SEATTLE | 16/11/2018 | 18:21

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Bőrkabátot, Skin Yard pólóra – Bruce Dickinson: Skunkworks (1996)

Kategória: Lemez Szerző:

Egy lemez, amit valaki vagy nagyon szeret, vagy teljes szívéből gyűlöl. Bruce Dickinson, az Iron Maiden énekese harmadik szólóalbumával a nehezebb utat választotta: megpróbált szakítani a korábbi munkáival, és egy modernebb, grunge-hatású albumot készített. A dalok rögzítéséhez a Nirvana (Bleach), a Soundgarden (Screaming  Life) és az első Mudhoney lemezt is jegyző Jack Endinót, a Skin Yard korábbi gitárosát kérte fel. Írásunkban elsősorban nem az énekes, hanem a legendás seattle-i producer nézőpontjából idézzük fel a Skunkworks felvételének történetét. Ezért kerülhetett ez az írás ide, a Grungeryre.

 Bruce Dickinson: Skunkworks (1996)

Menj turnéra a Skin Yarddal, és világhírű leszel!

Jack Endino több mint harminc éve dolgozik producerként Seattle-ben. Legismertebb munkája a Nirvana Bleach albuma, de az olyan bandák és előadók, mint a Soundgarden, a Green River, a Mudhoney, a Screaming Trees, Mark Lanegan, a The Sonics, az L7, a Blue Cheer, a Zeke, a Therapy?, a Supersuckers vagy a Walking Papers egyes lemezei is az ő nevéhez fűződnek. Rengeteget dolgozott a Sub Pop Records zenekarainak az 1986-ban alapított, legendás, seattle-i Reciprocal Recording stúdióban.

Endino, ahogyan sok más hangmérnök, zenészként, elsősorban gitárosként kezdte pályafutását. Legismertebb és legfontosabb együttese, a Skin Yard, 1985-ben alakult Seattle-ben és gyorsan a Pacific Northwestről induló grunge mozgalom egyik alapcsapatává vált. A zenekar két dallal szerepelt a legendás, 1986-os Deep Six válogatáson a Soundgarden, a Malfunkshun, a Green River, a Melvins, és a U Men társaságában.

A Skin Yard két dologról volt híres:

1. a dobosairól, akik között a későbbi Soundgarden és Pearl Jam ütős Matt Cameront (1985-1986), a Mother Love Bone zseniális Greg Gilmore-ját (1986), a The President Of United States Of America alapító Jason Finnt (1986-1987), valamint a Screaming Trees-ból, Mad Seasonból, Walking Papersből jól ismert Barrett Martint (1990-1992) is ott találjuk;

2. valamint arról a széles körben elterjedt, vicces seattle-i mondásról, miszerint akit a Skin Yard turnéra visz előzenekarként, abból hamarosan világhírű banda válik (lásd Nirvana, Soundgarden): “Menj turnéra a Skin Yarddal, és világhírű leszel!”

 Skin Yard (b-j): Ben McMillan (RIP), Daniel House, Barrett Martin és Jack Endino

Jack Endino az évek során egyre ismertebbé és elismertebbé vált: a nagy grunge-robbanás után Seattle kapui kitárultak, megkeresések tömege futott be hozzá az Egyesült Államok különböző részeiről, Európából és Dél-Amerikából is. 1993 nyarán például a Kerbdog nevű, ír zenekar első albumán tevékenykedett Walesben – és ez a történetünk szempontjából sorsdöntőnek bizonyult. Az öthetes munka végeredményét hallotta Bruce Dickinson is, aki ugyanazzal a menedzsmenttel, a Sancturay-vel állt szerződésben, mint az írek. Bruce-nak nagyon tetszett a Kerbdog-lemez, így felhívta Endinót, hogy dolgozzanak együtt a következő szólóalbumán. Endino a korai Iron Maidennek még nagy rajongója volt, de a Piece Of Mind után már nem követte a zenekar munkásságát. A telefonbeszélgetés után ásta elő valahonnan a producer felesége a Tattooed Millionaire-t, hogy Jack egyáltalán képbe kerülhessen az utóbbi évek Dickinson-anyagaival kapcsolatban.

