Középiskolásként került a kezembe először az eredeti album, amelynek elülső borítóján egy idegen tárgy, egy űrpisztoly látható. Olyan, mint amilyennel a Bolondos dallamokban Dodó kacsa és Marvin, a marslakó lövöldözött egymásra, amikor területfoglalási szándékaikat másképp nem tudták rendezni. Ám ez az űrpisztoly nem tüzel, inkább mintha vitrinben heverne, ütött-kopottan őrizve az egykori küzdelmek nyomait. Hiába nézzük meg a CD belső borítóját vagy a hátoldalát, azokon nem szerepel egyéb, csak alapinformációk: a számcímek, a lemezkiadó neve és a szokatlan együttesnév. De kik a zenészek? Kik azok a „foo harcosok”? És vajon szándékos-e, hogy egy album ilyen keveset árul el magáról?
Foo Fighters: Foo Fighters (1995)
A zenekar már a frontember halála előtt feloszlott. Nagy ütközésekkel történt, mint ahogy egy kelletlenül elhajított gitár repül a dobok közé, nekiütődve állványoknak, hangszereknek, s minden csapódásával újabb zajt kelt, vele a gerjedés egyre csak fokozódik, mígnem egyszer csak végleg megszűnik. Magánéleti és szakmai válság, belső küzdelem a váratlan hírnévvel és a rockszimbólum szerepével, eltávolodás a zenekar többi tagjától, depresszió, függőség, megnevezhetetlen gyomorbántalmak, kiégés. Számos tényező vezetett ahhoz, hogy Münchenben 1994. március elsejei utolsó fellépése után a zenekar kimerültségre hivatkozva bejelentette: lemondja a turné további fellépéseit. Közös karrierjük ezzel véget ért. Kaptak ugyan meghívást a Lollapalooza fesztiválra, de a frontember „azon döntései, hogy lemondja a turnét, nem fogadja el a Lollapalooza-meghívást, és nem vesz részt a próbákon, végül megerősítették azt, aminek fenyegető közeledtét Novoselic és Grohl már régóta érezték. A banda feloszlott” – idézte fel Krist.
***
„Amikor Dave Grohl Kurt Cobain utolsó napjairól beszél, gesztusai és beszédfordulatai megváltoznak. Hangjából hirtelen eltűnik a játékosság, emlékei homályossá és nehezen felidézhetővé válnak”– írja Paul Brannigen Grohlról írt életrajzi könyvében. „Megértem, hogy az emberek tudni szeretnék, mi történt, de meg kell húzni egy vonalat. Még csak egy nap telt el a barátom halála óta, de az American Journal megkeresett, Diane Sawyer az ABC csatornától is interjút akart készíteni… mindez nagyon feldühített. Feldühített, hogy semmi sem szent többé. Nem lehet leállni csak egy napra vagy egy évre… vagy akár életünk hátralévő részéig, és csak szimplán kussolni? Eldöntöttem, hogy én leszek az a személy, aki pontosan ezt fogja tenni” – nyilatkozta Grohl a Rolling Stone magazinnak. Mert hogyan is lehetne elbeszélni, hogy a közös zenélésnek, amelyben már nem lehet többé része, egyik napról a másikra vége szakad? Hogyan lehet megosztani a nyilvánossággal egy olyan kivételes barát váratlan elvesztését, akivel a kilencvenes évek egyik leghíresebb együttesében zenélhetett? Ebben az élethelyzetben találta magát a Nirvana dobosa Kurt Cobain 1994. április 5-én bekövetkezett halála után.
Az esetet követően Grohl egy ideig visszavonult a zenéléstől, s vonakodott attól is, hogy a nyilvánosság előtt egyáltalán megszólaljon vagy színpadra lépjen. „Hogy magyarázzam? (…) Ha van valaki, aki nagyon közel áll hozzád, mint egy családtag vagy bárki, akit nagyon szeretsz, és aztán egyszer csak eltűnik, meghal… Képzeld el, hogy besétálsz a hálószobájába, ahol minden őrá emlékeztet. Na, éppen ilyen érzés volt számomra zenélni, mert az volt az egész világom. Nehéz volt egyáltalán zenét is hallgatni, bármi is szólt: lehetett az akár Ry Cooder zenéje a Paris, Texasból vagy a »Ride the Lightning« [Metallica]. Ki kellett kapcsolnom. El sem tudtam képzelni, hogy valaha még beülök a dobok közé, és másokkal együtt zenélek, és közben nem a Nirvanára gondolok. Akárhányszor leültem dobolni, csak rá gondoltam.”
