A Screaming Trees a Seattle-től 180 kilométerre, dél-keletre található kisvárosból, Ellensburgből indult 1985-ben. Megkerülhetetlen és fontos előfutárai, majd aktív részesei voltak a grunge hullámnak. A Trees soha nem érte el azt a népszerűséget, mint a nagy seattle-i négyes tagjai, de a zenekar jobbnál jobb lemezeivel kitörölhetetlen nyomot hagyott a grunge történetében. A 2000-es feloszlás után csak 2011-ben, 11 éves késéssel jelent meg a formáció utolsó lemeze, az egyik legjobb anyag, ami valaha kikerült Mark Laneganék keze közül. Cikkünk a viharos utolsó éveket és a Last Words: The Final Recordings történetét meséli el.
Screaming Trees – Last Words: The Final Recordings (2011)
Szívás
A karriercsúcsot jelentő, 1992-es Sweet Oblivion után meglehetősen későn, 1996-ban jelent meg a Screaming Trees hatodik albuma, a Dust. A zenei piac kezdett felgyorsulni: az MTV uralt mindent, nekik pedig dalok és klipek kellettek, a rajongók figyelmét csak újabb és újabb felvételek kiadásával lehetett fenntartani. Négy év különösen hosszú időnek számított még akkor is, ha a szünet valójában kényszerszünet volt, ami mögött Mark Lanegan drogokkal vívott háborúja állt. A zenekar időközben a Q Prime-hoz került, ahhoz a menedzsmenthez, ahová többek között a Metallica is tartozott. Az együttes mindenáron előre szeretett volna lépni.
Peter Mensch [Q Prime menedzsment]: A Screaming Trees tagjai annyira kétségbeesetten kerestek menedzsert, hogy szó szerint kezet adtak az első két embernek, akivel találkoztak. Ezek voltunk mi [Peter Mensch és Cliff Burnstein]. Senki sem akarta őket, mert amikor a csúcson voltak, akkor is csak B-kategóriás produkciónak számítottak. De a Screaming Trees készített egy nagyszerű lemezt, az 1992-es Sweet Obliviont.
Utazzunk vissza egy kicsit az időben! A Screaming Trees legénysége – Mark Lanegan énekes, Gary Lee Conner gitáros, Van Conner basszusgitáros és Barrett Martin dobos – teljesen kifacsarva és kiégve érkezett haza az 1993-as Alice in Chains turnéról. Tisztában voltak azzal, hogy a Nearly Lost You (lásd Singles/Facérok filmzene album és Sweet Oblivion lemez) sikere után sürgősen szükségük lesz új dalokra a továbblépéshez, de azokban a hetekben és hónapokban képtelenek voltak a korábbiakhoz hasonló színvonalon alkotni. Megpróbáltak ugyan Don Flemming producerrel pár felvételt készíteni Seattle-ben, de érezték, messze nem olyan jók az új szerzemények, mint amilyennek lenniük kellene. A legnagyobb problémák nem is a zenei részekkel voltak, hanem Mark teljesítményével. A heroinfüggő frontember finoman szólva is képtelen volt úgy énekelni, hogy megfeleljen a zenekar és saját maga elvárásainak.
Mark Lanegan: Mindenki azt akarta, hogy egy olyan lemezt tegyünk le az asztalra, ami kihasználja majd a Sweet Oblivion sikerét. Az időzítés bizonyára jó volt, de a zene nem, és azt gondoltam: „Tudod mit? Ez nem jó. És nem is lesz az – miattam.” Nem voltam benne. Nem tettem bele magam. Megcsináltam, amit kellett, de ennyi. Egyszerűen nem voltam elég erős. A turné után, és mert volt néhány személyes problémám, nem tettem hozzá semmit a dologhoz. Üres voltam. Megpróbáltam, de a végeredmény szörnyű lett.
