Kurt Cobain egy divatos póló lett napjainkra | Beszélgetés Gábor Andrissal, az Ozone Mama gitárosával

Share Button

A grunge és én címmel egy új sorozatot indítunk, melyben hazai zenészekkel beszélgetünk a Seattle-i rockzenéhez való viszonyukról és a grunge hatásaikról. A Grungery első vendége Gábor Andris, az Ozone Mama gitárosa, aki az interjú alatt annyi érdekes történetet osztott meg velünk, hogy azzal akár több blognyi anyagot is megtölthettük volna.

Andris_Akusztik_foprobaGábor Andris, az Ozone Mama gitárosa (fotó: Barta Imre)

A bécsi Monster Magnet koncert előtt, teljesen véletlenül botlottunk egymásba a hosszan kígyózó ruhatári soron való átjutás közben, majd a buli után hatalmasat beszélgettünk közös kedvenceinkről, a Screaming Trees-ről, meg a Monster Magnet-ról. Mivel Andris folyamatosan új zenei impulzusok után kutat, ezért hihetetlen lexikális tudás birtokában van a legnagyobb rock zenekaroktól kezdve, az igazi underground kedvenceken át, a teljesen ismeretlen bandákig. A grunge pedig nagyon fontos helyet foglal el zenei ízlésének alakulásában.

A ’90-es évek elején vagyunk. Az rockzene nincs jó állapotban, bár a Metallica és főleg a Guns n’ Roses elképesztő sikerek kapujában áll az MTV-nek (is) köszönhetően. Aztán egyszer csak – számunkra teljesen váratlanul – történik valami a rockzenével Észak-Nyugat Amerika legfelső zugában. Hogyan jelent meg az életedben Andris a Seattle-i irányzat, amit nem sokkal később már grunge-ként kezdtek el emlegetni világszerte?

A grunge kifejezést én is csak később ismertem meg. A kései ’60-as és a korai ’70-es évek zenéin nőttem fel, főleg az Allman Brothers-t, Hendrix-et, Led Zeppelin-t és a Stones-t hallgattam akkoriban. Aztán bejött a Blind Melon, a The Black Crowes, majd a Tesla és a Quireboys is. Ami nekem a grunge-hoz köthető, és valóban meghatározó élmény, az igazából három lemez megjelenése volt, még gimnazista koromban. Akkoriban jött ki ugyanis a Pearl Jam Ten-je, az Alice In Chains Facelift-je, majd később a Dirt is. Egyébként nem tartom magam fanatikus grunge rajongónak, mivel rengeteg más zenét is szeretek.

Emlékszel az első találkozásra vagy valami konkrét benyomásra, ami után azt mondtad, hogy ’na, ez egészen jó, ebben jobban el kellene merülnöm’?

Az MTV-n láttam először a Soundgarden Jesus Christ Pose című videóját a 90-es évek elején. Abszolút nem hasonlított a Pearl Jam-hez, mert egy metalosabb riff-re épült. Annyira tetszett, hogy a Badmotorfinger albumot azonnal meg is szereztem. A Pearl Jam-et viszont a Ten után nem követtem egy ideig. A Vitalogy például már nem is tetszett annyira.

Mi volt vele a baj szerinted?

Úgy éreztem, hogy nincs eléggé klasszikus rock íze a dolognak. A Pearl Jam korai lemezein ott volt a Neil Young hatás. Azt hiszem, hogy az hiányzott leginkább nekem.

Mit szóltál a hirtelen jött punk dolgokhoz?

Az egyáltalán nem zavart sőt, talán egy kicsit még ’puha’ is volt nekem az az album. A Yield, meg a Riot Act viszont már tetszett, de a köztes időszak annyira nem. Az Alice in Chains-től a háromlábú kutyás album szintén nem jött át annyira, de az első kettőt és a Jar Of Flies-t a mai napig hallgatom.

Hogy tetszett mondjuk a Stone Temple Pilots?

