A 2016-os nagy összeborulás és kibékülés után már másodszor látogatott el Európába a Live. A pennsylvaniai York városából származó zenekar akár ünnepelhette volna azzal is az évet, hogy az épp huszonöt éves Throwing Copper lemezt az elejétől a végéig eljátsszák, de Ed Kowalczykék inkább egy best of programmal indultak útnak a rajongók visszahódításáért. A legendás amszterdami Paradiso közönsége talán kicsit mást kapott, mint amire számított. Vagy amit megszokott. Helyszíni beszámolónk.
Live, Paradiso 2019 (Fotó: Pintér Miklós)
Paradiso, a hely
Ikonikus. Talán a legjobban ez a jelző illik a Paradisóra [Paradiso = Paradicsom]. Európa egyik legfontosabb koncerthelyszínén olyan zenekarok tették már a tiszteletüket, mint a Rolling Stones, a Pink Floyd, a U2, a Metallica, a Nirvana vagy a Pearl Jam. Keith Richards egyenesen a Stones legjobbjainak nevezte az itteni (fél-akusztikus) fellépéseiket. Az illusztris névsor ellenére nem kell hatalmas arénára gondolni: az Amszterdam belvárosában, a kiülős sörözőktől és kávézóktól hangos Leidspleintől pár lépésre található egykori templom (!) befogadóképessége csupán 1750 fő. A Paradiso még az 1800-as években épült és a „Vrije Gemeente” (Szabad Egyesülés) nevű liberális holland vallási csoport találkozóhelyeként működött 1965-ig. Két évvel később, 1967-ben hippik foglalták el önkényesen azt követelve, hogy az épületet alakítsák át szórakozóhellyé. Az akció sikerrel járt: bár a rendőrség eltávolította a hívatlan vendégeket, 1968-ban Paradiso néven, állami támogatással megnyitotta kapuit, majd hamarosan az európai rockkultúra egyik szimbólumává vált. Persze ehhez az égadta világon semmi köze sincs annak, hogy ez volt az egyik első olyan hely a kontinensen, ahol szabadon lehetett könnyűdrogokat árulni.
Litzbergmusic, az előzenekar
Az előzenekar egy helyi banda, a Litzbergmusic volt. Az előzetes felkészülés alatt túl sok mindent nem tudtam meg róluk. Az mindenesetre meglepő volt, hogy egy olyan formáció játszhat majd a kilencvenes évek közepének egyik legnépszerűbb amerikai csapata előtt, amely mindössze 164 Facebook követőt és 964 YouTube-os videómegtekintést tudott összekalapálni a koncert napjáig. Egy-két kommentelő ki is akadt a szervezők döntésén: mindenhol a Bush vagy a Lighthouse volt a vendég, ők meg ezt kapják? A Litzbergmusic-ot valamiféle könnyed, de nem cukormázas alternatív pop-rock produkcióként lehetne jellemezni, a súly és a megjegyezhető dallamok teljesen hiányoztak a repertoárból. A dobos és a basszusgitáros képzettebb zenésznek tűnt, mint a két gitáros, de ők sem váltották meg a világot. A két gitáros egyike, egy őszes hajú, középkorú fickó énekelt mindenféle karizma nélkül. Szemmel láthatóan ő volt a zenekar vezetője. Nem jött át, hogy mit akar(nak) elmondani, ha egyáltalán akar(nak) bármit is, erőtlennek és totálisan jellegtelenek tűnt(ek). Az előttem álló hölgy például hátrafordult pár dal után és nem kevés iróniával a hangjában azt mondta: „Az énekes szerintem délelőtt még taxizott!”
Az elmúlt hónapokban rengeteg koncerten jártam. Most már kifejezetten fáraszt, hogy középszerűbbnél középszerűbb helyi zenekarok nyitnak a régi nagyoknak (lásd még a pár héttel ezelőtti Candlebox koncertet, de ott írni sem volt kedvem a „vendégművészekről”). Kivétel kevés van – lásd a Stone Temple Pilots turnéját, akik nem bízták a véletlenre és Jeff Angelléket zsákolták be maguknak az útra. Mintha az együttesek elsősorban kényelmi szempontok szerint döntenétek a supportról és teljesen rábíznák magukat a helyi szervezőkre. Pedig egy jó előzenekar igazán sokat tud dobni az összképen. Ha csak az itthoni bulikat nézzük, az Alva a Walking Papers előtt, vagy tegnap a Slowmesh a Black Stone Cherry vendégeként fényévekre volt ezektől a formációktól. A Litzbergmusic sem vett le a lábamról, csodálkoznék, ha hallanék még róluk. A Paradisóban szórványos taps volt a jutalmuk. A holland igencsak udvarias közönség.