A menedzsment nem siettette Laneganéket: miután meghallgatták a Mark szenvedős énekével felvett demókat, azt kérték a zenekar tagjaitól, hogy töltődjenek fel, pihenjék ki magukat és írjanak új dalokat. Hosszú ideig nem történt még semmi – Barrett Martin például jobb híján kénytelen volt visszamenni dolgozni az építőiparba – , de a lemez végül elkészült és a kiadó azt várta, hogy kereskedelmi szempontból a Sweet Oblivionnál is sikeresebb legyen. A Dust fogadtatása pozitív volt, de a kiadvány már egy olyan környezetbe érkezett, amely meglehetősen barátságtalanul viselkedett a korábban egekig magasztalt seattle-i bandákkal.
Gary Lee Conner: A dolgok megváltoztak zenei szempontból. A Nirvana nem létezett már, a Pearl Jam sikeres volt, de már nem annyira, mint korábban. Az előadók csak nagyon rövid ideig kaptak figyelmet. Mi lesz a következő nagy dobás? Akkoriban olyan bandák mentek, mint a Prodigy – egy elektro banda vagy mi a franc.
A bunyó, amiben Barrett Martint majdnem agyonütötte egy hűtőszekrény
Az Dust lemezbemutató turnéjára a Screaming Trees kiegészült egy plusz taggal: Josh Homme-t, a stoner legenda Kyuss alapítóját vitték el magukkal ritmusgitárosnak Laneganék. A koncerteken a közönség jól szórakozott, de az öltözőben – főképpen Mark drogproblémái és a Connerek állandó egymásnak feszülése miatt – elképesztő feszültség uralkodott a tagok között. Az egyik ilyen affér után Martin éppen csak megúszott egy csúnyább sérülést és ez kimondva-kimondatlanul a turné végét jelentette.
Történt, hogy a nagyszerűen sikerült clevelandi koncertet követően Van Conner és Gary Lee Conner valami piszlicsáré dolgon összeugrott, Barrett Martin pedig úgy gondolta, hogy lecsillapítja a verekedésre kész testvéreket. Valami olyasmit mondott, hogy „ne már, srácok, ne csináljátok, olyan jó volt ez az este”, meg hogy „Lee, hagyd már abba a nyafogást”. Barrett Martin csak annyit látott, hogy a gitáros lehajol valamiért. A következő pillanatban egy teli sörösüveg csapódott be a falba, közvetlenül Barrett feje mellett. A dobás elementáris erejű volt. Könnyen darabokra törhette volna a dobos arcát.
Gary Lee Conner: Mark folyamatosan pénzt kért kölcsön tőlem. Adtam neki néhány száz dollárt vagy valami hasonló összeget, Barrett és Van pedig valami olyasmit mondott, hogy „nem kellene pénzt adni neki drogokra”. Akkoriban Mark nem csak heroint fogyasztott, hanem cracket és más, hasonló cuccot is. Eljárt a gettókba [anyagot venni], majd azt mesélte, hogy majdnem kinyírták őt, amikor késsel rátámadtak. Nem tudtam Marknak azt mondani, hogy nem adok. Megőrül, neked esik, egyáltalán nem vicces, amikor berág rád. Szóval nagyon ideges lettem [Barrettre és Vanre] és hozzávágtam egy üveget a falhoz. Ember, majdnem eltaláltam vele Barrett fejét! Rettenetesen rosszul érzem magam, amikor eszembe jut, hogy mi történhetett volna.
Van Conner: Mondtunk valamit Lee-nek, amitől teljesen elvesztette az eszét – de már nem emlékszem, hogy mi volt az. Egy üveget dobot Barrett feje felé, aztán felvett egy másikat, hogy azt is hozzávágja, úgyhogy rá kellett vetnünk magunkat, hogy leállítsuk őt.
Van azonnal felugrott a székből és rávetette magát a Gary Lee-re. Barrett szintén felpattant és valahogy a földön éppen közelharcot vívó testvérek közé keveredett. A dulakodás közben egy hűtő ráborult a dobosra, de megúszta, semmilyen sem tört el. A későbbiekben a történet egy sokat mesélt városi legendává vált, amit csak úgy emlegetnek, mint a bunyó, amiben Barrett Martint majdnem agyonütötte egy hűtőszekrény.
