SEATTLE | 13/11/2018 | 14:16

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Kurt Cobain nyomában – 4. rész: Egy korszak vége – Paramount Theatre, Seattle (1991)

Kategória: Történet Szerző:

1991 ősz. Miután Kurt Cobain elveszítette olympiai albérletét, a Nirvana koncertkörútra indult az Egyesült Államokban. Aki előzetesen hallotta tudta, hogy valami egészen nagyszerű dolgot hozott létre a zenekar a második lemezével, de a Nevermind ily mértékű sikerével senki sem kalkulált, nem is kalkulálhatott előre. Az őszi turné botrányoktól sem mentes két hónapjának egyes eseményeit, és a turnézáró Paramount Theatre-beli fellépését helyszíni fotóinkkal kiegészítve mutatjuk be. Beehive, Courtney Love, Dallas, Axl Rose és fehér sportzoknik a Kurt Cobain nyomában című sorozatunk negyedik részében.

Kurt Cobain a Paramount Theatre-ben (Forrás: wallpaper.labzada.com)

Kurt a Beehive-ban, Kurdt a parkolóban

A Nevermind 1991. szeptember 24-én jelent meg, a Geffen pedig azt remélte, hogy a Sonic Youth 1990-es albumához, a Goo-hoz hasonlóan, ez is elmehet úgy 250-300 000 példányban. A kiadóban úgy gondolták, hogy elegendő lesz 35 000 példányt szállítani Nagy-Britanniába – ahol a Bleach egyébként is népszerű volt -, az Egyesült Államokban pedig 46 251 darab CD került a gyártósorra. Ennek a felét a Pacific Northwestre, azaz főképpen Washington állam lemezboltjaiba küldték, ahol a rajongók olyan gyorsan elkapkodták a kiadványokat, hogy napokig nem lehetett sehol kapni. A Nirvana népszerűsége – a Smells Like Teen Spirit elsöprő sikereinek is köszönhetően – pillanatok alatt az egekbe emelkedett. Az eredeti elképzelésekhez képest, nem hogy összesen, hanem heti (!) szinten fogyott 300 000 példányban a lemez. A Nevermind egy hónappal később aranylemez lett.

Ken Stringfellow [a Posies énekes-gitárosa]: A Nirvana nem igazán volt “marketingelve”, hogy őszinte legyek – ismerem azokat az embereket, akik ott dolgoztak, a marketing költségvetésük szerény volt. Az értékesítési elvárások 250 000 példány körül voltak. Azt gondolták, hogy egy másik Pixies van a kezükben. Elkészítették a videót [a Smells Like Teen Spirithez] – amelyik talán a valaha volt legjobban megtérülő befektetés volt a részükről. Aztán a lemez eladta önmagát.

1991 őszére a heroin használata mindennapossá vált Kurt életében. Függősége kialakulását 1991 szeptemberére, a Nevermind megjelenésének hónapjára tette. Nem csak sodródott az árral: bármennyire is furcsa, de ő maga határozott úgy, hogy drogos lesz. Naplójában így írt erről: “Mikor visszajöttünk a második európai turnénkról, amin a Sonic Youth-szal vettünk részt, elhatároztam, hogy minden nap használni fogom a heroint állandó gyomorbántalmaim miatt, ami az elmúlt öt évben sok szenvedést okozott, és szó szerint odáig juttatott, hogy meg akartam ölni magam. (…) Tizenöt különböző orvossal beszéltem, ötven különböző orvosságot próbáltam ki fekélyre. De úgy találtam, hogy egyedül a narkotikumok segítenek. Sokszor előfordult, hogy teljesen alkalmatlan voltam mindenre, és heteken át csak az ágyat nyomtam, hánytam és éheztem. Úgyhogy elhatároztam, ha már így is érzem magam, mint egy narkós, akár az is lehetek.”