Live
A Live legutóbb 2008-ban lépett fel a Paradisóban. Az akkori két koncert vágott anyagát az együttes DVD-n és CD-n is megjelentette: ez volt a Live at the Paradiso, a zenekar első hivatalos koncertkiadványa. A színpadi produkción egyáltalán nem látszik, de akkoriban már egyre több belső probléma ütött fel a fejét a 24 éve együtt zenélő tagok között. A turné során Ed Kowalczyk, a banda frontembere folyamatosan kritizálta Chad Taylort a teljesítménye miatt: a gitáros folyamatosan azon agyalt a technikusokkal, hogy min kellene változtatni, mit lehetne fejleszteni, mivel semmilyen különleges hiba nem hallatszott a koncertekről készült felvételeken. A zenekaron belüli feszültségek szép lassan mindennapossá váltak, a DVD artworkjének elkészültével pedig csak tovább nőttek. Taylor azt mesélte később, hogy szinte megfagyott a vér az ereiben, amikor meglátta a végeredményt: a borítón Ed Kowalczyk előretolva, nagyban és színesben, míg a többiek szinte a háttérben megbújva, fekete-fehérben jelentek meg. Nem volt kétséges: a négyesnek időre és alkotói szabadságra van szüksége, hogy folytatni tudják a közös munkát. A történtek fényében nem meglepő tehát, hogy egy évvel később, 2009-ben a Live bejelentette: kétéves szünetre vonul, hogy a tagok a különböző projektjeire koncentrálhassanak.
A két évből aztán hét lett, amihez nagyban hozzájárult az időközben kirobbanó botrány is: kiderült, hogy Ed Kowalczyk a fellépésekért „énekesi bónuszt” kért a szervezőktől anélkül, hogy a többieknek bármiféle említést is tett volna a dologról. A hét év alatt Ed Kowalczyk két szólólemezt (Alive, 2010; The Flood and The Mercy, 2013) és egy EP-t jelentetett meg (The Garden, 2012). A Live hangszeresei The Gracious Few néven egy szuper jó albumot készítettek 2009-ben Kevin Martinnal (Candlebox) és Sean Hennesyvel (akkoriban szintén Candlebox), majd 2014-ben a seattle-i Chris Shinnel (ex-Unified Theory) a mikrofonnál kiadták az egyetlen Live lemezt, amin nem Ed Kowalczyk énekelt (The Turn, 2014).
Bármennyire is jók voltak ezek az anyagok, a sikerességüket nem lehetett összemérni a korábbi lemezekével. Szinte borítékolható volt, hogy előbb-utóbb megenyhülnek a felek és lépéseket tesznek egymás irányába. A nagy összeborulásra végül 2016 novemberében került sor, a Live azóta újra az eredeti felállásában játszik. Sőt, 2018-ban még egy ötdalos, kiválóan sikerült EP-t is megjelentetett Local 717 címmel. A srácok annyira egymásra találtak, hogy a Turn albumot utólag törölték a Spotifyról és a többi online streaming oldalról is. Mintha csak meg sem történt volna.
Chad Taylor, Ed Kowalczyk, Zak Loy (Fotó: Pintér Miklós)
A hosszú bevezető nem véletlen: a legnagyobb kérdés az volt a koncert előtt, hogy vajon tényleg képes-e egy ilyen mély szakadékot betemetni a tagok gyerekkora óta tartó barátsága, vagy a józan ész (értsd: gazdasági érdekek) kívánta elsősorban az újraegyesülést? Vajon mennyire lesz őszinte az, ami a színpadon zajlik?
