonalon játszani. Nem múlhatott el úgy hét, hogy ne lett volna valami dráma, ne történt volna valami ijesztő dolog.

Alex Colletti: Tisztában voltam azzal, hogy sok olyan dolog történt a színfalak mögött, amiről én nem tudtam.

Colletti szerint teljesen más úgy unplugged műsort játszani, ha egy hosszabb pihenő után van az adott előadó, mintha egy arénaturnéról esne be éppen. Az Alice in Chains akkor már két és féléve nem lépett színpadra. Minden adott volt tehát egy jó műsorhoz. Colletti Seattle-be repült, hogy ellenőrizze, hogyan haladnak a zenészek a próbákkal, illetve hogy leegyeztesse, hogy a színpadot, hogyan építsék fel.

Jerry Cantrellék úgy döntöttek, hogy a tökéletes produkció érdekében felkérik Scott Olsont, a legendás, seattle-i Heart második gitárosát, hogy a koncert erejéig csatlakozzon hozzájuk. A dolgok ígéretesen alakultak Coletti nézőpontjából. Miután megérkezett a próbák helyszínére, azonnal munkához látott. Layne csak valamivel később érkezett meg a terembe. Határozott léptekkel közeledett, miközben egy vödör csirkeszárnyat eszegetett, majd amikor közelebb ért, egy széles mosoly kíséretében üdvözölte a New York-i producert: „Hé, haver!” A kezén viselt, levágott ujjú kesztyű, zsírban úszott a csirkétől, emiatt a könyökével pacsizott le a producerrel. Alex Colletti végképp megnyugodott: Layne kiváló formában volt és csodálatosan énekelt a próbán.

Jerry Cantrell: Voltak dalok, amik szóba sem jöhettek és voltak olyanok, amiket a próbák során vetettünk el. Minden lemezről válogattunk, kivéve a Faceliftet. Csak negyvenöt percnyi adásidőnk volt, és szelektálnunk kellett. Sokáig gondolkodtunk a We Die Youngon és a Love Hate Love-on, de végül mégis lemondtunk róluk. (Metal Hammer, No. 69. 1996/9)

New Yorkban

A zenekar április elején New Yorkba utazott, hogy előkészítse a koncertet. Toby Wright is a csapattal tartott. A Majestic Theater tökéletesen alkalmas volt arra, hogy a megjelenésével megfelelően illeszkedjen a koncerten elhangzó dalok hangulatához. A színpad és a nézőtér egy amfiteátrumra emlékeztetett. Az egyik art director egy elszegényedett környék hatását akarta megidézni, így ennek megfelelően alakította át a helyet: a színpadi munkások golyó ütötte lyuk-szerű repedéseket fúrtak a dobogó mögötti falba, valamint repedezett festéknyomokat pingáltak fel egyesével a falra. A fénytechnikusok eközben azon dolgoztak, hogy Layne, rózsaszínűre festett hajához igazítsák a fényeket. Miközben a zenekar a kamerapróba során végigment a dalokon, a fővilágosító minden egyes dalhoz, egyedi világítást igazított.

Mindenkinek meg volt osztva a szerepe: Toby Wright a hangzásért felelt: ő mondta meg a zenekarnak, hogy mi, hogyan fog jól szólni a felvételen, és ő szólt azért is, ha valamit újra kellett játszani az este folyamán. Alex Colletti a színpadot és a nézőteret, valamint a televíziós felvételeket felügyelte. Minden rendben is ment egészen addig, míg Jerry Cantrell az utcai árusnál meg nem ette azt a fránya hot dogot. Cantrell rosszul lett, az ételmérgezés azonnal padlóra küldte a gitárost. A színpadra bekészítettek neki egy vödröt, hogyha kell, akkor oda hányjon.