Carrie Montgomery [a Nirvana-turnémenedzser Craig Montgomerry húga, Kurt barátja]: Ez a gyomor dolog nem volt különleges. Égett a gyomra és hánynia kellett. Ennyi. Kurt minden koncert előtt hányt, de nagyon sokan ugyanezt tették. Mark [Arm] is hányt időként. Nem tűnt számomra olyan szokatlan dolognak. (…) Azt hiszem, Kurtnek gyenge volt a szervezete. Vékony volt, betegesen festett, nem az egészség és a boldogság mintaképe volt.

A Nirvana tagjait még szeptember 14-én kidobták a saját lemezmegjelenési partyjáról, miután a banda – két liter whiskey elfogyasztása után – őrült kajacsatába kezdett. A biztonsági emberek nem ismerték Kurtöt, Kristet és Dave-et, a fiúk meg úgy voltak vele, ha már így alakult, vissza se mennek a Re bárba. Két nappal később a Geffen (DGC) dedikálást szervezett a seattle-i Beehive Recordsba (Beehive Music & Video). A kiadó emberei úgy ötven érdeklődőre számítottak az este hétre meghirdetett eseményre. Aztán amikor már délután kettőkor vagy kétszáz fiatal állt sorban az üzlet előtt, alig akartak hinni a szemüknek.

Jamie Brown [a Beehive üzletvezetője]: Az emberek letépkedték a posztereket a falakról, csak hogy legyen egy darab papírjuk, amire Kurt autogramot adhat. Kurt pedig csak hitetlenkedve rázta a fejét.

Cobaint megdöbbentette a hatalmas érdeklődés, ezért úgy döntött, hogy nem csak dedikálnak, hanem játszani is fognak aznap este. A Nirvana negyven percet zenélt a lemezboltban. A dolgok kezdtek Kurt számára egyre szürreálisabbá válni. Nem elég, hogy a tömegben ott tombolt két korábbi barátnője, Tracy Marander és Tobi Veil, a parkolóba menet összefutott két volt montesanói osztálytársával, akik a Sliver egy példányát szorongatták a kezükben. Arra vártak, hogy Kurt aláírja őket. “Kurdt” – írta a borítóra az ismerősöknek a régi idők emlékére. A hírnév és a vágyott siker azonban nem örömként, hanem teherként nehezedett rá. Az a nap, az az ingyenes buli, fordulóponttá vált a zenekar életében.

Krist Novoselic: Sok minden történt ezután. Többé már nem a régi banda voltunk, Kurt pedig valahogy visszahúzódott. A dolgok bonyolultabbá váltak. Az egész több volt, mint amit akartunk.

Aznap este a rajongók a lemezboltban a Nevermind összes példányát elkapkodták.

Courtney színre lép

A seattle-i dedikálás után négy nappal, 1991. szeptember 20-án, a Nirvana egy harminc állomásos amerikai turnéra indult. Voltak olyan városok, mint például New York, Minneapolis vagy Austin, amikor az esti fellépés előtt, napközben még játszottak egy-egy rövid szettet a helyi lemezboltokban. Pár hónappal korábban még senki nem számíthatott arra, ami ezután következett.

Mivel a helyszíneket még a Nevermind megjelenése előtt foglalták le, kivétel nélkül kisebbek voltak annál, mint amennyien látni akarták a bandát. Százak és ezrek maradtak jegy nélkül, az egyre növekvő hisztéria szinte minden este botrányba fulladt. Pedig a rádiók eleinte egyáltalán nem akarták játszani a kiadó által elsőként megjelentetett kislemezt és a Smells Like Teen Spiritet. Végül azonban annyian telefonáltak be a dalt követelve, hogy szép lassan mindenhol ez szólt a rádiókban. Az MTV-n belül is volt némi vita arról, hogy mikor és mennyit legyen adásban, végül aztán beválogatták a 120 Minutes című, különlegességekre fókuszáló műsorba. (Normális, reguláris rotációt viszont csak novembertől kapott.)