Akkoriban az MTV-n állandóan a Sex Type Thing szólt. Érdekes módon nekem inkább akkor kezdett el tetszeni az STP, amikor kijött a harmadik album, a Tiny Music. Na, az egy formabontó lemez volt, rövidebb, zajosabb, amolyan garázs-rock számokkal. Nagyjából ezek voltak azok a grunge lemezek, amelyek nálam betaláltak. Viszont volt egy nagyon izgalmas banda, amit az MTV Headbanger’s Ball című műsorában fedeztem fel. Ez volt a Nudeswirl. Hallottál róluk?

Nem, nem rémlik a nevük.

Ez egy egylemezes banda volt. Annak idején a Nyugatinál, a Skála Metró mellett működött egy MCD nevű bolt, amely azóta már megszűnt. Ott találtam ezt az albumot 1500 Forintért. Egy darab volt belőle, és azt én ott kitúrtam. A Nudeswirl kicsit hasonlít a Monster Magnet-hez, kicsit ez a durvább, trip-esebb, pszichedelikusabb cucc. Olyan gitárhangzás volt itt, ami teljesen megelőzte a korát. Hatalmas gitárszólók, frankó effektek… úgy hangzott, mintha a Monster Magnet harmadik vagy negyedik lemezét hallgatnám. Nem értettem, hogy miért nem lettek híresebbek, pedig volt olyan jó, mint az akkoriban befutott grunge bandák többsége. Itthon nem is nagyon lehetett olvasni róluk, a Metal Hammer-ben jelent meg egy nyúlfarknyi cikk a zenekarról. Még arra is emlékszem, hogy a Mindfunk-kal egy oldalon jelentek meg. Talán mintha ők együtt is turnéztak volna Angliában: Mindfunk, Nudeswirl, King’s X.

Hát az tényleg elég durva line-up lehetett. Említetted nekem még Bécsben, hogy van egy dobozod, tele Sub Pop-os felvétellel. Hogy jutottál hozzá ezekhez a ritkaságokhoz akkoriban?

Egy ismerősöm kapta külföldről, ő meg nekem adta ajándékba. Ez egy három lemezes válogatás volt olyan bandákkal, mint a Mudhoney, a Green River, vagy a Tad, de például egy korai Screaming Trees dal is szerepelt az egyik lemezen. Talán volt rajta még egy Melvins, és egy Mother Love Bone szám is. Utóbbiról eleinte azt hittem, hogy egy haj metal banda, sikítozós énekkel, de aztán ahogy egyre jobban megismertem őket, rájöttem, hogy az egy hihetetlenül feeling-es zenekar.

Minden beszélgetésnél feljön ez a grunge dolog, maguk a felcímkézett zenekarok sem szeretik, hogy így hívják őket. Neked mi a véleményed erről?

Én sem kedvelem. Sokáig tényleg azt sem tudtam, hogy grunge-ot hallgatok. Viszont van az éremnek egy másik oldala is. Zakk Wylde mondta egyszer, hogy a grunge elnevezés egy hülyeség, de a Seattle-i zenei szintér lényegében megmentette a rockzenét a ’90-es évek elején. Már a 80-as évek végén is létezett jó pár tipikus Seattle-i zenekar, de maga a műfaj nem volt túlzottan előtérben egészen a ’90-es évek elejéig. A grunge vonal valójában nem volt más, mint a késői ’60-as évek, korai ’70-es évek pszichedelikus zenéjének modern felfogásban interpretált újabb hulláma, sajátos hangzással.

Ez szerintem is igaz, de gondolkodjunk a lemezgyári marketingesek fejével. Ott vagyunk a rockzene életben maradásának utolsó óráiban. Azt mondják fentről, hogy itt vannak ezek a zenekarok, hoznak valami teljesen egyedi dolgot, ezért pozícionálni kellene valahova az irányzatot. Ahhoz, hogy a zenekarok könnyen ’eladhatóvá’ válhassanak, a kommunikciós szakemberek rá voltak arra kényszerítve, hogy felcímkézzék őket, és létrehozzanak egy új kategóriát, aminek a grunge nevet adták. Teljesen természetes, hogy a mainstream ellen küzdő bandák kiakadtak ettől. Szerinted egyébként létező dolog a grunge?

