„Nyugodtan levehetitek a nevünket a listáról. Spóroljatok a tintával. A szavazás értelmetlen, mert nem a rajongók voksain alapul. Ez a feltételezett zeneipari- és médiaelit szavazása. Olyanoké, akik soha életükben nem vettek meg egyetlen albumot vagy koncertjegyet sem, ezért az ő voksaik teljesen irrelevánsak a számomra” – reagálta Ozzy Osbourne az 1999-es Black Sabbath jelölésre, aztán pár évvel később mégis beadta a derekát. 2017-ben a Pearl Jam is beiktatásra kerül, de egyelőre úgy néz ki, hogy Dave Abbruzzese nélkül. Vajon van bármi értelme az ilyesmi díjakanak? Gondolatok a Rock & Roll Hall of Fame-jelenségről.
Eddie Vedder a Rock & Roll Hall of Fame 25. évfordulóján (Fotó: zimbio.com)
Eddie vs. Grammy
„Nem tudom, hogy mit jelent ez. Nem gondolom, hogy ez bármit is jelentene. Ennyi csupán, amit most érzek.”
1996-ban mondta ezt Eddie Vedder az aktuális Grammy-díjátadón, Los Angelesben. Az ünnepi outfitben pompázó zenészek, a frakkban és nagyestélyiben pózoló sztárok, meg a mindenféle gazdag és fontos emberek pedig levegőért kapkodtak nézőtéren.
Hogy képzeli Vedder?! Ezt a disznóságot! Senki nem kényszerítette őt arra, hogy zenész legyen.
Pedig Eddie-nek teljesen igaza volt.
Arra ugyan valóban senki nem kényszerítette, hogy gitárt fogjon, de művészként tényleg nehéz értelmezni egy kvázi zeneipari olimpiai bajnoki címet. Vagy mit. Mert lássuk be, egy olyan, totálisan szubjektív műfajban versenyt hirdetni, ahol egyetlen egzakt mérési pont sincsen, sokszor még a tiszta énekhang, vagy a jól behangolt gitár sem feltétlenül közös nevező, ott nehéz megmagyarázni, hogy valaki mitől lesz „halhatatlan”, a másik meg mitől nem.
A nagy díj-business
Nagy baj lenne, ha a díjak lennének a különböző művészeti ágak értékmérői. Mondjuk mitől lenne különb egy Rock & Roll Hall of Fame vagy Grammy-díjas zenész attól, akinek nincs ilyesmije a vitrinben (vagy a pincében)?
Egyáltalán: ki dönti el, hogy ki nyer és ki nem az ilyen díjátadókon? Úgy értem, hogy pontosan ki dönt abban, hogy például a Rock & Roll Hall of Fame-ben melyik banda válik „halhatatlanná”? A jobban lobbyzó zeneipari topmenedzser? A sikeresebb kampánnyal szavazatokat manipuláló, lemezgyári marketingigazgató?
Kérdés kérdés hátán.
Mivel rengeteg ismerősöm felháborodott az idei győzteseken és kimaradókon, ezért kiváncsi lettem, és utánajártam, hogy mi ez az egész Rock & Roll Hall of Fame dolog. Hogyan kerülhetett be a rock kategóriába egy Tupac Shakur nevű ember, és miért maradhattak ki olyanok – ha már jelölték őket-, mint a Jane’s Addiction, az MC5, vagy a Steppenwolf.
Aki nem akar továbbolvasni, annak ideírom a választ: a Rock & Roll Hall of Fame valójában semmi több, mint egy non-profit köntösbe forgatott, csillogó-villogó marketingpapírba csomagolt, zeneipari magánvállalkozás.
Akit pedig érdekel a háttér, olvasson tovább.
Érdekes lesz.
A Rock & Roll Hall of Fame története
A múzeumot egy Ahmet Ertegun nevű üzletember alapította 1983-ban, az ohiói Clevelandben.