Randy Biro (az Alice in Chains gitártechnikusa és színpadmestere): Arra számítottunk, hogy komoly problémák lesznek a koncerttel. Mindenki hatalmas kudarcot vizionált Layne miatt és azért, amilyen állapotban a zenekart találtuk, amikor megérkeztünk a helyszínre. Jerry folyamatosan hányt, Layne-nek és nekem pedig elvonási tüneteim voltak. Igazán szar helyzetben voltunk.

Randy megbízott valakit, hogy azonnal rohanjon el heroinért. Layne magával hozta az előre elkészített adagját egy régi gyógyszeres üvegben, amit parafadugóval zárt le. A fellépés előtt egy adagot belőtt magának. A koncertet kibírta anélkül, hogy elrohant volna egy újabb löketért.

A koncert

1996. április 10-én, két és fél évvel az utolsó színpadi fellépésük után, az Alice in Chains négyszáz, szerencsés rajongó előtt Jerry Cantrell belekezdett a Nutshellbe. A nézőtér hatalmas tapsban tört ki, ahol egyébként a Metallica három tagja, James Hetfield, Kirk Hammett és Lars Ulrich is helyet foglalt. Nyílt titok volt, hogy rajonganak az Alice in Chainsért.

Egymás után sétáltak be a zenészek a színpadra Cantrell mellé: először Mike Inez, majd Scotty Olson és Sean Kinney, végül hatalmas ováció közepette, Layne Staley. Éppen csak beesett a dal kezdősorára. Drogoktól megviselt, csontsovány testét fekete ruha borította, a közönség elől fekete napszemüvegé mögé bújt. Mintha a mikrofonállványhoz odakészített bárszéken sem találta volna a helyét: az első verszak alatt folyamatosan fészkelődött rajta. A színpadon pislákoló gyertyák mellett csupán pár lávalámpa törte meg a sötétséget, a kilyuggatott háttér világítását csak a harmadikként sorra kerülő No Excusesnél kezdték el használni.

“We chase misprinted lies.” Layne lehajtott fejjel, a mikrofontól távol, szívbemarkolóan szépen énekelte a hallhatatlan dal első sorait. Arcán semmilyen érzelem nem látszott. Randy Biro körbenézett és elsírta magát. Ahogyan Susan Silver és Michele Anthony is. A Brothert, a Sap EP-n hallható, eredeti verzióhoz képest megváltoztatták: Staley beszállt Cantrell mellé vokálozni, majd a szóló utáni, harmadik verzénél elhalkultak a gitárok és nem szóltak cinek sem. Layne és Jerry acapella énekeltek az utolsó refrén kezdetéig. Hátborzongatóan gyönyörű volt!

A No Excuses különlegességét Sean Kinney ötletes játéka adta. A dalok tempója miatt persze nem lehetett annyira látványos az előadásmódja, mint amit Dave Abbruzzesétől láttunk a Pearl Jam unpluggedon, de a stabilitást – amire azért nagy szüksége volt a zenekarnak ilyen előzmények után -, valójában ő adta meg a zenekar számára. Alex Colletti később az „Alice in Chains Unplugged meg nem énekelt hősének” nevezte Sean Kinneyt.

“Régóta vártunk már, hogy megcsináljuk ezt a koncertet. Sokat jelent nekünk, hogy eljöttetek ma megnézni minket” – mondta Layne mikrofonba, majd pár dallal később, némi éllel a hangjában így folytatta: “Azt kell mondanom, hogy az elmúlt három évben ez a legjobb koncertünk.”

A Sludge Factory előtt Mike belekezdett az Enter Sandman riffjébe, Sean Kinney vette a lapot, Jerry pedig jót nevetett a közjátékon. A Mike Inez basszusgitárján lévő felirat („Friends don’t let Friends get Friends haircuts”) is a Metallica tagjainak szólt, akik akkoriban vágatták le rövidre a hajukat. A nagyközönség akkor még nem láthatta Hetfieldéket visszavágott frizurával, mert a Load első videója, az Until it Sleeps, egy hónappal később debütált, az új lemez pedig csak június 4-én jelent meg. Mike felemelte a poharát és ivott egyet a haverok egészségére.

