Egye meg a fene az egészet! | In Memoriam Chris Cornell

Share Button

“Ha tudnék énekelni, Chris Cornell szeretnék lenni. Igaz, a legkevésbé sem tudok, de még így is. Oké, ha lehetne, talán inkább Layne Staley, de azért kicsit Chris Cornell is. Mint a generációmból igen sokan. Mert ennek a típusnak a hangjához tényleg nincs mit hozzáfűzni: hallgatod, aztán ott vagy a kiürült kávézókban, az esőben ázó kihalt pályaudvarokon, a mindenkitől elhagyatott tereken, a néptelen országút szélén, egyedül, kétségbeesetten, veled szemben pedig ott a nagy büdös semmi –  mégis, valamilyen fura módon minden rendben van, hiszen szabad vagy.” Nagy Andor, a Shockmagazin újságírója búcsúzik Chris Cornelltől.

CC Andor BW Chris Cornell (1964-2017)

Kurvára haragszom ám rád, Chris Cornell!

Mint ahogy rátok is kurvára haragszom: Layne Staley, Kurt Cobain, Andy Wood, Shannon Hoon és Scott Weiland! Rólatok szólt az egész kamaszkorom, és ha nem lenne kéznél Eddie Vedder és Mark Lanegan (de ki tudja, még meddig?), akár még azt is hihetném, hogy az egész csak egy álom volt. Egy delíriumos ténfergés, aminek a végén egészen nyilvánvalóan ott az elkerülhetetlen kijózanodás, ami törvényszerű ugyan, de attól még nem feltétlenül kéne mindenkinek fejbe lőnie, felakasztania, halálra drogoznia magát, mint ahogy az sem kifejezetten szokványos, hogy valaki egyszerűen kiszárad, mire hetekkel később rátalálnának egy kietlen albérletben. Persze lehetne új kedvenceket is keresni, de engem ők már nem érdekelnek. Egye meg a fene az egészet!

Pedig olyan szép is lehetett volna!

Csak nézzünk szét a vidéken: Superunknown, Dirt, Nevermind, Ten, Dust, Core.

Hat rövid kis lemezcím, de valahol bennük van az egész világ. A kilencvenes évek zaklatott, izgága és vibráló zenei világa, mi meg azt gondoltuk akkor, ez valami új. És ez kell! Ha grunge, hát legyen az! De lényegében tökmindegy, minek hívjuk, mert ez újra, százegyedszer is szimplán csak rock and roll. Mint ahogy az ötvenes években ott volt Jerry Lee Lewis, a hatvanasokban a Rolling Stones, a hetvenesekben a Black Sabbath, a nyolcvanasokban meg a Mötley Crüe. Csak azok éppen még mindig élnek. Ezek a srácok meg nem. Úgyhogy egye meg a fene az egészet!

A szövegekben persze már akkor is ott bujkált minden, lévén az ördög a részletekben rejlik. A nap, amikor megpróbáltunk élni, a majdnem elvesztettelek-érzése, Mama, vigyél haza, az eső, ami aznap hull, mikor meghalunk, az irány, amerre a folyók folynak, és az én még még mindig élek! – ez utóbbiról talán szegény Eddie Vedder sem gondolta volna soha, milyen többlettartalmat fog hordozni mindössze néhány évvel később. Mert mára már ő lett az utolsó mohikán, egy kihalóban lévő faj legutolsó egyede. Így aztán a szövegek közül is már hiábavaló hablaty mindegyik, pedig akkor baromira tudott fájni. Illetve most tud csak igazán. Bátran mondhatjuk: egye meg a fene az egészet!

Ha tudnék énekelni, Chris Cornell szeretnék lenni.