Szerintem ez csupán egy gyűjtőfogalom.

Nézzünk meg akkor pár zenekart, és kérlek, mondj néhány szót arról, hogy mi jut eszedbe róluk. Pearl Jam?

Mike McCready-t nagyon jó gitárosnak tartom. Nekem úgy tűnik, hogy ő egy végtelenül barátságos fickó lehet. Stone Gossard és ő elképesztően jó zenészek. Ami még szerintem érdekes náluk, hogy mindig is kiváló a dobosok játszottak a bandában: Dave Abbruzzese, Jack Irons, Matt Cameron. Szóval nem rossz névsor. Eddie Vedder hangjáért nem vagyok annyira oda, vagy inkább úgy pontosítanék, hogy én a Pearl Jam-et nem miatta, hanem a dalok és a hangzás miatt kedvelem.

A te gitárjátékodban is érezhető valamennyire Mike McCready hatása, nem?

Abszolút. Ő is inkább az a „feelinges” gitáros, nem a magamutogató típus.

Alice in Chains?

Csípem a korai Alice in Chains-t, mindig is tetszett Jerry Cantrell kicsit fenegyerekes kisugárzása. Néha úgy nézett ki, mint egy albínó hillbilly valami B-kategóriás horrorfilmből. Tudod, mint egy fazon az utcán, akibe soha nem kötnél bele. (nevet) Cantrell rettentően jól gitározik, de emellett a jellegzetes, egymás alá éneklős dolog volt végül, ami zseniálissá tette a bandát. Néha picit hamisnak tűnik, de mégsem az. Erre egészen biztos, hogy generációk fognak majd emlékezni, mert annyira egyedi volt.

Számomra a Layne Staley kultusz kissé idegen, mindig is tiszteltem őt, mint előadót – nyugodjék békében -, de azt sejteni lehetett, hogy ha valaki ennyit hernyózik, akkor nem húzza sokáig. Sokan vele azonosították a zenekart, pedig a dalok nagy részét Jerry Cantrell írta. Nagyon sajnáltam mikor meghalt, de nézd meg, az Alice in Chains még ma is létezik.

Láttam a zenekart a mostani énekessel William DuVall-lal is pár éve egy szlovák fesztiválon, meg persze Budapesten is. Szerintem teljesen jól megállják a helyüket, ráadásul a Black Give Ways To Blue egy kiváló Alice In Chains lemez lett, simán oda lehet rakni bármelyik korábbi mellé. Ezért most lehet, hogy megköveznek az old school AIC rajongók, de én ezt így látom. Viszont az utolsó albumuk nem jött át.

Későn érő típus, sokat kell hallgatni, de aztán befészkeli magát az ember fejébe.

Lehet, hogy nem szántam rá elég időt, de nekem valamiért erőltetettnek tűnik. Szerintem ők ennél sokkal többre képesek.

Soundgarden?

Számomra ezt a zenekart is hangzása teszi érdekessé, illetve a jó dalok. A gitáros Kim Thayil hatalmas spíler a szememben. Visszafogott egy pasas, emellett azonban nagyon jól kezeli a hangszerét, teljesen abszurd hangolásokban játszik. Ettől lesz kissé keleties a zene, és ezt nagyon szeretem a Soundgarden-ben. Chris Cornell meg szerintem egy kiváló énekes. Bár egyszer láttam őt egy Audioslave koncertfelvételen, és az nekem óriási csalódás volt. Cornell stúdióban elképesztően jól énekel, de azon a bulin egész egyszerűen hamis volt. A Badmotorfinger nagy kedvencem, kicsit a Black Sabbath-ot idézi, de mondhatnánk akár metalosnak is. Sokkal jobban tetszik, mint az azt követő albumok. A Jesus Christ Pose riffje pedig már-már speed metal-ba hajlik, nem is lehet rámondani, hogy az a tipikus grunge nóta.