Layne eközben megszabadult a napszemüvegétől. A szemei szürkék és beesettek voltak. Egyszerre volt rémisztő és szívszorító. A frontember jó néhányszor eltévesztette a Sludge Factory szövegét, amit emiatt újra és újra előröl kellett kezdenie a zenekarnak. Jerry egyre feszültebbé vált. Amellett, hogy Layne hibái egyre bosszantóbbak voltak számára, a gyomorbántalmai is rettenetesen zavarták. Layne pedig nem véletlenül rontott annyit. Vélhetően idegesítette őt, hogy Michele Anthony, a Sony egyik akkori alelnöke, az Alice in Chains korábbi jogi ügyekért felelős irodájának vezetője, az első sorban, pont előtte ült.

De vajon mi állt Layne zavarának hátterében? A válasz egyszerűbb, mint elsőre gondolnánk. A harmadik lemez felvételei rettenetesen kezdetek elhúzódni Staley kiszámíthatatlansága és a szövegek hiánya miatt. A pénz és az idő is fogyott, a fejesek pedig egyre idegesebbek váltak. Az egyik reggel, hajnal 6:00-kor, a stúdióban megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végén Michele Anthony volt. New Yorkból hívta Layne-t, hogy gratuláljon a Mad Season sikeréhez: az Above aranylemez lett. Ezzel együtt komoly nyomást is helyezett az énekesre: a kiadó mindössze kilenc további napot engedélyezett az album befejezésére. Valahogy gátat kellett szabniuk a véget nem érő halogatásnak. A beszélgetés komoly nyomott hagyott Staleyben, olyannyira, hogy annak eredménye – köszönhetően az énekes zsenialitásának – az utókor számára is fennmaradt. Layne az egész sztorit beleírta a Sludge Factory szövegébe: “Call me up congratulations ain’t the real why / There’s no pressure besides brilliance let’s say by day nine / Corporate ignorance let’s me control time / By the way, by the way”

Most pedig ott ült előtte, az első sorban Michele Anthony. Layne-nek a szemébe kellett néznie és így kellett elénekelnie a róla szóló, kellemetlen sorokat. A drogoktól egyébként is hiperérzékeny énekes jókora nyomás alá került. A dal első sora, a “You insult me in my home, you’re forgiven this time” még rendben volt, de a folytatásban többszöri nekifutásra sem a “Things go well, your eyes dilate, you shake, and I’m high?”, hanem a második versszak második sorát énekelte. Pont azt, ami Anthonyról szólt: “There’s no pressure besides brilliance let’s say by day nine.” A közönség tapssal biztatta az énekest, Cantrell zavarában próbálta menteni a helyzetet: “csak annyi történik, hogy ti srácok, legalább többször hallgathatjátok meg a dalt”. Staley az egész grunge-korszak egyik legőszintébb és legkijózanítóbb mondatával regált.

Layne Staley: What’s my motivation here?

Layne nagy nehezen összekapta magát, a Sludge Factory pedig nem csak az eredeti verziónál lett sokkal súlyosabb, hanem nagyjából mindennél, amit valaha egy MTV Unplugged műsorhoz rögzítettek.

A sorban a korábban élőben még nem játszott, csodaszép Down in a Hole következett. Layne összeszorított szemekkel énekelte a megrázó sort: “I will speak no more of my feelings beneath”. Hogy a frontember milyen hatással volt a többiekre, azt jól érzékelteti Mike Inez visszaemlékezése.

Mike Inez: A koncert alatt jöttünk rá, hogy az olyan dalok, mint például a Sludge Factory, erőteljesebben szólalnak meg akusztikus verzióban. Annyiszor eszembe jut Layne arról az estéről. A hangja, különösen a Down in a Hole-ban, még mindig könnyeket csal a szemembe. Többször is ott ragadt rajta a szemem és ilyenkor mindig emlékeztetnem kellett magam arra, hogy én most éppen dolgozom, és bár a rajongója vagyok, jobb ha inkább a basszusjátékomra koncentrálok. Layne egész egyszerűen hipnotikus volt aznap este.

