GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Matt Vaughan: Hallgattam őket, és büszkeséggel töltött el, hogy seattle-i vagyok

Matt Vaughan a seattle-i zenei élet legendás alakja. A világ legklasszabb független lemezboltjának, a West Seattle-ben található Easy Street Recordsnak a tulajdonosa. Édesanyja a Queensryche menedzsere volt az Operation: Mindcrime megjelenéséig, ő pedig a Gruntrucké, amíg le nem lépett az Alice in Chains/Screaming Trees turnéról. Személyes jóbarátja Eddie Veddernek. A Pearl Jam tagjainak. A Sub Pop alapítóinak. Matt másfél órán keresztül mesélt nekem a lemezboltjában a ’90-es évek elejéről, a fiatal Layne Staleyről, Andy Woodról, Stone Gossardról, Jeff Amentről. Az Alice in Chains turné viszontagságairól. Az Even Flow videójának estéjéről. Íme a sztorik, ahogyan azok elhangzottak, rövidítés nélkül.

img_8392 Matt Vaughan, az Easy Street Records tulajdonosa (Fotó: Pintér Miklós)

Temple of the Dog

Tegnap este összefutottunk a Paramountban, a Temple of the Dog koncerten. Hogy tetszett?

Elképesztő volt! Mike McCready-t mintha az ördög szállta volna meg. Chris egy jó ideje Los Angelesben és Párizsban él, de innen, West Seattle-ből indult, ahol most is beszélgetünk. Nagyon sokat jelent nekem, hogy a Paramount színpadán láthattam őt. Ismét megmutatta, hogy mennyire sokoldalú énekes és őszinte barát, és hogy valóban ő Seattle egyik ikonikus és legendás alakja. Jó volt hallgatni, ahogyan Andyről mesélt. Most nem az a Dr. Martens bakancsban fel-alá rohangáló macsó jelent meg a színpadon. Érzelmeket, gyengédséget és alázatosságot is láthattunk.

A rengeteg feldolgozás mellett négy Mother Love Bone dal is felcsendült. Mit szóltál hozzájuk?

Nagyon élveztem, hogy Jeff és Stone újra Love Bone dalokat játszik. Ritka az, hogy a bandatagok 25 év után újra összeállnak, és azt látjuk, hogy mindannyian sokkal-sokkal jobb, profibb zenészekké váltak ahhoz képest, amilyenek korábban voltak. Főleg, hogy a srácok néhány egyéb zenei formáció és természetesen a Pearl Jam kivételével zenei szempontból nem voltak túl aktívak az utóbbi időszakban. Szerintem ez nemcsak a tiszteletadásról, és arról szólt, hogy mindenki megtudja, ki volt Andy Wood, és hogy mekkora tehetséget és szupersztárt vesztettünk el a halálával. Ez a koncert annak is a bizonyítéka, hogy ők kivétel nélkül mind a rock n’ roll kiemelkedő alakjai, akik a Led Zeppelinnel vagy a Who-val egyenlő méltatást érdemelnek.

Kétszer láttam a Temple of the Dogot ezen a miniturnén, és szerintem a dalok előadásán túl, a bulik mindkétszer valamiféle különleges örömzenélésbe csaptak át. Te is így láttad?

Matt Cameron szerintem túlzás nélkül a valaha élt legjobb rock n’ roll dobos, Mike McCready pedig vitán felül a nemzedékünk legkiválóbb gitárosa, aki nem kapja meg azt az elismerést, ami jogosan járna neki. Lehet látni, ahogy a zene hatalmába keríti az egész elméjét, és egyszerűen megállíthatatlan. Jeff és Stone pedig a két megingathatatlanul profi zenész, akik már egyáltalán nem ugrálnak a színpadon, de különösen kettejüknél éreztem azt, hogy nekik ez a turné érzelmileg sokkal többet jelentett, mint egy Pearl Jam koncert. Lehetett látni, hogy szomorúak, és hogy a tegnapi volt az a pillanat a turné során, ami igazán szíven ütötte őket, mert Andy Wood nélkül soha nem érhették volna el azt, amit végül is elértek.

Elképzelhető szerinted, hogy így öten együtt egy új albumot készítsenek, esetleg turnézzanak Európában?

Valószínűleg sajnos egyik sem fog megtörténni. Ez most a 25. évfordulójuk volt, és mindannyian kivették a részüket a jubileumi újrakiadás előkészítéséből. Tudva azt, hogy mennyire demokratikus alapon működnek, biztos vagyok abban, hogy mindegyikük dolgozott rajta. Aztán talán elindult egy beszélgetés, hogy össze kellene hozni még egy koncertet Andy emlékére. Úgy érezhették, hogy egy buli lesz a Paramountban majd, amit meg tudnak csinálni, aztán a rajongók miatt rájöttek, hogy muszáj turnéra menniük, még akkor is, ha az csak egy kisebb is lesz. Én úgy képzelem, hogy az egész dolog Mike és Chris között indult el eredetileg még tavaly, a Mad Season Benaroya Hallban megtartott koncertje után.

A dolog szerintem mindenkit teljesen váratlanul ért. 

Mindannyian tudjuk, hogy eredetileg csupán egy álomkép volt, hogy ez valaha is megtörténhet. Ha azt kérdezted volna bármelyik rockzene rajongótól itt Seattle-ben, hogy mi lenne számára az igazi álombuli, amellett persze, hogy visszahozzuk Jimmy Hendrixet a halálból, mindenki azt kérte volna, hogy álljon újra össze a Temple of the Dog még egy koncert erejéig. És megtörtént! Megtörtént tegnap este, és ma újra megtörténik. Volt tegnap néhány igazán kiemelkedő pillanat, pl. a Your Savior és a Wooden Jesus fantasztikus volt, a Jump into the Fire és a Holy, holy cover változataival is nagyon telibe találtak, és le a kalappal, hogy volt merszük elővenni az Achilles Last Standet, hogy bevállalták azt, hogy eljátsszák azt, amit én a Led Zeppelin hattyúdalának mondanék. A setlist szuper volt, mert amellett, hogy műsorra került az összes Temple of the Dog dal, Chris zseniálisan énekelte a Love Bone számait is, a Stargazer és a Holy Roller hátborzongatóan jó volt!

