SEATTLE | 15/11/2019 | 15:35

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Generációkon át – Mudhoney, Zeke koncert (Bécs, Arena)

Szerző:

Harminc évvel az első kiadványok (Superfuzz Bigmuff EP, Mudhoney LP) megjelenése után, új lemezzel jelentkezett a grunge egyik alapcsapata, a Mudhoney. A seattle-i zenekar 2016 után újra Európába látogatott, hogy egy tizennyolc állomásos turnén mutassa be a Digital Garbage dalait. A bécsi koncerten mi is ott jártunk. Beszámolónk.


Guy Maddison és Mark Arm (Fotó: Pintér Miklós)

Zeke

Aznap este egy cseh banda, a Please The Trees is fellépett. Korrekt bulit adott az ének-gitár, billentyű, dob felállású trió, az osztrákok becsülettel végig is hallgatták őket, tapsot is kaptak, ennél többet pedig talán ők maguk sem várhattak az estétől. A legkülönlegesebb az volt bennük, hogy az egyik tagot a Václav Havelka névvel ajándékozták meg felmenői a keresztségben.

A Zeke egy seattle-i kvartett, kíméletlenül gyors hardcore punkot játszik, jókora, motörheades felhanggal, egy-két perc körüli dalok formájában. Furcsa módon ők nem a Sub Pop-istállóhoz tartoznak: korábban az Epitaph, jelenleg pedig a Relapse gondozza az anyagaikat. Az 1993-as alapfelállásból már csupán az énekes/gitáros frontember, “Blind” Marky Felchtone a tagja csapatnak, a többiek – Kyle Whitefoot gitáros, Kurt Kolfelt basszusgitáros és Dayne Porras dobos – kivétel nélkül később érkeztek.

A “zík” két nappal az osztrák buli előtt lépett fel Budapesten. Sajnos akkor nem voltam itthon, de ahogyan Kurt Kolfelt a bécsi koncert után visszaemlékezett, el tudom képzelni, hogy mi lehetett az apró, belvárosi klubban: a közönséget az egyik legvadabbnak, a hangosítást pedig a legrosszabbnak ítélte a turné során.

Egy zenekar, amelyik harminckét (!) számot játszik el a főprodukció előtt?! A Zeke nem aprózta el, csak úgy sorjáztak egymás után a dalok, bár a teljes diszkográfia részletes ismerete nélkül sokszor azt is nehéz volt megállapítani, hogy az adott pillanatban kiállásról vagy két tétel közötti, másodpercnyi szünetről van-e éppen szó. Úgy nyomták a gázpedált Zeke-ék, mint egy Forma 1-es versenyző előzés közben, az utolsó kör célegyenesében. Amikor néha-néha lassítottak az soha nem tartott sokáig, viszont baromi jól esett a kíméletlen cséphadarás közepette. Ilyenkor olyanok voltak, mint a rossz gyerekek, akik félóra tombolás után végre leülnek az ágy szélére, de mire a szüleik megnyugodnának, hogy csak rendes kölykök ezek, addigra már megint egymás fején ugrálnak. És ha már ugrálás: a buli második felében már óriási volt a pogó az addigra teltháznyi méretűre duzzadt tömegben.

A legnagyobb favoritok közül elhangzott a Two Lane Blacktop és a Chinatown, amibe azért bele lehetett kapaszkodni, viszont kimaradt a harmadik klipes kedvenc, a Dölphenwülf. A Zeke az előzetes várakozáshoz képest is sokkal kíméletlenebbnek bizonyult: ilyen szintű, embertelen pusztítást tényleg ritkán lát az ember!

 Zeke, Arena Wien (Fotó: Pintér Miklós)

Mudhoney

A Mudhoney egy egészen különleges banda. Egyszerűen nem lehet nem szeretni őket. Lazák, intelligensek, barátságosak, és jobb formában vannak, mint valaha. Olyan mainstream sikereket sajnos soha nem értek el, mint a négy nagy, mégis talán ők azok, akiket minden pályatárs kedvel és elismer a mai napig is! (Lásd például a második, kifejezetten a helyieknek szóló seattle-i Pearl Jam koncertet, ahol két dalra is a színpadra hívták Eddie Vedderék Markot és Steve-et.)