A három dulakodó számára nyilvánvalóvá vált, hogy a dolgok nem mehetnek így tovább. Mindenkit fárasztott az örökös harc és a drogok okozta feszültségek. A turné hátralévő állomásain a szerződések adta lehetőségeket betartva, a lehető legrövidebb műsort adták. Semmi más nem lebegett a szemük előtt, mint a túlélés.
Barrett Martin: New Yorkba utaztam, hogy találkozzam Peter Mensch-sel [a zenekar menedzserével] és azt mondtam neki: „Nézd, ha továbbra is ebben a formában koncertezünk, előbb vagy utóbb valami nagyon rossz dolog fog történni. Mark túllövi magát vagy valami még durvább. Itt van a Screaming Trees vége. Így nem szabad turnéznunk.” Egyetértett velem. Úgyhogy leálltunk.
A Screaming Trees – története során immár másodszor – hosszabb pihenőre vonult. A tagok nem hagytak fel a zenéléssel, de figyelmüket inkább a saját projektjeikre fordították. Mark belevetette magát harmadik szólólemezének (Scraps at Midnight, 1998) munkálataiba, Van Conner a VALIS-ra keresztelt, zseniális együttesével volt elfoglalva, míg Barrett Martin a Tuatara nevű instrumentális formációjával készítette el soron következő albumát (Trading with the Enemy, 1998).
Kirúgva
1998-ra a zeneipar hátat fordított a seattle-i bandáknak. A nagykiadók képviselői új kedvencek után kutattak és a nu metal színtéren meg is találták őket. Miközben a Korn éppen a legsikeresebb lemezét adta ki (Follow the Leader; 1998), a Screaming Trees társainak többsége teljesen tönkre vágta magát. Kurt meghalt, a Soundgarden tagjai kiégtek és határozatlan időre felfüggesztették a közös munkát, a Pearl Jamből kiszállt az Eddie Vedder által csak a zenekar megmentőjeként aposztrofált Jack Irons, az Alice in Chains pedig már két éve parkolópályán volt Layne Staley miatt. A többiek mindössze arra bírták rábírni a súlyos drogfüggőként tengődő frontembert, hogy az eredetileg Jerry Cantrell szólóalbumához megírt Get Bor Again és Died című dalokat felénekelje a stúdióban.
A globális méreteket öltő felhajtás a múltba veszett. A grunge már csak minimális életjeleket mutatott, így a kiadóknak nem volt érdemes (értsd: gazdaságilag kifizetődő) többé rájuk helyezni a fókuszt. Ahogy a többiek, úgy a Sony/Epic sem tett másképp: 1998-ban szerződést bontottak a Screaming Trees-zel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a rajongók és az újságírók által is kifejezetten kedvelt Dust nem tudta megközelíteni a négy évvel korábban kiadott Sweet Oblivion sikerét.
Gary Lee Conner: Tudtuk, hogy el kell hagynunk az Epic-et, mert már nem igazán segíttettek minket. Egymillió dollárt fektettek [összesen] belénk. Leültünk tárgyalni, majd kaptunk egy levelet tőlük: „Már nem vagytok az Epic-nél. Tartoztok nekünk egymillió dollárral, de felejtsétek el a dolgot. Minden egyes eladott lemezetek csökkenteni fogja a tartozásotokat, egyébként…” Szóval leléptünk az Epic egymilliójával, ennek ellenére soha nem láttam egyetlen átkozott dolgot sem megvalósulni belőle, kivéve néhány különösen rossz videóklipet és két nagyszerű lemezt. Nagyjából minden [zenekari] dologgal leálltunk 1996-ban. Pár koncertet játszottunk csupán. Mark zuhanórepülésbe váltott, aztán talpra állta, majd újra zuhanni kezdett.
A komoly drogfüggőségben szenvedő énekest végül Courtney Love rángatta ki nyomorúságos állapotából. Őt és Dylan Carlsont, Kurt Cobain szobatársát és jó barátját is rehabra küldte, de nem együtt: elszeparálta őket, hogy még véletlenül se húzzák vissza egymást.