Október 12-én a Nirvana Chicagóban lépett fel. A koncert nem keltett különösebb visszhangot, viszont ami azután következett, nagyon sok mindent meghatározott és megváltoztatott Kurt Cobain életében. Aznap Courtney Love repülőgépre ült Los Angelesben  hogy meglátogassa barátját, a The Smashing Pumpkins frontember Billy Corgant. Corgant azonban egy nővel találta apartmanjában, amiből hatalmas balhé kerekedett. A szakítás után Love az utolsó tíz dollárját taxira költötte, és elautózott a Cabaret Metróba, ahol legnagyobb meglepetésére a Nirvana aznapi plakátjai fogadták. Courtney az utolsó tíz percre valahogy bejutott, az öltözőben régi ismerőként ült már Kurt ölében, az éjszaka folyamán pedig végre egymáséi lettek. A körút folytatódott, és bár Kurt egyre rosszabb és rosszabb bőrben volt, az általános kedélyállapotán Courtney megjelenése sokat javított.

Botrány Dallasban

Október 19-én a turné Dallasba érkezett.

Kurt rosszul érezte magát, influenza gyötörte. Miután orvosi ellátást kapott a hotelben egy antibiotikum injekció formájában, a gyógyszerre jó sokat ivott. Ilyen állapotban sétált fel a Trees színpadára. A koncertre sokkal több jegyet adtak el, mint amennyien befértek volna. A szokásos botrány a levegőben lógott. A gyér hangosítás miatt Kurt teljesen kiakadt, összetörte az egyik kontroll-ládát, majd beleállította a gitárját a színpad oldalában elhelyezett keverőpultba. A zenekar levonult és csak hosszas győzködés után ment vissza a színpadra. A zenekar tovább játszott, de a frontember még mindig rettenetesen dühös volt. Az antibiotikum-alkohol közös hatása miatt Kurt önkontrollja csődöt mondott, a Love Buzz alatt beugrott a tömegbe. Ez még önmagában nem lett volna gond, viszont ugyanebben a másodpercben az egyik, korábban barátságos és segítőkész biztonsági őr, bizonyos Turner Van Blarcum, teljesen elveszítette a józan eszét. Pillanatokon belül a Nirvana történetének legnagyobb balhéja kerekedett.

Kurt Cobain: A kidobó, akié a keverőpult is volt, nem rajongott értem. A következő öt dal alatt ide-oda járkált a színpadon, és időnként oldalba vágott. A tömegbe ugrottam a gitárommal. A kidobó úgy tett, mintha meg akarna menteni a gonosz tömegtől, de valójában megragadta a hajamat, és néhányszor oldalba vágott. A gitárom aljával arcon vágtam. A feje vérezni kezdett, mire nekem esett, hogy összeverjen.

Craig Montgomery [a Nirvana hangmérnöke, majd turnémenedzsere]: Olvastam néhány valótlan történetet a kidobótól és a barátaitól arról, hogy mi következett ezután Texasban, de én ott voltam és láttam, hogy a kidobó püföli Kurtöt, miközben úgy tesz, mintha lesegítené a színpadról. Láttam, hogy Kurt a gitárjával próbálja megfékezni: a gitár fejen találta a fickót, és a seb vérzett. Amikor a kidobó észrevette ezt, őrjöngő vadállattá változott.

Hogy mi történt valójában, az könnyen rekonstruálható, mert a koncertről videofelvétel készült. Az alábbi képsorokon 02:13-tól az látszik, hogy Kurt beugrik a tömegbe, majd gitárjával megüti a biztonságit, miután az a hajánál fogva rángatja. A színpadon landoló, a gitárja miatt védekezni képtelen Kurtöt a kidobó hátulról leüti, majd rugdosni kezdi. Krist és Dave azonnal abbahagyja a zenélést és Kurt segítségére siet (Krist részideje különösen figyelemreméltó)! A koncert leáll, a közönség a “bullshit, bullshit” rigmust skandálja. Krist megpróbálja lenyugtatni a biztonságit, még a pólóját is leveszi, hogy azzal törölje le a vért a fejéről. A biztonsági azonban dühösen ellöki a segíteni szándékozó basszusgitáros kezét. A kidobót lekísérik a színpadról, még valamit odaszól Cobainnek, Kurt pedig a nyakába visszaakasztja a gitárját, hogy folytassa.

