Guns N’ Revolvers | Duff McKagan: It’s So Easy… és más hazugságok (2016) könyvajánló

Share Button

Egy seattle-i srác története alkoholról, drogokról valamint a világ legveszélyesebb rockbandájának a pokoltól a mennyországig vezető útjáról, és vissza. A Cser Kiadó a Rocktragédiák – Rejtélyes zenészhalálok című kiadványa után újra egy zenei témájú könyvet hozott el a magyar zeneszerető közönség számára. Egy könyvet, amelynek ott kell lennie minden Guns N’ Roses, Velvet Revolver és grunge rajongó gyűjteményében. Könyvajánlónk.

Duff It's so easy Duff McKagan: It’s So Easy… és más hazugságok (2016)

It’s So Easy

Gyorsan az elején le is lövöm a poént: az utóbbi évek legjobb, magyar nyelven is megjelent önéletrajzi könyve az It’s So Easy. Hogy elképesztően őszinte lenne? Persze. Sokszor hallottunk már ilyet. Minden, a földöntúli sikereket és a poklok poklát egyaránt megjárt zenész így próbálja meg eladni a hasonló típusú kiadványát. Duff azonban tényleg nem óvatoskodik, amikor a részletekről van szó. Alkohol- és drogfüggőség, bűnök és bűnhődések, rossz és még rosszabb döntések.

Élet és halál.

A többség elsősorban a Guns N’ Roses miatt fogja elolvasni, és ez így is van rendjén. Ahogyan a kritikák nagy része is inkább a Guns-évekről szóló fejezetekről fog értekezni, de ebben persze semmi meglepő sincsen. Jogosan teszik, mert valóban izgalmasak például az Axl és Duff kapcsolatát bemutató részek. (És ha már Rose: bár az énekes közönségszívatós, közönségvárakoztató kattanásának következményeiről igen, a motivációjáról viszont szinte semmit sem tudunk meg. Az is előfordulhat persze, hogy Duff egyszerűen csak nem akart a dologgal foglalkozni a könyvben. Talán, ha majd Axl ír egyszer egy sajátot.)

Számomra azonban mégsem ezek a legérdekesebb történetek, és talán nem is leszek egyedül ezzel: a Seattle zenei életéért rajongó olvasók például egészen biztosan habzsolni fogják a városban folyó eseményekről, a grunge kialakulásának korai éveiről szóló fejezeteket!

 

A nagy bumm

 

A nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek közötti időszakban, annyi jó dolog történt a rock/metal zenében, hogy néha még maguknak a főszereplőknek is nehéz belőni (khm) azt, hogy mi minden, és pontosan mikor is történt a színtéren. Igazi zenei forradalom söpört végig a világon. Olyan lemezek jelentek meg, mint a Black Album, a Rust in Peace, a Blood Sugar Sex Magik, a The Real Thing, hogy aztán 1991-92-től mindent átírjon a Ten és a Nevermind.

 

Színre lépett tehát egy generáció, amelyik egészen kreatív módon tudta újrahasznosítani a legnagyobbak örökségét, és ahogyan a fenti felsorolásból is látszik, ezerféleképpen tudta saját képére formálni, megújítani, és egy új szintre emelni a rockzenét.

 

Mindeközben persze a világ legnépszerűbb zenekara lett a Guns N’ Roses-ból. A klasszikus érában mindössze három soralbumot (Appetite for Destruction és a Use Your Illusion I&II) adtak ki Slashék, hogy aztán totálisan kicsinálják magukat a heroinnal.

 

A sztori pedig így idő előtt véget ért.

 

 

Seattle, avagy a kezdetek

Az ír felmenőkkel rendelkező Michael McKagan 1964-ben született Seattle-ben. Ugyanabban az évben érkezett, mint amelyikben Chris Cornell (Soundgarden), Mark Lanegan (Screaming Trees) és Eddie Vedder (Pearl Jam) is először sírt fel a helyi szülészeteken. Micsoda névsor! Szóval valami biztos lehetett a vízben vagy a levegőben, amikor a derék szülők Washington államban (és Illinoisban) úgy döntöttek, hogy itt van az ideje (újra) a gyerekvállalásnak. McKaganék esetében éppen nyolcadszor jött el ez a pillanat. A gyermekkora óta Duffnak becézett szöszi srác lett tehát a legkisebb királyfi a családban.