Courtney Love: El kellett küldenem Markot és Dylant rehabra. Ki kellett kalkulálnom – ami egy kicsit gonosz dolog volt tőlem -, hogy melyik az a hely, amely a legtöbb sikerrel kecsegtet, úgyhogy Dylant egy igazi, hardcore intézménybe, a Cri-Helpbe, míg Markot a Los Encinos-ba küldtem. Marké lett a jobb heky.
Mark Lanegan: Eljött az idő, amikor egyszerűen nem volt már más választásom, majdnem egy évet a különböző „szituációkra” fordítottam: fogda, rehab, utógondozás. És már csak annál a puszta ténynél fogva, hogy képtelen voltam a házamból kimenni – és mert nem akartam így tovább élni – a leszokás nem ment nehezen. Vége lett egy évek óta tartó rémálomnak. Mindig reménykedtem benne, hogy le bírok majd állni, de soha nem voltam rá képes. Végül mégis sikerült. Sok mindennel kapcsolatban meg kellett változtatnom a gondolkodásmódomat, néhány harcot pedig fel kellett adnom. Igazán makacs voltam, azt gondoltam, sok dolgot meg tudok változtatni magamon.
Barrett Martin: Eltartott egy ideig, míg Mark kijózanodott és végül tiszta lett. Courtney nyomására elment rehabra, emiatt pedig jár az elismerés [Courntey-nak].
Színtiszta Seattle
A Screaming Trees tagsága két év szünet után, 1998 közepén látta elérkezettnek az időt, hogy új felvételeket készítsen. Lemezszerződés hiányában a munkálatokat saját zsebből finanszírozták. Nem utaztak el New Yorkba, mint a Dust felvételeinél, hanem maradtak a nyugati parton: három helyszínen – elsősorban a Pearl Jam gitáros Stone Gossard Litho nevű stúdiójában és a Jupiter Studiosban, Seattle-ben, valamint Toby Wrightnál (lásd többek között Alice in Chains – Jar of Flies, III és MTV Unplugged) Los Angelesben – rögzítették a dalokat az 1998 tele és 1999 nyara közötti időszakban. Mark tiszta tudott maradni és nagyon jó formába került. Bíztak abban, hogy a dalokkal sikerül majd új kiadót találniuk. Tévedtek.
A Screaming Trees 2000. június 25-én adta utolsó koncertjét a seattle-i EMP Museum (itt található az állandó Nirvana kiállítás, a múzeum nevét időközben MoPOP-ra változtatták) megnyitása alkalmából a Memorial Stadiumban rendezett fesztiválon, húszezer néző előtt. Ahogyan a Dust-turnén, úgy most is kisegítette a zenekart Josh Homme. A buliért 65.000 dollárt kaptak, többet, mint korábban bármikor.
Gary Lee Conner: Mark nem mondta nekünk, hogy ez lesz az utolsó koncertünk. Emlékszem, az öltözőben ücsörögtünk, amikor valaki másnak megemlítette, hogy ez volt az. Senki nem lepődött meg a dolgon, mert az elmúlt két évet azzal töltöttük, hogy kiadót keressünk magunknak. Két demót is készítettünk önmagunk és egyet egy nagy producerrel. Senkit sem érdekeltünk.
A szalagok fiókba kerültek és úgy tűnt, hogy örökre ott is maradnak. Tíz esztendeje hevertek már a Studio Litho alagsorában, amikor Barrett Martin végül úgy döntött, hogy saját kiadóján keresztül mégis megjelenteti az anyagot. A nyers felvételeket egy régi barátra, korábbi Skin Yard-beli kollégájára, Jack Endinóra bízta. A grunge keresztapjaként (lásd Bleach, Screaming Life, stb.) emlegetett producernek egy speciális eljárással először ki kellett sütnie az évtizedes állás miatt teljesen átnedvesedő szalagokat, csak utána láthatott munkához. A masterelést egy másik legendás arc, Chris Hanzsek – a Deep Six válogatás kiadója, sok ezer lemez hangmérnöke – végezte. Egy valódi, sokat látott, autentikus seattle-i csapat állt tehát össze, hogy a rendelkezésre álló hangsávokból egy vállalható végeredményt hozzon ki. Endino és Hanzsek is nagyszerű munkát végzett: amikor a Screaming Trees tagjai meghallgatták kész anyagot, egy emberként Martin mellé álltak. Az ellensburgi Screaming Trees posztumusz albuma egy színtiszta seattle-i grunge lemez lett.
