SEATTLE | 22/04/2018 | 22:53

Seattle | Art | Culture | Magazine

Mi ez itt, ez maguknak diszkó? | Rockenbauer Zoltán interjú

Kategória: A grunge és én/Interjú Szerző:

“Grunge-rajongó vagyok. A kezdetektől fogva az Alice in Chains volt a kedvencem, de a Seattle-világból persze bírtam a Nirvanát és a Pearl Jamet is. Az a helyzet, hogy aztán le is ragadtam itt, a kilencvenes évek első felénél” – meséli Rockenbauer Zoltán etnológus és művészettörténész, a nemzeti kulturális örökség korábbi minisztere. Beszélgetés zenéről, művészetről, politikai tapasztalatokról – kötetlenül. Nagyinterjúnk.

Rockenbauer Zoltán egy dedikált Sex Pistols könyvvel (Fotó: Bobál Kati  – bobal photography)

Nem gondoltam volna, hogy valaha is egy Pearl Jam tribute koncert első sorában fogok összefutni egy korábbi miniszterrel.

Ó, nagyon szép öntől, hogy felismert, viszonylag ritka dolog. Az esetek többségében nem is tudok mit kezdeni ezzel, általában zavarba jövök, ha ismeretlenül megszólítanak. De szerencsére ilyen helyzet ma már ritkán fordul elő, régen volt már az arcom kiplakátozva.

Ott tombolt a tömeg közepén, Sex Pistols pólóban. Látszott, hogy rettenetesen jól érzi magát, ha lenyújtották a mikrofont a színpadról, beleénekelt. Nem érdekelte, hogy mit gondolnak önről. Ez egy átlagos Pearl Jam rajongó számára meglehetősen szívmelengető dolog. Ezzel együtt azért meglepő is.

Talán azért lehet furcsa, mert az én egykori politikai imidzsem nem ez. Elsősorban komolyzene kedvelő vagyok, sokkal jobban otthon is vagyok benne, mint a rockzenében. Rólam az terjedt el, hogy Wagner-őrült vagyok – egyébként jogosan.  Szinte minden évben kijártam Bayreuthba, az ünnepi játékokra, Wagner előadásokat nézni. Tavaly is voltam. Ebbe a képben pedig nem illik bele az, amit látott. Miniszterként, egy anarchista pólót, pogózást az első sorban az ember annyira nem engedhet meg magának. Nem is saját maga, hanem a kabinet miatt. A sajtó azonnal rászáll, és ezzel másoknak is gondot okoz. De a kilencvenes években, aktív politikusként is ott voltam a fontosabb koncerteken, Prágában Rolling Stoneson, itthon Guns N’ Roseson, Faith No More-on, Red Hot Chili Peppersen, Biohazardon, hogy csak néhányat mondjak. 2006 óta viszont nem vagyok a politikában, így most már könnyebben le tudok lazulni.

Hogyan került a Trip Hajóra?

Barki Gergely, művészettörténész barátom járt a novemberi Pear Jam-koncerten, és teljesen el volt ájulva tőle. A zenekar gitárosát, Stumpf Andrást is ismerem, de korábban főleg úgy, mint Rolling Stones-fant. A tribute formációkért alapból nem rajongok, de a Pear Jam-koncert elvarázsolt. Nem hittem volna, hogy ennyire jók. A dal, amit a „piros pöttyből”, abból a borzasztó, nyúlfarknyi dologból írtak, telitalálat! A Black Sabbathnak vannak hasonló dolgai, az Embryo, meg az FX jut így hirtelen az eszembe, sosem szerettem ezeket, tehát tök jó, hogy Andrásék is csináltak ezzel valamit, ha már az egész Yield lemezt letolták, és nem hagyhatták ki.

Pearl Jam rajongó?