Ertegun Isztambulban született egy arisztokrata család sarjaként. Később a befolyásos apja lett Törökország történelmének második amerikai nagykövete. Édesanyja zenész volt, és bár Ahmet fogorvosnak tanult, a zene iránti rajongása miatt úgy döntött, hogy egy haverjával belekezd egy független lemezkiadó felépítésébe. Ez volt az Atlantic Records. Az Atlantic elnökeként olyan zenekarok lemezeit adta ki, mint a Rolling Stones, a Led Zeppelin, az AC/DC, a Genesis, az Emerson, Lake & Palmer, az Abba, az INXS vagy éppen a King’s X és a Stone Temple Pilots.
Ahmet Ertegun (1923-2006) a Rock & Roll Hall of Fame alapítója (Fotó: ivy-style.com)
Ő próbálta meg becsempészni az európai focit az Egyesül Államokba. Alapítója volt az Észak-Amerikai Fociligának (North American Soccer League), valamint a New York Cosmos fociklubnak (1970), ami akkoriban hatalmas durranásnak indult, mert a kőgazdag üzletember le tudta igazolni a pályafutása végén járó Pelét és Franz Beckenbauert is.
A cél jól hangzik – emléket állítani a legnagyobbaknak -, de amint értéket társítanak az ilyen díjakhoz, abban a pillanatban minden résztvevő (múzeum és jelölt, mármint kiadó) számára megszűnik valamiféle egyszerű, non-profit kezdeményezésként működni. A nyertesek elkezdhetik matricázni (újra)címkézni a kiadványaikat. Súlyos dollármilliók múlhatnak az ilyesmin.
1984-ben, csupán egy évvel az alapítás után aztán úgy alakult, hogy maga Ertegun is megkapta „önmagától” a díjat, az úgynevezett nem-előadók között, amit azok kapnak, akik igazán sokat tettek az iparágért. Hogy aztán 2008-tól már magát a kategóriát is róla nevezzék el.
Akik nemet mondtak a beiktatásra: átmeneti Ozzy Osbourne és a Sex Pistols
Nem ment azonban mindig, minden úgy, ahogyan a nagykutyák eltervezték.
Amikor 1999-ben először jelölték minden idők legnagyobb metal bandáját, a Black Sabbathot, Ozzy Osbourne az alábbi nyílt levelet írta válaszként a bíráknak:
„Nyugodtan levehetitek a nevünket a listáról. Spóroljatok a tintával. A szavazás értelmetlen, mert nem a rajongók voksain alapul. Ez a feltételezett zeneipari- és médiaelit szavazása. Olyanoké, akik soha életükben nem vettek meg egyetlen albumot vagy koncertjegyet sem [Ozzy arra céloz, hogy ezeket ingyen kapták, azaz soha nem fizettek lemezekért és jegyekért – PM], ezért az ő voksaik teljesen irrelevánsak a számomra. Nézzünk szembe a tényekkel, a Black Sabbath soha nem volt a média kedvence. Mi a nép bandája vagyunk.”
Aztán 2006-ban Ozzy mégis beadta a derekát (ó, Sharon). A Sabbathot James Hetfield és Lars Ulrich iktatta be, a ceremónián pedig a Metallica a Hole in the Skyt és az Iron Mant is eljátszotta.
Nem úgy a Sex Pistols, akik bár ugyanebben az évben szintén „halhatatlanok” lettek, az ünnepségen mégsem jelentek meg.
Johnny Rotten az alábbi rövid, kézzel írott közleményt tetette ki a zenekar honlapjára:
Az üzenet lényege, hogy „nem jövünk”, mert „nem vagyunk a majmaitok”, és hogy „a valódi Sex Pistols nem része a rendszernek”, pontosabban a „szar-szernek” (system/shit-stem). A legdurvább rész nem is ez, hanem a különböző kiadói érdekek manipulációjára tett célzása: „Ha ránk szavaztatok, reméljük, hogy azt a saját elhatározásotokból tettétek. Anoním bírák vagytok, de még mindig zeneipari emberek.”
És a többiek
Sokan vannak még rajtuk kívül is, akik valamilyen oknál fogva nem jelentek meg a beiktatási ceremónián.
Az első nagy hiányzó Paul McCartney volt 1988-ban. McCartney akkor már négy éve perben állt Yoko Onóval, George Harrisonnal és Ringo Starral a Beatles dalok jogaival kapcsolatban, ezért a háta közepére sem kívánta, hogy együtt mutatkozzon velük.