Screaming Trees (b-j): Mark Lanegan, Barrett Martin, Van Conner, Gary Lee Conner (Forrás: spin.com)
Last Words: The Final Recordings
A józan, tiszta Mark Lanegan és a többek között emiatt is felszabadultan játszó hangszeresek pályafutásuk egyik legjobb lemezét készítették el. A Last Words zenei szempontból nem követte a Sweet Oblivion és a Dust által kitaposott utat. A monumentális riffek (lásd Nearly Lost You, Troubled Times, Witness, stb.) helyett a korai lemezek szellősebb gitárjai, hatvanas/hetvenes évekbeli pszichedelikus irányvonalak, valamint The Cult és R.E.M. hatások határozzák meg a lemez hangulatát.
„Soha nem éreztem magamat ennyire üresnek, nem találom a könnyeket, hogy sírni tudjak” – énekli Mark Lanegan mindjárt a nyitó Ash Gray Sunday első verzéjében és ezzel tulajdonképpen az egész lemez alaphangulatát megadja. Valódi Screaming Trees-dal ez, kiváló kezdés az utolsó nekifutáshoz. A már említett R.E.M./The Cult hangulat mellett mintha egy csipetnyi Crowded House is felbukkanna, de mindez csak puszta okoskodás, mert amiről beszélünk az valójában színtiszta Trees. Ahogyan kezdődik, a Door Into Summer Mark korai szólólemezeire is felfért volna, de aztán jön a refrén és Screaming Trees lesz ebből a dalból is. Barrett Martin nagyon sokszínűen, de a megszokottnál valamivel finomabban dobol, emiatt kevésbé húznak a tempók, mint a lemez hasonló felépítésű számainál.
Kiemelkedik viszont a harmadik Revelator, a Last Words Dying Days-e. Itt most Mike McCready nem szólózik – pedig amilyen a hangulata, simán hihetnénk, hogy megint itt van a Pearl Jam gitárosa -, de karakterét és még néhány megoldását tekintve is nagyon hasonló vonalon mozog a két dal. Aztán jön a Crawlspace – Josh Homme vendégszereplésével – és a dal nagyjából mindennél jobb, mint ami 1995 után megjelent Seattle-ben. Maga a cím („Kúszópince”) a pince nélküli házak padlója alatt húzódó térre utal, azt használja metaforaként. (Ha látta valaki a Breaking Badet, Walter White ide dugta a drogeladásból származó pénzeit, amikor nagyon beindult az üzlet.) „A keret elhalványul, a legtöbb időt ott lent töltöm, ott lent, a padló alatt” – zárja a Neil Young/késői Pearl Jam hangulatú dalt Lanegan olyan magától értetődő fájdalommal a hangjában, ami csak az ő sajátja.
Szinte szünet nélkül érkezik a Black Rose Way, tele élettel, reménnyel, az eddigiekhez képest jóval több pozitív gondolattal: „És a sötétség múlik, a szürkület mennyei, ahogy lebontja a sötétséget, mindent látok, ahogy átnézek rajta”. A zongora miatt akár a Mother Love Bone is beugorhatna, de a verze gitárdallamai miatt megint totális Screaming Trees a dal. Nem is érdemes ezen tovább rugózni: a sok-sok egyéni hangzású seattle-i banda között ott a helye Conneréknek, aki pedig tovább lát a külcsínen és a gazdasági mutatókon, nyugodtan átírhatja Peter Mensch (Q Prime) B-kategóriás meghatározását A-ra. A Back Rose Way óriási, bárcsak hallanánk a saját projektjeikben ma is hasonlókat Marktól és a többiektől!
