Három évvel ezelőtt jelent meg az Ozone Mama utolsó kiadványa, a szép sikereket elérő, többek között egy Fonogram díjat is bezsebelő lemeze, a Sonic Glory. Az albumot mi is nagyon szerettük, szinte kivétel nélkül fel is került a Grungery szerzőinek év végi toplistáira 2015-ben. Visszaolvastam, hogy mit írtam akkor a lemezről, és bár továbbra sem kívánok jósként tevékenykedni, azért annyira nem lőttem mellé, amikor az írásomat a következő gondolatokkal zártam: „A zenekar az eddigi legerősebb és legváltozatosabb anyagával esélyt teremtett magának, hogy új szintre lépjen. A nemzetközi szintre.” Nézzük, hogy milyen lett a Cosmos Calling, sikerült-e élni eséllyel?
Ozone Mama: Cosmos Calling (2018)
Az előzmények
Az elmúlt időszak igencsak intenzíven telt az Ozone Mama háza táján.
Az újabb Fonogram-díj megnyerése után a fiúk a hazai bulik mellett számos nyugat-európai országban turnéztak, majd a tavalyi év végén jött a szenzációs hír, hogy a zenekart szerződtette egy amerikai kiadó, a főképpen stoner és doom bandákat a kötelékében tudó Ripple Music. Olyan kiválóságokkal kerültek közös istállóba a budapesti srácok, mint az Ape Machine, a Stubb vagy éppen a Mothership.
A hosszú évek kemény munkája úgy tűnik tehát, hogy elkezdett beérni!
A Ripple-lel való együttműködés első, kézzel fogható eredményére nem is kellett sokat várni: itt az új Ozone Mama lemez, a Cosmos Calling, ami az online streaming szolgáltatóknál már meg is hallgatható (vinylen és CD-n először február 17-én, az A38-as lemezbemutató koncerten lesz elérhető hazánkban az anyag).
A kiadó aktivitásának köszönhetően az amerikai és angol zenei oldalak újságírói valamivel korábban hozzájutottak a felvételekhez, mint mi, és szinte kivétel nélkül – ne legyünk szégyenlősek a szóhasználattal – áradoznak a Cosmos Callingról.
És a helyzet az, hogy bármennyire is a „mi fiainkról” van szó, és emiatt akár elfogultak is lehetnénk, de a kinti kollégáknak tökéletesen igazuk van.
Ennek a tizenegy dalnak tényleg olyan hangulata van, olyan szintű zenélés hallható a lemezen, amelyet hazai kiadványon, ebben a stílusban egészen biztosan nem hallhattunk még! A Sonic Glory rohanós, a zenekar tagjait jócskán kifacsaró lemezfelvételei után, most több idő állt a srácok rendelkezésére, bár a kiadónak való minőségbeli és határidőbeli megfelelési kényszer új volt a zenekar számára.
A Székely Marci énekes, Gábor Andris gitáros, Dobos Gergely basszusgitáros, Gulyás Máté dobos alkotta kvartett zenéjét a legjobban a Lynyrd Skynyrd, a Black Crowes, a Blackberry Smoke (mínusz country), a Monster Magnet, a Led Zeppelin és Székely Marci hangja miatt a Soundgarden ötvözeteként lehet jellemezni, de ez csak afféle iránymutató pozicionálás a később érkezettek számára, mert a srácoknak ennek ellenére messziről felismerhető, saját stílusa van.
Az Ozone Mama megértéshez azonban ennél is fontosabb támpont lehet, hogy Gábor Andris, a banda zenei agya, olyan mélységben birtokolja a ’60-as, ’70-es évek amerikai pszichedelikus rockzenéjét, olyan szinten érzi a déli államok blues-os, mocsárvidéki hangulatát, hogy a Cosmos Callingról a világon senki nem mondja meg, hogy mondjuk nem a Mississippi-delta vidékén vagy éppen Nashville-ben született!
A szakállas gitáros mondjuk nem bízta a véletlenre, többször is bejárta az Egyesült Államok zeg-zugos, nem feltétlenül a turisták által leginkább látogatott vidékeit. Legutóbb például nyolc déli államot pipált ki, egy igazi road movie hangulatú utazáson. Megfogta, meghallgatta, megízlelte, magába szívta azt a világot, olyan mélyre merült benne, amennyire csak lehetséges. Talán ezek a személyes tapasztalások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy őszintének és autentikusnak hasson Budapestről, egy magyar zenekartól, egy ennyire ízig-vérig amerikai zene.
