SEATTLE | 18/10/2019 | 00:38

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Kövi Lóránt: A zene az én túlélőkészletem

Szerző:

Az Alva egy új zenekar, bár nem annyira új arcokkal. A Flopból ismert Siklósi Richárd basszer és Kövi Lóránt énekes Szabó Attila gitárossal (Caught The Flow, Superunknowns) 2017 vége felé alapította meg a csapatot, hogy metalosabb muzsikát játsszanak, mint korábban. Az ötszámos bemutatkozó EP-n hallható zenében épp úgy lesz doom, mint stoner, klasszikus heavy metal, de grunge is. Uzseka Norbert az egyik zenekari próba után beszélgetett a csapattal.

Kövi Lóránt (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)

„Tetszett Thomas Alva Edison középső neve”

Adja magát a kérdés, hogy miért?

Richárd: Lóri barátommal mi ugye a Flopban és a Pear Jamben nyomjuk már hosszú évek óta. Az volt a terv, hogy lassan deresedő halántékkal olyan feltételeket akarok az életemben teremteni, hogy csinálhassak egy igazán jó, ütős bandát. Utolsó dobásként. Lórit hívtam tehát fel először, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy nem Flopot, hanem valami egész mást, valami ütősebbet. Valami metálosabbat, doomosabbat, mint eddig. Aztán a Flop meghívást kapott a Chris Cornell Emlékestre, rögtön el is kezdtünk rá próbálni. Volt rá pár hetünk, hogy begyakoroljuk a Temple Of The Dog dalokat. Ott találkoztunk hosszú évek után Attival, aki szintén részt vett ezen a rendezvényen. Láttam, hogy gitározik ez a csávó, és fél óráig keresgéltem utána az állkapcsomat. Koncert után, még elég ásványvízmámoros fejjel, mosolygósan beszélgetni kezdtünk. A régi zenekarával, a Soundshine-nal többször is volt közös koncertje a Flopnak, azóta ismertük egymást. És most nyomban megbeszéltük, hogy akkor nézünk valamit együtt.

Lóri: A nagy egymásra találás ott volt, de Attival évek óta kerülgettük egymást, hogy majd egyszer kellene valami közöset csinálni. Koncertek után iszogattunk, elszívtuk egymás cigijét és fogadkoztunk. (nevet) Eleinte csak Richárd és Attila kezdtek el dolgozni, majd ideiglenesen csatlakozott egy dobos is a próbákhoz.

Attila: Régi nagy álmom volt Lórival együtt zenélni. Amikor még a Soundshine-ban játszottam, az egyik kedvenc magyar zenekarom volt a Flop, és amikor megláttam élőben, azt mondtam, hogy ezzel a csávóval én valamikor valahol szeretnék zenélni. Aztán a Cornell emlékestkor már a Caught The Flow is több sebből vérzett, én is kerestem, hogy hova tovább, merre, és sajnos ezt a zenét nem lehet abbahagyni, aljasabb, mint a heroin, bár még sose heroinoztam, de ez is csak a pénzt viszi. (nevet)

R: Úgy szoktunk próbálni, hogy van rá egy egész napunk…

Hogy van nektek erre egy egész napotok? Ránézésre felnőtt férfiak vagytok, biztos dolgoztok, meg minden…

R: Én direkt így választottam állást.

L: Nekem ez egy nap szabi. Felülök a vonatra hajnalban, és jövök.

A: Megoldjuk, megbeszéljük a munkahelyen, csúsztatunk, cserélünk.

R: Heti szervezés, hogy hogyan tudjuk megoldani, de az akarat és a szándék megvan.

L: Nekem nagyon nehezen ment azért, tavaly tavasszal csak a többiek dolgoztak sokat a dalokon. Felvették a próbaanyagot, én meg otthon ráénekeltem és küldtem vissza a srácoknak.

Hogy került a csapatba az új dobos, mit kell tudni róla, milyen vele zenélni?