Randy Biro szerint rengeteget bohóckodtak a srácok a dalok közötti szünetekben. Amikor viszont a kamera forgott, ugyanaz az Alice in Chains voltak, amit a világ megismert. Vagy legalábbis annak egy intimebb változata. Cantrellék a dalok között folyamatosan megtalálták Randyt, „kibaszott franciának” és „kibaszott montreali békának” hívták, de őt sem kellett félteni, simán visszaszólt a zenészeknek. A közönség nem értette a poénokat, gyakran megfagyott a levegő a nézőtéren, ők komolyan vették, hogy Jerryék haragszanak Biróra.

Cantrell eközben úgy érezte, hogy ő sem maradhat ki a Metallica előtti tisztelgésből: amíg a többiek az Angry Chairhez készülődtek, ő a Battery nyitóriffjét idézte meg (sajnos sem a CD-n, sem a DVD-n nem szerepelnek ezek a pillanatok). Sőt, a rosszulléte ellenére még ahhoz is volt ereje, hogy a Hee Haw című varieté show-ból, Scottal és Seannal eljátssza a Gloom, Despair and Agony on Me című dal egy rövid részletet. Az orrhangon előadott, vicces country-performansz még Layne arcára is mosolyt csalt! A Roosterre újra sötétbe borult a színpad, majd következett a Got Me Wrong, amit többször is fel kellett venni: a SAP EP egyik legnépszerűbb dala sem működött egyből. A Heaven Beside You-t a Would? követte, majd a Frogs következett. Ha meg kellene nevezni az egész MTV Unplugged széria legsúlyosabb, legmegsemmisítőbb dalait, akkor a Frogs valószínűleg sokunknál az elsők között lenne.

Az Over Now simán jobb lett, mint az eredeti, pedig a középrésztől nagyon tartottak a zenekar tagjai. Az itt debütáló Killer is Me pedig inkább már egy Jerry Cantrell szólódalnak hangzott, mint Alice in Chainsnek.

A megjelenés

Az MTV, a koncert után két héttel, elküldte a zenekar számára az első, megvágott anyagot, még mielőtt végleg jóváhagynák azt. Layne-nek nem tetszett az, amit látott. Az énekes Toby Wrightot bízta meg azzal, hogy nézze végig, és módosíttassa az anyagot.

Toby Wright: Mire a felvétel utolsó vágásait készítettük, Layne gyűlölte az egészet. Nem akarta, hogy megjelenjen. Úgy érezte, hogy a lehető legrosszabb beállításokban mutatják őt, úgyhogy ha lehet, változtassunk valamit ezen. Azt látta, hogy csak ül ott lehunyt szemmel akkor, amikor éppen nem énekel, míg fordított esetben Jerryt vagy Mike-ot mutatja a kamera, amikor ő énekel.

Az MTV elfogadta a változtatási kéréseket. A felvétel 1996. május 28-án debütált, míg a hanganyag július 17-én vált elérhetővé, és egyből a Billboard-lista harmadik helyén nyitott. A zenekar tagjai elvállaltak egy négy állomásos miniturnét a Kiss nyitóbandájaként, az Egyesült Államokban. Július 3-án, Kansas Cityben végeztek. Ez volt Layne Staley utolsó fellépése. Azon az estén Layne túladagolta magát, rohammentővel szállították kórházban, orvosok küzdöttek az életéért. Ennek hatására a zenekar úgy döntött, hogy továbbra is szünetelteti a tevékenységét. Layne eljutott arra a pontra, amikor már nem volt képes a démonai ellen harcolni.

Layne Staley, 2002. április 5-én távozott el örökre közülünk.

___

Layne Staley emlékére

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Történet

A LAP TETEJÉRE