Nirvana?

Első gimisként rám iszonyú nagy hatással volt ez az egész Nirvana dolog. Ugyanúgy, ahogyan a többi gyerekre is, például volt Nirvana pólóm is. Az első zenekarommal – vagy inkább nem is nevezném még annak – összejöttünk próbálni egy felújítás előtt álló lakásba. Rettenetes hidegben, béna erősítőkön, rosszabbnál rosszabb hangszereken gyakoroltunk. Életem első olyan dala, amit másokkal játszottam, pont egy Nirvana szerzemény volt. Ez az alkalom egy mérföldkő volt számomra, mivel először éreztem úgy, hogy én most zenekari környezetben megszólaltattam valamit. Hatalmas élmény volt! Aztán viszonylag gyorsan érdektelenné vált számomra a Nirvana story. Nem a zenészek, és nem az elhunyt énekes tehet róla, hanem a hatalmas hype, amely körülvette őket. Kurt Cobain sajnos egy divatos póló lett napjainkra ahelyett, hogy mondjuk a Bleach jutna az eszükbe az embereknek a neve hallatán.

Screaming Trees?

Az első Screaming Trees lemezt a már említett barátomtól kaptam. Azonnal bejött, mert volt benne egy kis Tom Petty és egy kis Stones hatás a borús vokálok mellett, Mark Lanegan-nek köszönhetően. Néhol olyan western filmzene-szerű volt a lemez hangzása. Érdekes, hogy pont a Singles/Facérok filmzenéhez írt Nearly Lost You című dal az, melyet a legkevésbé szeretek a Sweet Oblivion-on. A Troubled Times volt az a szám, ami először megfogott, az egy fantasztikus dal. Először furcsállottam, de később megértettem, hogy miért nem lett a Screaming Trees egy MTV supergroup: „egy kezelhetetlen énekes, meg két túlsúlyos testvér, rosszul kinéző, favágószerű arcok” – mondták sokan. Végül mégis kultuszbanda lett belőlük, amiben semmi meglepő nincsen, hiszen mindannyian kivételes tehetségű zenészek. Barrett Martin, mint jazz-dobos is kiváló (lásd Tuatara projekt). Beszélgettem vele a Walking Papers bulin, érdekes fickó, kedvelője az Amazonas-menti és afrikai törzsi zenének, tanulmányozta is azokat. Mark Lanegan-től nagy kedvencem a Field Songs, az I Take Care Of You, és a Bubblegum.

A Conner-testvérpár pályafutását is folyamatosan figyelemmel kísérem. Be is szereztem Gary Lee Conner egyik szólólemezét, melyet csak írott cd formában lehetett megrendelni. Semmi borító, meg ilyenek. A címe 4D Sugarcubes volt. Fantasztikus album olyan hatásokkal, mint a Beatles vagy a The Who. A másik tesó, a basszer Van Conner zenekara a VALIS. Van-nel néha levelezek, van tőle dedikált lemezem is, mely emlékeztet a korai grunge érára, jókora Monster Magnet-szerű space rock-kal fűszerezve. Ezek a lemezek nem felszínen lévő gyémántok, hanem amolyan elásott kincsek, melyek után érdemes kutatni, én is folyton csak ások, ások… (nevet)

Live?

Nagyon szerettem a Live Secret Samadhi lemezét, na meg a The Distance To Here-t is. Nagyon jó kis zenekarnak tartom őket. Ezzel kapcsolatban van itt egy érdekesség: Shannon Hoon halála után az ex-Blind Melon tagok – a gitáros, a basszusgitáros a korai Pearl Jam dobosával, Dave Krusen-nel megalapították a Unified Theory-t, melyen egy ismeretlen énekes, Chris Shinn énekelt. És micsoda véletlen, pont ő szállt be nem rég a Live-ba, Ed Kowalczyk helyére. (nevet)

Posztgrunge?