Aztán a Live némileg váratlanul belevágott az Over You-ba (mindenki a The Dam At Otter Creeket várta) és a kérdés szinte azonnal a „Hova tűntek Ed magasai?”-ra változott. Mivel a frontember viszonylag gyakran töltött whiskey-t műanyagpoharába a színpad szélén (láttuk, mert legelöl álltunk), ezért valamiféle torokgyulladásban kerestük a hiba forrását, amire köztudott, hogy a whiskey kifejezetten jó hatással van. Ed igen lassan gyógyult, ezért egyre több medicinát kellett magához vennie, ami érthető, de a mellékhatások következményeivel nem számolt. Folyamatosan veszekedett a hangmérnökökkel, valószínűleg nem azt hallotta vissza a fülmonitorjában, amit szeretett volna. Aztán a Lakini’s Juice alatt annyira bepöccent amiatt, hogy a mikrofonállványa elé letett négy kontroll-láda egyikében majdnem elbotlott, hogy mérgében lerugdosta/lelökte a méregdrága hangfalakat a szerelmes szemmel őt bámuló, békésen lötyögő, sztenderd első soros holland háziasszonyok közé. Dőlt róla a víz, mert szó mi szó, iszonyatosan odatette magát a színpadon. Ez a fajta meglepően agresszív viselkedés egyáltalán nem jellemző rá egyébként, de ő is érezte, hogy valami félrement: pár nappal később az Instagramon viccesen posztolt a dologról, a kommentelők egy része pedig még mindig nem értette őt.
Ahelyett, hogy lett volna Pain Lies on the River Side, Operation Spirit vagy Simple Creed, két feldolgozás került a programba: a Losing My Relegion az R.E.M-től egyből harmadik dalként (ki érti ezt?), majd valamivel később a Paint It Black a Rolling Stones-tól. Mindkettő rendben volt, főleg az R.E.M-dal, arról csukott szemmel csak kevesen mondták volna, hogy nem Michael Stipe énekli (nyitott szemmel valamivel többen). A program amúgy egy best of válogatás volt, csupán a Songs From Black Mountainről nem szólalt meg dal. Hiába ünnepli például huszonötödik születésnapját a Throwing Copper, nem került jobban előtérbe, mint egyébként szokott. Az Over You mellett előkerült a Selling The Drama, az Iris, az I Alone, a Shit Towne, és a Lightning Crashes és az abszolút kedvenc White, Discussion is. Utóbbinak igazán nagyot kellett volna ütnie, de ahelyett, hogy feszesebb lett volna – már csak a plusz gitár és dob miatt is -, inkább sűrűbbé és kaotikusabbá vált a kelleténél. A Distance megint csak küzdelem volt a magasakkal, viszont a Dolphin’s Cry működött, a Shit Towne pedig talán mind közül a legjobban szólalt meg.
Chad Gracey (Fotó: Pintér Miklós)
Az alapprogram tizenkettő tétellel nagyon rövidnek tűnt. A ráadás Ed Kowalczyk egy szál gitáros performanszával kezdődött, de sajnos nem varázsolt el, még a Paradisóban sem, ennek pedig rém egyszerű oka van: a Heaven, a lányos apukák himnusza és a Turn My Head is sokkal jobb az eredeti hangszereléssel, mint így, lecsupaszítva. Mostanában mintha reneszánszát élné az ilyesfajta előadásmód, jó is ez, de nem mindig működik, pláne, ha az adott zenész kicsit kevésbé koncentrált. Valami nem volt rendben az biztos, ennyire szétszórtnak még soha nem láttam Kowalczykot. A Run To The Water már teljes zenekarral szólalt meg, ahogyan az Overcome is. Mindkettőt hallottam már jobb verzióban, de amit a teljesen széteső Chad összegitározott utóbbiban, azt már tényleg nehéz volt megállni röhögés nélkül. Valamiféle szólót kezdett el improvizálni, de teljesen más hangnemben, ahogyan a dal szólt. Lehet, hogy nem hallotta jól magát vissza, a hangszer pedig más hangolásban volt? Nem tudom. Ed kétségbeesetten sietett oda hozzá, hogy figyelmeztesse, de a szavak nem hatottak Taylorra, folytatta a rettenetesen hamis nyújtogatást. Amikor végre véget ért a dal, egy emberként lélegzett fel a közönség: mindenki szereti a Live-ot, mindenki kedveli a tagokat egytől-egyig, talán pont emiatt vált mindenki számára rettenetesen kínossá ez a pár perc.