És hogy mennyire helytálló a Cobain és Montgomery nyilatkozata? Különböző helyekről összeszedett információk alapján úgy tűnik, hogy az első és legnagyobb probléma, a keverőpult összetörése volt. Kurt rosszul tudta: a keverő nem Turner Van Blarcumé, hanem az egyik barátjáé volt, aki 4500 dollár körüli összegért vásárolta a saját, megspórolt pénzéből. Az óriási méretű kidobót az őt ismerők egy igazi “Teddy mackóként” írják le, aki valójában tényleg mindenkivel kedves és barátságos, amíg ki nem hozzák a sodrából. Egyszer például öt, rátámadó skinheadet vert laposra.

Howard Stern 1998-ban készített egy Foo Fighters rádió interjút, ahová a rajongók is betelefonálhattak és kérdezhettek Dave Grohltól, illetve Taylor Hawkinstől. Az egyik érdeklődő a Dallasban történtekre volt kíváncsi. Hogy mennyire mély nyomott hagyhatott a dolog Dave-ben, arra jó példa ez az interjú: Grohl szinte másodpercről másodpercre, pontosan fel tudta idézni a történteket a klub nevétől kezdve, a kidobó ember kinézetéig.

Dave Grohl: A fickó hatalmas volt. Tetoválások voltak az arcán. Kurt beugrott a tömegbe, majd vissza akart jönni a színpadra, de a fickó meg tolta vissza őt a közönség soraiba. Nagyon durva volt vele. Kurt erre fejbe vágta a gitárjával. Szétnyílt a feje, mindet vér borított. El kellett hagynunk a klubot, mielőtt a fickó megöl minket.

Jeff Liles, az egyik szervező rábeszélte a biztonsági bosszújától rettegő, az egyik emeleti vécében bujkáló Kurtöt, hogy menjen vissza színpadra. Azzal győzte őt meg, hogy kidobót kórháza vitték, így biztonságban visszamehet a színpadra. A Nirvana befejezte a koncertet, de a balhénak még mindig nem volt vége.

A fellépés végén Liles egy taxiba tette a zenekart, de a tagoknak fogalma sem volt, hogy melyik hotelben szálltak meg, ezért visszafordultak. Pont akkor érkeztek meg a klub elé, amikor Turner Van Blarcum pár haverjával visszaérkezett a kórházból. Nem menekülhettek a dugóban: a biztonsági utánuk eredt, és addig ütötte az autó ablakát, amíg az be nem tört. És amíg Craig Montgomeryt eszméletre nem verte. A turné végéig még tizenöt nap és tizenkét – köztük egy mexikói és egy kanadai – koncert volt hátra. Erőltetett menet volt, hosszúnak tűnt még az út Seattle-ig.

Axl Rose be akar jönni hozzád az öltöződbe

A turné hat nappal és öt fellépéssel később, 1991. október 25-én ért Los Angelesbe. A koncerteken egyre több ismert ember jelent meg és szeretett volna Kurttel találkozni. Az egyik ilyen Axl Rose, a Guns N’ Roses-szal éppen a világ tetején ücsörgő énekese volt.