Eddie Vedder

Mindenki abban reménykedett, hogy Eddie Vedder is feltűnik majd, ha máshol nem is, de legalább Seattle-ben, de ahogyan a korábbi fellépéseken, itt sem tartott Eddie a többiekkel. Ma reggel olvastam a Seattle Times-ban egy cikket, amiben családi okokkal magyarázták a távolmaradását. Te mit gondolsz erről?

Tény, hogy Eddie családos ember, a gyerekei pedig még iskolások, de egyébként is mindig nagyon elfoglalt. Ezen kívül úgy tudom, hogy a régi ausztrál barátai is itt vannak a Cosmic Psychosból, és ők valószínűleg ezekben a napokban nála is laknak. Elképzelhető, hogy ő már elkötelezte magát máshová még jóval azelőtt, hogy ezt a koncertet elkezdték volna szervezni. Persze mindettől eltekintve sokan reménykedtek, hogy legalább a Hunger Strike-ra beugrik, de nem szabad elfelejteni, hogy a Temple of Dog elsősorban Chris, Stone és Jeff „gyermeke”. Ők mind közeli kapcsolatban álltak Andyvel, emiatt jött létre ez a banda.

Jó, de a Hunger Strike közben azért elég fontos dallá vált.

Eddie-t senki sem ismerte Seattle-ben, csak miután a Pearl Jam miatt a városba került. Összebarátkozott Chris-szel, és a srácok bevették ebbe a projektbe is. De utóbbit csak a dalok kedvéért tették, és hogy megalapozzák a Love Bone és Pearl Jam közötti folytonosságot. Eddie egy nagyon szerény srác, aki tisztában van azzal, hogy Andy micsoda különleges tehetség, milyen nagy zenész volt. Könnyen lehet, hogy azt gondolta, hogy ez a reunion most az érzelmekről szól, és ez sokkal inkább az ő bandájuk, mint az övé. Természetesen tisztában van azzal is, hogy Chris és Andy nagyon-nagyon jó barátok voltak. Egyszerűen nem akarta a többiekről elvonni a figyelmet, mert az nyilvánvaló, – és ezt ő is pontosan tudta -, hogy a közönség megőrült volna, hogyha ő is eljön. És ez a koncert nem erről, nem róla szólt. Eddie nagyon érzelmes és érzékeny, és ha a szervezési problémákon kívül volt más ok is arra, hogy miért nem volt ott, akkor az az, hogy annyira együtt érez Andyvel és a zenésztársaival, hogy tudta, hogy neki most és itt nem szabad megjelennie.

Lehet egyébként, hogy valamennyire még mindig kívülállóként tekint magára?

Mindig is kívülállónak érezte magát. Ne feledjük azonban, hogy a mai koncert még hátra van. [Azóta persze kiderült, hogy Eddie az utolsó bulin sem lépett fel – PM.]

Andy Wood

Engem egy kicsit azért meglepett, hogy itt Seattle-ben bárkivel beszélgetek a ’90-es évek zenei dolgairól, beleértve a te kollégáidat is, mindenki a Mother Love Bone-t emlegeti, mint a város egyértelműen legnagyobb kultbandját. A héten megnéztem a Neptune-ban a Candleboxbot, ahol Kevin Martin, a zenekar énekese többször is anekdotázott Andyről, az utolsó szám pedig a Bone China volt. Te is úgy gondolod, hogy ők voltak az utóbbi 30 év legjobb seattle-i bandája?

Sajnos nagyon rövid idő jutott nekik, még annyi sem, mint a Nirvanának. Összesen egy nagylemezt és egy EP-t készítettek. Az ő történetük leginkább ahhoz a sportolóéhoz hasonlítható, akinek van egy nagyon jól sikerült idénye, aztán lesérül, és mindenki csak találgatja, hogy mit érhetett volna el. Lehet, hogy végül visszatér, de lehet, hogy csapatot kell váltania, és lehet, hogy soha nem lesz tökéletes már a fizikai állapota. Ott voltam, amikor a Love Bone színtérre lépett, de élőben nem láttam őket, az akkori barátnőm viszont igen. A nők és a lányok megőrültek értük, de a srácok körében is népszerűek voltak, hiszen menő volt a banda. Jók voltak a szövegeik, klassz a zenéjük, és rockot játszottak, bár a stílusuk a glamhez közelített, ellentétben a Mudhoney-val, a TAD-del vagy a Young Fresh Fellows-zal. A barátnőm mindig eljárt a koncertjeikre, és bele volt zúgva Stone-ba, egy darabig mindkettőnk barátnője is volt. (nevet) Andy halála után egyébként tartottak egy megemlékezést, úgy emlékszem pont a Paramountban, így a mostani helyszínválasztással még ünnepélyesebbé tették a seattle-i koncerteket. Már akkor is olyan sokan akarták kifejezni a tiszteletüket, hogy simán megtöltötték a helyet. De ez is csak azt mutatja, hogy mekkora sztár is volt Andy, és milyen nyomot hagyott a világban.

Mitől különbözött a többiektől?

Ő sokkal inkább hajlandó volt megnyílni és beszélgetni, és sokkal elbűvölőbb volt a stílusa, mint az összes többi énekesnek akkortájt ebben a városban. Könnyebben gondolta volna őt az ember Los Angeles-inek, mint seattle-inek, már csak az öltözködése miatt is.

A Los Angeles Lakers mezére vagy az extrémebb ruháira gondolsz?

(nevet) Andy szerette a feltűnést a ruhákban is, de ettől függetlenül ő egy hamisítatlan észak-nyugati srác maradt, aki a San Juan szigeten lakott, a tenger partján. Andy együtt járt vele óvodába. Azért hívjuk Andyt Andynek, és Andrew-t Andrew-nak, mert az iskolában külön nevet kellett választaniuk. Majd Andy holnap elmeséli a részleteket. [Matt itt az egyik lemezbolti beosztottjára, Andy Nelsonra céloz, aki Seattle minden fontos pillanatánál jelen volt a ’90-es években, és aki nem mellesleg Willie Nelson counry-legenda unokaöccse. A vele készült interjút januárban olvashatjátok – PM.]