Később mégis úgy alakult, hogy a zene mentette meg őt attól a mély depressziótól, amelybe az elhunyt barát halála miatt esett. „Kurt halála után annyira össze voltam zavarodva, mint még addig soha. Hiábavalónak éreztem mindent… folytatni is. Úgy fognak emlegetni, hogy „a srác Kurt Cobain bandájából”, tudtam. Nem voltam benne biztos, hogy valaha is érezni fogok egyáltalán késztetést arra, hogy zenéljek. (…) Amennyire hiányzott Kurt, amennyire elveszettnek éreztem magam, annyira biztos voltam viszont abban, amire rendeltettem: a zenélésben. Lehet, hogy ez hihetetlenül érzelgősnek hangzik, de akkor tényleg így éreztem.” Ezt az érzését megerősítette egy képeslap, amelyet Cobain halála után kapott a 7 Years Bitch nevű zenekar megmaradt tagjaitól, akik 1992-ben vesztették el gitárosukat, Stefanie Sargentet. A Nirvana tragédiája nyomán úgy érezték, Grohlék most ugyanazt élhetik át, mint ők korábban. Ez indította őket arra, hogy képeslapot küldjenek a Nirvana dobosának, amelyen ez állt: „Tudjuk, min mész most keresztül. Az alkotás vágya most pihen, de ne aggódj. Vissza fog térni.”
Két hónappal a frontember halála után, 1994 júniusában lépett újra színpadra Dave Grohl: Greg Dulli (Afghan Whigs), Mike Mills (R.E.M.), Dave Pirner (Soul Asylum) és Thurston Moore (Sonic Youth) társaságában játszottak el néhány Beatles-számot az MTV díjátadóján. Majd ezen a nyáron kétszer vendégszerepelt Krist Novoselic-kel: egyszer Olympiában, majd Seattle-ben, a Robert Lang Studióban. Itt mutatták be Mike Watt basszusgitáros-énekesnek, aki elsőként bátorította saját tehetségének kibontakoztatására, sőt felkérte: működjön közre leendő szólóalbuma, a Ball-Hog or Tugboat? felvételében. Az albumon Grohlon kívül még vagy ötven zenész vendégszerepelt, köztük Eddie Vedder is. Mindezzel szinte párhuzamosan megkereste őt Tom Petty is, hogy doboljon a Heartbreakersben. S bár képtelenül hangzott a történtek után, elfogadta mindkét felkérést.
A vendégszerepléseire kapott pozitív visszajelzések nyomán úgy érezte, készen áll arra, hogy visszatérjen. Erről az időszakról így nyilatkozott: „Úgy éreztem, nincs veszítenivalóm. Nem akartam örökre a Nirvana dobosa lenni a Nirvana nélkül. Azt gondoltam, tennem kéne valamit, amit addig sosem: például egy banda élére állni frontemberként, ami félelmetesnek tűnt – most is az.” Komoly lépésre szánta el magát: hat napra kibérelte a seattle-i Robert Lang Studiót, hogy rendesen felvegye mindazon számait, amelyeket addig írt, és értékesnek tartott. „Az alapkoncepcióm nem az volt, hogy új bandát hozzak létre, és mindent elölről kezdjek; csupán annyi, hogy dolgozzak: ezért kibéreltem egy stúdiót hat napra. (…) Az egész ügy olyan hivatalos volt számomra. Én akartam neki nevet adni.” Elképzelését ráadásul egyedül kívánta megvalósítani: ő dobolt, gitározott, basszusgitározott és énekelt „a banda” első albumán – pusztán két embert vont be a munkálatokba: barátját, Barrett Jonest és az Afghan Whigs frontemberét, Greg Dullit. Tizenkét régebbi dalát választott ki, amelyeket még a nirvanás korszakban Jones segítségével rögzített. Ezek mellé szerzett még hármat: a This is a Call, az I’ll Stick Around és az Oh, George című dalokat.