 Jack Endino

Az útkereső pilóta

Bruce Dickinson, az “Air-Raid Siren”, azaz a “légvédelmi sziréna”. A furcsa, bár találó becenevet az Iron Maidenbe való beszállását követő egyik első koncert után kapta, de egyáltalán nem pozitív kontextusban. Az egyik rajongó megnézte a Rainbow Theaterben az új Maiden-felállást, első felindultságában tollat ragadott, és kíméletlen szavakkal minősítette a Paul DiAnno helyére érkezett vokalistát. 1982-ben a trollkodás még postai leveleken keresztül zajlott: “Utálom ezt az új énekest. Olyan volt, mintha a kedvenc dalaimat egy légvédelmi szirénán keresztül hallgattam volna.” Rod Smallwood, a Maiden menedzsere, egyből lecsapott a mondatra: “Egy ember, mint légvédelmi sziréna? Óriási!”

Amikor Bruce Dickinson huszonegy évvel később tárcsázta Jack Endino számát, már hét klasszikus Iron Maiden, és két mérsékelten sikeres szólólemezt is maga mögött tudott. A Tattooed Millionaire (1990) rockosabb megközelítése és a Balls to Picasso (1994) útkeresős kísérletezése felemás eredményt hozott. A Son Of A Gun, a Cyclops, a Change Of Heart, vagy a Tears Of The Dragon kivétel nélkül nagyszerű dalok, utóbbi talán a Dickinson-életmű legnagyszerűbb darabja. A kevésbé fogós tételek mellett előfordult pár áthallás is, hol a Highway To Hell (Hells On Wheels), hol a Keep The Faith (Spirit Of Joy) riffjei és ritmusai köszönnek vissza. A fene tudja. Lehet, hogy csak az elvárások voltak túl nagyok.

Harmadik nekifutásra Dickinson egy aktuális, modern-hangzású lemezt szeretett volna készíteni, a lehető legtávolabb a klasszikus Iron Maiden-soundtól. Endino végighallgatta a telefonban Bruce elképzeléseit, és azonnal rávágta, hogy “meg tudom csinálni”. Hihetetlen volt ez akkoriban: minden idők egyik legnagyobb heavy metal énekese, végül az első számú grunge producerrel kezdett el dolgozni. Dickinson időközben még a haját is levágatta, amivel tovább borzolta az Iron Maiden rajongók idegeit. Hogy nem túlzás esetünkben hajviseletről értekezni, arra kiváló példa, hogy még egy 2017-es (!), a Guardian által szervezett webchaten is kapott az énekes egy erre vonatkozó kérdést. Dickinson viccesen válaszolt a felvetésre: “Rögtön rájöttem, hogy a nyakam körül három fokkal hűvösebb van így. Hogy miért vágattam le? Túl öreg lettem ahhoz, hogy még mindig úgy nézzek ki, mint Jézus.” A BBC Hard Talk című műsorában pedig azt mesélte, hogy miután húsz év körüli zenészekkel vette magát körül, az első hivatalos promófotókon azt látta, hogy a képeken középen lévő fickó (azaz ő), oltári bénán néz ki a többiek között. Más források szerint az arculatváltás valójában annak volt köszönhető, hogy a hosszú haj nem felelt meg a British Airways belső szabályzatának (Bruce hivatásos pilótaként is repült akkoriban kereskedelmi járatokon).

Bruce Dickinson: Volt, aki azt mondta, hogy tíz évet fiatalodtam így. Az idegen emberek többet mosolyogtak rám, teljesen máshogy viszonyultak hozzám, mint korábban. Akik pedig a szupermarketben eddig úgy bámultak, mint aki éppen lopni készül, nem méricskéltek tovább.