L: Kertész Laci általad került a zenekarba, hiszen elsők között kérdezett meg Ricsi, hogy nem tudnál e valakit ajánlani, és te ösztönösen őt mondtad, de megkínáltuk Menyhárth Balázst is az Alone In The Moonból. Ezúton is örök hála, mert egy nagyszerű taggal gazdagodtunk, emberileg és zeneileg egyaránt. Fantasztikus, ahogy magáévá teszi a számokat és próbáról-próbára formálja azt a saját képére. Minden számhoz hozzátette az egyéniségét, lényegesen jobbak lettek általa. Nem véletlenül csúsztatjuk az EP megjelenését, szeretnénk a dobsávokat vele rögzíteni. A legkellemesebb mellékterméke a dolognak pedig az, hogy megismerhettem a zenekarát (Room Of The Mad Robots), ami azóta a lejátszási listám élén van!

A zenekar neve honnan jött?

A: Tetszett Thomas Alva Edison középső neve. Egy rock zenekar mindig tombol, rombol, mindent szétszed. Viszont a dalírás, a stúdiózás építő dolog, és akkor legyen már olyan valakiről elnevezve a zenekar, aki valamit létrehozott. A Tesla ugye már foglalt volt. Meg ami a zenekarnév választásnál nagyon fontos, hogy szóljon jól, kiejthető legyen, könnyen megjegyezhető legyen. És ez még az ábécében is elöl van.

Az megvolt, hogy milyen zenét akartok?

A: Ami belőlünk jön.

R: Atti olyan, mint egy wurlitzer. Tíz percig nem szólsz hozzá, az alatt ő ír két témát. És ami nagyon jó, hogy elképesztően működik a közös kreativitás. Hoz egy témát, rögtön elkezdünk játszani, és nyomban kiderül, hogy működik-e. Ontja a témákat, és ha valamelyik beakad, akkor konkrétan egy nap alatt meg tudunk írni belőle egy dalt.

Mindenesetre a zene nem olyan, mint a Flop.

R: És nem is Caught The Flow, pedig Atti hozza a témákat. Mindig van egy nagyon konkrét elképzelése, de ő ezt mindig leteszi, és így mindannyian úgy tudunk hozzányúlni, hogy végeredményben az egész átalakul, és mindenki hozzáteszi a sajátját. És mindent meg lehet beszélni. Ez, ami nagyon jó, hogy ennyire jól tudunk együtt dolgozni meg inspirálni egymást. Na meg az egók kérdése. Tudod, van valami a fejedben, akarod vinni, csinálni, és van, amikor ez ütközik a többiek akaratával. És most már azért 40 fölött az ember tudja, hogy lehet ám harcolni mindenkivel mindenért, csak akkor hamar egyedül maradsz. Javarészt félreértések meg túlagyalások vannak.

Kövi Lóránt (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)

„Kifejezetten örömteli, hogy az ütős szekció metal vonalról jön”

Akkor hát készül egy ötszámos EP.

L: Most, hogy végleges dobosunk van, újrakezdtünk mindent. Mi egyedüliként, két demó felvétellel vagyunk jelen a Deep Seven mellékleten. Az EP-t Garcia Szabival kezdtük felvenni, de időközben olyan akadályokat gördített elénk a sors, amikkel szerencsés esetben csak filmeken találkozik az ember. Valahogy az egész formáció széllel szemben született, olyan mintha mindenki és minden ellenünk dolgozna. Személyes problémák, családi gondok, dobos csere, 20 éve használt próbateremből való kipenderítés és még sorolhatnám. De a legnagyobb szelet a határidő fújta, legalább is, ami ezt a két felvételt illeti. Az EP-n nagyon más lesz, mind hangzásban, mind energiában, a címe egyébként Out of This Madness.  Valójában már a hetedik-nyolcadik Atti-téma is kezd testet ölteni, de ezek majd egy nagylemezre fognak felkerülni terveink szerint. Addig párszor megkoncerteztetjük őket, hogy jól kiforrjanak.