A lemez
Talán pont ezeknek a személyes élményeknek köszönhető az is, hogy amikor a korai Monster Magnet lemezek misztikus-space rock hangulatát idéző, Evil Ways című bevezetővel elkezdődik a lemez, a hallgató önkéntelenül is a nyakához kap, hogy a kíméletlen sivatagi napsütés tüzétől vörösre égett, izzadt nyakáról lecsapjon egy nem létező moszkitót. Amikor aztán bejön a szöveg, a moszkitó helyett egy nyomasztó, éjszakai flash telepszik rá a hallgatóra.
Az Andris torzított énekével lezáruló dal hatalmas vokálokkal folyik át a végig kétszólamú énekkel megtámogatott, Gregg Allman emlékére írt southern rock himnuszba, a Straight On Till Morning Lightba. Ha ezt a dalt mondjuk a Blackberry Smoke hozza ki… de inkább nem is folytatom. A háttérben megszólaló, Hammond-orgona, az analóg billentyűk és az általuk generált különböző, Monster Magnetes zajok aztán még sokszor előkerülnek a dalokban. Bár Lukács László billentyűs, az Ozone Mama Boom Gasparja, nem tagja a zenekarnak, játéka mégis fontos alkotóelemévé vált a zenekar hangzásának.
A Doppelganger és a High Ride („everyday I see demons” – milyen kezdés ez már!), a promóciós kislemez dalai következnek, húzós, tempós szerzemények, utóbbi így, teljes verzióban még jobban is tetszik, mint a single radio editjében. A Feel So Alive újra nagyon amerikai, Dobos Gergő basszusgitáros és Gulyás Máté dobos nagyszerű játékával és egy hatalmas refrénnel. Az ilyen, végtelen sivatagi autópályákra való dalokat imádják a kinti rádióállomások!
A B oldal a Black Crowes-hatású és szintű (nem túlzás!) címadó számmal indul.
Kamionként húzza a dalt a nyitó riff a „sonic highway”-re. Hömpölyög a dal előre, a dob és a basszus kommunikációja Chris Robinsonék ritmusszekciójának kreativitását idézi, a refrén szárnyal, a jól elhelyezett dinamikai váltások pedig nagyon jó lüktetés adnak a dalnak. A tempósabb, éppen csak három perc feletti Freedom Fighterst, de még inkább az azt követő, még rövidebb Cold Light Of Dayt – főleg a verzéket – újra csak Gergő, Máté és Andris játékossága uralja.
A lemezen egyetlen olyan dal van, aminek nem Gábor Andris írta a szövegét, a The Alchemist. Sam Presley III, a Rival Sons rajongói oldalának adminja írta a zenekar számára és most jött el az idő, hogy a fiúk fel is használják. Ahhoz képest, hogy a zenei részeket a lemezfelvételek megkezdése előtt, az utolsó pillanatban vitte le Andris a próbaterembe, sikerült belőle egy sztorimesélős, Vicious Cycle-korszakos, Lynyrd Skynyrd-szerű szörnyeteget összegyúrni.
Szándékosan hagytam a végére az A és a B oldal utolsóit, az Ozone Mama – tenisznyelven szólva – karrier-Grand Slamének biztos szereplőit.
Az A oldalt záró Shout At The Sky a Led Zeppelin IV hangulatát idézi és feladja a leckét a hallgatónak: nagyon kell gondolkodni azon, hogy született-e valaha ennél gyönyörűbb angol nyelvű dal Magyarországon! Marci itt énekel talán a legjobban, a refrénben mutatott érzékenységéhez hasonlót pedig még nem hallhattunk Ozone Mama lemezen. (Update: Á, mekkora libabőr ez a dal!)
A két részből álló, monumentális Moon Pilot pedig a lemez zárótétele.