1994. október 17–22. között így tizenöt (!) számot rögzítettek, amiből végül tizenkettő került fel az albumra. Grohl felkérte Barrettet, hogy legyen a lemez producere. „Ő volt a világon az első személy, aki előtt nem szégyelltem énekelni. Ötre készen álltunk a felvételre. Hat óra múltán Barrett és én tökélyre fejlesztettük saját felvevő-módszerünket: dobbal kezdtünk, visszahallgattuk, miközben fejben tisztáztam a szerkezetet és a hangzást, majd két-három gitár- és egy basszusgitársávot rögzítettünk, aztán jöhetett a következő szám. Az ének a legvégére maradt.” Különös módon az egyetlen terep, ami idegen volt Grohl számára, az az ének volt. „Bizonytalan voltam a hangomban. Tudod, hogy a zenészek általában megduplázzák az éneket, hogy erősebbnek hasson… hát én itt megnégyszereztem. Nem akartam énekes lenni, nem akartam frontember lenni, nem akartam énekelni sem.”
A rögzítés folyamatával kapcsolatban Grohl még ezt nyilatkozta: „Az alapsávok két és fél nap alatt megvoltak. Szó szerint hangszerről hangszerre jártam. Majdnem mindenből az első felvételt használtuk fel. Énekkel, keveréssel nem tartott tovább egy hétnél.” Greg Dulli így egészíti ki a történetet: „Egy számmal körülbelül 40 perc alatt megvolt. (…) Lenyűgözött. Feljátszotta a dobot, kirohant, következett a basszus, majd a két gitársáv, aztán felvette az énektémát. Csak néztem, ahogy készülnek a felvételek, majd megkérdezte, akarok-e a valamelyiken játszani. Ki sem kellett szállnom a székemből. A kezembe nyomott egy gitárt.” Bár a munkálatok valóban gyorsan haladtak, a folyamatot nagyban megkönnyítette, hogy a legtöbb számnak létezett demó felvétele.
Grohl hamar felismerte, hogy azokban a napokban, októberben valami fontos dologhoz adta a nevét. Illetve azt éppen nem. Merthogy az új felvétellel kapcsolatban arra vágyott, hogy saját zenéjét név nélkül, a Nirvana megítélésétől függetlenül adhassa közre. Érthető is mindez, ha belegondolunk, milyen természetes elvárásoknak kellett (volna) a történtek után megfelelnie. Például: az új anyag mennyire utal majd vissza a Nirvanára, Kurt Cobainre? Ad-e bármilyen magyarázatot a történtekre? Átörökít-e valamit a zenekar tevékenységéből? Képes-e kitölteni azt az űrt, amely a Nirvana széthullása és Kurt Cobain halála nyomán keletkezett? Mi lesz a zenekar célja, emlékőrzés, újítás? De az is fontos kérdés, hogy Grohlt milyen belső kérdések ösztönözhették – esetleg gátolhatták – az új tervének megvalósításakor: képes-e továbblépni a jelen helyzetből, és a Nirvanától függetlenül életképes és karizmatikus zenekart létrehozni?
Az új banda elnevezésében talán ezek a szempontok is szerepet játszottak. A Classic Rock magazinnak így nyilatkozott: „Amikor fiatal voltam, valaki lejátszott nekem egy Klark Kent-felvételt, amelyet Steward Copeland készített. Arra gondoltam, milyen király dolog, hogy olyan albumot készített, amelyet az emberek elfogulatlanul képesek hallgatni, hiszen az nem az ex-Police-tag, Stewart Copeland, hanem Klark Kent névvel jelent meg. Valami ilyesmit akartam én is csinálni.” (…) „Foo Fightersnek neveztem el, csak így, többes számban, mert azt akartam, hogy úgy hangozzon, mint egy bandanév.”
A „foo fighter” elnevezés az „ufó” egyik szlengben használt szinonimája, amelynek „foo” tagja a francia „feu” [tűz] szóból származik.
