SEATTLE | 17/10/2018 | 23:07

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Az idő egy vicces dolog – Chrysta Bell koncert, Smolna, Varsó

Kategória: Koncert/Twin Peaks Szerző:

A 2017-es, őszi turnét követően, tavasszal újra Európába látogatott Chrysta Bell. Míg a tavalyi célpontok főképpen közép- és kelet-európai nagyvárosok voltak (köztük Budapest is), addig az idei koncertkörúton, elsősorban az északi régió országai kerültek a célkeresztbe. 2017 egyik legjobb lemezét készítő, és az egyik legemlékezetesebb hazai koncertjét adó Chrysta Bellt, valamint a nagyszerű zenészekből álló csapatát mindenképpen látni akartuk. Mivel Budapestről a varsói helyszín volt a legkönnyebben elérhető, így április 22-én, vasárnap reggel, felszálltunk egy fapadosra. Jól döntöttünk: este már egy varázslatos koncertnek voltunk a szemtanúi.

Chrysta Bell és Christopher Smart (Fotó: Bartek Kucz Kuczkowski)

Tamara Preston, különleges ügynök, FBI

Az a varázslat, amit David Lynch és Mark Frost a Twin Peaks-univerzummal megteremtett, nem csak a televíziózás egészét tekintve, hanem művészettörténeti szempontból is egészen páratlan teljesítmény – ha lehet ezt a kifejezést használni a szuperkreatív alkotásra. Nehéz lenne megfogalmazni mindazt a zsenialitást, amit ez a két ember, az egyszerre érzelmes és teljesen elmebajos (nem mintha a kettő kizárná egymást) történetével, a képi megjelenítéssel, a zenei aláfestéssel, a rendezéssel és talán minden idők legjobban kiválogatott és instruált szereplőgárdájával létrehozott. Hogy a huszonhat évvel ezelőtti őrületet tavaly, a sorozat harmadik évadával, a régi karakterek isteni státuszba juttatásával és az újak beemelésével tovább tudta fokozni, arra szerintem még a legoptimistább rajongók sem számítottak.

A Twin Peaks-adathalmaz további könyvekkel bővült, a sokszor teljesen irracionális történetszálak pedig új értelmet nyertek. Szép lassan kiderült, hogy semmi sem véletlen, mindennek megvan az oka, a sztori kezdete pedig olyan, fantasztikusan dokumentált (köszönet, Archivista!), messzi múltra tekint vissza, ami miatt Lynchék géniuszára a “felfoghatatlan” jelző illik a leginkább. A Tűz, jöjj velem! fontosabb és (mindennél) jobb lett, a harmadik évadot pedig minden egyes könyv elolvasása után újra kellett nézni, annyi volt az új információ. Fejezetről fejezetre, epizódról epizódra változtak meg a korábbi, nézői megfejtések, sokszor csak harmadik-negyedik nekifutásra derült fény, valami más számára egészen bizonyosan jelentéktelen, de Twin Peaks-rajongóként rettenetesen fontos dologra. Kétszer jártam végig a Seattle-közeli forgatási helyszíneket az elmúlt években, pitét ettem és átkozottul jó kávét ittam a Double R/RR Caféban, interjúztam a bennfentes helyiekkel, de a képeket nézegetve ma már teljesen mást látok rajtuk, mint akkor.

Volt azonban még valami, illetve valaki, aki egy olyan síkon tudott újat hozzátenni a képzelet és valóság zavaros elegyéhez, amitől az ember képes volt másfél órán keresztül – nincs rá jobb szó – belülről nézni a sztorit. A művészet olyan szintje volt ez, amihez foghatóval még nem találkoztam. A tavalyi turnén, a Tamara Preston különleges ügynököt alakító Chrysta Bell és az őt kísérő zenészek odavarázsolták a Roadhouse-t a metal-koncertekre ugyan kiváló, de az efféle mágiára tökéletesen alkalmatlannak tűnő Dürer Kertbe.

Welcome to Twin Peaks!

Chrysta Bell, különleges díva

A Twin Peaks miatti hype-ot a múlt évben kiválóan fel- és kihasználó díva, a csodaszép estélyi ruháit és a végzet asszonya szerepét a tavaszi turnén otthagyta Truman sheriff irodájában. Varsóban is ezt tapasztaltuk: a budapesti, belvárosi mintához hasonlóan befedett bérház udvarának egyik sarkában felállított színpadon nem Tammy, hanem Chrysta Bell, a gyönyörű hangú, dögös énekesnő jelent meg. A koncepció is módosult valamelyest: a Tammy- és Twin Peaks-hatásokat szándékosan visszafogta a művésznő, mintha csak valamiféle átmenetnek lehettek volna szemtanúi a nézők. Hogy Chrysta Bell mennyire hosszú távon akarja a Tammy-image-et maga mögött hagyni, és hogy ez mennyire fog működni, az persze kérdés. Hogy képes lesz-e a közönség valaha is elvonatkoztatni a karaktertől, az pedig egy másik (valószínűleg sohasem lesz az).