 Az említett promófotó, középen a hosszú hajú fickóval

Az énekes a Balls to Picasso felvételei után úgy döntött, hogy nem csupán kísérőzenészekre van szüksége, újra egy rendes zenekar tagja akart lenni. A Sanctuary Managment meghallgatást hirdetett meg, hogy Dickinson köré zenekart szervezzen a turnéra. A basszusgitáros Chris Dale (ex-Atom Seed, Machine), valamint a Machine tizenhét (!) éves, olasz dobosa, Alessandro Elena, együtt jelentkezett a felhívásra. Miután a demójuk megérkezett, viszonylag gyorsan lehetőséget kaptak egy közös zenélésre, ahol Deep Purple és AC/DC klasszikusokat, valamint pár Balls to Piacasso dalt kellett előadniuk. A session olyan jól sikerült, a következő körre már nem is kellett menniük, az állás az övék lett. Alex Dickson, a Gun korábbi gitárosaként nyerte el a melót, a pletykák szerint egy kocsmában futottak össze először Bruce-szal. A társaság jól összekovácsolódott a koncertek során, így a turné végére készen álltak arra, hogy nekilássanak az új Dickinson-anyagnak.

Bruce Dickinson: Rod azt mondta nekem: “Te egy heavy metal énekes vagy. Nem tudsz megváltozni. Megpróbálhatod, de akkor is az maradsz.” Nem értettem vele egyet… Persze, heavy metal énekes vagyok, de azt nem fogadom el, ha valaki azt mondja nekem, hogy nem vagyok képes mást csinálni. Mindegy, végül belevágtunk a Skunkworks dologba. Akkorra már teljesen ki voltam zsigerelve. Egy grunge-irányú továbblépésre volt szükségem. Nagyon dühös és elégedetlen voltam.

Bruce elképzelése, hogy Skunkworks legyen a banda neve és így is jelenjen meg az album, nem tetszett a kiadónak. A Castle fejesei rettegtek attól, hogyha Bruce Dickinson neve nem szerepel a borítón, akkor senki sem fogja megvenni a lemezt. Ezért nem a zenekar neve, hanem a lemez címe lett Skunkworks.

 Rob Halforddal, Skin Yard pólóban

___

A [Skunkworks] név alapvetően Al Capp képregényrajzoló, Li’l Abner című sorozatából származik. A képregényben a Skonk Works egy olyan kis gyár volt, ahol (máig ismeretlen célból) szkunkokat, azaz észak-amerikai bűzös borzokat használtak. Ezt a „borzgyárat” a rettenetes bűz miatt minden más ember lakta területtől jó messzire kellett építeni, és a Skonk Works-ben dolgozók csak úgy érintkezhettek a külvilággal, ha szembe szélből jó nagyokat kiabáltak. 

A “skunk works” kifejezést főleg az amerikai hadiiparban használják titkos programok megnevezésére. A Skunk Works helyszín félhivatalos elnevezését a Lockheed Martin fejlett repülőgép tervezői irodájára, a Lockheed Advanced Development Projects Unit-ra használják. Ez az iroda tervezte meg többek között az U–2-t és az F–117 lopakodó repülőgépet is. A Skunk Works (magyarul „Borz Művek”) kezdetei a második világháború utáni időkre vezethetők vissza, amikor a Lockheed titkos projektjeit nem messze a cég kaliforniai irodájától, a burbanki repülőtéren kezdte el.  A hidegháború végével, 1989-ben a Lockheed átszervezte a gyártási és fejlesztési tevékenységeit, és a Skunk Works-t a kaliforniai Palmdale-ben található 42. légierős gyárkomplexumba költöztette, ahol a mai napig is működik. A Skunk Works fejlesztette titkos repülőgép-prototípusokat a nevadai sivatag 51-es körzet néven elhíresült Groom Dry Lake Air Force Base-en próbálták ki.

(Forrás: Wikipédia)

___

Csak ne úgy, ahogy Dio csinálná!