És Lóri, ez a zene te vagy?

L: Számomra újdonság, hogy teljesen szabad kezet kaptam, és még tipródom ezen-azon. Még össze kell nézni a harmóniákat pár dalban. Egyébként abszolút. Már amikor az első két próbatermi felvételt átküldte Richárd, akkor is azt éreztem, hogy ez az a zene lesz, amiről beszéltünk.

R: Fura volt, mert Lórinak nagyon nehezen ment. Az elején hozott témák, dallamok nem voltak az igaziak. Kellett neki idő, hogy levetkőzze a korábbi sémákat, hogy előkerüljön az ő saját valója, amit eddig nem tudott úgy megmutatni, ahogy szeretett volna. Volt is mélypont, de el is múlt.

A: Hogy őszintén az legyen az anyagon, amilyen Lóri. Ha ő azt mondta volna, hogy gyerekek, jó ez a dal meg döngöl, de én ezt nem akarom csinálni, vagy nem ilyet szeretnék csinálni, akkor más irányba indultunk volna. De van valami olyan közös nevező, amiben passzolunk egymáshoz, és marha nagy szerencse, hogy az első paraszt riffre azt mondta, hogy ez az, erre vártam.

Meséljetek a szövegekről!

L: Ahogy jöttek a zenék, eldöntöttük, hogy angol szövegek lesznek. Érdekes, hogy próbáltam előre dolgozni és nem ment. Próbákon kamu angollal kialakítottam az énektémákat, és mikor ez összeállt, megvolt a kész szám, az adott hangulat, pillanatok alatt meglettek a szövegek is. Általában hajnali 6:00 és 10:00 között a vonaton zötyögve az egész napos próbára. És ha már ellenszél, itt először tudok arról beszélni, hogy van, aki velünk van. (nevet) A kész szövegeket Mihály Gergőnek (Angertea) küldöm el, aki átnézi kijavítja, esetleg megold benne dolgokat. Erőn felül segít, mivel az Angertea akkor épp szintén stúdiózott, a nemrég megjelent Sidetrack (an acoustic act to eradicate torture) anyaggal, plusz, ha jól emlékszem érettségiztetett, esküvőre készül… szóval én még kb. ráakasztottam egy viharlámpát a bal heréjére. (nevet) Egy hatalmas köszönet innen is kijár neki! Az Alvában egyébként szabad kezet kaptam. Atti általában elmondja, milyen gondolatai, érzései kapcsolódnak az adott alaphoz. Ezt vagy meg tudom oldani, vagy nem, de eddig nem nagyon lőttünk mellé, a zene és a szöveg szimbiózisban vannak. A zeneírásba nem különösebben folyok bele, Atti témáját a muzsikusok kidolgozzák, az énektémát megcsinálom, legfeljebb csak nüansznyi kéréseim, javaslataim vannak az ének miatt.

És a Deep Seven válogatáson lévő dalokról mit lehet tudni?

L: A The Lie Is Me egy hazugságspirálba gabalyodó fasziról szól, aki nem tud szabadulni ebből a helyzetből. Csak akkor nem hazudik, ha nem hagyja el a szobáját.

A: Sophie-t eredetileg egy férfi-férfi barátság inspirálta. Aztán ezt a koncepciót egy másik dal kapta meg az EP-n. Így ebből egy szerelmes tematikájú szám lett, amolyan beteljesedett szerelemé, de azért a végén mindenki meghal, hogy ne örüljünk annyira. Az Alva számok nem vidámak. (nevet) Vagy én nem vagyok vidám alkat. Mindkét szám a készülő EP része. Garcia Szabi hangmérnök és Atti épp olyan élethelyzetben voltak, amit senkinek sem kívánok, ezért azt, hogy meg tud itt jelenni, kisebbfajta csodának nevezném. Mindketten erő felett teljesítettek. Fizikai kínok között rakták össze a demót. Az, hogy jelen tudunk lenni, kettőjük érdeme.