Amikor az Appetite megjelent, Duff mindössze 23 éves volt.

Akkorra már jókora tapasztalat állt mögötte – már ami a nélkülözést, az éhezést, a droghasználatot, az alkoholfogyasztást, na meg persze a zenélést illeti. A befejezetlen középiskola és a felnőtté válás körülményei, vagy a csupán tizenpár évesen a felnőtt zenészek közötti helytállás kihívásai – számomra ezeknek az időszakoknak a felidézése volt a legizgalmasabb a könyv olvasása során.

Első kézből ismerhetjük meg a basszusgitáros (vagy éppen dobos, mikor mire volt szükség) történetein keresztül a nyolcvanas évekbeli Seattle mindennapjait, és a már akkor is hihetetlenül pezsgő, de a világtól szinte teljesen elzárt zenei közeg fejlődését. A dalokon keresztül történő önmegvalósítás kísérletei, a számos esetben már tinédzser korban megjelenő, komoly alkohol- és drogproblémák emberi kapcsolatokra gyakorolt hatása, mind-mind meghatározták a későbbi grunge közeg evolúcióját: hogy jutottunk el a koszos, lepukkant közös albérletekből a malibui, medencés házig, majd onnan egy végtelennek tűnő zuhanással a majdnem teljes elmúlásig.

Számomra a könyv központjában tehát Seattle áll.

Jó volt olvasni a Ten Minutes Warningról, Duff korai zenekaráról, amiben Greg Gilmore, a Mother Love Bone dobosa püfölte a bőröket. Szerettem azt a részt, amiben McKagan a zseniális Andy Wooddal (Malfunkshun, Mother Love Bone), a helyi szintér kiemelkedően tehetséges, de tragikus sorsú énekesével való barátságáról ír. Elsősorban Prince multi-hangszeressége iránti közös rajongásuk hozta őket össze.

A korai években Duff tagja volt a Fastbacksnek is, az élő punk legenda Kim Warnick zenekarának. Kim hihetetlen hatással volt McKaganre még a tinédzseréveiben, és mintha a basszusgitáros még a mai napig is nagyon számítana az énekesnő véleményére. (A Fastbackset láttuk a Pearl Jam előtt 1996. november 27-én a Budapest Sportcsarnokban. A zenekart nagyon szerették Eddie Vedderék, de ez európai körútból nem tudott igazán profitálni Kim csapata.) Később aztán feltűnik a könyvben Jerry Cantrell valamint Sean Kinney az Alice in Chains-ből, de a Pearl Jam tagjai is megjelennek bizonyos részeknél.

Sőt, Kurt Cobain is.

 

„1994 elején a zenekarommal elindultunk Japánba. Ott összetalálkoztunk egy veterán seattle-i jangle-pop zenekarral, a Posies-zal, akik meg is nézték koncertünket, és nagyon bejött nekik, hogy az új bandám olyan, mint egy seattle-i punk-rock all-stars együttes. Jó volt tudni, hogy még mindig seattle-inek tartanak.

 

Japán után volt pár hét szünetünk. Az ausztrál turné előtt visszamentem LA-be.

 

Otthon borzalmas állapotban voltam. Kezem-lábam vérzett. Folyton eleredt az orrom vére. Véreset szartam. Mindenhol gennyes kelések voltak rajtam. A Los Angeles-i házamban csak úgy terjengett a leépült szervezetemből kipárolgó bűz. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy felveszem a telefont, és közlöm a menedzsereimmel és a zenekar tagjaival, hogy nem megyünk Ausztráliába.

 

Korábban vettem egy házat Seattle-ben – álmaim házát, közvetlenül a Washington-tó partján –, és azt éreztem, hogy húz magához. Pár évvel azelőtt vettem, látatlanban. A ház azon a környéken volt, ahová gyerekkoromban kocsikat meg motoros csónakokat jártunk lopni, de azóta, hogy megvettem, alig töltöttem ott időt, mert közben elindult a soha véget nem érő Use Your lllusion turné. Úgy gondoltam, az lesz a megfelelő hely arra, hogy felgyógyuljak, kipihenjem és összeszedjem magam.