Hatással volt Andy Wood volt a többi seattle-i énekesre szerinted?

Egyértelműen. Andy inspirációjának az eredménye az is, ahogyan például Chris Cornell vagy Layne Staley elkezdte birtokba venni a színpadot. Önbizalmat adott sok énekesnek ahhoz, hogy kicsit közelebb kerülhessenek a közönségükhöz, hogy tényleg ők legyenek az előtérben, és ne bújjanak a mögé az „észak-nyugati fal” mögé. Hogy mondják azt, hogy „én nem akarok ilyen lenni, nem akarok így viselkedni”. Andy felvállalta, hogy „nehézsúlyú világbajnok” lesz, és ezt nem is próbálta titkolni. Ez adott bátorságot Jeffnek és Stone-nak, hiszen ez az igény valahol bennük is megvolt: ők is rocksztárok akartak lenni, ők is vágytak arra, hogy olyanok legyenek, mint a Led Zeppelin, a Kiss vagy Iggy Pop. Persze szerették a hardcore, meg a „csináld magad” részét is a dolognak, de tudták, hogy ott kint várja őket a nagyvilág, szemben azokkal a srácokkal, akik csak az alagsorban gitározgattak. Andyvel együtt azt gondolták, hogy bármit elérhetnek, ha hisznek magukban. Ez volt az ő öröksége, de nem csak nekik, hanem egész Seattle-nek és a sok fiatal számára is, akik Andy hatására egy kicsit jobban kezdtek bízni önmagukban.

Andy anyukája, Toni Wood szerint a fiának teljesen mindegy volt, hogy mennyi ember előtt lépett fel, mindig úgy viselkedett a színpadon, annyit adott bele, mintha csak egy stadionban lenne.

Kezdetben azt gondoltuk, hogy amit csinál, az hülyeség, nevetséges, hogy 15 ember előtt olyan átéléssel énekel, mintha legalábbis 15 000 ember nézné. Soha, egy percre sem veszítette el a hitét önmagában, és lehet, hogy ez vezetett a halálához is. Nem ismerem a részleteket, soha nem próbáltam kideríteni, hogy pontosan mi történt. Lehet, hogy véletlen volt, de lehetett olyan eset is, amikor… Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik mindig vidámak, jókedvűek, a szemedbe néznek, és megkérdik, hogy hogy vagy, és törődnek veled, és segítenek, ha nehézségeid támadnak. Mindenkinek vannak ilyen barátai, akik megállás nélkül mosolyognak, de van, amikor nagyon mélyre kerülnek, de erről nem tudunk, mert nem mondják el nekünk, mert ők mindig segíteni akarnak, de amikor ők szenvednek, nekik lenne szükségük segítségre, nem fordulnak hozzád. Ez persze csak az én elméletem.

Layne Staley

Az Everybody Loves Our Town című könyvben azt olvastam rólad, hogy fiatal korában Layne Staley a húgoddal járt, aki nagyon csinos lány volt. Kérdezhetlek erről?

Tényleg nagyon csinos volt, sok srácnak tetszett, de nem volt Layne barátnője. Csak barátok voltak, és Layne csak egyszer járt nálunk. Azért lógott velünk, mert anyám a Queensryche menedzsere volt. És Geoff Tate-ék már 1986-87 körül már nagyon népszerűek voltak.

A Rage For Orderig dolgozott velük, ugye?

Valójában egy kicsit később, közvetlenül az Operation: Mindcrime megjelenése előtt váltak el az útjaik. Anyám még ott volt, amikor írták a számokat. Az akkori nevelőapám pedig társmenedzserként dolgozott velük, de problémái lettek, és nem folytathatták a közös munkát. De amikor Layne átjött, az anyám volt a menedzser, és Layne is olyan srác volt, mint akikről az előbb beszéltünk, és akit nagy valószínűséggel Andrew inspirált.

Mire gondolsz pontosan?

Arra, hogy ő is nagyságra, sikerre vágyott, annak ellenére, hogy ez személyesen vagy a zenéjén keresztül nem feltétlenül tükröződik róla, de akkor ott, még mielőtt egyáltalán saját bandája lett volna, az volt a terve, hogy ő lesz a legnagyobb rocksztár, és ezt nyíltan meg is mondta. Emlékszem, állt a tükör előtt, és azt mondta… Egyébként nagyon jó humora volt, amit első ránézésre talán nem feltételezett volna róla az ember. Szóval, hülyéskedett, és pózolt, mint egy rocksztár, egy szólóénekes, és kitárta a karjait, mint Jézus Krisztus, és megszólalt: „Én leszek a legnagyobb rocksztár az egész világon, csak figyeljetek!” De közben magát bámulta a tükörben, mi pedig elkezdtünk röhögni. És tudod mit?  Egy rövid ideig tényleg ő volt a legnagyobb rocksztár a világon.

Gruntruck

Később te is menedzseltél egy seattle-i zenekart, a Gruntruckot. Követted édesanyád példáját?

Akkoriban még nem volt olyan zenei világ, olyan jelentős zeneipar Seattle-ben, mint manapság vagy akár a ’90-es években. A zenészek kerestek olyan embereket, akik előmozdíthatják a karrierjüket, de nem tudtak senkihez fordulni, így a barátaiktól kértek segítséget. Gyakorlatilag Seattle-ben nem létezett a média- vagy szórakoztatóipar. Szerintem Jimmy Hendrix székhelye és menedzsmentje sem itt, helyben működött. Ott volt persze a Heart, tőlük indult Kelly Curtis, ő volt a turnémenedzserük, aki aztán később a Pearl Jam és mások menedzsere lett. Miután anyám ’86 után felhagyott a menedzserkedéssel, én már azon dolgoztam, hogy megnyissam a saját lemezboltomat, dolgoztam más üzletekben is, de az volt az álmom, hogy sajátom legyen.

Ami össze is jött.