Jó dalokból szerencsére nincs hiány. Az élő előadások sokkal-sokkal erőteljesebbek, keményebbek, rockosabbak, mint a kevésbé lélegző, tökéletesre csiszolt sterilebb stúdiófelvételek. Erre a legjobb példa a Somewhere in the Nowhere EP-s Beat the Beat volt, ami úgy dörrent meg, olyan energia volt benne, hogy alig lehetett a kicsit gépies, eredeti verziót felismerni. Már a nyitó, vadonatúj 52 Hz sem a Roadhouse-t idézte, még ha az azt követő, némileg meglepő módon másodikként játszott, csodaszép Devil Inside Me igen. A setlisten jókorát csavartak a tavalyihoz képest, a dalok fele kicserélődött. Bár ősszel háromszor is láttam Chrysta Bellt, és szívesen megnéztem volna még jó párszor azt a programot, most mégis kifejezetten örültem a változtatásnak.

 Chrysta Bell, Smolna, Varsó (Fotó: Bartek Kucz Kuczkowski)

Ősszel elsősorban (és érthetően) a We Dissolve és a David Lynch-csel közösen kiadott This Train lemezekre épült a show, most viszont a Somewhere in the Nowhere (szintén Lynch) és az új, négyszámos EP dalai is elhangzottak. Kimaradt a Gravity, az Angel Star, a Bird of Flames, az All The Things, a Monday, a Nick Cave-feldolgozás Do You Love Me?, valamint a két Fire Walk With Me OST dal, a Questions in a World of Blue és az instrumentális The Pink Room. Lett helyette a már említett Beat the Beat, Somewhere In The Nowhere, Night Ride, Down by Babylon, We Dissolve, Sycamore Trees, illetve az új EP korábban ki nem adott felvételei, az 52 Hz, a Blue Rose (ugye-ugye) és az Everest.

Chrysta Bell csodálatosan, kristálytisztán énekelte végig a koncertet. A saját dalok közül egyértelműen a Friday Night Fly, a Beautiful és a Planet Wide működtek a legjobban. A zenészek a Real Love után nem vonultak le a színpadról, ahogyan az eddig tavaszi koncertek többségén tették, a ráadás azonnal az alapprogram után következett.

A Sycamore Trees lélegzetelállító volt. A jelző nem túlzás. Az énekesnő pontosan tudja, hogy mit jelent a Twin Peaks-rajongóknak ez a dal. Persze, csodálatos az eredeti, de élőben hallani, egy autentikus személytől, az egészen nehezen megfogalmazható hangulat és élmény. (Hasonló érzelmi mélységet legutóbb a primosteni Mark Lanegan-koncerten, az On Jesus Program alatt tapasztaltam, de ott sokkal inkább Lanegan bődületes hangja és a dal szövege miatt.) És hogy nem csak én éreztem ezt így: az utolsó hangot követően legalább két-három percig tartó taps és kiabálás jelezte a szemmel láthatóan meghatódott énekesnőnek, hogy itt most valami egészen különleges dolognak voltunk a szem- és fültanúi. A legnagyszerűbb koncertélményem volt eddig az évben!

A zenekarba visszatért a stúdiófelvételeken is szereplő gitáros, Jon Sanches. Jont a legutóbbi turnén Cole Hanson helyettesítette, aki emberileg és zenészként kiválóan beilleszkedett a többiek közé. Nem tudnék különbséget tenni közöttük, fantasztikusan változatosan játszottak mindketten. A basszusgitárt ismét az énekesnő producere, az alanyi jogon Twin Peaks szereplőnek látszó Christopher Smart kezelte, a dobok mögött pedig a számos texasi rockzenekarból (Young Heart Attack, MoTel Aviv, Stereo Is A Lie, stb.) is ismert, brutálisan jól ütő Jayson Altman ült. Kivétel nélkül nagyszerű, alázatos zenészek, akik hangszereikkel Chrysta Bell minden egyes rezdülését lekövették. Külön-külön is kiemelhetném őket, mert tényleg minden egyes lefogott hangnak pontosan megvolt a helye, minden ritmusnak fontos volt a dinamikája.

Chrysta Bell szokás szerint végig nagyon barátságos és kedves volt. Amikor az Undertow-t konferálta fel, némileg belebonyolódott abba, hogy pontosan hány hónapja is lehet meghallgatni az új EP-t. Az énekesnő Tammy Prestonhoz méltó eleganciával vágta ki magát a megmosolyogtató helyzetből.

“Az idő egy vicces dolog” – mondta az énekesnő, talán egy kicsit a Twin Peaks utolsó részének végső pillanataira is utalva.

Senki sem volt a helyszínen, aki ne értett volna egyet vele.

___

Chrysta Bell – We Dissolve Tour 2018

Időpont: 2018. április 22.
Helyszín: Smolna, Varsó

Zenészek:
Chrysta Bell – ének, gitár
Jon Sanches – gitár
Christopher Smart – basszusgitár, vokál
Jayson Altman – dob 

Setlist:

  1. 52 Hz
  2. Devil Inside Me
  3. Night Ride
  4. Friday Night Fly
  5. Somewhere In The Nowhere
  6. Blue Rose
  7. We Dissolve
  8. Beat the Beat
  9. Undertow
  10. Down by Babylon
  11. Real Love
  12. Sycamore Trees
  13. This Train
  14. Everest
  15. Beautiful
  16. Planet Wide
  17. Swing With Me

___

(A helyszínen nem lehetett fényképezni, ezért a beszámolóhoz az egyetlen, hivatalos fotót készítő Bartek Kucz Kuczkowski képeit, illetve korábbi koncertek videóit használtuk fel. A tiltás a hely szabályzatának megfelelően történt, nem Chrysta Bell kérése volt.)

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Koncert

A LAP TETEJÉRE