 

1994. március 31-én kimentem az LAX-re, hogy felszálljak egy Seattle-be tartó járatra. Kurt Cobain is ugyanarra a gépre várt. Beszélgetni kezdtünk. Épp egy rehabilitációs intézetből lépett le. Mindketten kurvára ki voltunk készülve. Végül egymás mellé kaptunk helyet, és egész úton beszélgettünk, de volt egy-két téma, amit kerültünk. Én a saját poklomban voltam, ő pedig az övében, és ezt mindketten tiszteletben tartottuk.

 

Amikor megérkeztünk, és elindultunk a csomagokért, felmerült bennem, hogy meghívom magamhoz. Az volt az érzésem, hogy nagyon magányos, és az estét egyébként egyedül töltené. Ahogy én is. De iszonyatos tumultus támadt a reptéren. Én is egy nagy rockzenekarban zenéltem, ő is. Szorosan egymás mellett haladtunk, az emberek pedig bámultak. Rengetegen voltak. Kifelé menet viszont egy pillanatra elkalandoztam, Kurt pedig ez idő alatt gyorsan beszállt egy limuzinba, ami kint várt rá.

 

Ahogy megérkeztem a házam elé, megálltam, és felnéztem a tetőre. Amikor vettem a házat, lyukas volt, ezért ki kellett cseréltetnem. Azt mondták, az új tető élettartama huszonöt év. Vicces – gondoltam magamban –, ez a tető biztos túl fog engem élni. Mindegy, ettől függetlenül jó érzéssel töltött el, hogy ilyen házam lehetett, hogy ezen a környéken lakhattam, mert ez azt jelentette: megcsináltam, befutottam.

 

Pár nappal később felhívott a menedzserem, és közölte, hogy Kurt Cobaint holtan találták seattle-i házában – fejbe lőtte magát. Szégyellem bevallani, hogy reagálni se tudtam a hírre, csak ültem bénultan. A zenekaromban addigra már páran túladagolták magukat az évek során. A saját függőségem kezelhetetlenné vált, a szervezetem pedig kezdte felmondani a szolgálatot. Nem jutottam el odáig, hogy felvegyem a telefont, és felhívjam Kurt zenésztársait, Dave Grohlt és Krist Novoselicet. Gondoltam, úgysem vennék komolyan a részvétnyilvánításomat, mert pár évvel korábban összetűzésbe keveredtem Kristtel az MTV díjkiosztón a backstage-ben. Elvesztettem a fejem, amikor valaki beszólt valamit a zenekaromra a nirvanások közül – vagy legalábbis úgy hallottam. Részeg, begőzölt fejjel nekimentem Kristnek. Akkorra már csak egyetlenegy módját ismertem a konfliktusok kezelésének: a verekedést. Másnap felhívott Kim Warnick a Fastbacksből – az első igazi zenekarból, ahol tinédzserként játszottam –, és rendesen lehordott. Annyira szánalmasnak éreztem magam. Most pedig még annál is szánalmasabbnak, ahogy ott ültem a telefon mellett, és nem voltam képes felhívni őt, hogy bocsánatot kérjek tőle, és részvétemet fejezzem ki neki és Dave-nek.

 

Kurt halála nem befolyásolt abban, ahogyan a saját élethelyzetemet próbáltam megoldani. Mert nem próbáltam sehogy. Ahhoz még egy hónapnak kellett eltelnie.”

 

(Idézet Duff McKagan: It’s So Easy… és más hazugságok című könyvéből. A kiadó szíves engedelmével.)

 

Guns N’ Roses: akkor és most

Bár korábban nem ástam bele magam annyira mélyen a Guns N’ Roses-sztoriba, az azért mindig is nyilvánvaló volt számomra, hogy Steven Adler és Izzy Stradlin kiválásával a zenekar soha nem volt már ugyanaz, mint ami annak előtte. A Guns N’ Roses maga az Appetie for Destruction, bármennyire is zseniális az azt követő két dupla-album.

Amikor a Guns “újjáalakulás” címszóval – de csupán Axllel, Slashsel és Duff-fal a fedélzeten – az idén újra turnézni kezdett, számomra egyértelműen csak egy busás haszonnal kecsegtető hakninak tűnt a dolog. Újjáalakulás így? Hát, ezt nehezen lehetne annak nevezni!