Grunge-rajongó vagyok. A kezdetektől fogva az Alice in Chains volt a kedvencem, de a Seattle-világból persze bírtam a Nirvanát, a Pearl Jamet is. A Soundgardent láttam ugyan 1992-ben, a Guns N’Roses és a Faith No More előtt, de a koncertjükről nem nagyon maradtak emlékeim. Ezt igazán fájlalom, most, hogy Chris Cornellt már soha nem hallhatom élőben újra. A kilencvenes évek elején, a három berobbanós lemez, a Dirt, a Nevermind és a Ten nagy hatással volt rám, azonnal meg is vettem őket cd-n. Aztán a Vs-t is megvettem a megjelenésekor, de csalódás volt, a Ten után kifejezetten untam. Utána sokáig semmi. A Yieldért sem rajongtam. Aztán a Rearviewmirror című, dupla válogatást megkaptam Gergőtől esküvői ajándékként, mondván, hogy ne csak mindig Wagnert hallgassak! Nyáron persze megyünk együtt Krakkóba megnézni a Pearl Jamet.

Gyakran jár rockkoncertekre?

Az életkoromból adódóan már nem vagyok az a kategória, akinek az összes haverja, állandóan koncertre jár. Tíz éve egyszerűen alig találtam partnert, aki jött volna velem zúzni. Gergővel a kétezres évek eleje óta együtt dolgozom, de hogy többé-kevésbé ugyanazt szeretjük a rockzenében, arra csak jóval később jöttünk rá, teljesen véletlenül. Aztán kiderült, hogy valójában a művtöris kollégák közt sok a grunge-rajongó, még Rényi András, az ELTE művészettörténeti tanszék akkori vezetője is! Mostanság tehát főleg Gergővel járok koncertekre, voltunk Rolling Stoneson Grazban, megnéztük a Black Sabbathot a búcsúturnén, megyünk Alice in Chainsre a Budapest Parkba, és ahogyan említettem Pearl Jamre, Krakkóba.

Készült egy kutatás a minap, a Spotify-felhasználók zenehallhallgatásai szokásairól. A konklúzió az volt, hogy felnőtt korukban is ugyanazokat azon előadók dalait keresik az emberek leggyakrabban, amiket tinédzserként is hallgattak. Mégis, mi most Alice in Chainsről meg Pearl Jamről beszélgetünk, amik legkorábban is csak 31-32 éves korában találhatták meg önt. Mi lehetett az oka annak, hogy mégis meghatározóak lettek a grunge-zenekaroknak az ön számára?

Szerintem az MTV-nek ebben óriási szerepe volt. Azt hiszem a Would? volt az első, amit az Alice in Chainstől láttam.  Igen intenzív dal, és a videó képi világa is nagyon erős: amikor a végén Layne Staley lekapja a napszemüvegét és belemered a kamerába – If I would, could you? – na, ez rögtön szíven ütött!  A Smells Like Teen Spirit és a Jeremy szintén azonnal megfogott. Ha az MTV nem hoz grunge-ot, talán el se jutottak volna hozzám ezek a bandák, hiszen felnőtt emberként már nem kutattam-kerestem ezeket a zenéket. Az a helyzet, hogy aztán le is ragadtam itt, a kilencvenes évek első felénél. Grunge, funk-metal, hardcore… Nekem nem nagyon tudtak olyat mutatni azóta, ami nagyon megérintene.

“Az intenzivitás, a hatás az, ami számít.” (Fotó: Bobál Kati  – bobal photography)

Hogyan találkozott a zenével gyerekkorában?

Nem olyan családból jövök, ahol a zenének különösebben fontos szerepe lett volna. Pedig intenzív, kulturális közegben nevelkedtem, de sokkal inkább az irodalom és a képzőművészet volt előtérben, mint a zene. A klasszikus- és a rockzenét is magamtól kezdtem el felfedezni, lemezeket beszerezni. Gyerekkoromban nagy Black Sabbath rajongó voltam. Az első négy albumuk lenyűgöző. A Sabbath Bloody Sabbathtól már kevésbé szerettem, de most az utolsó, 13-as lemez visszahozta ezt a kezdeti feelinget, ezért újra csak nagyon tudok rajongani. Aztán a Sabbath, a Deep Purple és a Led Zeppelin mellé bejöttek az olyan, progresszív zenék, mint a King Crimson vagy a Pink Floyd, meg a jazz. Gimnazista korom vége felé volt egy időszak, amikor egyáltalán nem hallgattam mást, csak klasszikus zenét. Pendereckit, Bartókot, majd Wagnert. Utóbbi revelatív volt.