A Great Linford Manor Londontól hetven kilométerre, Milton Keynesben található. Valójában egy tizenhetedik századi birtok, amit stúdióvá alakítottak át. Jack Endino az ódon épületben lakott a felvételek alatt, és egyszerűen csak a “pretty cool” jelzővel illette helyet. Reggelente sokat sétált a gyönyörű, vidéki környezetben: a birtok környékén egy másfél kilométer hosszú, régi vasúti sínágy volt átalakítva sétaúttá, ami egy csatorna mentén haladt végig. Ilyen körülmények között Bruce és a többiek “hülye humorát” is könnyebb volt elviselnie. A zenekar tagjainak az volt a mániája, hogy állandóan hülyét csináltak magukból csak azért, hogy a többieket megnevettessék. Bruce elvitte neki a The Prisoner című, 1967-es, brit tévésorozat összes részét. A rajongók tudják, hogy a népszerű Iron Maiden dal címe és témája is a filmsorozatból ered, nem véletlen tehát, hogy ilyen inspiráció mellett Dickinsonék feldolgozták a klasszikust (végül csak a Skunkworks kibővített kiadására került fel koncert verzióban).

A stúdióba érkezve a zenekar még mindig dolgozott a dalokon, sok tétel csak a felvevőszobában nyerte el a végső formáját. Bár Jack Endino a dalírás terén is hatalmas tapasztalattal rendelkezett, sőt, korábbi munkái során sokszor részt is vett a kreatív folyamatokban, most igyekezett kívülálló maradni. Zenei szempontból Bruce-nak volt egy olyan gondolata, hogy talán valamiféle Black Sabbath-os irányt kellene venniük, a többieknek azonban határozott elképzelésük volt, a lehetőségekhez képest igyekeztek mindinkább távol maradni az old school metal-dolgoktól. A dalokat Dickinson és a gitáros Alex Dickson írták, csupán az Innerspace-ben csatlakozott hozzájuk Chris Dale. Endino terve az volt, hogy teljesen egyedi módon, senkihez sem hasonlíthatóan szólaljanak meg, a maguk jogán legyenek részei a rocktörténelemnek.

Jack Endino: Nehéz volt a figyelmüket folyamatosan a célon tartani. Ezzel együtt ez egy tehetséges banda volt: kivétel nélkül mind nagyszerű rockzenészek, hatalmas hatásokkal. Mindannyian valamiféle virtuális rock-enciklopédiák voltak, repkedtek is az ilyen jellegű poénok rendesen. Áradoztak a régi Deep Purple-ről, de például a Spinal Tapről is. Amíg azonban Bruce rettenetesen komolyan vette a heavy rockot (hiszen ebből gazdagodott meg), nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a többiek nem feltétlenül így gondolkodnak róla.

Bruce Dickinson nagyon számított a producer szövegekkel kapcsolatos észrevételeire és a dalszerkezetekkel kapcsolatos javaslataira. Jack és a többiek csupán egyetlen szabályt hoztak Bruce számára: tilos volt sárkányokról, szörnyekről vagy olyan dolgokról írnia, amilyenekről “Ronnie James Dio énekelne”. Az énekesnek tartalmi és stilisztikai szempontból is új irányból kellett közelítenie a dalszövegírás felé. Dickinson nagyon élvezte a feladatot, bár a későbbiekben ő is megerősítette azt, hogy a megváltozott szemléletmódban alkotni hatalmas kihívás volt a számára.

A lemez, köszönhetően Jack Endino zsenialitásának, csodaszépen szól. Különösen Endino személyes kedvencei, a Strange Death in Paradise és a Meltdown, valamint a Solar Confinement emelkednek ki a dalok közül. Ezek tényleg egyediek, saját hangulatuk van, kivétel nélkül kiváló számok! Utóbbit például csak a cikk írásakor fedeztem fel igazán: hiába van meg CD-n, és hallgatom nagyon jó minőségben otthoni környezetben, a Tidal nevű, Spotify-hoz hasonló online streaming applikációról az autó hifijébe küldve, a dobok és a riffek egészen elementáris erővel szólaltak meg, szó szerint mellbevágóak voltak (a Tidal veszteségmentes file-okban kínálja legálisan a zenét).