Arra gondoltam, hogy az Adler/Stradlin vagy a Matt Sorum/Gilby Clark páros nélkül ezt egyszerűen nem lehet GNR-nek nevezni. Többé-kevésbé most is ez a véleményem, viszont a könyv elolvasása után egyértelműnek tűnik, hogy már a Sorum/Clark kettős idején sem volt Guns a Guns. Vagy hogy másképpen fogalmazzak: a mostani felállás semmivel nem kevesebb a Use Your Illusion turnén látottnál. És így, hogy megismerhettem Duff nézőpontját az Izzyék távozása utáni helyzetről, a jelenlegi felállás is sokkal elfoghatóbbá vált számomra.

A Velvet Revolver, a drogok és a Loaded

Nagyon vártam még – természetesen elsősorban Scott Weiland miatt – a Velvet Revolver visszaemlékezéseket, de azok sajnos rövidebbek lettek annál, mint amire számítottam. Persze, így is kiderült néhány elképesztő történet abból az időszakból. És bár Duff mindig is tisztelettel említi meg Scott nevét, a Stone Temple Pilots énekese sajnos egy hajszálnyival sem lett szimpatikusabb az olvasottak után.

A könyv írása valamikor 2011 környékén fejeződött be, emiatt viszont nem kerülhettek bele a basszusgitáros gondolatai Weiland szomorú haláláról. A Velvet Revolver időszakban talán McKagan (és Dave Kushner, a zenekar másik gitárosa) tett a legtöbbet azért, hogy Scott lejöjjön az anyagról. Mint ahogyan Duff számos korábbi barátja és ismerőse, úgy az énekes sem tudta soha legyűrni a függőségét. Az ideig-óráig tartó tiszta időszakok után sajnos bekövetkezett az, amitől mindenki tartott. Egy újabb tehetséges ember, aki elveszítette a drogok ellen vívott háborút. (RIP Scott)

A könyvben számtalan szomorú történet olvasható a gyerekkori barátok, ismerősök, zenésztársak elvesztéséről. Duff szerint a tanulság minden esetben ugyanaz: a függő mindig függő marad. Akkor is, ha az adott személy már évek óta nem drogozik. És ez az állítás rá is vonatkozik. Ő azonban mégis talpra állt, elképesztő szenvedésekkel és erőfeszítésekkel a háta mögött új életet kezdett. Hogy hogyan csinálta az példaértékű minden, hasonló helyzetben lévő ember számára.

Hatalmas respekt, Duff!

Szintén a könyv olvasása miatt vettem elő újra McKagan 1995-ös szólóalbumát, a méltánytalanul elfeledett Believe in Me-t, amin a zseniális címadó mellett olyan nagyszerű dalok szerepelnek, mint a totál grunge-os Swamp Song, vagy a punkos/gunsos Trouble. Aztán előkerült az ugyancsak remek Duff McKagan’s Loaded diszkográfia, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek az It’s So Easy olvasásához! Én is ezeket a lemezeket hallgattam közben, és hihetetlenül sokat adott a szöveg és a zene kettőse a könyv történeteinek megéléséhez. Duff sztorizik, a Loaded pedig odarepít azokra a helyszínekre, azokba a sokszor nagyon éles szituációkba, amin az adott időszakban a szőke basszusgitáros keresztülment. A 2011-es The Taking például egy hatalmas album olyan dalokkal, mint a brutál-gigasláger Executioner’s Song vagy az azt követő Dead Skin! Már most szeretném jelezni, hogy ne lepődjön meg senki, ha a Loaded lemezeket mondjuk jobbnak találja a Velvet Revolver anyagoknál, mert szerintem jobbak is.

Seattle-i srác

A Los Angeles-i költözés, az ott eltöltött évek, és a helyi zenei szcénán keresztül elért sikerek, majd a világsztárrá válás ellenére Duff mindig is egy tősgyökeres, seattle-i punk-rocker srác maradt. Ha valakinek kicsit is furcsának tűnhetett Duff jelenléte a Mad Season basszusgitárosaként a tavaly januári, Benaroya Hallban rendezett, Sonic Evolution koncerten, akkor innentől kezdve teljesen logikusnak fog tűnni Mike McCready-ék döntése. Arról aztán nem is beszélve, hogy a Guns N’ Roses az Alice in Chains-t vitte el magával az előbb már említett, újjáalakuló amerikai turnéra, ami valószínűleg amellett, hogy Slash és Mike Inez régi barátok (Slash’s Snakepit, ugyebár), azért valószínűleg Duff lobbizhatott leginkább Cantrellékért. (Azért kösz Axl, hogy te is belementél a dologba!)