Az akusztikus gitáros, zongorás Reflections és a Tommorow Changes nehéz helyzetben van egy ilyen hármas után, kicsit le is ül a lemez, hogy aztán az újra csak egészen kiváló, óriási gitározásokkal kísért Low Life varázsoljon egyet. Érdekes módon a dal leggyengébb része pont a refrén, a verze és a szólók letaglózóak és ezek el is viszik a dalt a hallhatatlanság irányába. A pattogós, szögelős tempókkal induló Anita Grey a lazább szövege miatt kicsit kilóg, hogy aztán a záró, megint csak kiemelkedően erős (micsoda gitárok!), sokszólamú énekkel kísért, brutál grunge Last Words-nél megint csak eszébe jusson a hallgatónak: nagyon nagy kár, hogy így alakult, nagyobb szükség lenne manapság a Screaming Trees-re, mint valaha!
Összefoglalás
Mark Lanegan ez egész lemezen csúcsformában van, talán az egész életmű legjobb teljesítményét itt nyújtja, de hiba lenne azt hinni, hogy a lemez kizárólag róla szól. Gary Lee Conner olyan jól gitározik, mint talán sohasem, de a ritmusszekció is messze a megszokottak felett teljesít. A Last Words-ön Josh Homme mellett Peter Buck, az R.E.M. gitárosa is vendégeskedett, akusztikus gitárokon és egy 12-húros elektromos gitáron segítette a zenekart. Az akkoriban Seattle-ben élő Buck már az első két Tuatara lemezen (Breaking The Ethers, 1997; Trading with the Enemies, 1998) is kooperált Martinnal, a dobos pedig cserébe az R.E.M. Up című lemezén dobolt. Játéka egyből felismerhető, egészen biztosan kevesebb lett volna nélküle a lemez!
Visszatekintve hihetetlen, hogy az is benne volt a pakliban, hogy a lemez soha nem jelenik meg. A tízből legalább öt dal – Revelator, Crawlspace, Black Rose Way, Low Life, Last Words – felférne egy mindenkori Screaming Trees best of válogatásra, de az az öt lehet, hogy valójában hat, mert a nyitó Ash Grey Sunday-ről sem szabad megfeledkeznünk. Nem tudni, hogy az 1998-as demók mennyire tértek el attól az anyagtól, amit itt hallunk. Valószínűleg a dalok szerkezetét tekintve nem nagyon. Az aktuális zenei trendektől eltekintve is rejtély, hogy miért nem érdekelt ez a dalcsokor egyetlen kiadót sem 1999-ben.
A Last Words: The Final Recordings csodálatos lezárása egy zenekar viszontagságos történetének.
___
Screaming Trees – Last Words: The Final Recordings
Megjelent: 2011. augusztus 2.
Kiadja: Sunyata Productions
Screaming Trees:
Mark Lanegan — ének
Gary Lee Conner — gitár, zongora, billentyűk, vokál
Van Conner — basszusgitár, vokál
Barrett Martin — dob, Hammond, Fender Rhodes, vibrafon, percussion
Közreműködik:
Peter Buck – gitár
Josh Homme – gitár (Crawlspace)
Tracklist
- Ash Gray Sunday
- Door Into Summer
- Revelator
- Crawlspace
- Black Rose Way
- Reflections
- Tomorrow Changes
- Low Life
- Anita Grey
- Last Words
(A lemez borítóját Erin Currier készítette.)
___
Kapcsolódó cikkeink:
Vissza a ’80-as évekbe – Mark Lanegan Band: Somebody’s Knocking (2019)
Hangulatfüggők – Mark Lanegan & Duke Garwood: With Animals (2018)
Fantombomba – Mark Lanegan Band: Phantom Radio (2014)
Akinek még ma is elhiszed a grunge-ot – Mark Lanegan koncert, Prága, Lucerna Bar
Death Trip To Buda – Mark Lanegan koncert, Budapest, A38 Hajó
A fenyvesben – Mark, Kurt és a Where Did You Sleep Last Night?