Igen. Aztán miután megnyitottam a boltot, már nem voltam annyira biztos abban, hogy ez tényleg nekem való. Azt tudtam, hogy a zeneiparban akarok dolgozni, illetve valamilyen módon magam is része akarok lenni a zenének. Seattle szülöttjeként mindig is nagyon érdekelt a város zenéje, nemcsak a korábbi a zenei élet, hanem az is, amik akkor történt, vagy a jövőben történhet. Ez a lemezbolt egy kulturális találkozóhely is, ahol hallhatsz a zenészekről, láthatod őket, találkozhatsz itt velük, függetlenül attól, hogy éppen ki mennyire sikeres.

Hogy jött a Gruntruck a képbe?

Dolgozott nálam egy srác, Tom Niemeyer, aki a The Accüsed nevű hardcore bandában zenélt. Szerintem nyugodtan kijelenthetjük azt, hogy ez a banda találta ki – talán Kim Thayillal együtt – azt a zúzós gitárhangzást, a Drop-D hangolást [amikor az alsó E húrt hangolják csupán le egy hanggal D-re, lásd például Outshined – PM], amit még senki sem használt akkoriban. Ők nem tértek át a grunge-ra, de nagy hatással voltak sok fiatal gitárosra, és Tom egészen kivételes tehetség volt, mert mindenkinél gyorsabban tudott játszani. Sokan, köztük Kim Thayil és más rockgitárosok nagyon tisztelték őket. Tom az Accüsed közben Jack Endinoval és a Skin Yardból pár sráccal, Scottal és Bennel is együtt zenélt, majd csatlakozott hozzájuk egy közös barátjuk Tim. Pár napot dolgoztak csak a stúdióban, aztán odaadta nekem a felvételt, és én csak annyit mondtam neki: „Lépj ki The Accüsed-ból, és csináld mostantól ezt!” Ha meghallgatod az Inside Yours-ot és Push-t (ami szerintem a jobbik lemez), akkor ez elég egyértelműnek tűnhet neked is.  Az az igazság, hogy a ’90-es évek elején a Gruntruck pont olyan sikeres lehetett volna, mint a többi híres banda.

De aztán mégsem lett az. Mi volt a baj, talán túl sok volt a metal bennük a többiekhez képest?

Az tény, hogy volt metálos hangzás is a zenéjükben, de azzal nem volt baj. Az volt a probléma, hogy még mielőtt én bejöttem volna a képbe, a Roadrunner Records feljött New Yorkból egy koncertjükre, talán az elsőre az Off Rampbe, és leszerződtették őket ott helyben, potom 800 (!) dolcsiért. Másnap mesélte nekem Tom, hogy meglátták a 800 dollárt, és rögtön aláírták a szerződést. Ennek főleg az volt az oka, hogy erre mint egy másodlagos zenei projektre tekintettek, és bárhogy győzködtem őt, hogy ezzel kéne foglalkoznia elsősorban, nem tudta elkötelezni magát mellette teljesen sohasem. Aztán nem sokkal később rá kellett jönniük, hogy mivel egyre jobban fogy a lemez, komolyan kéne venniük a bandát. A baj csak az volt, hogy aláírták azt a szerződést Roadrunnerrel. Nem voltak kapcsolatban sem helyi, sem valamelyik nagyobb kiadóval. Szerintem, ha csak egy kis ideig kitartottak volna még, leszerződtette volna őket például a Sub Pop, mert Jonathan Poneman és Bruce Pavitt baráti viszonyt ápoltak Jackkel és Bennel. Miután én lettem a menedzserük, akkor is szabadon választhattak volna a kiadók közül, mert mindegyik szívesen leszerződött volna velük. De sajnos azt a szerződést nem tudták felmondani, illetve mikorra sikerült, addigra már késő volt.

Hogy érted, hogy késő volt?

Kurt akkortájt halt meg, a Screaming Trees éppen feloszlóban volt, a seattle-i bandák és zenészek hirtelen problematikussá váltak, a kiadók pedig mind hátat fordítottak a városnak. Szóval, mikor csinálhatták volna azt, amit akartak, már túl késő volt. Pedig kár volt értük, mert a Gruntruck nagyon eredeti volt. A Skin Yard Jack Endino bandája volt, és őket tartották az egyik első grunge zenekarnak. Lehet, hogy kicsit művésziesebb volt a zenéjük, még nem volt meg az a zúzós hangzás, ami később Tom Niemeyerrel jött. A Pearl Jam őket kérte előzenekarnak a Moore Theatre-ben, amikor már nem Mookie Blaylockként, hanem a végleges nevükön léptek fel. Ez volt Eddie-ék első nagy koncertje, az a buli, amelyiken az Even Flow klipjét is forgatták. Aztán az Alice in Chains is a Gruntruckot kérte fel előzenekarának az első nagy amerikai turnéjára. A híresebb bandák mind igyekeztek segíteni nekik, hogy tovább léphessenek, de a Roadrunner szerződés miatt meg volt kötve a kezük. És a Roadrunner akkoriban, a holland gyökerek miatt is, inkább death metálos irányba mozdult. A leghíresebb bandáik a Mercyful Fate és a Sepultura voltak.

Ha jók az információim, elég fura módon szálltál ki a Gruntruck dolgoból. Együtt koncerteztetek az Alice in Chains-zel és a Screaming Trees-zel, és te a turné közben egyszer csak otthagytad őket.

Mi mind jó barátok voltunk, korban is hasonlók, szinte mind West Seattle-ből indultunk, és lehetőséget kaptunk arra, hogy fellépjünk a Pearl Jammel, aztán meg az Alice in Chains-zel, utána pedig turnéra mehettünk hármasban velük és a Screaming Trees-zel. Egyszóval nagyon jól alakultak a dolgaink! De míg az amerikai turné során a Gruntruckos srácok megmaradtak a sörnél, az Alice in Chains és a Screaming Trees tagjai egyre keményebb dolgokat kezdtek el csinálni.

Keményen drogoztak?