A Staind, Creed, Nickelback vonal egyáltalán nem köt le, túlságosan rádió-barát zenék, már-már pop-dalok, csak kissé keményebb hangszereléssel. Ennek ellenére akadtak érdekes zenekarok a poszt-grunge időszakban is. Ilyen volt például ilyen a Seven Mary Three. A korai kilencvenes években – talán 1995-ben – vettem egy Rolling Stone Magazine-t, mert épp a Blind Melon-ról cikkeztek, mivel épp akkor hunyt el az énekes, Shannon Hoon. Ebben a magazinban olvastam két bandáról, a Meat Puppets-ről, a Cracker-ről, aztán ott volt még az Everclear és a Lemondheads is. De van itt még egy fontos zenekar, amiről mindenképpen szeretnék pár szót mondani.

Persze, mondjad csak.

A Seattle-i Post Stardome Depression van szó. Mond valamit a számodra ez a név? Az énekessel, Jeff Angel-lel levelezünk is a Facebook-on. Őt láthatjuk a nemrégiben alakult Walking Papers énekeseként, Duff McKagan és Barett Martin oldalán. (Még a Mad Season reunionra is meghívta Jeff-et Mike McCready – PM.) Jeff egy kivételes adottságú énekes, orgánuma tökéletesen emlékeztet Ian Astbury hangjára.

Őt először – bármilyen furcsa is – egy pornócsatornán láttam. Három zenekart kérdezgettek a műsorban mindenféle szex-szel kapcsolatos dologról, és közben bejátszottak számokat tőlük. Az egyik banda pont a Post Stardome Depression volt. Annyira megtetszett, hogy az eBay-en egyből meg is vettem mind a két PSD albumot. Lehangolt gitárok, pőre rockzene, a Culthoz hasonló énekhanggal, de közben Alice in Chains-es interpretációban. Kell ennél jobb? Minden grunge rajongónak tudom ajánlani, hallgassátok meg a zenekart!


Gábor Andris, a gitáros

Térjünk át a gitáros kérdésekre. Kik voltak a legnagyobb hatással a játékodra?

Az első minden bizonnyal Keef, azaz Keith Richards volt. Ő nem az a kifinomult játékú gityós, de ahogyan megfogja és megszólaltatja a hangszert, azt senki sem tudja utánacsinálni. Jimmy Page-et is nagyon szeretem, őt rock történelem egyik legnagyobb gitárosnak tartom. Page játéka még Hendrix-nél is jobban tetszik. Csípem Eric Clapton régi dolgait is, még a Cream-es időkből. Továbbá nagyon kedvelem Ritchie Blackmore-t, bár sohasem voltam igazi Deep Purple rajongó. Aztán ott volt az Allman Brothers Band-ből Duane Allman, ő nekem a number one, főleg a slide játéka miatt. Nagyon jó gitárosnak tartom a Free-ből a Paul Kossoff-ot. Nagyon hasonlított a játéka, Angus Young-éhoz (AC/DC), csak kissé talán visszafogottabb. Lehet, hogy meg fogsz lepődni, de én nagyon szeretem a két Iron Maiden gitárost: Dave Murray-t és Janick Gers-t, de emellett Tony Iommi, Mike McCready-t és Zakk Wylde játéka is nagy hatással volt rám.

Személyesen is tapasztaltam, hogy milyen jó viszonyt alakítottál ki a Monster Magnet gitárosaival, Phil Caivano-val és Garrett Sweeny-vel. Kivel tartod még a külföldi zenészek közül a kapcsolatot?

Phil-ék valahogy megismertek, mikor mondtam nekik, hogy az Ozone Mama-val játszottunk előttük tavaly a Club 202-ben. Garrett-tel meg azért is volt könnyű barátkozni, mert ő magyar felmenőkkel rendelkezik. Ahogy említettem tartom a kapcsolatot Jeff Angel-lel, a Monster Truck gitárosával, Jeremy Widerman-nel, illetve a Rival Sons gitárosával, Scott Holiday-jel is. A Rival Sons-t több alkalommal is láttam már élőben, rájuk érdemes odafigyelni, nagyon jó classic rockzenét játszanak.

newyorkA Hungarian Man in New York

Mark Lanegan-en és a Monster Magnet koncerten is lefotóztad a gitárosok effektjeit. Fel szoktad használni ezeket ez információkat Ozone Mama dalok megírásánál is?