Grohl végül befejezte első, önálló albumának munkálatait, mégis vonakodott attól, hogy nagy dobra verje: készített néhány másolatot a felvételből, amelyeket közelebbi ismerőseinek mutatott meg, főleg azoknak, akik érdeklődtek is a munkája iránt. Az egyikük Eddie Vedder volt, aki Self-Pollution nevű kalózrádiójában kezdte el játszani az album Exhausted című számát.
Csakhogy a Foo Fighters még mindig egyemberes „zenekar” volt, amelynek nyilvános szereplése iránt egyre komolyabb érdeklődés mutatkozott. Grohl így kénytelen volt zenésztársakat keresni: elsők között merült fel Krist Novoselic, ám mindketten úgy vélték: ha újra egy zenekarban játszanának, az nem volna más, mint a Nirvana újjáélesztésének kísérlete. Ezért Grohl felkérte Nate Mendel basszusgitárost és William Goldsmith dobost, akiknek a bandája épp leszállóágba került, hogy csatlakozzanak hozzá. A zenekar végül Pat Smearrel egészült ki, aki korábban a Nirvanában működött közre gitárosként.
Az album 1995. július 4-én került a boltokba. Az anyag kritikai fogadtatása nagyon kedvező volt – az albumborítóé már kevésbé. A rajta szereplő űrpisztolyt sokan valamiféle Cobain halálával kapcsolatos, ízléstelen célzásnak tartották. „Az emberek ezen a képen teljesen kibuktak. Őszintén szólva nekem ez az asszociáció eszembe sem jutott. Nyilvánvalóan nem, hiszen ha tudom, hogy az emberek egyből erre gondolnak, soha nem tettem volna ezt.” A képet a zenész akkori menyasszonya, Jennifer Youngblood készítette, Grohl pedig első albuma borítóképéül választotta. A választást a zenész azzal indokolta, hogy az űrpisztoly ahhoz a gondolatkörhöz kapcsolódik, amelyben a Foo Fighters-név és Grohl Roswell Record elnevezésű stúdiójának ötlete is fogant: mindkettő az űrhöz és a repülő csészealjakhoz kapcsolódik, amelyeket titokzatosság vesz körül. Másrészről érdekes, hogy általában az űrpisztolyok afféle futurisztikus tárgynak számítanak, ám ezen a képen egy olyan típus szerepel, amelyet egy 1935-ös képregényhez terveztek és rajzoltak, azaz egy régebbi kor elképzelése alapján készült. Vagyis az album készítéséhez képest múltbéli, retro tárgynak számított, amelyhez a borító tervezésekor némi nosztalgiával nyúltak vissza. Különös elegye ez a múltnak és az elkövetkezőknek. Akárcsak az album.
___
Az album dalairól
1. This is a Call
A This is a Call című dal egyike azoknak a számoknak, amelyek Grohl közvetlenül Cobain halála után írt. Első önálló albumának nyitódala. Ha úgy tetszik, ez Grohl első nyilvános megszólalása a történtek után. Talán éppen emiatt vélheti azt a hallgató, hogy tartalmaznia kell valamiféle utalást a múltbéli eseményekre. „Szándékosan írtam értelmetlen szövegeket – túl sok mindenről kellett volna beszélni. Úgy értem, a versszakok szövege értelmetlen hülyeség, semmiség, a fürdőszobában írtam. Másrészről a kórusrész nagyon is sokat jelent számomra. Azt, hogy végre búcsút intettem a múltamnak.” Grohl elmondása szerint „This is a call to all my past resignation” [„Ez egy kiáltás/hívás minden régi lemondásomnak”] afféle búcsúintés mindazon embereknek, akikkel valaha együtt zenélt, vagy baráti és más közelebbi kapcsolatban állt. „Ez tulajdonképpen egy nagy ‘Helló’, amit ‘Köszönöm’-nek is szántam”– mondja Grohl. A dal hamarosan népszerű lett: a Mainstream Rock Chart zenei lista 6. helyére került. Ráadásul ez volt az első szám, amelyet a zenekar David Letterman esti show-jában előadott.