Valószínűleg mindig is csinálták, de akkor még durvábban nyomták a dolgot, és a mi bandánk tagjai, akik a harmadik helyen szerepeltek ezen a turnén, felnéztek a másik két bandára, annak ellenére, hogy szerintem eredetibbek voltak bármelyiküknél. Aztán a turnén voltak a közös bulizások, és én azt vettem észre, hogy az én srácaim is egyre jobban elveszítik a kontrollt, és kezdenek egyre jobban a másik két bandához hasonlítani. És azt is láttam, hogy a Screaming Trees napjai meg vannak számlálva, a súrlódások mindennaposak voltak a tagok között, keményen ittak és drogoztak, sokszor összeverekedtek. Az Alice in Chains-nek pedig testőre volt. Az ember nem is gondolná, hogy szükség lehet testőrre, kérdeztem is Susantől, a menedzserüktől, hogy mi az oka, és ő elmagyarázta, hogy a testőrnek kell megakadályoznia, hogy bárki bármit adhasson Layne-nek, vagy hogy ő az éjjel közepén elindulhasson cuccot szerezni. Ezeket a dolgokat komolyan kellett venni, de láthatólag Susan Silveren és rajtam kívül senkit sem érdekeltek.

Ez volt az a pillanat, amikor betelt a pohár?

Igen, eljutottam addig a pontig, hogy rájöttem, hogy a turnézás nem nekem való dolog, inkább a lemezboltommal kéne foglalkoznom, mert ez az életforma, annak ellenére, hogy imádom a zenét, és bírom a srácokat, nagyon távol áll tőlem. Úgyhogy betanítottam egy gitártechnikust ott a helyszínen, hogy helyettem ő láthassa el a turnémenedzseri feladatokat. Később próbáltam egy szerződést tető alá hozni a Gruntrucknak, illetve voltak további terveim, de Kurt halálával minden megváltozott.

Gruntruck dokumentumfilm – 1:21-nél az 1992-es Matt Vaughan nyilatkozik

Pearl Jam

A Gruntruck nyitott a Pearl Jamnek a Moore-ban, amikor az Even Flow azóta klasszikussá vált koncertvideóját rögztítették. Emlékszel még arra az estére?

Persze, emlékszem még az előkészületekre is. Ahogy mondtad, a Gruntruck előzenekarként lépett fel, és emiatt szabad bejárásom volt, így a beálláson is ott voltam már. Akkoriban a Pearl Jamnek elég kevés technikusa volt, mindössze néhány srác dolgozott nekik, csakúgy, mint nekünk. Amikor a Gruntruck végzett, azt vettem észre, hogy senki sincs hátul, mert a technikusok a színpad előtt dolgoztak, és mivel ezek a zenekarok még újak voltak akkoriban, nem tolongott számtalan barát a színfalak mögött. Szóval, egyedül álltam a színpad szélén, és néztem a koncertet, ami nekem Pearl Jamként az első volt, hiszen ezen a néven ez volt az első komolyabb fellépésük. Álltam ott tökegyedül, de nem telt bele sok idő, hogy rájöjjek, ez itt ma valami elképesztő dolog lesz, ez a banda semmiben sem hasonlít a többire, és hogy egy egészen új szintre fogják emelni ezt a zenét. A Gruntruckot is egy baromi jó bandának tartottam, de valljuk be őszintén, a nyomába nem értek a Pearl Jamnek. Én nekem az a Pearl Jam koncert a mai napig benne van az első ötben.

Miben érezted a Pearl Jamet másnak?

Veszélyes volt.

Eddie vagy a zenéjük?

Igazság szerint mindkettő. Ugyanakkor tele voltak érzelemmel, bejátszották a színpadot, óriási dinamizmus volt az egész produkcióban. Nem volt ítélkezés, csak elfogadás a közönség és a banda között. Hallgattam őket, és egyszerűen csak büszkeséggel töltött el, hogy seattle-i vagyok. Tetszett a stílusuk, a ruhájuk, hiszen ugyanabban a cuccban léptek színpadra, mint amiben egyébként is jártak az utcán, vagy amilyet én is viseltem. Nem gondoltuk, hogy egyáltalán bármilyen stílust képviselnénk, szakadt farmerben, bakancsban és kockás flanelingben jártunk, egyrészt azért, mert ezt követelte meg az itteni időjárás, másrészt azért, mert ezeket örököltük az apánktól, a nagybátyánktól. A faipar és a halászat addigra már óriásit vesztett a jelentőségéből, de a ruhák, amiket az ebben dolgozók hordtak, még megvoltak. Szóval részint megörököltük, részint turkálókban vettük ezeket a ruhákat. Akkoriban nagyon sok turkáló volt a városban, és azok, akik lemezeket akarnak vásárolni, keresték a jó vételeket a ruhákban, a könyvekben, és a többség ezekből a megörökölt és turkálóban vett ruhákból próbált összeeszkábálni magának valami eredeti megjelenést, úgyhogy ezen a ponton is hasonlóságot éreztem a Pearl Jam és saját magam között.

Ez a fajta őszinteség jött le a zenéjükből is?

Bennük nem volt semmi mesterkéltség, zeneileg ők voltak a legeredetibbek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a Mudhoney, a Green River vagy a TAD nem volt eredeti, mert azok voltak, de velük kapcsolatban mindig volt az embernek valamiféle komolytalanság érzése, ami viszont a Pearl Jam esetében fel sem merült. Őket halál komolyan kellett venni! Ezen túl azt lehetett érezni, hogy köztük és a klasszikus rockbandák közt van valamiféle rokonság, kapcsolat. És ők maguk is jártak koncertekre, szerették a Black Flaget, az Axe-et, a Red Hot Chili Peppers-t, a The Damned-et, a T.S.O.L-t, de ők úgy viszonyultak ezekhez az élő fellépésekhez, hogy ott mindent lehet, nincs határ, hogy az olyan, mint egy gyülekezet, egy igazi hardcore buli. Mert például nagyon bírtam a Fugazit, de mindig kiakasztott, hogy nem hagyták a közönséget ugrálni, de hát mégis mit vártak a tizenéves srácoktól egy ilyen zene hallatán?! Ian abszolút ellenezte ezt a viselkedést, lehet, hogy ennek is a „straight edge” elveik voltak az okai, de az tény, hogy a Pearl Jamnél az ember sokkal nagyobb egyéni szabadságot élhetett meg. És azt hiszem, hogy ez a mai napig is jellemző rájuk.