Nem volt problémája az akkori politikai vezetésnek Wagnerrel?

Magyarországon a Wagner-kultusz mindig erős volt. A német nyelvterületen kívül, a mai napig talán nálunk a legjelentősebb. Az Operaház a szovjet időkben is játszott olykor Wagner-darabokat, viszont hanglemezeket itthon igen sokáig nem adtak ki, szemben az oroszokkal, ahol viszont igen. Wagnerrel az volt a problémája a kommunistáknak, hogy be lehetett sorolni a pre-náci ideológiák közé. Emiatt ugyanúgy, külföldről kellett beszerezni a Wagner-bakeliteket, mint a Black Sabbath lemezeket.

Hogyan jött a Black Sabbath és Wagner után a punk?

A Beatricén keresztül találkoztam először a punkkal. Sorkatona voltam még, amikor a Mozgó Világban először olvastam róluk. Aztán Nyíregyházán megkezdtem a főiskolát, és ’80 májusában ott mentem el először Beatrice koncertre. Állati friss volt, nagyon bejött. a ’79-80-as Beatrice egyébként is szuperjó, a 80-as évek végi dalokért – „Nyolc óra munka” meg „Azok a boldog szép napok” és a hasonló vicces opuszokért – már nem lelkesedtem annyira. Nyíregyházán volt egy Agydaganat nevű punk banda, ilyen Sex Pistols-klón zenekar. Andró-Vaskó Sándornak, vagy ahogyan mindenki ismerte, Gézának hívták a frontembert. Oda járt a főiskolára. Vagyis inkább mellé, mint be, de jóban voltunk. Elmentem egy koncertjükre, ahol több zenekar is fellépett, például az Ideges Dögevők, amelynek a későbbi, ismert baloldali újságíró, Para-Kovács Imre volt a basszusgitáros-énekese. Az Agydaganat volt a sztár, ők voltak a végén. Nagyjából húsz percet játszhattak, és hát elég felfokozott volt a hangulat, úgyhogy egyszer csak megjelent a rendőrség. Gumibottal verték le Gézát a színpadról. Arra emlékszem, hogy az egyik rendőr, egy alacsony köpcös fickó, vörös fejjel azt üvöltötte, hogy „Mi ez itt, ez maguknak diszkó?!”.

Aztán visszatért Budapestre.

Amikor 1983-ban visszajöttem, akkor voltak olyan hetek, hogy több koncerten voltam, mint ahány nap van. Nagyon színes volt az underground élet akkoriban. A vicceskedő, általam nem szeretett new wave zenekarok mellett jelen voltak az alternatív bandák, az Európa Kiadó, a Bizottság, VHK, Neurotic, és a többiek, illetve az olyan punk zenekarok, mint a Rizikó Faktor, a Kretens, az ETA, a Marina Revue, a Tizedes meg a Többiek. A CPG nekem kimaradt, mert addigra betiltották, de a Mos-oit láttam egyszer. Az ETA zenei szempontból nagyon ütős volt, ők tényleg tudtak zenélni. A szövegeiket Szócska Miklós írta, akiből bő két évtizeddel később egészségügyi államtitkár lett. A punk koncerteken amúgy nem volt életbiztosítás részt venni. A pogóból gyakran lett verekedés, üvegeket, székeket dobáltak… volt valami romantikus veszélyessége a buliknak, nem is beszélve az időnkénti razziákról. Az alterosokkal, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Bizottság, Sex-e-Pil zenészeivel kifejezetten jó baráti viszonyban voltam, néhányukkal most is abban vagyok. A külföldi bandák közül pedig a Sex Pistols és az Exploited jött be igazán, a Clash illetve a G.B.H. viszont sokkal kevésbé. Tavaly voltam a Dürerben Exploitedon, de Wattie nélkül jöttek, mert az öreg korházba vonult a turné közben, majdnem meghalt. Most februárban szerencsére pótolták, a UK Subs-szal és a Peter and The Test Tube Babies-zel fergeteges koncertet adtak a Barba Negrában. Wattie lefogyott vagy harminc kilót, nagyon az elemében volt!

