Idolok nélkül az élet | Viszlát, Chris!

Share Button

Nagyon sokan megkérdezték, miért nem írtam én is Chris Cornellről egy megemlékezést. A válasz nagyon egyszerű. Képtelen voltam rá. Egy teljes napot végigkönnyeztem a munkahelyemen, nyeldekeltem vissza a sírást, de egyszerűen nem tudtam szavakká formálni a gondolataimat, úgyhogy inkább el is engedtem a dolgot. Katát, a feleségemet, otthon napokig ezzel traktáltam, sokszor képtelen voltam másról beszélni. Gondoltam, itt az ideje leírni, mit érzek, de most sem lennék képes rá, hogy pusztán róla írjak. Nem menne. Még mindig nem akarom/tudom felfogni, hogy nincs többé. Szénégető Richárd, azaz Ric$, a HammerWorld Magazin és a Ric$ & Green blog szerzőjének megemlékezése.

CC_BW_169 Chris Cornell (1964-2017)

Az elmúlt időszakban koncentráltan jönnek a nagy zenészhalálok, sorban, egymás után. Kis túlzással minden héten elmegy egy-egy ikon, egyre inkább növelve az itt hagyott űrt, egyre jobbá és népesebbe téve az Égi Zenekart. Voltak, akiket az ember “csak” szomorúan tudomásul vettünk, voltak, akiket elintéz magában annyival az ember, hogy “engem nem érint”, viszont óhatatlanul voltak és lesznek olyanok, akik bizony túlságosan is fájtak, fájni fognak.

Sosem fogom elfelejteni, amikor egy karácsony utáni reggelen Kata és Ellák, a feleségem és a kisfiam, az ágy végében játszanak, csendben, én felkelek, Kata rám néz és csak ennyit tudott mondani, azt is halkan:

“Az éjjel meghalt Lemmy” – aztán döbbent csend és könnyek.

Hasonló dolgokat éltem át, amikor Fritz elment, vagy Prince-nél, Lugosi Lacinál vagy Bud Spencernél, és még hosszan sorolhatnám, hogy kiknél. Rengeteg zenész és színész halála szinte olyan intenzitással viselt meg, mintha egy-egy közeli hozzátartozómat vesztettem volna el.

Normális dolog ez?

Tisztában vagyok vele, hogy sokak szemében a művészet és a művészek által előállított dolgok nem többek egyszerű termékeknél, így igazán ezt a fájdalmat sem lesznek képesek sosem átérezni, de nem tudok nem könnyes szemmel gondolni olyan emlékekre, amiket ezeknek az embereknek köszönhetek, még ha csak közvetve is. Pontosan tudom, hogy sokan csak megmosolyogják ezt, de azt is tudom, hogy legalább ennyien át is érzik, amit mondok.

Ha nincsenek lemezek, filmek, könyvek, akkor talán most nem írok ide, nem az a Feleségem, aki, sőt, az is könnyen lehet, hogy én magam sem születek meg, mert a szüleim nem is találkoznak, vagy ha igen, nem szeretnek egymásba.

Merész kijelentések?

Természetesen.

Mégis ideje lenne felfogni, hogy bizony minden zene, minden film és könyvek. Ezek nélkül az élet lényegesen másabb lenne. És ha ezt megértjük, akkor azt is, hogy Chris nélkül már sosem lesz ugyanolyan a világ.

Nagyon sokan leírták az utóbbi napokban, mégsem érzem úgy, hogy sikerült volna megfelelő mértékben hangsúlyozni ezt.

Nekem a Temple Of The Dog az a lemez, amit odaadnék bárkinek a kezébe, aki megkérdezi tőlem, mi az a grunge? Az az album Christől zseniális igazán, ahogy a Soundgarden és az Audioslave, vagy a sokat vitatott szólókiadványai is. Vártam az új Soundgardent, egy új szólóanyagot, még az elhibázott időzítésű és okú Audioslave összeborulás okán felsejlő, esetleges új albumot is. Ám ezek már soha nem fognak megjelenni.

Rengeteg dolgot tudnék még írni, de szerintem teljesen felesleges. Aki érti, az ennyiből is érti, aki meg nem, az többől sem fogja. Draveczki-Ury Ádám és Pintér Miki írásai beszélnek kicsit helyettem is majd.

Bassza meg Chris, nem hiszem el, hogy már nem vagy itt nekünk!

Vigyázzunk egymásra, figyeljünk oda a másikra, hiszen látjátok, minden csak pár perc figyelmen múlik. Az egész élet. Nélkülük nehezebb lesz, de egymás nélkül meg nem is lehet.

Figyeljünk oda, hogy lehessen!