És talán Eddie is más volt, őt sem lehet tipikus énekesnek nevezni.

Seattle akkor még kisebb város volt, kis túlzással mindenki ismert mindenkit. Ismertük az énekeseket is, nem biztos, hogy névről, de azt meg tudtuk mondani, hogy melyik bandában játszanak. És akkor egyszer csak megjelent Eddie, akiről senki nem tudott semmit, és valóban egyrészt picit mást volt, de azért mégsem volt annyira különböző, emiatt pedig pillanatok alatt a legjobb haverok lettek a többi bandataggal. És persze mi mind elfogadtuk őt, de azt azért éreztem, és szerintem ő is egyetértene velem abban, hogy nem kevés aggodalommal érkezhetett a városba, tudva azt, hogy az alapokat már lerakták a többiek, hogy a legendás Moore Theatre-ben kell a színpad közepére állnia, és hogy egy olyan együttes frontembere lesz, amelyiknek már lemezszerződéssel rendelkezik. Azt hiszem, lehetett némi lelkiismeretfordulása is, hogy ő ilyen lehetőséget kap, miközben a többiek már mennyit dolgoztak, hogy itt tartsanak. Ezen az aggodalmon aztán láthatólag sikerült gyorsan úrrá lennie, de ahogy te is mondtad, egy bizonyos fokig még ma is egy kicsit kívülállónak érezheti magát.

Eltelt 25 év, itt lakik a munkáskerületben, lassan úgy tűnik, mintha mindig is seattle-i lett volna.

Lehet, hogy ezért a kijelentésért Chicagóban néhányan a fejedet vennék. (nevet)

Pearl Jam koncert a boltban

A tavalyi látogatásomkor sokat meséltél arról a különleges Pearl Jam koncertről, ami a Coalition of Independent Music Stores rendezvény része volt, és aminek egy része megjelent CD-n is.

Azt teljesen maguk csinálták. Nem voltak részletesen kidolgozott tervek, egyik dolog jött a másik után. Egy beszélgetésből indult az egész Mike McCready és köztem, még a belvárosi boltunkban, ahová gyakran bejárt. Megemlítettem neki, hogy a független lemezboltoknak lesz itt egy nagy találkozója a szövetségük, a Coalition of Independent Music Stores tízéves fennállása alkalmából, és az Easy Street lesz a házigazda. Mike pedig azt mondta, hogy szívesen találkozna ezekkel az emberekkel, mert nagyon sokat köszönhetnek a független kiskereskedéseknek. Különösen a Ten megjelenésénél volt a lemezboltoknak óriási szerepe abban, persze az Alive videójával együtt, hogy ennek ekkora sikerük lett, mert a támogatásuk nélkül nem kelt volna el ilyen döbbenetes példányszámban, és mi sem kaptuk volna meg azt az üzleti elismerést, amit ez az album hozott nekünk. És ez így is maradt. A független boltok mindig is támogatták a Pearl Jam újabb és újabb albumjait. Elismerjük, amit a Pearl Jam képvisel, és értékeljük azt a tiszteletet, amit az idősebb zenészek, az elődeik, vagy más klasszikus rockbandák iránt mutatnak. A zenei karrierjüket is sok más legendás zenekar karrierjének mintájára alakították. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy ők maguk is rendszeresen vásárolják mások lemezeit, azaz egyben a vevőink is. Ezek a srácok, Matt, Jeff és Ed is gyakran bejöttek a boltba, és vásároltak nálunk.

Ismertétek egymást Mike McCready-vel már korábban is?

Még annak idején ugyanabba a gimibe jártunk. De most telefonszámot is cseréltünk, és elkezdtünk beszélgetni egy-két dologról. Én feldobtam, hogy tartsunk a lemezboltban egy bulit, amire válaszul ő először nevetett, aztán azt mondta, hogy rakjak össze egy ajánlatot. Ezt meg is tettem, és azt javasoltam, hogy legyen ez egy titkos, privát rendezvény a boltban néhány különleges vendégnek, akik semmit sem tudnak az egészről. Azt a nevet akartuk adni neki, hogy „Nyitvatartási időn kívüli, privát buli az Easy Streetben, ingyen sörrel”. (nevet) Annyit tettünk még hozzá, hogy élő zene lesz, de hogy melyik banda lép fel, azt nem mondtuk meg. Mike-nak tetszett az ötlet, de jelezte, hogy a többi tagnak is bele kell egyeznie, mert anélkül nem működhet a dolog. Fogott egy tollat, és átírt néhány dolgot az ajánlatban, aztán mondta, hogy küldjem el Kelly Curtisnek, a menedzserüknek, ő pedig úgy fog tenni, mintha semmit sem tudna az egészről. Remélhetőleg Curtis is elég jó ötletnek fogja tartani ahhoz, hogy a banda elé vigye a dolgot. Aztán egy vagy két nap múlva fel is hívott Kelly azzal, hogy megmutatja az ajánlatot a fiúknak, majd még aznap visszacsörgött és azt mondta, hogy még soha az életben nem mondtak semmire ilyen gyorsan igent a bandatagok, azaz egyhangúan vállalták a dolgot.

Mi történt aztán?