A punk és a klasszikus zene, technikai szempontból, a két végletet képviseli. Hatalmas a kettő között a kontraszt, nem?

Nem minden szempontból. Az intenzivitás, a hatás az, ami számít. Ha meghallgatja hogy pörög fel Beethovennél az V., VII. vagy IX. szimfóniájának zárótételének vége, vagy az Appassionata, ugyanezt a sodró lendületet fogja tapasztalni. Ugyanúgy magával ragadóak, mint a punk. Persze zenei szempontból nyilván sokkal primitívebb egy Exploited dal, mint egy szimfónia, de mindkettő felgyorsítja a szívverést.

A szülei hogyan viszonyultak ahhoz, hogy ilyen zenéket hallgat?

Mi tagadás, nem voltak lelkesek. Nem szerették. A Beatles még csak-csak elment otthon, bár én nem kedveltem különösebben. Apán nagyon rendes volt, mert bár nem bírta a metált, amikor egyszer Bécsben járt, megvette nekem bakeliten a Sabbathtól a Masters of Realityt. Anyám nagyon nem bírta ezt. Ő Simon and Garfunkelt hallgatott.

Azzal sem lehetett kompenzálni ezt, hogy ezzel együtt mondjuk jól tanuló volt?

Miért gondolja, hogy jól tanultam?  Nem tanultam jól. A gimnáziumban kifejezetten nem.

A zene miatt nem?

A lázadó ifjút nem érdekli az iskolai rend. Rengeteget olvastam, eljártam kiállításokra, meg filmklubokba. Művelődtem, tanultam, csak nem szükségszerűen azt, ami a tananyagban volt. Koncertekre jártunk, piáltunk, cigarettáztunk, szakadtak voltunk, szóval tipikus tinédzserek. Emiatt aztán sok konfliktus volt otthon. Nagyon remélem, hogy a fiam nem olyan lesz, mint amilyen én voltam. (nevet)

“Megnéztük a Black Sabbathot a búcsúturnén” (Fotó: Bobál Kati  – bobal photography)

Miniszterként mennyire tudta beépíteni a munkájába, az ország kulturális politikájába a személyes preferenciáit? Egyáltalán be lehet ezt építeni, vagy van egy sablon, ami szerint menedzselni kell a dolgokat?

Amikor valaki miniszter és egy viszonylag nagy összeg felett gazdálkodik, gyakran már a régi ismerősök sem az embert látják benne, hanem csak egy pénzeszsákot. Ez rögtön kiderült, amikor elkezdtek özönleni az olyan ismerősök és ismeretlenek, akik rockoperákat akartak rendelni a minisztériumtól. A rockoperákat mondjuk eleve nem kedvelem, de ez végül is nem fontos szempont, mert egy miniszternek nem a saját mániáit kell megvalósítania. Azt kellett eldöntenem, hogy a rendelkezésemre álló, véges forrásokat hogyan használom fel. Az egyik út, hogy jó fej leszek, és megpróbálok mindenre adni egy kicsit.  Na, ez az, amitől az ember aztán mégsem lesz jó fej. Senki sem lesz elégedett, mindenki kevesli az összeget, és utálja érte a hivatalt is, meg a többieket is, akik szintén kaptak. Ráadásul semmit sem lehet így megvalósítani. Ki kell jelölni néhány prioritást, aminek véghezvitelére reális esély van. Felállítottam olyan normatív szabályokat, amivel meg tudtam védeni magam attól, hogy mindenki pénzt kérjen. Ilyen volt, hogy területenként egy nemzeti intézményt ismertünk el, és csak ennek a működési költségeit tudtuk finanszírozni. Nemzeti könyvtár, Nemzeti Színház, Magyar Állami Operaház, Nemzeti Filharmonikus zenekar stb. Nem vettünk állami kézbe önkormányzati vagy alapítványi fenntartású intézményeket, pedig sokan próbálkoztak. A többiek számára céltámogatásokat tudtunk adni, ha értelmes programtervezetet nyújtottak be, kidolgozott költségvetéssel. Állami rockzenekart nem neveztem ki, ilyesmire voltak rossz emlékű kísérletek a szocializmusban.