Igaz, a legkevésbé sem tudok, de még így is. Oké, ha lehetne, talán inkább Layne Staley, de azért kicsit Chris Cornell is. Mint a generációmból igen sokan. Mert ennek a típusnak a hangjához tényleg nincs mit hozzáfűzni: hallgatod, aztán ott vagy a kiürült kávézókban, az esőben ázó kihalt pályaudvarokon, a mindenkitől elhagyatott tereken, a néptelen országút szélén, egyedül, kétségbeesetten, veled szemben pedig ott a nagy büdös semmi –  mégis, valamilyen fura módon minden rendben van, hiszen szabad vagy. Ha még sincs rendben, akkor az nem a hang miatt van, hanem miattad. Végső soron tényleg egye meg a fene az egészet.

Aztán 2014-ben találkoztunk. Chris, meg én. Feltételezem, engem azért jóval inkább megérintett a dolog. mint őt. A NovaRockon történt a szeánsz, amikor éppen azon agyaltunk, hogy azért ritka nagy köcsög volt, aki a Soundgarden koncertjét olyan remek érzékkel helyezte el, hogy nem csak, hogy takkra egybeesett a Crowbaréval, és nagyrészt az Avenged Sevenfoldéval is, de ha ez nem lett volna elég – a két színpad egymástól való nagy távolsága miatt – borítékolható volt, hogy nem tudjuk majd végignézni, ellenkező esetben lekésnénk a hőn áhított Black Sabbath elejét is. Pedig a Badmotorfinger borítóját ábrázoló háttérvászon elé kiálló Soundgarden akkor maga volt a csoda, és hát el is nyomtak arról a bizonyosról négy számot (legalábbis amíg ott voltunk, annyit), és az, hogy közel tökéletes hangzás mellett hallhattam egy Jesus Christ Pose-t és egy Outshinedot, az nekem tényleg életre szóló élmény volt, pláne egy Rusty Cage/Searching With My Good Eye Closed kettőssel megfejelve. Nem is hiányzott semmi, úgyhogy  tényleg nyugodtan egye meg a fene az egészet.

Az olyan megahimnuszokról pedig tényleg mit lehetne elmondani, mint a rendkívül agyas Spoonman, a megunhatatlan Black Hole Sun, a csodaszép Fell On Black Days, vagy épp a hátborzongató The Day I Tried To Live? Ezek bizony úgy tökéletesek, ahogy vannak! A visszatérést jelentő King Animalt nyilván akkor sem idézték fel túl gyakran, de az biztos, hogy a Been Away Too Long felharsant, és nem is lógott ki a mezőnyből. Isten bocsássa meg nekünk, de akkor mi Chris bátyó teljesítményétől féltünk a leginkább – ám mint kiderült, teljességgel alaptalanul -, nem tudom ugyan, hogy mindig képes-e volt ilyen jó teljesítményre, vagy nekünk volt ultra nagy mázlink, de az biztos, hogy a hangja tényleg remek formában volt. (Ráadásul szinte világítottak a fogai a sötétben, úgyhogy tuti kifehéríttette őket!) Amint az várható volt, néhol – különösen a badmotorfingerös dalokban – jól hallhatóan kispórolta a magasakat, de ez egyáltalán nem volt baj, ha nem megy már úgy neki, sokkal inkább tegyen így, mint felvállaljon olyasmit, amiből csak vesztesen mászhat ki. Máskülönben bárki joggal mondhatná: egye meg a fene az egészet.

Márpedig akkor Chris tényleg remek formában volt!

Ahogy ott állt a hatalmas tér közepén, és fekete napokról, rozsdás ketrecről, krisztusi pózról, túl sokáig tartó távollétről énekelt, meg persze arról a napról, amikor megpróbált élni, hangja szinte betöltötte a végeláthatatlan mezőt. Aztán az utolsó másfél számról leléptünk, mert sietni kellett a Black Sabbath-ra, hiszen lehet, hogy soha többé nem látjuk őket. A Sabbath-ot azóta szerencsére ismét láttam már, viszont jól tudom, hogy éppen azt nem fogom soha többé látni, aminek a végéről elmentem. De Cornell hangját még távolodóban is nagyon sokáig hallottuk.

Igazából még most is hallom.