Nem túlzás az sem, hogy Mark Arm és Steve Turner a Mr. Epp and the Calculatonsszel, majd a Green Riverrel egyikei voltak a grunge-mozgalom iránymutatóinak, és talán még mindig ők azok, akik leginkább önmaguk tudtak maradni. Mark megjárta a hadak útját, a kevesek közé tartozik, akik le tudtak jönni a hernyóról, pedig saját elmondása szerint legalább ötször nézett át hosszabb-rövidebb ideig a túloldalra. Kisebb-nagyobb megszakításokkal zenéltek az elmúlt évtizedekben, talán ez is a túlélésük titka, és komolyan gondolom, hogy jobb lemezeket készítenek, mint valaha.

Az utolsó két kiadvány – a Vanishing Point (2013) és a Digital Garbage (2018) – egészen elképesztően jó lett, nem is elsősorban zenei (bár az is zseni) -, hanem sokkal inkább a szövegek szempontjából. Húsbavágó, kíméletlen visszajelzések arról, hogy valami nagyon nincs rendben velünk, meg a bolygónkkal. A frontember sokadik fénykorát éri: talán soha nem volt ennyire ötletes és kifejező, ahogyan állandó félmosollyal az arcán szembesít minket az elmebajunkkal. Két éve itt jártak Budapesten, és akkor az M2-nek nevetve mesélte Arm, hogy amikor elővesznek valami régebbi dalt, mennyire idegesíti őt a szövegek komolykodása és a humor hiánya. Hát humorból most tényleg jól állunk!

A koncert

A Mudhoney tehát egy egészen letisztult, komoly mondanivalóba csomagolt lemezzel jött ki 2018-ban. Mivel a Digital Garbage lemezbemutató turnéja zajlott éppen, ennek megfelelően el is hangzottak a lemez legfontosabb szerzeményei, csupán két szám, a Please Mr. Gunman és a Messiah Lament akadt fent a rostán. És hogy tényleg milyen jó az album: nem csak hogy simán elbírta a koncert a sok új szerzeményt, de egyenértékű üdvrivalgás fogadta őket és legalább akkora beindulás is volt ezekre, mint ezeréves alapdalokra.

Sejthettük volna, hogy a Mark Armék nem hagyják ki a ziccert Ausztriában, és a turné többi állomásával ellentétben nem az Into The Drinkkel, hanem a Here Come Sickness-szel kezdenek. Az előző napi Instagram-poszt alapján meg pláne kitalálhattuk volna:

Here Comes Sickness (Forrás: Mudhoney Instagram)

Az első három számot egyébként mintha valamiféle átok sújtotta volna: a fenti változtatással ellentétben Dan Peters mégis az Into The Drinkkel kezdett, a többiek meg a Here Come Sickness-szel, így a hatalmas káosz és röhögések közepett az első számnak újra neki kellett futniuk. Ezek után második I Like It Smallra elszállt Steve Turner kombója, így pár perc szünet következett, amíg kicserélték a ládát, de ha ez nem lett volna elég, a harmadikként elővezetett Prosperity Gospelnél elszakadt Steve egyik húrja, ott pedig gitárt kellett váltani. Rémálom lehetett zenekari szempontból, valójában azonban senkit sem zavart a döcögős start.

Az is klassz volt, hogy bár még csak pár hónapja jelent meg a lemez, a nagyérdemű pontosan tudta, hogy a dal közepén mikor lehet egy jó ízűt „Get Rich, You Win, Fuck Off”-olni, magasra tartott középső ujjakkal. A Mudhoney amúgy is az a zenekar, aminek a koncertjén maximum szívelégtelenségbe halsz bele, nem a dalokba (azokra ott van az Alice in Chains meg a Pearl Jam). A komoly mondanivaló mellett irtó viccesek, ember nincs a Földön, akit ne rántana magával Markék szuper-szarkasztikus humora.

