SEATTLE | 20/06/2018 | 00:32

Seattle | Music | Culture | Magazine

Chains and the City – Alice in Chains, Walking Papers koncert, Hammerstein Ballroom, NY

Kategória: Koncert Szerző:

Az Alice in Chains világkörüli turnéja április 28-án indult el Bostonból. A seattle-i zenekar augusztusban megjelenő új lemezének premierje előtti, tavaszi, amerikai körútra, a 2016-os turnén is résztvevő barátokat, Jeff Angell és Ben Anderson zenekarát, a Walking Paperst kérték fel vendégnek Jerry Cantrellék. Az év egyik legerősebb line-upjával rendelkező turnéjának hetedik, New York-i állomásán ott járt olvasónk, Ollári István is. Helyszíni beszámoló a Hammerstein Ballroomból.

 Alice in Chains – Hammerstein Ballroom, NY (Fotó: Ollári István)

Manhattan, New York

Mielőtt elkezdődött volna a hétfő esti Alice in Chains koncert, pár meglepő dologgal találkoztam. Az első az, hogy a nagyjából húsz perces sétaútvonalon a Grand Central (ide futott be a vonatom) és a Manhattan Center (a buli helyszíne) között, egyetlen kocsmát sem találtam. Szállodák, gyors és puccos éttermek, szuvenírboltok mindenütt, de hogy leüljek, kérjek egy sört és lógassam a lábam a pultnál, azt felejtsem el.

Útközben elmentem a Madison Square Garden mellett. A második meglepetés, hogy ez a kultikus koncert-, kosárlabda- és boxmeccs-helyszín kívülről mennyire jellegtelen épület. Gondoltam, körbejárom, hátha van olyan része ami jobban mutat majd a fotókon. Hát nincs. Viszont cserébe rátaláltam egy Brother Jimmy’s nevű bárra, ami tipikusan olyan amerikai kocsma volt, amiről álmodoztam. Pontosan egy szabad szék volt a pultnál, kértem egy Jim Beamet, hogy passzoljak a helyhez, és néztem kicsit a Celtics meccset. Errefelé már előfordultak Alice in Chains pólós arcok és elnézve őket egyértelművé vált, hogy bizony ez nem a húszévesek bandája.

 A Madison Square Garden (Fotó: Ollári István)

A koncert egy hatalmas színházteremben volt, ahol a földszinti részről kivették a székeket, tehát egy átlagos küzdőteret kaptunk, fölöttünk viszont két emeletnyi erkélyen üldögélhettek azok, akiknek nincs kedvük a klasszikus felálláshoz. Szóval a hely pont olyan stílusú, mint a seattle-i Moore, ahol a Pearl Jam felvette az Even Flow klipjét, vagy ahol az a bizonyos a Mad Season koncert-film készült, ahol ugye Barrett Martin dobolt. Az a Barrett Martin, aki manapság a Walking Papersben üti a bőrt. Ők voltak a ma esti előzenekar! Ez nem biztos hogy másoknak nagy dolog, de én majd megőrültem, mikor megtudtam hogy nem csak Jerryéket láthatom a pénzemért, hanem azt a “hobby-projektet” is, amiben mellesleg Duff McKagan játszik basszusgitáron. Félórával a kezdés előtt ránézésre alig félház volt, elégedett voltam hogy különösebb várakozás nélkül lehetett sörhöz és WC-hez jutni, illetve minden tülekedés nélkül álldogálni a színpadtól nyolc-tíz méterre.

 A Brother Jimmy’s (Fotó: Ollári István)

Walking Papers

Itt jött a harmadik meglepetés: pontosan a meghirdetett időben kezdett a Walking Papers, de Duff és Barrett nélkül. Ennyit arról hogy már a bemelegítés alatt is kultikus zenészeket látok majd. Később utánaolvastam: mindkettejüknek egyéb dolga van, ezért erre a turnéra nem tudtak eljönni. A Walking Papers ettől még baromira jó zenekar, régi vágású, kicsit karcos-melankolikus, itt-ott blues-os hangzás, és ha Jeff Angell énekes nem mondaná el minden második szám után, hogy “We are Walking Papers from Seattle”, akkor is egyértelmű lenne hogy nem a napfényes Kaliforniából érkeztek.

Sallangmentes, gondolkodós, egyszerű (de nem jellegtelen) zenét játszanak, ami alapból nem olyan súlyos-zúzda, mint az Alice in Chains, de nekem ezzel együtt is kicsit visszafogottnak tűntek. Lehet hogy csak nem akartak udvariatlanok lenni, nem tudom. Elvégre nem ők voltak a főfogás. Mindenesetre kimentem egy újabb sörért (hogy feledtessem az előző, kimondhatatlan nevű, és rettenetes ízű lágert egy jobb fajta IPÁ-val) és mire visszajöttem tíz perc múlva, már teltház volt. Visszafurakodtam a korábbi kedvező pozícióba, és reménykedtem, hogy a következő banda a legerősebb keretével érkezik. Nem akarok csere-dobost meg csere-gitárost! Tudom, tudom, William DuVall, de róla majd később.