Danny Goldberg [a Nirvana menedzsere, de felsorolni is nehéz lenne, hogy még mi minden]: Emlékszem arra, amikor a Nirvana Los Angelesben játszott főbandaként, nem sokkal azután, hogy a Nevermind megjelent. Eddie Rosenblatt, a Geffen elnöke is ott volt, Axl Rose-zal. A Guns N’ Roses volt a Geffen legnagyobb attrakciója, a Nirvana pedig a második. Odajöttek hozzám a koncerten, hogy Axl be akar menni a Nirvana öltözőjébe. Tudtam, hogy Eddie eljött a bulira – meg akarta nézni az egyik csillagát -,  de arról is volt elképzelésem, hogy Kurt mit fog gondolni az egészről. Mondtam Kurtnek, hogy mi a helyzet, de ő csak grimaszolt egyet. Nem tetszett neki az ötlet, hogy találkozzon Axllel. Azt mondtam: “Hé, ember, miért nem lépünk le az öltözőből? Így nem kell majd beszélgetni vele, mert nem leszel ott!” Kurttel kimentünk és leültünk a lépcsőre, Eddie-nek odaadtam a passeket. Így be tudtak menni az öltözőbe, és talán tudtak beszélni a másik két sráccal.

Bryn Bridenthal [a Geffen sajtófőnöke]: Axl azt akarta, hogy a Nirvana menjen el előzenekarnak a Guns N’ Roses elé, mert ő is hallott a zenéjüben valami igazán, igazán különlegeset, és bárhogyan is, de segíteni akart nekik. Úgy gondolkodott, hogy itt van egy fiatal banda, nem esett le neki, hogy a Nirvana egy mozgalom arca. Egyszerűen nem értette, hogy miért nem akarják, hogy segítsen. Amy – Axl húga, aki akkoriban neki dolgozott -, az egyik nap felhívott és azt kérdezte: “Miért nem fogják elfogadni a segítségüket?” Azt válaszoltam: “Mert mindazt képviselitek, ami ellen vannak. Ti egy hatalmas, sikeres, kereskedelmi, millió dolláros rockbanda vagytok. Pont a Nirvana ellentétei.” De Axl nem úgy gondolta, hogy a Guns ilyen lenne.

Egy korszak vége

Tíz nappal Dallas után, 1991. október 29-én, a Nevermind eladásai elérték az 500 000 darabos álomhatárt és az album aranylemez lett. Az utolsó három bulin (Portland, Vancouver, Seattle) a Nirvana a Mudhoney előzenekara lett volna, de mire odáig jutottak, a koncerteken – érthető okokból – meg kellett változtatni a fellépési sorrendet.

Ron Heathman [a Supersuckers gitárosa]: Dylannel és Kurttel voltam október 30-án, amikor Vancouverben játszottak a Commodore Ballroomban, a Mudhoneyval. A beállás éppen csak elkezdődött, a menedzserük odajött és mondta, hogy a Nevermind aranylemez lett. Emlékszem, ott ültünk, vonogattuk a vállunkat, hogy akkor “most ez mit jelent”?

Dan Peters [a Mudhoney és két dal erejéig, a Nirvana dobosa]: Amikor az Every Good Boy Deserves Fudge és a Nevermind albumok kijöttek, mindketten külön turnéra indultunk. Úgy terveztük, hogy visszamegyünk Portlandbe és Seattle-be, ahol együtt csinálunk néhány koncertet. Elindultunk a turnéra és minden nagyszerűen alakult. Minden egyes kurva klub, amelyben megfordultunk, arról szólt, hogy [a Smells Like Teen Spirit riffjét utánozza]. Úgy értem, minden egyes klub. Csak pislogtunk. Nyilvánvaló volt, hogy valami készülőben van.

Mark Arm [a Mudhoney fronembere]: Az volt az elképzelés, hogy Portlandben az egyik, Seattle-ben meg a másik banda lesz a főzenekar. Aztán megjelent a Nevermind és világos lett, hogy mi nem játszhatunk főzenekarként egyik helyen sem. (nevet)

A Nirvana az őszi turnéját – a Bikini Kill és a Mudhoney társaságában – 1991. október 31-én, a seattle-i Paramount Theatre-ben zárta. Sokan úgy tekintenek arra a halloweeni estére, mint egy korszak végére. Nem tévedtek egy hajszálnyit sem.