Chad Taylor (Fotó: Pintér Miklós)
Ahogyan várni lehetett, a Lightning Crashes zárta az estét, Ed hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy lemegy a közönségbe, és onnan énekli a dalt. Igen ám, de az ajtó, amin ki akart menni a közönségbe zárva volt. Egy kicsit rángatták kívülről, belülről, de semmi. A mikrofon közben elhallgatott, a zenészek játszottak tovább, a frontember visszafutott a színpadra (a mikrofon újra megszólalt), majd megpróbálkozott a rendezői jobbon is. Itt már sikerrel járt: óriási örömet okozva a közönség szerencsésebb tagjainak, egészen a terem hátsó részéig sétált közöttük. Az emberek az ég felé tartották a karjukat, mintha valami istentiszteleten lennének. A dalnak közben vége lett, és míg Kowalczyk a közönségből próbált visszajutni, addig a többiek mindenféle meghajlás vagy búcsú nélkül elhagyták a színpadot. A villanyokat feloltották, majd azon nyomban felcsendült egy Foo Fighters-dal a hangfalakból. Ed nagy nehezen visszaért a színpadhoz, hogy egyenként visszacibálja a tagokat a deszkákra. Chad Taylor elkezdett hajlongani a turnégitáros Zak Loy előtt („nem vagyok rád méltó”), Patrick Dahlheimer basszusgitáros pedig sötét napszemüvegében és kalapjában balerinaként pörgött be a többiekhez. Mondom, tiszta káosz volt az egész. Anarchia a Paradicsomban. A közös meghajlás végül összejött, ami az estén történtekre fényében igazi bravúrnak tűnik.
Clint Simmons, Chad Taylor, Chad Gracey, Ed Kowalczyk, Patrick Dahlheimer, Zak Loy (Fotó: Pintér Miklós)
Összegzés
A Live-ot látni a Paradisóban jelentőségét tekintve valami olyasmi, mint a Pearl Jamet a Showboxban vagy még inkább a megboldogult Mad Seasont a Moore-ban annak idején. A yorki négyes az egyik legnagyobb kedvencem, ezért férfiasan bevallom, nagyon nehéz volt megírni ezt a koncertbeszámolót. De hazudni kár lenne: ennél nagyobb balfaszkodást még életemben nem láttam, a Korn valamikori botrányos szigetes fellépését is ideértve. Nem tudom, hogy mi állhatott a háttérben, talán túl sok alkohol folyt a színfalak mögött, talán a kimerültség (a zenekar minden nap fellépett valahol az elmúlt napokban) okozta a dekoncentráltságot, de ez messze a leghaloványabb Live koncert volt, amin valaha részt vettem. Kár érte, mert egész évben ezt a bulit vártam a legjobban.
A turnén szereplő gitáros, a zseniális Zak Loy csatasorba állítását viszont nagyon jó ötletnek tartom: korábban Ed szólóturnéját vitte a hátán, egyértelműen ő a legjobb zenész közöttük, ráadásul fiatal és iszonyú jól néz ki a színpadon. A kiegészítő ütőhangszeres, Clint Simmons is kiváló muzsikus, viszont az ő játéka semmilyen pluszt nem adott, nem is adhatott hozzá az összképhez. Tény, hogy Chad Gracey, a korszak egyik legklasszabb dobosa uras pocakot eresztett, mégsem találtam semmilyen racionális indokot arra, hogy bárkinek is ki kellene őt segítenie a koncerteken.
És hogy mennyire volt őszinte a színpadon látott sok-sok összeborulás? Még mindig nem tudom eldönteni. De nagyon bízom benne, hogy igazak voltak azok is. Bárhogy is történt, a Live-val kapcsolatos viszonya senkinek sem változott meg az estét követően. A jelenlévők örültek, hogy (újra)láthatták az eredeti felállást, még ebben a formában is. A rajongók ugyanúgy rommá fogják ezután is hallgatni a diszkográfiát, mint eddig, és biztosan alig várják a legközelebbi találkozást Ed Kowalczykékkal.
Ahogyan én is.
___
Live European Tour 2019
Időpont: 2019. július 2. kedd
Helyszín: Paradiso, Amszterdam
Live:
Ed Kowalczyk – ének, gitár
Chad Taylor – gitár
Patrick Dahlheimer – basszusgitár
Chad Gracey – dob
Közreműködött:
Zak Loy – gitár, mandolin
Clint Simmons – percussion
Setlist:
- All Over You
- Selling the Drama
- Losing My Religion (R.E.M. cover)
- The Distance
- Shit Towne
- Iris
- They Stood Up for Love
- The Dolphin’s Cry
- Paint It Black (The Rolling Stones cover)
- Lakini’s Juice
- I Alone
- White, Discussion
- Heaven
- Turn My Head
- Run to the Water
- Overcome
- Lightning Crashes