Alice in Chains

Magát a koncertet nem nagyon tudom elmesélni, mert én egy elfogult rajongó vagyok. Ezek a dalok velem voltak a saját hullámvölgyeimben és nem mondom, hogy konkrétan segítettek, de valahogy bajtársaimnak érzem őket, kötődöm hozzájuk. Gondolom, mások meg más zenékkel vannak ugyanígy. A közönséget elnézve, egy X-Generációs találkozón voltam: kilencven százalékban harminc és negyvenöt év közötti arcok, akik együtt öregedtek meg azokkal, akik fent játszanak a színpadon. Talán ennek köszönhető, hogy bár a színháztermet meglátva lelki szemeim előtt bevillantak a képek a korai kilencvenes évek koncertvideóiból, a valóságban ma itt nem reccsentek csontok, nem szakadtak pólók. Időnként azért megmozdult a tömeg, és benne én is, de egyértelmű volt hogy a kilencvenkettes PinkPop fesztivál jeleneteit nem most fogják újraforgatni.

Érdekes volt egyébként anyanyelvi környezetben látni egy amerikai zenekart. Nem tudom, hogy ez számít-e nekik, de úgy tűnt, hogy felszabadultabban és többet dumálnak, poénkodnak a számok között így, hogy biztosak lehetnek abban, hogy minden szavukat érti mindenki. Én viszonylag későn, 2009-ben láttam az Alice in Chainst először, a PeCsában. Az volt életem egyik legjobb koncertje, és a tegnap este után elmondhatom, hogy azóta sem lettek rosszabbak.

Jerry Cantrell továbbra is egy zseni. A témáinak nagy része alapvetően olyan mintha fals lenne, mintha félre lenne hangolva a gitárja. Aztán ahogy megszólal az adott dalban, hirtelen a helyére kerül és olyan eredeti, utánozhatatlan hangzása lesz, amiből tudod hogy őt hallod játszani. És ez nem technikai tudás kérdése, bár Cantrellnek persze ezen téren sem kell panaszkodnia. Az énekhangja pedig egyszerűen nem változik. Én ilyet még sosem láttam. Oké, nem hülye, sosem szívatta magát olyan dalokkal, amiket ne tudna könnyen elénekelni, de az ilyesmi akkor is ritka. Sean Kinney pontos, bivalyerős, de ránézésre mégis könnyed dobolását továbbra sem tudom megunni, Mike Inez pedig még mindig olyan mint egy tizennyolc éves rocker kamasz, aki vigyorog mint a vadalma, mert élvezi hogy a haverjaival zenélhet, és még közönség is van, aki kíváncsi rájuk.

A megkerülhetetlen kérdéssel pedig szerintem lassan semmi értelme foglalkozni. William DuVall iszonyatosan jót tesz ennek a bandának, még úgy is, hogy egyértelműen nem főszereplő. Főleg nem úgy, ahogy anno Layne Staley volt. Nem tudom hogy csinálja, de valahogy megoldotta, hogy egyrészt nem próbálja utánozni azt, akit nem lehet, másrészt valahogy az ő torkából is jól hangzanak azok a dalok. Az utolsó két lemezen pedig, amit már vele írtak, vitán felül ugyanolyan jól mennek neki a kétszólamok Jerryvel, ahogy anno Layne-nek is.

___

Alice in Chains 2018 World Tour

Vendég: Walking Papers

Időpont: 2018. május 7.
Helyszín: Hammerstein Ballroom, Manhattan Center, New York

Walking Papers setlist:

  1. Death on the Lips
  2. Hard to Look Away
  3. Somebody Else
  4. Every Man for Himself
  5. Into the Truth
  6. Capital T
  7. Two Tickets and the Room
  8. Red and White

Alice in Chains setlist:

  1. Bleed the Freak
  2. Check My Brain
  3. Again
  4. Them Bones
  5. Dam That River
  6. Hollow
  7. Last of My Kind
  8. Voices
  9. Down in a Hole
  10. No Excuses
  11. Stone
  12. We Die Young
  13. Nutshell
  14. Heaven Beside You
  15. It Ain’t Like That
  16. Man in the Box
  17. The One You Know
  18. Got Me Wrong
  19. Would?
  20. Rooster

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Koncert

A LAP TETEJÉRE