Így játsztok ti – Jane’s Addiction-t

Share Button

A Grungery-n rengeteg jobbnál jobb grunge zenét van lehetőségünk megosztani. Voltak azonban olyan zenekarok, amelyek valamivel korábban érkeztek, és az addig betonbiztosnak tűnő zenei standard-ekhez képest, egy teljesen más megközelítést hoztak. Az egyik legnagyobb hatású újító banda a Jane’s Addiction volt. Új sorozatunkban azt mutatjuk be, hogy ezeket a hatásokat hogyan ültették be egészen konkrét dalokba a követők. Fogadjátok szeretettel az ‘Így játsztok ti. Minket.’ ötletadójának posztját. Timár Attila írása.

Jane's Addiction1988 decemberében, MC Hammer, Madonna és a Mötley Crüe aktuális slágerei között megjelent egy klip az MTV-n, amiben négy lepusztult, kettyósnak tűnő figura egy „Cash in now, honey” refrénű számmal hipnotizálni kezdte az újra fogékony zenerajongókat. Három év múlva a zenekar már nem működött, de a hipnózis hatása kitartott az egész következő évtizedben, sőt, bizonyos értelemben még tovább is.

A Jane’s Addiction három egyenrangú zenész (Dave Navarro: hol elszállós, hol szárnyaló gitárjáték; Eric Avery basszer és Stephen Perkins dobos törzsi lüktetésű, izgalmas játéka) és egy sámánszerű, fejhangon éneklő frontember (Perry Farrell) eksztatikus kölcsönhatásából született. Nem törődtek sem a közönség, sem a szakma elvárásaival, sokkoló borítójú és tartalmú lemezeikkel, legendaszámba menő bulijaikkal mintát adtak minden olyan zenésznek, aki kísértést érzett a járatlan út iránt. Legtökéletesebb albumuk a Nothing’s Shocking, de a szám, ami a legtökéletesebben szemlélteti a Jane’s Addiction alternatív rockos varázslatát, az a Ritual de lo Habitual központi darabja, a Three Days: szeretet, szex, drogok és halál, vagyis a teljesség 10 perc 48 másodpercben:


1. Bullet LaVolta: Between the Lines

A Jane’s Addiction feloszlott, mielőtt a nevéhez köthető alternatív hullám – elsősorban a grunge révén – átvette volna az uralmat a mainstreamben. Ez azonban a zenekar nimbuszának csak jót tett, hiszen így nem rombolhatták le saját szobrukat, miközben a 90-es években szinte mindenki rájuk hivatkozott, amikor az alternatív hatásait bizonygatta. Persze, voltak, akik nemcsak szavaik, de zenéjük alapján sem tagadhatták a befolyást.

A bostoni Bullet LaVolta egy tipikus „Almost Famous” alternatív rockbanda volt: sikerült nagykiadóhoz szerződniük, turnézhattak a Corrosion of Conformity-vel vagy a Pronggal, sőt, egyszer még a Nirvana előtt is felléphettek. 1991-es Swandive lemezüket Dave Jerden producelte, de a belinkelt szám nem biztos, hogy csak miatta lett ennyire Jane’s Addiction hangulatú. Az viszont biztos, hogy a Bullet LaVolta nem miatta maradt beváltatlan ígéret.


2. Offspring: Me & My Old Lady

1997-ben az Offspring a világ tetején trónolt, háta mögött minden idők egyik legsikeresebb (és legjobb) pop punk lemezével, a Smash-sel. Semmi okuk nem volt, hogy változtassanak a nyerő formulán, nem is igen tették ezt az Ixnay on the Hombre-n. Azért az album negyedik számánál biztos sokan felvonták a szemöldöküket: az ekkoriban szőke rasztával menőzni próbáló Dexter Holland helyett ugyanis mintha maga Perry Farrell köszönt volna be a She ain’t no Ball & Chain kántálással. Itt ráadásul nem csak az énekdallam, hanem a verzék lüktető, keleties témája is egy ez egyben a Los Angeles-i bandát idézi. A refrénben aztán visszatér a jó öreg dallamos kaliforniai punk, de ezzel együtt Perry-ék simán megérdemeltek volna némi jogdíjat a számért.


3. 2wo: Deep In The Ground

Rob Halford kacskaringós utat járt be az 1990-es években. Amikor 1998 körül hupilila tollboával a nyakában Trent Reznorral kezdett el dolgozni, sok Judas Priest fanatikus vérnyomásától kiakadt a mérő. Ismerek olyan törzsrajongót, aki a John 5-val készített lemezt a megjelenés napja óta a polcán tartja – bontatlanul, az eredeti celofánban gondosan elzárva. Biztos, ami biztos. A 2wo lemeznek ugyan semmi köze nem volt Halford múltjához, de ez a ipari pop-rock annyira azért nem volt katasztrofális, mint ahogyan azt akkoriban sokan gondolták. Halford nem felejtett el teljesen jó dallamokat, refréneket írni, (ld. Stutter Kiss), de valaki azért igazán rászólhatott volna, hogy a Deep In The Ground címen rögzített Perry Farrell trip már sok a jóból.


4. Red Hot Chili Peppers: Warped

A klasszikus Jane’s Addiction színvonalát sem a tagok szólóprodukciói, sem a későbbi reunion utáni albumok nem érték el. Érdekes módon legközelebb a szinthez Dave Navarro jutott, miután a Red Hot Chili úgy gondolta, hogy jó ötlet lenne bevenni a funk rockban nem igazán otthon lévő gitárost. Az 1995-ös One Hot Minute teljesen új utakat tört a Chilinek, és nemcsak Navarro egyedi hangszerkezelése miatt. Az Anthony Kiedis kiújult heroinfüggőségét ecsetelő Warped-ben a gitáros szuperszónikus riffjeit csillagközi elszállós díszítésekkel keveri, de ami még meglepőbb, Kiedis is teljesen alkalmazkodik a hangulathoz, korábban tőle sosem tapasztalt pszichedelikus témákat hoz. A harmónia, no meg a barátság megpecsételéseként Kiedis és Navarro a klip végén még egy röpke csókot is vált, nekünk pedig marad a tanulság: ha valaki Jane’s Addictiont szeretne játszani, ajánlott legalább a gitárost megszerezni hozzá.


A szerzőről

 

Timár Attila

 

Zenei újságíró és sajtós. Eddigi előfordulási helyei: Shockmagazin, DecoyMusic, Uberrock, illetve MegaphooonePR.

 

Kedvenc zenekarok helyett inkább kedvenc lemezeket emelne ki:
Guns n’ Roses: Appetite for Destruction
Queensryche: Operation: Mindcrime
Death Angel: Act III.
Mother Love Bone: Apple
Vain: No Respect
Eighteen Visions: Self-Titled
Fleetwood Mac: Tusk
Alexisonfire: Watch Out!
Shotgun Messiah: Violent New Breed
“Fuck fashion, this is all about passion.”

1 hozzászólás

  1. Stardog

    Hát meg azért a Stone Temple Pilots sem tagadhatja le, hogy nagy hatással volt rájuk. Ennek ellenére még olyan interjút nem olvastam velük, amiben megemlítették volna; mindig csak a classic rock, jazz, motown, nameg Weiland Bowie-mániája a téma.
    Én eddig csak a Been Caught Stealinget ismertem, de az nem fogott meg, mert nem tetszett, hogy olyan élesen szól az énekes hangja. De ahogy most elnézem -és hallgatom a JA számokat, eléggé nyilvánvaló szerintem, hogy ez köszön vissza legerősebben a STP zenéjében, de még a színpadi mozgásukban is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.