2. I’ll Stick Around
Szinte véget sem ér az albumkezdő szám, egy másodpercnyi csend után tarol tovább az I’ll Stick Around című dal, amelynek meghatározó szerepe volt abban, hogy Grohl új zenei projektje iránt jelentősen megnőtt az érdeklődés. Ambivalens, hiszen egyszerre alternatív, nyers, ugyanakkor mégis nagyon fülbemászó. Demó változatával a KISW Seattle rádiócsatorna Damon Stewart vezette zenei műsorának hallgatói már 1994-ben megismerkedhettek; a felvétel akkoriban olyan friss volt, hogy Grohl még címet sem adott neki. „Vicces, hogy Damon a Sony-nak is dolgozott. (…) Megkérdezte, hogy lejátszhatná-e esetleg pár embernek ott, a Sonynál. Aztán rá nemsokára elkezdett hívogatni, üzeneteket hagyott a rögzítőmön.” Hamarosan más lemezcégek is érdeklődni kezdtek a friss anyag iránt. Feltételezhető, hogy a megkeresések sokasága szintén biztatóan hatott Grohlra, s ennek következtében úgy érezhette: zenéjének tényleg van létjogosultsága. A dal olyan sorai miatt, mint „I don’t owe you anything” [„Nem tartozom neked semmivel”], illetve „How could it be I am the only one who sees rehearsed insanity?” [„Hogy lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki látja színlelt őrületedet?”] sok rajongó úgy gondolta, a számot Grohl valaki olyannak címezte, akinek lénye kifejezetten irritálja őt. Később ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta: „Nem titkolom, hogy az I’ll Stick Sround Courtney-ról, Kurt Cobain feleségéről szól. Tizenöt évig tagadtam, de most végre kimondom.”
3. Big Me
A lemez harmadik dala, a Big Me némileg kilóg a többi lemez sorából. Könnyedségével, harmonikusságával mintha előrevetítené az olyan későbbi Foo-slágereket, mint a Monkey Wrench, Next Year, Learn to Fly, Breakout, Long Road to Ruin Az első Foo-klipet is ehhez a számhoz készítették: ebben a zenekar a Mentos-reklámok mintájára egy fiktív márkát, a Footos-t népszerűsíti. Noha az MTV díjátadóján nagy elismerést kapott a videó, több koncerten előfordult, hogy Mentos-cukorkákkal dobálták meg a zenekart, akik emiatt egy időre felfüggesztették a szám előadását. A dal különlegessége, hogy a basszusszólamot Krist Novoselic játssza.
4. Alone + Easy Target
A következő számmal kapcsolatban Grohl így emlékezik vissza: „Az Alone + Easy Target című dalt 1991 végén vettem fel. Barrett és én egy helyen laktunk. A közös alagsorunkban rögzítettem az olyan dalaimat, mint a Floaty, az Alone + Easy Target, és talán a For All the Cows.” Megmutatta Cobainnek, aki „meghallgatta a dalt, és amikor végére ért, lekapta a fejhallgatót, megcsókolt, és azt mondta: „Na, végre nem én leszek az egyetlen dalszerző a bandában!” Ekkoriban vette fel Grohl a Color Pictures of a Marigold című szerzeményét is, amely Marigold címmel felkerült a Nirvana Heart-Shaped Box single-jének B-oldalára. A szám további érdekessége, hogy Cobainék többször játszották is beállásaikon, hangpróbáikon, koncerten viszont sosem.
5. Good Grief
Good Grief – ez a szám sem kegyelmez a nyugalomra vágyó zenehallgatóknak. Az album egyik legjobb, egyúttal leginkább elfeledett dalának tartják. Egyik érdekessége, hogy koncerteken 2000 óta egyáltalán nem játszották.
6. Floaty
A következő, Floaty című szám megint csak a Nirvana idejében keletkezett. Valószínűsíthető, hogy Grohl egyik ufókkal kapcsolatos álma ihlette a dal szövegét. Ebben az álomban földönkívüliek szálltak a Földre, és egy új emberi korszak vette kezdetét.
7. Weenie Beenie
A lemez egyik leghúsosabb dala az erősen torzított gitáros és effektelt énektémájú Weenie Beenie. A cím valószínűleg a Weenie Beenie elnevezésű gyorsétteremláncra utal.