Mindenesetre jó látni, hogy Duff mennyire ragaszkodik a szülővárosához!

És ha már Seattle, persze jó lett volna olvasni a Walking Papers-ről, Duff – a Post Stardom Depression énekes/gitárosával, az Ian Astbury/Jim Morrison hangú, zseniális Jeff Angell-lel valamint a Screaming Trees/Mad Season/Tuatara dobos Barrett Martinnal – közös projektjéről. A WP 2011-ben alakult, de az ő sztorijuk nem fért már bele a könyvbe. (Csak érdekességként: a lemezüket Jack Endino keverte, és az egyik dalban, a The Whole World’s Watchingban, Mike McCready is szólózik egyet.) Viszont ha már Walking Papers, akkor a könyv elolvasása után legalább értjük azt, hogy a Papers debreceni koncertje előtt miért volt olyan fontos, hogy Duffék konditerembe menjenek.

Összefoglalás

Az It’s So Easy… és más hazugságokkal kapcsolatban egyáltalán nem túlzok, ha azt írom, hogy egyszerűen letehetetlen. Én például egy lélegzetvételre olvastam el, pedig a keménykötésű könyv 337, sűrűn teleírt oldalból áll. A fordítás remek, Pritz Péter rockújságíró és rádiós műsorvezető kiváló munkáját dicséri. Tényleg minden elismerésem neki, régen olvastam a magyar nyelvre ennyire jól átültetett, zenéről szóló kiadványt. A könyvet a hatalmas Guns rajongó Szűcs Péter, az Ørdøg zenekar dobosa szerkesztette, a lektorálást pedig Draveczki-Ury Ádám, a Shockmagazin felelős szerkesztője végezte.

Szóval minden és mindenki a helyén volt.

Csináljatok nyugodtan ti is egy helyet a könyvnek a saját polcaitokon!

Köszönet Duff McKagannek, hogy tollat ragadott, és köszönet itthon mindenkinek, aki dolgozott a magyar kiadáson!


Duff McKagan: It’s So Easy… és más hazugságok

 

Eredeti cím: It’s So Easy… and other lies

Fordította: Pritz Péter

Szerkesztette: Szűcs Péter

Lektorálta és szakmailag ellenőrizte: Draveczki-Ury Ádám

Eredeti megjelenés: 2011. október 4.

Hazai megjelenés: 2016. július 18.

Oldalszám: 356

ISBN 9789632784786

Formátum: 169 x 239 x 34 mm

Kiadja: Cser Kiadó

 

A könyv ide kattintva rendelhető meg, vagy megvásárolható személyesen a Cser Kiadó könyvesboltjában, az alábbi címen: CSER Könyvkiadó és Kereskedelmi Kft., 1114 Budapest, Ulászló u. 8.

 

2 hozzászólás

  1. Makra Zoltán

    Remek, érdekfeszítő a cikk,igazán felkeltette az amúgy sem elhanygolható kíváncsiságom a könyvvel kapcsolatban. Köszönjük Miki,csak így tovább! 🙂

  2. Superunknown80

    Nagyon tetszik az írás, a könyv pedig kötelező olvasmány…sokkal összeszedettebb, és jobban felépített cucc, mint Slash pár évvel ezelőtti, kissé csapongó memoárja, de az azért megnyugtató, hogy sok mindent hasonlóképpen láttak/látnak. Most már tényleg csak Axl visszaemlékezése kellene, hogy nagyjából teljes legyen a kép:)

    Viszont – és nem szőrszálhasogatás – a Believe in me 1993-as, Gilby Clark pedig igazából Clarke:)

    A seattle-i kapcsolatra – és nem utolsósorban a péntekre;-) – ráerősítve pedig egy link – biztos ismeritek, de idekívánkozik:

    https://www.youtube.com/watch?v=GKWhiPZVcLE

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.