Aztán különböző banálisnak tűnő indok miatt – például az illetőnek éppen koncertje volt/a lemezfelvételt nem akart megszakítani/nem volt jóban a korábbi társaival, stb. – szintén nem jelent meg a saját vagy zenekara beiktatásán: Diana Ross (1988), Van Morrison (1993), Jerry Garcia (1994), Levon Helm (1994), Eric Burdon (1994), Rod Stewart (1994), David Bowie (1996), Roger Waters (1996) Grace Slick (1996), Neil Young (1997), Joni Mitchell (1997), John Deacon (2001), Eddie Van Halen, Alex Van Halen és David Lee Roth (2007), Peter Gabriel (2010), Bjorn Ulvaeus és Agnetha Fältskog (2010), Tony Hicks és Bobby Elliott (2010), Adam Yauch (2012), valamint Rod Stewart (2012) sem.
Arra pedig talán mindenki emlékszik, hogy miért maradt otthon Axl Rose 2012-ben. Ahogyan nem jelent meg ugyanebben az évben a helyszínen John Frusciante sem, pedig a Red Hot Chili Peppers minden, korábbi vagy jelenlegi tagja is jelen volt, és játszott is az eseményen. A zenészek szerint Frusciante színpadre lépése egyszerűen „nem volt benne a pakliban”.
A névsor elképesztő, és szinte azonnal felmerül a kérdés: ha ennyire nem tartják fontosnak a zenészek, hogy mindenáron ott legyenek az ünnepségen, vajon mit jelent számukra valójában a beiktatás, azaz a „halhatatlanság” státusza?
Hogyan lehet valaki tagja a Rock & Roll Hall of Fame-nek?
Az első lépés a jelöltállítás, ami évről évre, egy 28 főből álló bizottság feladata. Ilyenkor határozzák meg azt a húsz előadót, amely közül hatot fognak beválasztani a Hírességek Csarnokába. Őket fogják az idei szavazás, majd a beiktatási év alapján „Class of 2017”-nek nevezni.
A jelölőbizottság jelenlegi tagjai zenészek (Steve Van Zandt, Robbie Robertson, Paul Shaffer), zeneipari vezető tisztségviselők (John Sykes, Rick Krim, Seymour Stein), menedzserek (a bizottság elnöke, Jon Landau valamint Cliff Burnstein) valamint húsz újságíró, köztük nyolcan a Rolling Stone magazin korábbi vagy jelenlegi alkalmazottjai.
A jelöltség alapvető feltétele, hogy az adott előadó első lemezének megjelenése óta legalább 25 éve teljen el, hogy megkérdőjelezhetetlen zenei tehetség legyen, és hogy a művész zenei pályafutása komoly hatást gyakoroljon a rock & roll fejlődésére.
A bizottság minden év szeptemberében találkozik a Rolling Stone magazin egyik tárgyalójában. Azért ott, mert a Rock Hall Foundation, azaz a Rock & Roll Hall of Fame-et működtető alapítvány elnöke Jann Wenner, azaz a Rolling Stone alapító-szerkesztője.
2016-ban, az alábbi húsz jelöltet terjesztették fel a „Class of 2017” lehetséges tagjai közé:
- Bad Brains
- Chaka Khan
- Chic
- Depeche Mode
- Electric Light Orchestra
- J. Geils Band
- Jane’s Addiction
- Janet Jackson
- Joan Baez
- Joe Tex
- Journey
- Kraftwerk
- MC5
- Pearl Jam
- Steppenwolf
- The Cars
- The Zombies
- Tupac Shakur
- Yes
Miután a listát publikussá tette a jelölőbizottság, a második, a végeredmény kialakulásának szempontjából utolsó lépés következik.
Azt, hogy ki lesz a beiktatásra kerülő hat előadó, egy több, mint 900 főből álló, előre meghatározott csoport tagjai – zenésznek, zeneipari vezetőnek, menedzsernek valamint az eddigi nyertesek – döntik el, anonim szavazással. 2012 óta a közönségnek is van szavazati joga, egészen pontosan 1, azaz egy. Azaz százezrek voksa pont ugyanakkora súllyal esik latba, mint bárki másnak a 900 főből.