8. Oh, George
Az Oh, George a harmadik szám, amely Cobain halála után íródott. „Talán erről az albumról ezt szeretem legkevésbé. De hát olyan gyorsan vettük fel a számokat, hogy igazából nem számított.” A dal szövege a többihez képest meglehetősen összefüggőnek, sőt allegorikusnak tűnik: utalhat a Nirvana széthullására és Grohl előtérbe kerülésére is.
9. For All the Cows
Bár a For All the Cows a jól bevált halk és hangos részek váltakozásából áll, a Big Me című szám mellett azon korai dala a Foo Fightersnek, amelyek előrevetítik a zenekar továbbfejlődésének irányát.
10. X-Static
Az X-Static az album egyetlen dala, amelyben Grohlon kívül más zenész is játszik. A gitárrészeket az Afghan Whigs-es Greg Dulli játssza, aki az album rögzítésének folyamatában szinte végig részt vett.
11. Wattershed
A Wattershed című számot Grohl hardcore és régi punk rock iránti rajongása ihlette. Ezen belül is a cím arra a Mike Wattra utal, aki a Nirvana tragédiája után elsők között bátorította Grohlt tehetségének kibontakoztatására.
12. Exhausted
Érdekes, hogy az I’ll Stick Around mellett az album utolsó dala, az Exhausted is nagy szerepet játszott Grohl új zenekarának népszerűsítésében. Még a Nirvana idején írta Grohl, s meg is mutatta zenésztársainak. Többször felmerült az ötlet, hogy felkerüljön a zenekar soron következő albumára. Pat Smear úgy emlékszik vissza, hogy Cobain szerette ezt a számot, és fontolóra vette, hogy felvegyék a bandával, csak nem akarta megkérni Grohlt, hogy változtasson a szövegen vagy az énektémán. Később a számot Eddie Vedder a saját rádiójában így konferálta fel: „Ritka lehetőség, hogy lejátszhatom most Nektek ezt az anyagot. Két szám, amelyeket Dave Grohl írt. Ahogy én tudom, minden hangszeren ő játszik… Hagyom csak szállni ezeket a dalokat… nagyon jók.”
___
A Foo Fighters első turnéja alatt Grohl a kezdeti sikerek nyomán így nyilatkozott: „Azt szeretem ebben a zenekarban, hogy friss és izgalmas. Nem igazán lehet tudni, merre, de visz magával. Hasonló kivételes érzéseim voltak 1991-ben is: fogalmunk sem volt, mi vár ránk. A Nevermind-turné is úgy alakult, hogy egyszerűen csak éreztük: sikeresek leszünk. Persze voltak azért pánikrohamaim. Amennyire király volt ennyire benne lenni abban a felhajtásban, annyira félelmetes is. Amikor beültem a dobok közé, az is eszembe jutott, hogy lehet, ma este fogok összerogyni a színpadon. Hihetetlen érzés volt. Nem volt elrendelve, hogy így legyen, de így történt. (…) Talán a legszomorúbb az, hogy mindez nem valósulhat meg újra. Mindenesetre hatalmas dolog, hogy részese lehettem.
A sors azonban tartogatott még egy különös meglepetést Grohl számára. 1996-ban a Foo Fighters első stúdióalbumát Grammy-díjra jelölték A legjobb alternatív zenei album kategóriában. Ám azt végül nem ők, hanem a Nirvana MTV Unplugged in New York lemeze kapta meg.
___
Foo Fighters: Foo Fighters
Megjelent: 1995. július 4.
Kiadó: Roswell, Capitol Records
Producer: Dave Grohl és Barrett Jones – Robert Lang Studio, Seattle
Foo Fighters:
Dave Grohl – ének, összes hangszer
Közreműködik:
Greg Dulli – gitár (X-Static)
Krist Novoselic – basszusgitár (Big Me)
Tracklist:
1. This is a Call
2. I’ll Stick Around
3. Big Me
4. Alone + Easy Target
5. Good Grief
6. Floaty
7. Weenie Beenie
8. Oh, George
9. For All the Cows
10. X-Static
11. Wattershed
12. Exhausted