Az eredeti terv szerint a nagyobb üzletünk lett volna a helyszín, el is jött a turnémenedzserük terepszemlét tartani. Aztán Kelly azt mondta nekem -egyébként pont ennél az asztalnál ültünk, ahol most -, hogy nagyon tetszik az ötletem, de a turnémenedzserük szerint a helyszín nem elég biztonságos, és ez nagyon fontos döntési tényező. Az a bolt a 1st Avenue-n volt, a Space Needle közvetlen közelében, jó célpont is lehetett volna adott esetben. Akkor felnéztem, és Eddie lépett be az ajtón, valahonnan megtudta, hogy Kelly meg én találkozunk. Aztán Kelly is meglátta Eddie-t és egyből kikészült, hogy hogyan értesülhetett ő erről a megbeszélésről. Odajött hozzánk, és megkérdezte, hogy hogyan döntöttünk. Kelly elkezdte neki magyarázni, hogy nem fog menni a dolog, Eddie pedig félbeszakította, és elindult a Sonic Youth részleg felé. Elkezdett léggitározni, meg tátogni, mintha énekelne, miközben az üzletben vásároltak az emberek. Aztán Eddie ránk nézett, és odakiabálta, hogy „itt pont jó lesz”, és azzal kiment. Szóval, Eddie eldöntötte, hogy meglesz a buli, méghozzá itt, a kisebb üzletben. Kelly megint magába roskadt, mert el nem tudta képzelni, hogyan lehet egy Pearl Jam koncertet tető alá hozni egy ekkora helyen. Én meg kérdeztem, hogy akkor mit fog csinálni, ő meg, hogy nincs választása, meg kell csinálnia, mert a főnök utasította, de annyit hozzátett, hogyha ezt bárki is megtudja, akár a bolt dolgozói közül, akkor lefújják az egészet. Szóval, hallgattam, mint a sír, és az embereimnek is csak annyit mondtam, hogy lesz ingyen sör, meg átalakítjuk a boltot, de a személyzet fele jött csak el.

Szerinted ez volt a legjobb dolog a bolt életében?

Kétség sem férhet hozzá, hogy ez volt az Easy Street történetének messze a legnagyszerűbb eseménye, sőt megkockáztatom, hogy ez volt a legnagyobb dolog, ami a világ bármelyik független lemezboltjában valaha is történt. És más bandák aztán követték a példánkat, emlékezzünk csak a Metallicára, ők a Rasputin Music üzletben játszottak, meg más zenekarok is szerte a világban, és mindezt a Pearl Jam indította el itt, 2005-ben. Matt Cameron javasolta azt, hogy adják ki az anyagot, egyrészt mert nagyon ütős volt a setlist, másrészt, mert azt állította, hogy ilyen jól még soha nem szóltak a dobjai. A többiek pedig egyetértettek vele. És akkor mi Kellyvel megint leültünk tárgyalni a kiadásról, aminek CD formátumot gondoltak, de jelezni akarták a tiszteletüket a független lemezboltok felé, ezért is lett a címe Pearl Jam Live at Easy Street. A CD-t a Sony gyártotta le, de a forgalmazás a független lemezboltokon keresztül történt, azaz kizárólagos jogot élveztünk. És tulajdonképpen ezzel alapozták meg a Record Store Day szellemiségét, mert itt van ez a szupersztár banda, 2005-öt írtunk, akkoriban ők voltak a legnagyobbak, eljönnek egy ilyen kis helyre, adnak egy koncertet, aminek az anyagát aztán meg is jelentetik, a forgalmazás jogát pedig kizárólagosan a független lemezboltoknak adják oda.

Ez nem csak a Pearl Jam vagy az Easy Street számára volt nagy dolog, hanem az egész iparág számára is.

Abszolút, nagyon jót tett az üzletnek, és óriási dolog volt ebben az iparágban. Nem beszélve arról, hogy más bandák is követték a példájukat.

Én Londonban vettem meg a CD-t, de teljesen véletlenül akadtam rá, nem is tudtam róla arról, hogy egyáltalán megjelent ilyesmi.

Összesen 40 000 példány készült. Ki tudja, lehet, hogy egy nap újra megjelentetik. Az egy teljes estés koncert volt, és az egész anyagot felvették, de csak egy EP-re elég szám jelent meg belőle.

img_1558 A CD meglátogatta a helyszínt (Fotó: Pintér Miklós)

A bolt

Matt, nem titok, hogy nekünk, magyar grunge-rajongóknak úgy tűnik, hogy ez a világ legjobb lemezboltja. Szinte minden grunge kaidvány kapható nálatok, ráadásul most már külön Sub Pop sarok is van az üzletben. Olyan különleges rendezvényeket tartotok itt, ami Európából szinte már-már álomszerűnek tűnik. Fellépett nálatok többek között a Pearl Jam, a Sonics, Jeff Angell, vendégetek volt az az Alice in Chains, és rendeztetek egy Sub Pop/TAD beszélgetést is, utóbbi ráadásul pont a múlt héten zajlott le. Holnap az Ames Brosnak, Jeff és Barry Ament grafikai cégének a plakátkiállítása lesz itt, pár nap múlva pedig Butch Vig, a Nevermind producere lesz a vendégetek, akit a Sub Pop egyik alapítója, Jonathan Poneman fog kérdezni. Ez őrület!

Mindig is voltak ilyen rendezvények nálunk. Már amikor megnyitottunk, akkor is nagyon sok bulit rendeztünk a lemezmegjelenésekkor. Amikor például az Alice in Chains egyik korai lemeze kijött, elhívtuk a bandát, és szerveztünk egy partyt, ahol bemutattuk az új albumot. De a fellépések csak később kezdődtek, ’95-96-ban, amikor itt az üzlet melletti helyen elkezdtünk szervezni záróra utáni rendezvényeket, amik nem voltak részletesen kitalálva, megtervezve. Fellépett a Mudhoney és a Rocket from the Crypt, és ez indította el ezt a „bolti buli” hagyományt, ami a mai napig folytatódik. Aztán később sok bolt felhagyott ezekkel a koncertekkel, mert A Turné és A zenebirodalom visszavág című filmek is úgy mutatták be ezeket a fellépéseket, mint nevetséges, rosszul menedzselt, reklám szempontból hátrányos rendezvényeket, amik könnyen rémálomba fordulhatnak. Én a turnézásban és a menedzselésben szerzett tapasztalatom alapján tudtam, hogy mi az, ami leginkább nem tetszik a bandáknak a „bolti bulikkal” kapcsolatban, és ez a hangzás volt. Ezért nagyon odafigyeltünk arra, hogy megfelelő legyen a színpad, a technika, volt fixen egy hangmérnökünk. Ezután már csak azt kellett kitalálni, hogy hogyan segíthet egy ilyen koncert a zenekaroknak, ugyanis a zenészek ezért nem kaptak pénzt. Ez nyilván a lemezeladások növelése volt, és új rajongók toborzása, illetve egy nem szokványos alkalom a meglévő hallgatói bázis számára. Ezek a fellépések sokban különböznek a hagyományos koncertektől, sokkal meghittebb a hangulat, gyakran meghívnak különleges vendégeket, csinálnak egy akusztikus részt, sokat beszélnek, mesélnek közben a zenészek, és mivel nem érzik a pénz nyomását, sokkal jobban el tudják magukat engedni.