A rajongóknak tehát szinte semmilyen befolyása sincs a végeredményre.
A legtöbb szavazatot kapó hat előadót 2017. április 7-én, a New York-i Barclay’s Centerben iktatják majd be, egy gálavacsora keretében. A ceremóniát élőben közvetíti majd az HBO.
A Class of 2017 tagjai a Pearl Jam, a Yes, az Electric Light Orchestra, a Journey, Joan Baez valamint Tupac Shakur (!) lettek.
A Pearl Jam-botrány: hol van Dave Abbruzzese?
Hurrá tehát, a Pearl Jamet idén beiktatják a Rock & Roll Hall of Fame-be!
Ez igen! Eddig sem volt rossz a banda, de így már más azért. Most már hivatalosan is élő legendák lesznek. Tegnap még nem voltak azok, még ma sem, de holnap, azon az ominózus napon egyszer csak azzá válnak. „Halhatatlanokká”!
Hülyeség az egész.
Csak tetézi a dolgot, hogy nem mindenki lesz „immortal(ity)” a zenekar korábbi tagjai közül, és ettől csak még komolytalanabbnak tűnik ez az egész Rock & Roll Hall of Fame-esdi.
Dave Abbruzzese, aki a rajongók számára a Pearl Jam örökös dobosa, a Go szerzője, a Vs. és a Vitalogy szenzációs dobtémáinak tulajdonosa, valamint Jack Irons, aki azért csak felkalapálta a zseniális No Code-ot, meg a még jobb Yieldet, na ők nem lesznek ott a beiktatási ceremónián.
Irons szerencsés, neki jó oka van rá, hogy kimarad: ő már 2012-ben, a Red Hot Chili Peppers tagjaként „halhatatlan” lett.
Abbruzzese viszont úgy tűnik, hogy zenei szempontból is halandó marad. A bírák(?) szerint semmi olyat nem tett, amivel jelentősen hozzájárult volna a Pearl Jam-sztorihoz. Biztosan nem látták ezt a ’93-as díjátadót. Pedig azokat a partykat biztosan árgus szemekkel figyelik.
I’d rather be with an animal (Pearl Jam: Animal)
Dave miatt áll is a bál az Egyesült Államokban.
Rajongói petíció indult azért, hogy Abbruzzese ne maradajon ki, a fórumok forronganak a csalódott és dühödt hozzászólások miatt, de a Pearl Jam és az ohióiak egyelőre nem kommentáljk a dolgot. A kinti sajtónak így van min csámcsognia, hozzáteszem gyorsan, ha már így alakult, akkor teljesen jogosan.
Abbruzzese kihagyása annyira szánalmas és nonszensz, amire egyetlen normális indokot sem lehet találni szerintem.
Dave Krusen viszont ott lesz szerencsére.
Hiába, a Ten másoknak is alap (mondjuk az egy friss interjúból kiderült, hogy Krusen már 20 éve nem beszélt Vedderrel), és hála istennek (vagy valaki hasonló státuszú nagymenőnek a cégénél) nem maradt ki Matt Cameron, a Soundgarden a világ legjobb dobosa sem.
Rock & Roll Hall of Shame, avagy a Tupac Shakur/NWA/Run DMC vicc
A múzeumot rengeteg kritika éri azért, mert olyan előadókat iktattak be a „halhatlanok” közé, akiknek az égadta világon semmi közük sincs a rock & rollhoz. Olyanokat, mint a Run DMC, az NWA vagy idén Tupac Shakur. De persze erre is megvan a magyarázata a szervezetnek.
És mily meglepő, egy „igazi rockikont” idéznek.
Mármint a saját értékrendjük szerint. Ice Cube 2016-os beiktatási beszédének egy idevonatkozó részletét használják igazolásként.
„A rock & roll nem egy hangszer. A rock & roll nem is egy zenei stílus. A rock & roll egy lélek… Azóta létezik, amióta van blues, jazz, bebop, soul, R&B, rock & roll, heavy metal, punk rock és igen, amióta létezik a hip-hop. És ami összeköt mindannyiunkat vele. A rock & roll nem konform az elődeinknek, de megalkotja a saját utaunkat a zenében és az életben.”