Persze, a hangzás nagyon fontos. Amint látok valami új kütyüt, akkor azonnal ki is akarom próbálni, hogy hogyan szól a saját zenekaromban. Ezeket a kis effekt-apparátusokat, pedálokat állandóan adom-veszem. Ez egy soha véget nem érő dolog. Egész éjjel az eBay-t bújom, és hajnalban gyakran nevetve kérdezik tőlem, hogy ‘már megint mit veszünk’? (nevet) Egyébként inkább az analóg irányban nézelődök, digitális effekteket jóformán alig használok.


Ozone Mama

A saját zenekarodban az Ozone Mamában, a Black Crowes, a Rolling Stones, meg a ’70-es évek pszichedelikus hangzása mellett, azért van egy adag grunge is. Jól érzem?

Persze, hiszen rám is hatással volt jó pár grunge formáció, meg ugye itt van régi barátom, az énekesünk Székely Marci, aki hatalmas Pearl Jam és Soundgarden rajongó, nagyon szereti Chris Cornell-t is. Hangja és énekstílusa alapján szerintem ezt le sem tagadhatná.

Személyes kedvencemben az Off The Rail-ben én inkább kicsit Eddie Vedder-esnek érzem a hangszínét.

Abszolút érezheted így. Egyébként, aki szereti az Ozone Mamát, az általában három dolgot szokott említeni.

Az első, hogy a hangzásunk miatt nem vagyunk egy tipikus magyar rockzenekar, és a hazai rádiós esélyeinket kissé gyengíti, hogy a szövegeink angol nyelvűek. A sound inkább nemzetközi, amit az is igazol, hogy több külföldi rádió csatorna játssza a dalainkat. Véleményem szerint ennek a zenei stílusnak a nyelve az angol, és mi így is szeretnénk folytatni. Ha valaki először hall minket, gyakran meglepődik azon, hogy honnan jöttünk.

A második dolog, hogy amolyan hiánypótló zenekar hírében állunk. Nemrég egy srác bejött a próbatermünkbe és mondta, hogy milyen jó, hogy ilyen zenét játszunk, mert annak ellenére, hogy sok jó, angolul éneklő hazai formáció létezik, szerinte teljesen hiányzik ez a Black Crowes-os, Monster Magnet-es rock hazánk palettájáról. Azt hiszem, hogy ha már többen is így vélekednek, akkor csak van valami igazság ebben, nem?

A harmadik dolog – ez pedig egy amerikai gitáros, Lefty Williams mondta egy koncertünk láttán – hogy jó ötlet ötvözni ezt a southern rock, pszichedelikus dolgot a grunge-os énekkel. Ha ez nem lenne, akkor talán csak egy újabb Lynyrd Skynyrd/Black Crowes utánérzés zenekar lennénk.

Mi a következő lépés az Ozone Mama számára?

Elkezdtünk egy kicsit külföld felé is mozgolódni. A hazai lehetőségeinkkel megpróbálunk teljes mértékben élni, ám ezeknek néhol kissé gátat szabnak angol nyelvű dalszövegeink. A zenénket nemzetközinek érezzük és a kintről érkező visszajelzések is nagyon pozitívak. Például híres amerikai producerek is követik már a munkásságunkat. (nevet) Hamarosan Dániába és Ausztriában is játszani fogunk, de közben Németország, Nagy-Britannia és Amerika is szerveződik gőzerővel.

Ha már említetted az USA-t. Úgy tudom, hogy pár dalotokat tengerentúli rádiókon is lehet hallani.