A brutális, sabbathos riffjével, Marci cornelles énekével és Andris hangfalakból előmászós, a Corrosion Of Conformity, Deliverance lemezeit idéző, szörnyeteg szólójával azonban csak a kezdet (Pt.1 In Search Of Shangri-La), mert úgy négy perc tájékán a feelinges dalból kialakuló, korai soundgardenes, vagy talán Rusty Cage-es/stoneres dübörgő lezárásban (Pt. The Void) Marci a lelkét is kiénekli!
Fontosnak tartom még kiemelni a lemez autentikus, de egyben hifi-barát, élő hangzását, valamint a hangulatos artworköt.
Utóbbi a ’70-es évek progresszív bandáinak világát – nekem valamiért a Yes jutott eszembe – idézi, és Kókai Barnabás (Barber’s Art) munkáját dícséri. Kiválóan illeszkedik a koncepció a lemez címéhez, ami viszont az Ozone Mama jól megszokott, sci-fi sorozatához passzol tökéletesen. Volt itt már landoló csillaghajó (The Starship Has Landed), az űr végtelenjén idéző szabadság érzés (Freedom) és szónikus dicsfény (Sonic Glory) is, míg most a világegyetem szólítja meg (Cosmos Calling) a lemez hallgatóit.
Összefoglalás
Első hallgatásra is tetszett a Cosmos Calling, de akkor még úgy éreztem, hogy hiányzik róla egy Red Hot Lovin’ szintű sláger, sőt, a refrének többsége sem működött elsőre annyira, mint vártam. Aztán, ahogyan az az igazán jó lemezeknél lenni szokott, minden egyes hallgatásnál közelebb és közelebb engedtek magukhoz a dalok.
Mindenképpen fontosnak tartom még egyszer kiemelni a Moon Pilotot, aminek a vége egy olyan zenei világot nyitott meg az Ozone Mama univerziumában, amit eddig még magyar bandától nem tapasztalhattunk meg. Úgy nyúltak a sabbathos, stoneres irányhoz, ahogyan még korábban soha, a Monster Magnetes space rockkal megspékelve pedig tényleg egészen egyedit alkottak. Persze csak ha akarják, mivel a lemezindító déli, southern rockos hangulattal pont a másik, másképpen zseniális végét fogták meg az amerikai rockzenének.
Bárhogy is nézzük, ilyen zenét egyszerűen nem lehet nem Amerikában játszani. Az Ozone Mama odatette azt a lemezt, amivel a nemzetközi fesztiválok, külföldi turnék állandó szereplője lehet. A többi már csak a kiadón múlik.
Ez egy időtlen alkotás, a magyar rocktörténelem egyik legcsillogóbb ékköve.
A Cosmos Calling vinylre való, kortalan zene!
___
Ozone Mama – Cosmos Calling
Megjelenés dátuma: 2018. január 19.
Kiadja: Ripple Music (USA)
Zene: Ozone Mama
Szöveg: Gábor Andris (kivéve a The Alchemist, amit Sam Presley III jegyez)
Ozone Mama:
Székely Marci – ének, vokál
Gábor Andris – gitár, vokál, billentyűs hangszerek
Dobos Gergely – basszusgitár
Gulyás Máté – dobok, percussion, vokál
Közreműködik: Lukács László – billentyűs hangszerek
Felvételek: José Garcia Szabolcs
Keverés: Michael Rich (Karma Studio East, Poughkeepsie, NY, USA)
Mastering: Justin Perkins (Mystery Room Mastering, Milwaukee, WI, USA)
A felvételek az L.V. Hangstúdióban és a Reamp Stúdióban készültek, Budapesten.
A oldal:
1. Evil Ways
2. Straight On Till Morning Light
3. Doppelganger
4. High Ride
5. Feel So Alive
6. Shout At The Sky
B oldal:
7. Cosmos Calling
8. Freedom Fighters
9. Cold Light Of Day
10. The Alchemist
11. Moon Pilot
Pt.1 In Search Of Shangri-La
Pt.2. The Void
____
Ozone Mama – Cosmos Calling lemezbemutató koncert
Vendég: The Weigth (AT)
Helyszín: A38 Hajó, Budapest
Dátum: 2018. február 17. szombat 20:00
Jegyek ide kattintva vásárolhatók kedvezményes, 1800 forintos áron kaphatóak.
Facebook event itt. Check in!