A lemezzel kapcsolatban mindenki a grunge-ot emlegette és ebben van is valami, már amennyire Nagy-Britanniában lehet grunge-ot játszani. Eső mondjuk volt, Jack Endino is, de a viccet félretéve, tipikus wannabe elképzelésnek tűnt a zenészek részéről más (eső)kabátjába bújni (lásd például az Inertia klipjét, ilyet Seattle-ben sohasem csináltak volna). Vannak hatások, amik elsősorban a zenei részeket és egyes énekdallamokat érintik, de Bruce Dickinson (szerencsére) mindvégig önmaga maradt, bármennyire is igyekezett másképpen énekelni. Talán a Dreamstate-re és a Headswitch-re rá lehet húzni, hogy Chris Cornell-es a mélyebb tartományokban, de vajon ildomos-e összehasonlítani a legnagyobb, műfajteremtő metal énekesek egyikét egy jóval később érkezett, fiatalabb grunge-idolollal?

Zenei szempontból sokkal egyszerűbb a helyzet. Még az Iron Maidenből való kilépéssel kapcsolatban nyilatkozta Dickinson, hogy nem érezte ugyanazt a bizsergést a Fear Of The Dark dalainál, mint mondjuk az Alice in Chains Dirt albumának hallgatása esetén. Jerry Cantrellék drogos víziókban fuldokló depressziójától mondjuk elég messze van a Skunkworks, de egy másik banda sokszor beugrik a lemez hallgatásakor. Néha olyan érzése van az embernek, mintha tehetséges brit fiatalok, kiadatlan Stone Temple Pilots demók alapján összeraktak volna egy albumot, Bruce Dickinson – Iron Maiden tagság hiján – meg beugrott hozzájuk kisegíteni. Nem is konkrétan egyes dalokról van szó, inkább hangulatokról, hangszerelési és hangzásbeli hatásokról. A lemezipar nagy grunge megfelelési kényszerének köszönhetően rengeteg a további párhuzam: a Space Race, az Octavia és az I Will Not Accept the Truth egyértelműen Stone Temple Pilots (utóbbi az énekdallamokban is tiszta Scott Weiland), az első kislemez, a Back from the Edge lehetne Vitalogy-korszakos Pearl Jam, a Faith enyhén Alice in Chains-es, a Headswith meg brutál Soundgarden (Rusty Cage) feeling. Az Inside the Machine-re azt mondhatnánk, hogy a gitárok a Black-Out Esőnap című, szintén 1996-ban megjelent lemezét idézik, ha egészen biztosak lennénk abban, hogy Alex Dicksonék rongyosra hallgatták Csányi Szabiék kazettáit annak idején.

Egy mindenkiért, mindenki más csak úgy

A munka során Jack Endino eljutott egy pontra, amikor már kifejezetten bosszantotta, hogy a zenészek nem hajlandóak alapdolgokat játszani. Jack kihívás elé állította őket: írjanak egy számot, amiben csak három akkord van és csupán egy egyetlen hangból álló gitárszóló. Alex Dicksonék beleálltak a dologba és összehoztak egy két és fél perces punk dalt, God’s Not Coming Back címmel (végül csak a kibővített CD-verzión jelent meg).

Jack Endino: A legkevésbé kellemes emlék az volt, amikor el kezdtem az első mixeket készíteni: rettenetesen hideg volt! Az első keverések még jól szóltak, aztán egyre rosszabbak és rosszabbak lettek, hiába próbáltam meg a legtöbbet kihozni magamból. Abba kellett hagynom a munkát, mert a fejem és a mellkasom teljesen bedurrant. Bruce is látta ezt, így beleegyezett, hogy hazautazzak és visszajöjjek, hogy befejezzem a melót. Néha csak balszerencséd van. Szóval visszatértem és rendbe raktam a dalokat.

A stúdiózás alatt viszonylag kevés konfliktus volt a bandán belül, egy-két apró, zenei nézetkülönbségtől eltekintve. Hiába azonban a viszonylagos nyugalom, Endino szerint a munka befejeztével borítékolható volt, hogy nem lesz hosszú életű az együttműködés a zenészek között.

Jack Endino: Nem éreztem az “egy mindenkiért, mindenki egyért” hozzáállást, két hónap közös munka után sem. Sejtettem, hogy a dolog nem fog sokáig tartani, de nem mondhattam Bruce-nak, hogy biztosan így is lesz. Nem vagyok mindentudó. Reméltem, hogy nem lesz igazam és tévedek.