Már a The Farther I Go is megmozgatta a publikumot, de az első, komolyabb beindulás a Judgement, Rage, Retribution And Thyme-ra, meg persze a Touch Me I’m Sickre volt. Innentől kezdve nem volt megállás, az olyan Mudhoney-bombák, mint a Suck You Dry vagy az I’m Now mellett simán megfért a Hey Neanderfuck és a 21st Century Pharisees. A Black Sabbath korai dolgaira emlékeztető dalok, így a Next Mass Extinction vagy a turnén csak ritkán játszott, zseniális Night And Fog okozták a legnagyobb meglepetést. Utóbbi azért, hogy egyáltalán műsorra került, előbbi pedig azért a hatalmas húzásért, ami sokkal súlyosabbá és emiatt a többi mellett dominánsabbá is tette a lemezes verziónál.

Közvetlenül a színpad előtt, Steve Turner oldalán néztük végig a koncertet, így testközelből érzékelhettük, hogy hol tart ma a Mudhoney. A legnagyobb meglepetést nem is a banda, hanem a közönsége okozta: 18-20 éves fiúk és főleg lányok pogóztak úgy, mintha az életük múlt volna rajta. Irtó aranyosak voltak egyébként, néha levegőért kapkodva kimentek oldalra pihenni, belekortyoltak a sörükbe, aztán pár perc elteltével vissza, a forgatagba. Ők voltak azok, akik ütemes „Touch Me I’m Sick” kiáltásokkal vonultak végig az Arenához vezető utcán a bécsi esőben. Mark Armék első kiadványai 1988-ban jelentek meg, ezek a srácok-lányok meg nagyjából 1998-2000 környékén, azaz csupán a negyedik-ötödik lemezek (Tomorrow Hit Today, Since We’ve Become Translucent) idején születhettek meg. A Mudhoney generációkon átívelő hatásának az ő lelkesedésük a bizonyítéka. Ha ezeket a srácokat úgy, ahogy voltak, egy időgéppel letettük volna egy kilencvenes évekbeli Mudhoney koncertre, Seattle-be, cseppet sem lógtak volna ki az ottani fiatalok közül! Szóval lehet baromságokat írni, meg nyilatkozni a rockzene haláláról, de a valóság szerencsére teljesen más. Vagy ahogyan T-L.A. mondta még a helyszínen az osztrák utánpótlást látva: “Mégis van remény!”

A koncert gerincét a nyolc Digital Garbage-dal mellett, a harmincadik évfordulós Superfuzz Bigmuff EP, valamint a Mudhoney című debütalbum öt, illetve négy számmal tette ki. Különlegességként hangzott el a csupán a Hot Snakesszel közös, Sub Pop split kislemezen kiadott, brutál húzós, Black Sabbath-os One Bad Actor. Kár, hogy lemaradt a Digital Garbage-ről, mert így csupán ebben a formátumban, vagy élőben, koncerten elérhető a dal! Ugyanilyen különlegesség volt az Ensam I Natt című The Leather Nun feldolgozás, ami meg a kifejezetten az európai turnéra kiadott, ötszáz darabos, sorszámozott 45″-en jelent meg (a másik oldalon a Vortex Of Lies című Mudhoney dal hallható).