Igen, és ennek nagyon örülünk. Játssza a dalainkat egy-egy adó Ohio-ban, Kentucky-ban, és Kanadában, de írt rólunk több külföldi zenei blog is. Ami pedig talán a legnagyobb büszkeségünk az eddig külföldön elért sikereink tekintetében, hogy szerepelt egy dalunk az angol Classic Rock Magazine CD mellékletén és rólunk szó volt egy rövid cikkben, ha jól tudom elsőként a magyar zenekarok közül.

Mi a helyzet az új albummal?

Nagy erővel írjuk az új lemezt, és haladnunk kell, mert szorítanak a határidők, de munka mellett nem könnyű, folyamatosan időhiánnyal küszködünk. Mivel egyelőre nem áll mögöttünk egy nagyobb kiadó, és egy nagyobb team, mindent önerőből kell, hogy megteremtsünk. A menedzserünk és a rengeteg áldozatot megkövetelő, feszített munkatempó nélkül esélytelenek lennénk erre. Áprilisban klipforgatást terveztünk, aztán ki jön az új album is, közben pályázatokat írunk, külföldi fellépési lehetőségek után kutatunk. Egyszóval ha a nap végén úgy fekszünk le aludni, hogy ha csak a napi tervek 80%-a teljesült, akkor azzal már elégedettek vagyunk. Bármennyire is nehéz ez, szeretjük, amit csinálunk.

Milyen lesz a következő Ozone Mama lemez?

Kicsit más, mint a korábbiak. Persze ez is Ozone Mama, ugyanazok a jól ismert jellegzetességek megtalálhatóak lesznek majd a dalokban, de kicsit talán keményebben fogunk megszólalni. Célunk, hogy az új anyag legkésőbb a nyár végére elkészüljön. Aki szereti a Black Crowes-t, a Blind Melon-t, a Monster Magnet-et vagy grunge zenekarokat, nem fog csalódni. Nem titok, hét dalt már össze is raktunk.

Mikor lesz a következő megmozdulásotok itthon?

Március 6-án, pénteken, a budapesti Roham Bárban játszunk a The Trousers és a Sunwharf társaságában. Nagyon jó kis bandákról van szó, úgyhogy jó buli lesz, mindenkit szeretettel várunk!

(első rész vége)

Kíváncsi vagy arra, hogy melyik Andris tíz legkedvesebb lemeze, és miért? Az interjú második részből megtudhatod. Kattints ide!


 

Névjegy

Név: Gábor Andris

Szül: Budapest, 1978. szeptember 8.

Melyik zenekarokban játszottál eddig?

  • Rooster, Ozone Mama

Milyen anyagon játszottál?

  • Ozone Mama: Freedom EP
  • Ozone Mama: The Starship Has Landed
  • Rooster: Year Of The Rooster
  • Trousers: Electric Garden (dal), a Freakbeat albumon
  • Chief Rebel Angel: Rolling And Tumbling (dal), a Death Rock City albumon
  • Bridge To Solace: Rethink, Redefined, Revolt (dal), az Of Bitterness And Hope albumon

Kik a kedvenc filmrendezőid?

  • Francis Ford Coppola, Roman Polanski, Tim Burton, David Lynch, David Fincher

Kik a kedvenc íróid?

  • Wiiliam S. Burroughs, Charles Bukowski, Philip K. Dick

Mit csinálsz ha nem zenélsz? Hobby?

  • fotózás
  • utazás: elsősorban az USA, Ázsia: Japán, Kína
  • gasztronómia: főleg ázsiai ételek készítése

Milyen szakmai elismerésekre vagy a legbüszkébb?

  • Fonogram díj 2012-ben, ’Ozone Mama az év hazai felfedezettje’
  • Szerepeltünk a Classic Rock Magazine CD mellékletén az I really care című dalunkkal
  • Megnyertük a hazai Hard Rock Rising-ot, a Hard Rock Café tehetségkutató versenyét

Ozone Mama weboldal

Ozone Mama Facebook oldal

Ozone Mama, The Trousers, Sunwharf koncert, RoHAM Bár, 2015. március 6., péntek – az esemény Facebook linkje

1 hozzászólás

  1. Pingback: egy oda nem égett bableves története | rock*and*chili

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.