Az is egy különleges esemény volt, amikor július 19-én Jeff Ament egy Mother Love Bone graffitit készített a bolt számára. Kinek az ötlete volt a dolog?

Jeffé. Egyszerűen csak megkeresett azzal, hogy mit szólnék ahhoz, ha festene valamit az épület külső falára, én meg mondtam, hogy hajrá. Ennyi volt az egész. Később megkérdeztem, hogy miért akarta megcsinálni, ő elmondta, hogy az épületet, amire a ’80-es években az eredeti Mother Love Bone falfestményt elkészítette, azóta lebontották, és neki hiányzik az a graffiti, plusz ezzel kifejezheti a tiszteletét a régi bandája és Andy iránt is. Azóta persze ennek lett utóélete, mivel ez került a most megjelent újrakiadott Mother Love Bone CD-gyűjtemény borítójára is.

13239473_10153442284737676_6519622223545809621_n Jeff Ament itt még nem volt kész a graffitivel, még hátra van a Mother Love Bone felirat (Fotó: Easy Street Records Facebook)

Ez azért nektek sem rossz reklám.

Igen, bár nem ez volt az eredeti cél. Ez a festmény örökre itt lesz, a többieket általában három hónap után cseréljük, de ez marad.

A héten már negyedszer vagyok itt az Easy Street Recordsban, és minden alkalommal láttam embereket fotózkodni a festmény előtt, úgyhogy a seattle-i grunge zarándokhelyek újabb célponttal bővültek.

És ne felejtsük el azt sem, hogy ahol most vagyunk, az West Seattle, ennek a zenei hangzásnak az egyik, ha nem az egyetlen kiindulópontja. A Soundgarden összes tagja itt lakott, de ugyanez igaz a TAD-re, és a Mudhoney-ra is. A Pearl Jamnek szinte minden tagja is ebben a városrészben él. Eddie, aki ugye San Diegóból költözött ide, csupán egy rövid ideig lakott ugyan a Capitol Hill negyedben, de most már neki is itt van a háza. Így is barátkoztunk össze, mert nem volt itt sok barátja, ismerőse, amikor megérkezett a városba, és ahogy mondtad, kicsit kívülállónak érezte magát, de itt nálunk, és lehet, hogy másik lemezboltokban is, itt otthon volt, jól volt. Még dolgozott is egy napot nálunk.

Akkora volt a munkaerőhiány, hogy felvetted?

(nevet) Egész pontosan magát vette fel.

Meg voltál vele elégedve a munkájával?

Teljesen. Ez úgy ’94 körül volt, mondtuk neki, hogy fenntartjuk a helyét, de más dolga akadt. Összebarátkozott itt a dolgozókkal, és a koncertjeik előtt mindig beállított egy rakás ingyenjeggyel. Meghívott a házába is, baseballoztunk, meg söröztünk hajnalig. És a barátság tart a mai napig.

És ő is igazi zenerajongó, vásárol is nálatok lemezeket?

Persze, szokott pólókat is vásárolni, meg egyebeket, úgyanúgy, mint bárki más.

Te mit gondolsz a CD-k, a bakelit lemezek, a fizikai zenei adathordozók jövőjéről, a Spotify és a többi legális, online streaming oldal elindulását követően?

Biztos vagyok benne, hogy a CD újra népszerű lesz. A bakeliteladások egy kicsit megtorpantak, nem nagyon van itt előrelépés, de a Record Store Day szerintem egyre nagyobb népszerűségnek örvend. A bakelit forma „zenetudatosabbá” tette az embereket, és közelebbi kapcsolatot teremtett a zenész és a rajongók között. A CD lemezeknek pedig végre lejjebb ment az áruk, lehet, hogy ennek már jó pár évvel ezelőtt meg kellett volna történnie, szóval ez a forma most már abszolút megfizethető, és a hordozhatóság szempontjáról se feledkezünk meg. Nem kis időbe telt, mire mindenki rájött, hogy az MP3 sehol sincsen hozzá képest, már ami a hangminőséget illeti. Emiatt az MP3 gyakorlatilag megbukott, miközben a CD-k úgymond tartották a frontot, a bakelit lemezek pedig fogytak, mint a cukor. Az én üzletem, köszönhetően a hosszú történetünknek is, valahogy átvészelte ezt az időszakot, ezeket a hullámvölgyeket, és ahogy látod, még ma is itt vagyunk. Hogy mit hoz a jövő? Azt hiszem, tudatosan kell formálnunk a fiatal nemzedékeket, mert miközben most még megvannak az idősebb vásárlóink, akiknek igyekszünk a kedvükre tenni, akik hűségesen visszatérnek, de szép lassan majd ők is megöregszenek, és egyszer csak nem jönnek már. Ezért is fontos, hogy megtanítsuk a fiatalabbakat a zene szeretetére, hiszen ez egy jó dolog, egy olyan valami, ami segít normális, tisztességes életet élni. Sokaknak a zene egyenesen a vallást jelenteni, ahogy Andy Wood megfogalmazta „Words and music my only tools, communication”, azaz „nem tudok másként kommunikálni, csak a zene nyelvén”. Szóval rendben leszünk.

img_7775 Az Easy Street Records este is nyitva van (Fotó: Pintér Miklós)

__

Matt Vaughan-interjú a Grungeryn a Pearl Jam koncertről:

Pearl Jam Live at Easy Street – Beszélgetés egy hihetetlen koncertről Matt Vaughan-nel, az Easy Street Records tulajdonosával

Bővebben