A ráadás ötdalos feldolgozás-rengetegében még Mark elfelejtette valamelyik sokadik verze szövegét (“Sorry, I fucked up!”), azt újra el kellett játszani, és ebben a hozzáállásban minden benne volt, ami miatt annyira lehet szeretni a Mudhoney-t: senkit nem érdekelt volna, hogy így, a szám vége felé kimaradt pár sor, viszont Arm úgy érezte, hogy ez egy így nem oké. Neki nem az volt a fontos, hogy lemenjen a buli, felrántsa a lóvét, aztán felszálljon a buszra és továbbálljon Párizsba, a következő helyszínre. Hanem, hogy elénekelje a korábban már legalább ezerszer előadott dalt a közönségnek, úgy ahogyan az van. Imádom ezt a hozzáállást, mert ez arról szól, hogy a zenélés öröm, a mondanivaló fontos és ezt mindenképpen át akarja adni a közönségének! Kár, hogy ezt a brutálisan jó programot – az osztrák sokaság mellett -, csak pár magyar néző láthatta.

Ahogyan az évek múlnak

Azt vettem észre, hogy ahogyan telnek-múlnak az évek, a seattle-i és/vagy Sub Popos hardcore punk és punkrock bandák lemezei egyre többször kerülnek elő. A Derelicts, a Blood Circus, a Swallow, a Ten Minutes Warning, a Nirvana, a Hot Snakes, a The Gits, a Zeke, a Metz, a Sub Pop 200 válogatás és a Hype! filmzenealbum többet forog manapság, mint korábban bármikor. Hogy ennek mi az oka, arra számtalan indokot fel tudnék sorolni, de most nem ez a fontos. Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a négy nagy bandán túl is létezik/létezett egy rendkívül izgalmas és értékes színtér Seattle-ben, amire talán érdemes egy kicsivel nagyobb figyelmet fordítani, nyitni ezen bandák felé.

A Mudhoney ennek a társaságnak az egyik utolsó, aktív túlélője. Sok nagy bandával ellentétben nem kizárólag a múlt sikereiből táplálkozik, hanem inkább előremenekül és továbbalkot. Kikapcsol és szórakoztat, felpörget és földbe döngöl, megnevettet és elgondoltat. Ezek az ötven feletti fickók ultra lazán, magától értetődően, teljesen természetes punkrock eleganciával zenélnek és adják fel a leckét az utánuk következőknek. Az elmúlt két évben négyszer láttam Mark Armékat, és mindig ugyanaz a négy szó jutott eszembe a koncertek után:

  1. ez
  2. az
  3. én
  4. zeném

A Mudhoney hatalmas nagy király.

Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a legnagyobb.

 Mudhoney, Arena Wien (Fotó: Pintér Miklós)

 Mark Arm (Fotó: Pintér Miklós)

 Dan Peters és Steve Turner (Fotó: Pintér Miklós)

 Mudhoney, Arena Wien (Fotó: Pintér Miklós)

  ___

Mudhoney Digital Garbage Tour 2018

Időpont: 2018. november 25.
Helyszín: Arena, Bécs

Mudhoney:
Mark Arm – ének, gitár
Steve Turner – gitár
Guy Maddison – basszusgitár
Dan Peters – dob

Setlist:

  1. Here Comes Sickness
  2. I Like It Small
  3. Prosperity Gospel
  4. You Got It
  5. Nerve Attack
  6. The Farther I Go
  7. Judgement, Rage, Retribution and Thyme
  8. No One Has
  9. Kill Yourself Live
  10. Touch Me I’m Sick
  11. If I Think
  12. Next Mass Extinction
  13. Suck You Dry
  14. Hey Neanderfuck
  15. Get Into Yours
  16. Night and Fog
  17. F.D.K. (Fearless Doctor Killers)
  18. Oh Yeah
  19. I’m Now
  20. Paranoid Core
  21. One Bad Actor
  22. The Only Son of the Widow From Nain
  23. 21st Century Pharisees
  24. Into the Drink
  25. Who You Drivin’ Now?
  26. Sweet Young Thing (Ain’t Sweet No More)
  27. Ensam i natt (The Leather Nun cover)
  28. The Money Will Roll Right In (Fang cover)
  29. Hate the Police (The Dicks cover)
  30. Fix Me (Black Flag cover)

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Koncert

A LAP TETEJÉRE