A Neoton Famíliára gondol?

Vagy a Dinamitra, amit „állami rock zenekarnak” tituláltak. Visszatérve: én prioritásnak vettem a magyar klasszikus zenét, mint a legszínvonalasabb „kulturális exportcikket”, ami előadói és alkotóművészeti értelemben százötven éve világszínvonalú, és az még ma is. Azt éreztem, hogy ezzel hatékonyan jelen lehet lenni a nemzetközi színtéren. A magyar irodalom sajnos hiába olyan erős, a nyelv áthághatatlan akadályként jelenik meg. A mi költészetünk egyszerűen lefordíthatatlan, nemcsak a struktúra miatt, hanem mert ehhez hasonló angol vagy francia zseniknek kéne megtanulnia magyarról fordítani, mint Ady Endre vagy József Attila. De a képzőművészet megint olyasmi, amivel külhonban is meg lehet jelenni. A könnyűzene finanszírozási problémáiról azt gondoltam, hogy ezt elsősorban piaci alapon kell megoldani, amit meg nem lehet, azt átengedtem az ifjúságpolitikának. Nem biztos, hogy most is így csinálnám, már csak azért sem, mert azóta a cd-piac összeomlott, de akkor ezt tűnt a legcélszerűbbnek. Az egyik utódom, Bozóki András végül megcsinálta a PANKKK programot, nem mélyedtem el benne, de el tudom képzelni, hogy jó ötlet volt. Azt viszont szomorúan vettem tudomásul, hogy ő a punk zenét egyáltalán nem is szereti. (nevet)

Mai szemmel, hogy néz vissza miniszterségének két évre, elérte azt, amit célként kitűzött?

Nem szégyenlem azt a kétéves periódust, és sok örömöm is volt benne. Amit szerettem volna, abból nagyon sok minden megvalósult. Mondok egyet, amiről nem biztos, hogy sokan tudják, hogy hozzám köthető: a Művészetek Palotája például alapvetően az én kreálmányom.

Miért döntött végül úgy, hogy kiszáll a politikából?

Újra ellenzékben kerültünk, és számomra nagyon unalmassá vált a dolog. Időközben a parlamenti munka teljesen megváltozott ahhoz képest, ahogy a kilencvenes években kezdődött. Akkor még érdemi viták zajlottak az Országgyűlésben, volt valami életszerű az egészben. Mostanra ez teljesen megváltozott. A Parlamentnek ma gyakorlatilag semmi jelentősége sincsen. Semmi sem dől ott el, a vitának nincs hatása, minden pusztán választási matematika. Hogyha senki nem menne be, csak e-mailen küldenék be a pártok a szavazataikat a választási eredményeknek megfelelő arányban, ugyanez lenne. Egy képviselő legfőbb feladata ma az, hogy akár a legdemagógabb módon meggyőzze a választókörzetében élő embereket, hogy rá szavazzanak, és így meglegyen a kormánytöbbség. Ráadásul a szavazatok döntően nem is a helyi, hanem az országos politika alapján gerjesztett hangulatok szerint dőlnek el. Nem egy esetben azoknak a képviselőjelölteknek van a legnagyobb esélyük bejutni, akit nem is ismernek, mivel így nem lehet rajta igazi fogást találni az ellenfeleknek. Egyébként ez már 1994-ben is látszott, amikor a szocialisták visszavették a hatalmat, ott voltak a legsikeresebbek, ahol fogalmuk sem volt az embereknek, hogy ki a jelölt. Szóval anyagilag biztos megéri képviselőnek lenni, de baromi hálátlan, improduktív és idegőrlő meló.

Az mennyire zavarta, hogy miniszterként nagy projekteken dolgozott, a képviselői székbe visszaülve pedig ilyen kaliberű feladatok nem találták meg?