Így már minden tiszta. Legalábbis nekik. Pedig a Tupac Shakur/NWA/Run DMC trióhoz képest az idén „buktázó” Depeche Mode és Kraftwerk maga a nagybetűs rock & roll. És talán ezért is kivülálló még mindig az Iron Maiden, a Bon Jovi, a Dire Straits vagy a T.Rex.
Rock & Roll Hall of Fame – Cleveland, Ohio (Fotó: hbo.com)
Fura világ ez
Szerintem a zene (és bármely más művészeti ág) halhatatlanságát nem különféle szavazások döntik el.
Az ilyesfajta díjaknak az égadta világon semmi értelme sincsen. A zene – és ez bármennyire is közhely -, de egy teljesen egyéni, szubjektív dolog. Talán még intimnek is nevezhetnénk.
Nagyon szomorú lenne, ha bárkinek is az lenne a mérvadó, hogy ki kerül be a 2006-ban elhunyt török-amerikai üzletember múzeumába. Mégis úgy tűnik, hogy sokaknak számít. A Pearl Jam rajongók (ha már így alakult, akkor) örülnek, a lapok pedig egyenként gratulálnak a bandának.
A zenerajongók eközben pedig azon bosszankodnak, hogy egy Tupac bekerül, a saját kedvencei pedig nem. És nem is kérdés, hogy teljesen igazuk is lenne… már ha tényleg számítana bármit is az ilyesmi dolog.
Nem tudom, hogy ki, mit gondol, de valószínűleg nem leszek egyedül a véleményemmel: számomra Hall of Fame nélkül is halhatatlan a Pearl Jam. Halhatatlan Dave Abbruzzese is, ha meghívják őt a beiktatásra, ha nem. Halhatatlan Andy Wood, Mark Lanegan, a Soundgarden, az Alice in Chains. Pedig az ő nevük szóba sem került (még) a Rolling Stone magazin tárgyalóiban.
Nekem (és tudom, hogy nem csak nekem) díjak nélkül is ezerszer többet érnek azok a hazai bandák, akik zseniális, saját zenéket írnak, akik minden nehézséggel szembe mennek, szembe a mindenkori mainstreammel, a mindenkori média-hozzáállással, akik valami olyat alkotnak, ami sokunk számára az átlagosnál is többet jelent. Számomra ezért ugyanúgy halhatatlan a Bedlam, a Rain, a Flop, az Eleven Hold, az Ozone Mama, az Alone in the Moon, vagy az Angertea, mint mondjuk Eddie Vedderék.
Mi lesz most?
Nehéz helyzetbe került a Pearl Jam.
Szinte az egész karrierjük arra épült, hogy szembeszálltak a mindenek felett álló, zeneipari gondolkodásmóddal. Ticketmaster botrány, nyilatkozat bojkott, videoklip stop. Eddig azt mondták, hogy nem számítanak a díjak sem. A PJ20 mozi szerint Stone Gossard a pincében tartja a Grammy-szobrot. Mert csak a zene a fontos. A művészet. A mondanivaló.
Most viszont, 21 évvel később, oda kell menni a ceremóniára, „át kell venni”, és megköszönni a „kitüntetést”. Ott kell vigyorogni az Abbruzzese távolléte miatt érzett lelkiismeretfurdalással, vagy anélkül.
De kell-e ez nekik valójában?
A rajongók egy része lélegzetvisszafojtva várja a választ.
Eddie Vedder három előadót is beiktatott már a „halhatatlanok” közé: a Doorst (1993), Neil Youngot (1995), és az R.E.M-et (2007). Nem idegen tőle tehát a kezdeményezés, csak most a másik oldalon fog állni. Meglátjuk, hogy mennyire lesz számára, és a Pearl Jam többi tagja számára konform a dolog.
Én addig is szeretem a Pearl Jamet, talán mindennél jobban szeretem.
Nem tudom, hogy mit jelent ez. Nem gondolom, hogy ez bármit is jelentene.
Ennyi csupán, amit most érzek.