Úgy rémlik, a Flopban nem igen írtál szövegeket, kivéve talán a Saras kezeddelt, ami irgalmatlan jó lett.

L: Az az én „apa-himnuszom”, ahogy Eddie Vedderé a Release. Apámról és rólam szól. Szeretem. Az első saját szövegem volt. A Flopban a Torso egy részét készen kaptam énekileg és szövegileg egyaránt. De a saját énektémáimra is Töce írt szöveget, kivéve a sarast.

És mik a tervek az Alvával?

A: A világhír… (nevet) Jelen pillanatban megvalósíthatatlan álomnak érzem én ezt. Szerintem hazudik, aki hangszert vesz a kezébe és azt mondja, hogy nem szeretnék 40-50 ezer ember előtt játszani. Dehogynem! De nem hülye gyerek módjára kergetjük az álmainkat, azért a realitás talaján próbálunk maradni.

R: Azon azért picit tovább lépve, mert kell azért némi ambíció. Ha nem megyünk oda, nem tesszük oda magunkat, akkor nem derül ki soha, hogy lehet-e ebből valami.

A: Ez egyfajta belső igény, indíttatás, hogy jó legyen, hogy jól csináld.

R: Sokan a munka szó definícióját nem értik. Úgy vélik, a munka valami szükséges szar. Nem, a munka nagyon jó dolog. Tök jó dolgozni olyan dolgon, aminek van értelme, és az ember élvezi, és látja, hogy, ha apránként is, de a befektetett munkának van eredménye, valami épül, szépül, mozdul valamerre. Ha van egy irány, az tök jó dolog. Én ezt szeretem ebben a zenekarban is. Kurva rövid az élet ahhoz, hogy az ember szar munkahelyen töltse el, vagy szar kapcsolatban, vagy szar emberek közt. Nem éri meg. Nem érdekel, ki mit gondol. Hetvenévesen, ha elélek addig, nem akarom azt mondani, hogy csak egy meccs volt, ahol négy touchdownom volt, mint Al Bundynak. Fussak ki többször a pályára, aztán meglátjuk, az meddig visz.

A: Meg imádjuk a zenét hallgatni meg csinálni.

R: Már amennyire halljuk, mert iszonyú hangosan próbálunk, úgyhogy már alig hallunk. De ettől érzed, hogy élsz.

L: Szóval most az a  legfontosabb, hogy Lacival frankón összecsiszolódjunk, rendbe rakjuk-befejezzük az EP-t, aztán gőzerővel melózni a nagylemez anyagán és sokat koncertezni. Határ a csillagos ég!

Mire lehet majd a koncerteken számítani?

L: Gyakorlatilag van egy kész koncertműsorunk, ami jelenleg hat darab saját számból és egy kis meglepetésből áll. A műsor kötve van, tehát egy levegővel toljuk, ami nem egyszerű. A The Lie Is Me például egy hétperces szám. Ahhoz képest, amit ezen a mellékleten hallasz, élőben egy súlyos három perces intró van előtte, brutális bőgőfutammal, kengya dobbal és Atti-virgával. Meg persze némi énekkel. Szóval mi nem stúdiózenészek vagyunk, azt, amit itt hallasz, szorozd meg százzal, és megkapod az Alvát élőben. El fogunk fenekelni mindenkit, főleg most, hogy végleges dobosunk van. Kifejezetten örömteli, hogy az ütős szekció metal vonalról jön. Amióta velünk van, elmondhatjuk, hogy a zenekar létezik.

Kövi Lóránt (Fotó: Bobál Kati, bobal photography)

„Aztán 14 éves koromban jöttek a ’90-es évek és szíven lőttek ezzel a grunge-feelinggel”

Lóri, hogy lettél énekes? Mikor kezdtél el énekelni?