Én most is nagy projekteken dolgozom, csak művészettörténészként. Ha megtalálom, hogy mi az, amit érdemes csinálni, akkor én azt százszázalékos erőbedobással csinálom. 2002 és 2006 között nem találtam ezt a motivációt. A külpolitikai irány például korábban nagyon érdekes volt, amíg azon küzdött az ország, hogy valahogy elfogadtassa magát Nyugat-Európával. Járni kellett külföldi konferenciákra, ülésekre, és ott győzködni az ottani politikusokat, hogy mi is tudunk késsel és villával enni, meg hogy ugyan a vasfüggöny mögött éltünk, de azért mi is csak civilizált emberek vagyunk.

Most túloz, vagy ezek valós dolgok voltak?

Nem túlzok, ez így volt. Sokan úgy tekintettek ránk, mint valamiféle aranyos bennszülöttekre a dzsungel mélyéről, akiknek el kell magyarázni a legalapvetőbb dolgokat is, mert egyébként úgysem értik. Azon is meg voltak lepődve, hogy – a témába vágó példát mondjak – hogy rockzenét Magyarországon is lehetett hallgatni, vagy hogy tudunk számítógépet használni. Pedig az internetet hamarabb lehetett elérni a magyar Parlamentből, mint a franciából. Szóval azért kellett küzdeni, hogy bebizonyítsuk az Európa Tanácsban és más hasonló intézményekben, hogy érdemesek vagyunk rá, hogy mi is a klubba tartozzunk. Ez érdekes feladat volt, és sok illúzióval járt együtt.

Csalódott?

Az Európai Unió és a parlamentarizmus iránt koránt sincs már meg bennem az a feltétlen lelkesedés, mint 1989-ben. Meghívtak egyszer egy hónapra, hogy tanulmányozzam az Európai Parlament működését – ez is ilyen felzárkóztatási program volt. Az a fajta impotencia, amit az Európa Parlament 1996-ban mutatott, a legrosszabb szocialista üzemre emlékeztetett.

Hogyan kell ezt érteni?

Mondok egy példát. Nem sokkal korábban ért véget a balkáni háború. Bosznia-Hercegovinában kiírták a választásokat, a szerb, horvát és bosnyák területeken mindenhol erősek voltak a keményen nacionalista pártok. Az Európai Unióban úgy vélték, hogy fel kell világosítani az ottani elmaradott népeket, hogy mi a demokrácia, és akkor majd rend lesz. Kitalálták, hogy Bosznia köré rádióállomásokat kell építeni, és azokon keresztül, mint egykor a Szabad Európával, műsorokkal kell bombázni a helyieket, és akkor majd a mérsékelt erők fognak győzni a választásokon. Amikor kiutaztam Brüsszelbe, épp vége volt a bosnyák választásnak, persze mindenhol a nacionalista erők nyertek elsöprő fölénnyel. Becsöppentem egy külügyi bizottsági ülésbe, ahol azon morfondíroztak, hogy a hatalmas pénzen felépített rádióállomások a választások előtt egy héttel kezdték meg a sugárzást. Egy héttel előtte! Ment az egész projekt a levesbe. Egyébként is agyrém az egész. Ha jóval korábban kezd el működni az adó, attól változott volna a helyzet? Ez a Balkán, az ottani világ, az ottani helyzet nem ismeretéből fakadtak ezek az ötletek. Közép-Európát sem értik, még ma sem.

Sokkoló élmény volt ez akkor önnek?

Kiábrándító. Másképpen néztem utána az Európai Parlamentre.

“Úgy tekintettek ránk, mint valamiféle aranyos bennszülöttekre” (Fotó: Bobál Kati  – bobal photography)

Nyáry Krisztián 2016-ban azt nyilatkozta a Mandinernek, hogy „[Rockenbauer Zoltán] nagyon elegánsan és szépen kivonult a politikából, és művészettörténészként kiemelkedően fontos könyveket publikál.Hogyan csinálta ezt?