Bruce Dickinson tényleg hitt abban, hogy itt van ez az új zenekar, egy új irányvonallal, és ha a közönség is készen áll rájuk, akkor egy új korszak kezdődhet el a karrierjében. Jack a felvételek alatt sokkal jobban érzékelte a kreatív differenciákat Bruce és a többiek között, mint az énekes. Úgy tűnt számára, hogy a többiek nem teljes szívükből zenélnek, nem a teljes személyiségükkel vannak benne a dologban. Kiváló dalok, nagyszerű szövegek, professzionális hangszeres játék, de a zenekar nem organikus módon alakult meg, ezeket a zenészeket tulajdonképpen “felvették egy munkahelyre”.

Jack Endino: Úgy gondolom, hogy egy nagyon jó anyagot készítettünk. Pont olyan lemezt, amilyet Bruce szeretett volna. Egy “Bruce-szólóalbum” helyett úgy szól, mint egy zenekar lemeze, egy olyané, amelyik nagyon erős identitással rendelkezik. Egészen biztosan nem úgy hangzik, mint a Maiden, vagy más, hasonló banda.

Az addigi Dickinson-munkákhoz képest kevésbé epikus megközelítés, a rövid dalok (a leghosszabb, záró Strange Death in Paradise is öt perc alatt marad), a nagyközönség által is befogadhatóbb, a kilencvenes évek közepének megfelelő, modern megközelítés ellenére a Skunkworks azonban soha nem érte el azt a sikert, amit a dalok erőssége és a kiváló produceri munka alapján megérdemelt volna.

Jack Endino: Nagy kár, hogy a rajongók nem adtak esélyt neki. Az sem segített, hogy a lemezkiadó (a Castle), a lemez kiadásakor komoly nehézségekkel küzdött. Egyetlen egy embert sem ismerek Seattle-ben, aki hallott volna a Skunkworksről. És azt sem hiszem, hogy a lemez borítója túlságosan erős lenne.

A Skunkworks turné után a zenekar azonnal feloszlott. Chris Dale, Alex Dickson és Alessandro Elena – Sack Trick néven – kiadott egy lemezt, az ott hallható dalok egy része még a Skunkworks-sessionök során lettek felvéve. A zenészekkel a mai napig is jó kapcsolatot ápol Dickinson, több Sack Trick dalban is vendégszerepelt, 2002-ben pedig a szólóturnéjára is elvitte előzenekarnak őket.

2005-ben is még Skin Yard pólóban

Amikor Jack Endinót 2015-ben arról kérdezték, hogy melyek produceri pályafutása legemlékezetesebb pillanatai, Endino – pár dél-amerikai kaland mellett -, két emléket idézett fel: az első Mark Lanegan szólólemez, a Winding Sheet felvételeit, ahol megismerhette Lanegan élettörténetét, illetve amikor Bruce Dickinson elvitte őt repülni egy körre a kis magángépén. Egyes pletykák szerint Bruce utólag nem gondol vissza jó szívvel a lemezre. Ennek némileg ellentmondanak azok a felvételek, amit a brazil Tribuzy nevű formáció, 2005-ös koncertfilmjén láthattunk: Dickinson a Tears of the Dragont és a Tribuzy Beast in the Light című szerzeményét adta elő a bandával Sao Paolóban. Kilenc évvel a Skunkwork megjelenése után, még mindig Skin Yard pólóban. A lemez relatív sikertelensége ellenére a kölcsönös tisztelt a mai napig is megmaradt közöttük.

___

Bruce Dickinson: Skunkworks

Megjelent: 1996. február 19.
Kiadó: Castle
Producer: Jack Endino

Zenészek:
Bruce Dickinson – ének
Alex Dickson – gitár
Chris Dale – basszusgitár
Alessandro Elena – dob

Tracklist:

  1. Space Race
  2. Back from the Edge
  3. Inertia
  4. Faith
  5. Solar Confinement
  6. Dreamstate
  7. I Will Not Accept the Truth
  8. Inside the Machine
  9. Headswitch
  10. Meltdown
  11. Octavia
  12. Innerspace
  13. Strange Death in Paradise

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE