Talán ő az, aki a legtöbbet írt itthon a seattle-i rockzenéről. Egy rendkívül szimpatikus újságíró és egy kiváló ember, aki interjúzott többek között Jerry Cantrell-lel az Alice in Chainsből, és Geoff Tate-tel a Queensryche-ból is. Rengeteg személyes élmény a kezdetekről, a Metal Hammeres Hangpróbákról, és a kedvencekkel való találkozásokról. A grunge és én interjúsorozatunkban fogadjátok szeretettel Uzseka Norberttel készült beszélgetésünket.
Uzseka Norbert, kezében a Space Needle makettjével
Mielőtt elindítottuk volna A grunge és én rovatot, egy listát készítettem azokról, akiknek az emlékeire, az élményeire és az adott korszakról alkotott véleményére feltétlenül kíváncsi voltam. A papírra az elsők között került fel Uzseka Norbert neve. Ős-Metal Hammer olvasóként mindig is figyelemmel kísértem írásait, lemezkritikái kiváló zenei iránymutatók voltak számomra a YouTube-mentes világban. És még most is. Számtalan albumot vásároltam meg csupán azért, mert ő magas pontszámot adott rá az ismertetőjében. Az interjú végül olyan hosszú lett, hogy az eredeti elképzelésemhez képest – csakúgy, mint a HammerWorld magazin főszerkesztőjével, Lénárd Lászlóval készült beszélgetés esetén – most is két részben kell megosztanom a végeredményt.
__
A grunge és én
Azt gondolom, hogy a grunge a mi életünkbe viszonylag váratlanul, előzmények nélkül érkezett. Akkoriban, 1991-1992 környékén milyen zenéket hallgattál?
„Akkor már hatalmas Queensryche rajongó voltam. Az már ugyan az Empire korszak, de akkor teljesedett ki az Operation: Mindcrime-éra is. Emellett masszív Metal Hammer olvasó is voltam. Tudod, az a fanatikus, aki ott toporog az újságárusnál minden hónapban, a megjelenés napján. (nevet) Böngésztem a Hangpróba rovat táblázatait és a 10 pontos albumokat megvettem magamnak, vagy lemásoltattam őket kazettára.”
Melyik zenekarokon keresztül szeretted meg a rockzenét?
„Anyámnak köszönhetően egészen kicsi koromtól fogva hallgattam rockot, de igazán a Europe Final Countdownjával szippantott be a dolog. Amikor elkezdtem metalt hallgatni, a környék velem egykorú metalosai közül néhányan annyira megörültek nekem, hogy iszonyú mennyiségben elárasztottak germán metallal, thrash-sel meg death-szel. Én azonban akkor még nem álltam készen azokra a zenékre. Egy valami viszont tetszett, a Metallica …And Justice For All című albuma, a One miatt. A túl sok germán metallal egyébként a mai napig ki lehet űzni a világból. Abban a mennyiségben az tényleg elviselhetetlen volt.” (nevet)
Hogy talált meg téged a grunge?
„A Hammerben is lehetett olvasni már lemezkritikákat a seattle-i zenekarokról, de leginkább az volt meghatározó, amikor először láttam az MTV-n a Man in the Box videóját. Az sokkolt. Úristen, mi ez? Az a levarrt szemű ember, meg ahogyan Layne Staley ott ücsörög abban az ólban… akkoriban még az is nagy dolognak számított, ha az MTV-n leadták a hajbandák klipjei között mondjuk a Silent Lucidityt, nem hogy egy ilyet. Elsőre egyébként nem is volt szerelem.”
Mitől változott ez meg?
„A szerelemtől. (nevet) Az első komoly barátnőm volt az, aki rákattant a grunge-ra, én pedig rajta keresztül. Neki volt először cd lejátszója, és neki voltak meg a Pearl Jam, az Alice in Chains meg a Soundgarden lemezei.”
Te is azt érezted, mint annyian mások, hogy ez a zene valami más, mint eddig?
„Abszolút. Nekem az első igazán aktuális rock zenekarok, amiket hallgattam, a Europe, a Bon Jovi meg a Guns N’ Roses voltak. Úgyhogy ez még bőven a hajbandák korszaka volt. Egy 16 éves srác arcába az lett tolva, hogy szépfiúk vagyunk, csajozunk, bulizunk és én ezt már akkor sem teljesen éreztem a magaménak. Levette az ember, hogy a hajbandák világa a magyar valósághoz viszonyítva nagyon messze van. Emiatt az egész glam-vonal nem volt túl hiteles számomra. Nyilván azért szerettem a Queensryche-ot is, mert az sem erről szólt. Egy átlag magyar ember lelkivilágához a grunge sokkal közelebb állt.”
Az, ahogyan a grunge bandák énekesei máshogyan énekeltek, vagy a belülről jövő, őszintébb szövegek hatottak rád valahogy?
„Fölfedeztem, hogy depressziós vagyok. (nevet) Nem, ez vicc volt.”
Akkor majd odaírom zárójelbe, hogy nevet.
„Vagy ha-ha – ahogyan régen írtuk ilyenkor. (nevet) Addigra már mélyen beleástam magam az angol tanulásba a metal szövegeken keresztül. Mielőtt egy pohár vizet tudtam volna kérni, már tudtam, hogy hogy kell valakit kinyírni angolul. (nevet) És akkor jöttek az Alice in Chains vagy a Soundgarden-szövegek, amikkel az ember nem nagyon tudott mit kezdeni. Nekem párhuzamosan ezzel nagy kedvencem volt a magyar színtérről a Slogan, meg a Bedlam is, akik valamilyen szinten ezt a vonalat már előre érezték. Ők ugyan inkább Bay Area thrash felől jöttek, de náluk már azért voltak gondolatok.”
A Bedlam-et említetted. Ők már a thrash korszakban is kedvelted, vagy inkább az Inside Ash-től?
„Rémlik egy Pokolgép koncert, ahol felléptek, még az Inside Ash előtti korszakban, és azonnal, iszonyatosan bejött. Nagyon rossz volt látni később, hogy a Polygram nem tudott mit kezdeni velük. De amikor úgy isten igazából elkezdtünk koncertre járni Budapestre, akkor az a Slogan Sun Club volt elsősorban. Egy magyar zenekar, akik kinyitották a szememet, és tudtak mit mondani azon kívül, hogy szar a világ… és akkor jött a grunge, és azt éreztem, hogy itt is ugyanaz történik, meg Seattle-ben is, és ez valahogy összerímelt. Ritka az ilyen.”
Sajnos ezek a zenekarok ma már nem működnek, bár a Slogannek pont most jelentek meg az eddigi összes felvételei egy gyönyörű kiadványban. Melyik hazai zenekarokat hallgatod mostanában?
„A Slogan újra aktív, új énekessel készül egy új album. A két ex-Bedlam tagot is rejtő Nomad új albuma nagyon bejött nekem. Kíváncsi vagyok mi lesz az újra összeállt Floppal, akik nemsokára a szintén remek Clue-val adnak majd közös koncertet. Nekik két EP-jük jelent meg, régi dark-os arcok csinálják. Elég sok keresztény dolog van benne, de az énekes sráctól, Kiss Pétertől ez abszolút hitelesen hat. Úgy van megfogalmazva, hogy azt mondod, hogy oké, ez jó. Van benne grunge, egy kis King’s X és egy kis Cult is. Aztán ott a Bálnalovas, akik bebizonyították, hogy a grunge-os, toolos zenét lehet pozitív kisugárzással is játszani. Ennek totál ellentéte az Aebsence, akik magyar népzenét vittek a grunge-ba, és olyan súlyos, sötét mélységet, ami tán a Chainsben sem volt meg, lévén másból fakad. Szuper a Turbo is, vagy a némi nemzetközi ismeretséget is elért Angertea zenéjében is van grunge, igaz, súlyos sludge őrlés is. Hogy csak a grunge-hoz kapcsolódókat említsem.”
Metal Hammer
Hogyan kerültél a Metal Hammerhez?
„A Rockstúdió című tévéműsorban hallottam, hogy lesz Metal Hammer Magyarországon. Amikor aztán egyszer Budapesten jártam, kértem az újságosnál a lapot, az árus a kezembe nyomott egy Metallica Hungaricát. Olyan szinten használt volt az újság, hogy a keresztrejtvény például ki volt benne töltve. (nevet) De abban volt egy Queensryche-interjú, amit Lénárd Laci csinált. Ha az nem lett volna, akkor én nem vagyok itt. Onnantól kezdve el akartam jutni egy Hangpróbára, ami aztán sikerült is. Nekem akkor már a Szarka Joseph volt az isten. Aztán megkérdezetem egyszer Lacit, hogy írhatnék-e egy Slogan Sun Clubról az Élő Fémbe. És ő mondta, hogy rendben. Aztán szép lassan egyre több írásom jelent meg.”
Emlékszel még az első lemezkritikádra?
„Az első kritikám a Bedlamtől az Inside Ash volt, tíz pontot adtam rá. Ma már azt gondolom, hogy lehet, hogy jobbat tett volna a zenekarnak, ha valaki más, egy ismertebb újságíró írja a kritikát, és mondjuk ad rá nyolc pontot. Mert én is hittem abban, hogy mennyire van szava a Hammernek. Számomra az újság aranykora akkor ért véget, amikor én bekerültem. De nem ezért, hanem mert nem sokkal ezután Joseph elment. Volt annak a korszaknak egy sajátos hangulata.”
Hogyan lett állandó helyed a csapatban?
„Látták, hogy van bennem annyi fanatizmus, hogy a vasárnapjaimat rááldozzam arra, hogy a Hangpróbára bemenjek. Aztán egy nap mondták, hogy a táblázat részese is lehetnék, és az nagyon ijesztő volt. De hamar hozzászoktam, 1995 lehetett.”
Ez azt jelenti, hogy 20 éve írsz a Hammerben.
„Igazából tavaly májusban volt húsz éve. Gondoltam is, hogy talán abba kellene hagyni. Aztán ez nem jött össze.” (nevet)
___
A véletlenekről és a hobbyról
„A jelenlegi munkahelyemre, ami egy irodalmi ügynökség, úgy kerültem, hogy annak idején ott voltam egy Hangpróbán, amikor a Slogan zenekar két tagja volt a vendég. Kérdezte az énekes, Lacika, hogy láttam-e a Született gyilkosok című filmet? Mondom igen. Mert az olyan, aminek nem szabadna a filmen kívül megtörténnie. Majd hozzátette, hogy van Vonnegutnak az Ötös számú vágóhíd című könyve Drezda bombázásáról, és hogy az pont ilyen, hogy annak sem lett volna szabad úgy lennie, mégis megtörtént. Elolvastam, és totál betalált. Aztán teltek az évek, a Hammerben lett egy könyves rovat, én felvettem a kapcsolatot Vonnegut akkori magyar kiadójával, a Maecenas Könyvkiadóval, hogy ha jön egy új Vonnegut, akkor írhatok-e róla, azt mondták, hogy igen. Aztán elkerültem a Hammertől, két évig vezettem a Sülysápi Művelődési Házat, és amikor már nagyon elegem volt, akkor azt megemlítettem néhány embernek. Megírtam például Évának, a jelenlegi munkatársamnak is. A Szigeten voltam éppen, amikor csörög a telefon, fölhív a mostani főnököm, hogy keresnének egy embert a másik cégébe, és hogy miről lenne szó, bejönnék-e. A Sziget másnapján gyakorlatilag a szigetes cuccban bementem egy állásinterjúra. Ha akkor nincs Vonnegut, nincs a Hammer és nincs a Slogan, akkor nem vagyok itt. Ezek elég durva dolgok, ha belegondolsz. Ezt azért szeretem elmondani, lássák az emberek, hogy van olyan, amikor a dolgok összekapcsolódnak, és minden a helyén van.”
___
Interjúk a kedvencekkel: Jerry Cantrell, Geoff Tate
Újságíróként volt lehetőséged a külföldi kedvenceid közül valakivel interjúzni?
„Bárcsak mondhatnám, hogy találkoztam a régi nagyokkal, de nem. Viszont Jerry Cantrell-lel volt egy telefonos interjúm, ami végtelenül pozitív volt. Utána ott vigyorogtam, hogy ilyen nincs. (nevet) Nagyon jó fej volt, tökre lehetett érteni, hogy mit mond (pedig az ritka), és azt mondta a beszélgetés végén – ami lehet persze, hogy egy bevett szokás – hogy ha legközelebb turné van és találkozunk, akkor mindenképpen keressem meg, és igyunk meg egy sört. Nem említettem neki, hogy én nem iszom soha, de ha Jerry Cantrell ezt mondja…” (nevet)
Mennyi ideig tartott az interjú?
„Kb. 15-20 perces lehetett. Ez már a Black Gives Way to Blue album volt. Mindig alaposan felkészülök, mindenkitől igyekszem valami személyeset kérdezni. Nekem az jött le, hogy nagyon rendben van Jerry Cantrell. Nem csak azért, mert hallatszott, hogy tudja, hogy mit csinál. Amit sugároz az a lemez, az maga az ember.”
Milyen előkészületek kellenek ahhoz, hogy egy ilyen kaliberű zenésszel interjúzhasson az ember? Egyáltalán, hogyan kell elképzelni egy ilyen interjú előkészítését?
„A Metal Hammer számára az Alice in Chains magyar kiadója adott rá lehetőséget. Jó előre meg volt szervezve a beszélgetés. Megadnak egy adott napon adott intervallumokat, általában 30 percet. Te meg megadod a telefonszámodat. Ez esetben is ők hívtak engem.”
Tehát ott ülsz, és egyszer csak megcsörren a telefon, és beleszól egy hang, hogy „Halló, Jerry Cantrell vagyok”.
„Pontosan. Ráadásul a hívás idején otthon voltam. Oké, ezen falak között nem tudom, hogy hány ezerszer ment le a zenéd, és most becsörög ide a telefonod…”
Geoff Tate-tel, a Queensryche (korábbi) énekesével viszont személyesen is interjúztál. Gondolom azok a beszélgetések még többet is jelenthettek neked, tekintve, hogy mennyire nagy kedvenced a zenekar.
„Geoff Tate-tel kétszer interjúztam személyesen. Volt egy interjúm Prágában, 2000-ben. Az egy szuper beszélgetés volt. Tate nagyon intelligens válaszokat adott, ráadásul nagyon jó fej volt, tök jókat poénkodott. Nagy élmény volt. A következő lehetőségem 2004-ben adódott, Bécsben. Ott viszont eleve rosszul kezdődtek a dolgok. Az interjú a megbeszélt kezdési időpontjához képest rengeteget csúszott. Telt-múlt az idő, a várakozás egyre bosszantóbb volt, és akkor jött megint a turnémenedzser, hogy összesen tíz percet beszélgethetünk. Mondtam neki, hogy kicsit messziről jöttünk, megvárakoztattál, ez nem annyira frankó. Rövidesen megérkezett Geoff, így elkezdődhetett az interjú. Kissé tahó módon viselkedett, és az egyszavas válaszaival sem lehetett nagyon mit kezdeni. Egy ideig ez így ment, aztán megelégeltem a dolgot, mondtam neki, hogy ne haragudj, de rohadtul nem könnyíted meg a dolgomat, ez így nem lesz oké. A bálványomnak, a legnagyobb kedvencemnek azt mondtam, hogy nem vagy oké. És a fickó összeszedte magát és szuper lett az interjú.”
Lehet, hogy az kellett, hogy valaki egy kicsit „helyre tegye” őt?
„Hát az biztosan kellett volna neki még párszor. De hát hogy jövök én ehhez? Akkor viszont nem ezen gondolkodtam, hanem hogy ez így milyen interjú lesz. Hogy ezt nem fogom tudni így leadni. Ezért vártam rá ennyit?!”
Nagyon kíváncsi vagyok a véleményedre a Queensryche-szakítással kapcsolatban. A Metal Hammer álláspontja egyértelműnek tűnik, és persze én is láttam a videót, amikor Geoff Tate hátraköp a dobos, Scott Rockenfield felé. Rengeteg hasonló történik a zenei világban.
„Igen, csak az a különbség, hogy ez „az intelligens ember metal zenekarában” történik. Szerintem olyan iszonyatos sikerük volt az Empire idején, amit Geoff Tate nem tudott feldolgozni. Ott volt a Promised Land turné, amikor tolókocsiban tolták ki a koncertekre… szerintem ott neki elgurulhatott a gyógyszer. Ott nagyon mondani akart valamit, csak közben ő maga sem tudta helyére tenni a dolgokat. Azonban nem látok a fejébe, nem is akarnám őt megítélni. Egyébként meg Geoff a szó fanatikus értelmében soha nem volt olyan igazi metalos, mint mondjuk Steve Harris, vagy Rob Halford. Szerintem róla már régen lehetett tudni – elég csak abba belegondolni, hogy hogyan nézett ki a Rage For Ordernél, vagy akár a Warningnál – hogy ez az ember kívülálló, és sokkal többet szeretett volna elérni, mint a többiek. Szerintem neki az a fő problémája, hogy amikor milliók hallgatták, amikor ott volt a lehetősége, hogy egy következő szintre lépjen, akkor az nem jött be neki. Lehet, hogyha a Promised Land helyett elkezdi a szólódolgait, akkor még megfoghatott volna még valakit, de azzal az albummal elriasztott egy csomó embert. Közben azt olvasod, hogy eladta a hajóját, a dolgok már nem mennek olyan jól, mint régen. Az idő elmúlik, és ezt nem mindenki tudja feldolgozni. A másik oldalon viszont ott van az, amit Stone Gossard kapcsán mondtál. Itt sem tartott Michael Wilton fejéhez pisztolyt senki, hogy ne írjon olyan minőségű dalokat, mint a Mindcrime idején. A zenélés ezen a szinten egy üzlet, és aki ezt nem látja tisztán, az nem látja az egészet.”
(folyt.köv)
__
Az interjú második része ide kattintva olvasható!