2002-ben, amikor megbukott az első Orbán-kormány, az volt az első dolgom, hogy beiratkoztam az ELTÉ-re, doktori képzésre. Professzorom, Passuth Krisztina összeállított egy kutatócsoportot a doktoranduszaiból, és nemzetközi szinten is jelentős művészettörténeti projekteket vittünk végbe, külföldi kiállítások, többnyelvű könyvek születtek. Krisztina eljárása a klasszikus egyetemi metódusra emlékeztetett: amikor a mester, tanítványokat gyűjt maga köré, hogy együtt oldjanak meg szellemi feladatokat. Ez szerintem nagyon hiányzik a mai egyetemi oktatásból. Ez a munka teljesen magával ragadott, amihez képest a 2006-os választáson való újbóli szereplés lehetősége számomra érdektelennek tűnt.

Nem volt önre visszamutogatás. Elegánsan kiszállni a politikából a mai világban, azért nem olyan könnyű.

Igen, én csendben távoztam. Nem kiszorítottak, és nem vesztem össze senkivel. És ma pedig tudatosan kerülöm a politikai jellegű konfliktusokat, mert a munkám rovására menne. Művészekkel, kutatókkal dolgozom együtt, elengedhetetlen, hogy ilyesmi ne mérgezze meg a kapcsolatunkat se jobbról se balról. Nyáry Krisztián is gondolom ezt érzékelte. Sosem beszélünk erről a kérdésről. Azon a területen – ahol elvben még riválisok is lehetnénk, de nem vagyunk, mert végül is mást és másképpen csinálunk –, viszont érdeklődéssel olvassuk egymás munkáit.

Csinszka a csúcs?

Az első könyvem a polinéz mitológiáról szól, ezért megtanultam tahitiül. Egy tízéves projekt volt körülbelül, mire abból egyetemi szakdolgozat és könyv lett. Csinszkával foglalkozom most már húsz éve. Az ő második férjéről, Márffy Ödön festőről írtam a doktori disszertációmat, ami aztán szintén egy vaskos könyvben öltött testet. Aztán négy éve kiadtam az Apacs művészet című munkámat a század elő modern kulturális életéről, de írtam monográfiát kortárs festőről is. Szóval minden munka az aktuális csúcs. Szeretek kutatni, információt keresni. Ez fegyver nélküli vadászat. Bemenni, végigolvasni ezer oldalt, és találni egy picike adatot, egy mozaikdarabot, amit be tudok építeni a nagy egészbe. Hetekig jártam a levéltárba például az Apacs művészethez egyetlen rövid bekezdés kedvéért. Ez a kutatás lényege. Barki Gergő barátom nálam világfibb. Ő attól lett világhírű, hogy ült Karácsonykor a kislányával a televízió előtt, a Stuart Little Kisegér című filmet nézték. Egyszer csak azt látja, hogy a filmen, a kandalló felett lóg egy olyan Berény Róbert festmény, amit eddig csak egy fekete-fehér fényképről ismert. Döbbenetes, hogy egy hollywoodi filmeben megtalál egy magyar festményt, amit aztán a történet végén Magyarországon elárvereznek, és 70 millió forintért ütöttek le. Azaz 84 millát fizetett végül valaki egy olyan képért, melyet egyébként ezer dollárért vásárolt meg egy amerikai kellékes, aki a filmen dolgozott. Ez a kutatásnak egy látványosabb szintje.

Van a rockzenében is valami, amiben hasonló szinten elmélyült?

A Sex Pistolsban a legjobban, de azért közel sem ilyen szinten.

Tud egyébként olyan miniszterről, aki szintén grunge vagy punk rajongó?

Jártam egyszer Japánban, miniszterként. Volt ott egy kulturális államtitkár, aki a tárgyalás után átadott egy hanglemezt, amint az ő rock bandája játszott. Ő volt a borítón, amint tépi a húrokat. Ez tetszett.

Mi következő lemez, amit meg fog vásárolni?

Talán a Black Gives Way To Blue és a Lightning Bolt. Készülni kell az Alice in Chains és a Pearl Jam koncertekre.

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó A grunge és én

LAP TETEJÉRE