L: Kiskoromtól kezdve fogva tart a zene, bár az általános iskolai énekórákról nincsenek jó emlékeim. A tanárnőnek volt egy pár dobverője, azzal osztogatta a nem gyenge tenyereseket. Ma már biztos, hogy kirúgnák ezért. A zenekarban való éneklés középiskola vége felé kezdődött Nyíregyházán. Ha jól emlékszem, szalagavatóra készültünk egy műsorral, amiből végül zenekar lett „Vízió” néven. Szuper volt, egy osztálytársunk családjának nyaralójában próbáltunk… józanok maradni. (nevet) A komolyabb megmérettetés a Floppal kezdődött, ahová vokálozni vettek be. Akkor Dömötör Balázs volt a zenekar énekese, aki most a Dying Wish-t erősíti. Csodálatos hangja van, nem is értettem, hogy kerülök a képbe. Amikor elment a zenekarból, sorra jöttek az énekes jelöltek, én meg kint ültem a folyosón… fasza érzés volt mondhatom… Aztán egy próbán eljátszottuk a Pearl Jam féle Release-t, és csend lett… (nevet) Utána még vagy hatszor eltoltuk egymás után, és együtt örültünk, hogy van énekese a zenekarnak.

Kik hatottak rád?

L: Zeneileg az indulásnál a legmeghatározóbb a bátyám volt, na nem mint zenész, bár kiválóan klarinétozott. Ő hat évvel idősebb tőlem, és a ’80-as években nagy metal arc volt. Hosszú haj, csíkos gatya meg minden. Felnéztem rá meg a haverjaira. Azt hallgattam, amit ő hallgatott, nem is lehetett ez másképp. Aztán elszakadtunk a korkülönbség és az iskolák miatt. Gyakorlatilag Scorpionson, Manowaron, Running Wildon, Anthraxen és az összes ’80-as években csúcson lévő metal zenén szocializálódtam. Aztán 14 éves koromban jöttek a ’90-es évek és szíven lőttek ezzel a grunge-feelinggel. Végem volt teljesen, ahogy rajtam kívül még pár millió embertársamnak.

Milyen zenekarokban fordultál meg korábban?

L: A Flop mellett a Madrassban töltöttem néhány szívemnek kedves évet. Ők most is aktívak, népzenei alapokon nyugvó rockzenét csinálnak, az első lemezük felvételein én énekelek másodmagammal. Koncerteztem az indie-noise rockban utazó Sammy Sosa-val az indulásuk idején, illetve volt-van a Flop mellékágaként létrejött tribute projekt, amivel régebben Alice in Chains és Pearl Jam esteket csináltunk, csinálunk. Az Alice in Chains sajnos elmaradt, pedig azt nagyon szerettem. Mi (én) ráadásul az ösztön Layne-féle Chainst hoztuk, nem a precíz vokálosat, habár Dömével nagy sikerű „szépen éneklős” koncerteket is csináltunk.

Az Alvában Richárd hozza a doom vonalat, ugye az egyik hangszerét a legendás svéd doom metal zenekar, a Candlemass basszusgitárosától, Leif Edlingtől vette. Neked mennyire fekszik ez a metálosabb vonal?

L: Nagyon. Nekem a Flop, illetve a Madrass zeneileg mindig is puha volt, bár ez élőben a színpadon azért nem látszott, legalábbis rajtam biztosan nem. Ricsi fenemód büszke arra a gitárra, de azért néha elővehetné a többi gyöngyszemet is. (nevet)

Lehet beszélni arról, hogy mi van a Floppal?

L: Én felraktam ezt a dolgot az „akikre büszkék vagyunk” tablóra. Onnan fog rám visszamosolyogni az idők végezetéig. Sokkal többre volt hivatott, mint amennyit elért. De önmagunk ellenségei voltunk, sok adódó lehetőséggel nem tudtunk élni, Adamis Annástól, Sonystól… sorolhatnám. Nem lesz többet.

Egy ideje már az Őrségben élsz. Hogy kerültél oda, és milyen ott az élet? Változtatott mindez bármit azon, ahogy énekelsz, ahogy a világot látod?

L: Nehéz. Bejártunk ungot-berket az országban, hogy hol telepedjünk le. De tényleg. Záhonytól az Őrségig hosszú volt a keresgélés. Végül itt kötöttünk ki. Nekem tér kell és az itt van, bár nagyon sok lemondással jár az országnak ezen a részén élni. Itt nincsenek kerítések, szomszédok se nagyon, viszont mindentől messze van. Az énekléshez nincs köze, de a világlátásra hatással van. Itt élni életforma.

Volt múlt évben egy autóbaleseted. Mi történt?

L: Éppen stúdiózásból jöttem haza. Körmendig vonattal, onnan kocsival. Alighogy elhagytam a várost, egy autó a szembe jövő sávból átcsapódott az enyémbe és eltalált. Hihetetlen, hogy mindketten túléltük, de lelkileg még nem vagyok túl rajta sajnos.

Aztán decemberben a Superunknowns-zal közös tribute esten csúful lefejelted az Ellátóház színpadát. Az hogy történt, és mennyi időbe telt mindezekből felépülnöd?

L: Marci azt hazudta, hogy 70 kg, de ez nyilván nem igaz, mert annyit felemelek. (nevet) Nem sikerült, és az egyik kontroll láda állított meg a Hunger Strike alatt. Hajnalban besétáltam egy mentőállomásra. Kitakarították a sebet és beküldtek a baleseti sebészetre, hogy varrják össze. Meglepően alapos és kedves volt mindenki, bár az okáról mindenkinek kamuztam. Még kétszer kellett visszamennem kötözésre… Nagyjából három hét volt a teljes regenerálódás. Volt pár hasonló eset az elmúlt 20 évben.

Amúgy nekem mindig úgy tűnt, hogy egy végtelenül szerény, barátságos, visszahúzódó figura vagy, aki viszont a színpadon totál belefeledkezik a zenébe, és nem sajnálja magát. Hogy van ez, miért van ez szerinted?

L: Ezt jól látod. Van ez a „más állapot”, de az, amit nem valamilyen szer segítségével érsz el, hanem a zenével. Na, ez az én túlélőkészletem. Van, aki pszichológushoz jár, én erre áldozok. Ha szerencséd van és egy koncerten megvan ez a flash, az hetekre rendbe tudja rakni a lelkedet. Többször voltak sztorizások, hogy emlékszel, amikor itt vagy ott léptünk fel mi történt? Én meg azt mondtam, hogy te hülye vagy, én abban a városban még nem is voltam. Szóval általában nem emlékszem arra, hogy mi történt a színpadon, vagy előtte. Például az ellátóházas koncerten történt adok-kapokot sem vettem észre, Ricsi állította le a zenekart. Persze ehhez olyan közönség kell, mint a hazai grunge-szerelmes koncertre járók, innen is csókolom mindnyájukat. Szóval nem mondom, rakott már be a zenekar a mikrobusz hátuljába a hangszerekhez hazafelé a minősíthetetlen állapotom miatt, de nem ez a jellemző. (nevet)

A Pear Jammel ugye Pearl Jam számokat játszotok. Mi ebben számodra a legjobb, miért jó ezt csinálni? És szerinted ha Vedderék látnának titeket, mit gondolnának?

L: Az attól függ, hogy az öreg hány üveg bor után lát minket. (nevet) Először egyszerűen csak jól esett a kedvenc zenéimet játszani. Aztán ez hozzájárult az ember fejlődéséhez. Az pedig, hogy ennek van egy masszív, szerető és értő hazai közönsége, a legnagyobb öröm. Amióta a Pearl Jam hangzása és Vedder énekstílusa megváltozott, jó pár szerzeményüket elő mernénk adni a jelenlétükben félsz nélkül. (nevet)

__

(Az interjú rövidített változata a májusi HammerWorld Magazinban megjelent Grungery mellékletben olvasható.)

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Interjú

A LAP TETEJÉRE