Nirvana, Mudhoney és Bikin Kill a Paramountban (Forrás: Live At Paramount Blu-Ray)

___

Paramount Theatre, Seattle

A Paramount Theatre (eredeti nevén: Seattle Theatre) 1928. október 1-jén nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt. A színház megépítését a Paramount mozimágnása, a magyar születésű Adolph Zuckor finanszírozta: 3 millió (!) dollárt fektetett a kivitelezési munkálatokba. A gyönyörű belső design elkápráztatta a korabeli Seattle Times újságíróját is: “Soha nem adtak még át a szórakoztatás ilyen csodálatos katedrálisát a nagyközönségnek. Elképesztő szépség! Semmivel össze nem hasonlítható művészet!” Az épület azóta számos átalakításon esett át, a modern technológiák alkalmazásának azonban soha nem esett áldozatul az interior.

Az intézmény a nyolcvanas-kilencvenes években komoly financiális válságba került. A megmentő Ida Cole, a Microsoft egykori alelnöke lett: nem csupán megvásárolta az épületet, de egy nyolc hónapos felújítást is elvégeztek rajta. A fény- és hangtechnikát modernizálták, a képeket és a különböző faldíszítő elemeket restaurálták, a széksorokat kényelmesebb, kivehető verziókra cserélték, és a színpad méretét is megnövelték. A jelenleg négyezer fő befogadására alkalmas színházat – a legendás Moore Theatre-rel és a Neptune Theatre-rel együtt – az STP (Seattle Theatre Group) nevű, non-profit társaság kezeli.

A Paramount Theatre-ben az elmúlt évtizedekben olyan első vonalas előadók léptek fel, mint a Pink Floyd, Madonna, a Queensryche vagy a Heart, de például 1989-ben az Anthrax, Helloween, Exodus trió is innen indította a Headbangers Ball turnéját. A színházteremben rögzítette 1992-ben a Soundgarden a legendás Motorvision VHS-ét és persze a Nirvana a Live At The Paramount VHS/DVD/Blu-Ray kiadványát is. A Temple of The Dog itt adta utolsó két koncertjét 2016 novemberében: a seattle-i közönség a színházterembe láthatta Chris Cornellt utoljára.

A Paramount Theatre-ben minden hónap első hónapján ingyenes “tárlatvezetést” tartanak. Pontosan kell érkezni, 10:00-kor bezárják az ajtót, aki nem ér oda, az bizony kint marad. A színház történetéről szóló előadásokat irtó kedves nyugdíjas hölgyek és urak tartják. Önkéntesek, semmilyen ellentételezést nem kapnak az idegenvezetésért. A két órás program során lehetőség van felmenni a színpadra, ellátogatni az öltözőkbe, valamint a művészek számára fenntartott klubhelyiségekbe is. Cikkünkben egy ilyen túrán készült képekből válogattunk.

 Paramount Theatre, Seattle (Fotó: Pintér Miklós)

___

Fehér sportzoknik Kurtnek

Aznap délutánra teljesen elfogytak Kurt zoknijai. Egy sem maradt már, amit felvehetett volna. Így hát a beállás után elsétáltak Carrie Montgomeryvel a Paramountból a Bon Marché-ba, az 1890-ben alapított seattle-i üzletlánc egyik boltjába (a hálózat azóta megszűnt, 2005-ben zárta be a vásárlók előtt végleg a kapuit). A frontember a kosarába pár bokszeralsót és néhány darab fehér sportzoknit pakolt. A kasszánál Kurt nem hazudtolta meg önmagát.

Carrie Montgomery: Nekilátott lehúzni a cipőjét és a zokniját, hogy elővegye a pénzét. Az összegyűrt bankjegyeket a cipőjében tartotta. Szó szerint kipakolta a cipőit a Bon pénztárára, az eladó meg úgy nézett rá, mint egy őrültre. A maga rögeszmés, zsémbelődős módján kezdte széthajtogatni a bankjegyeket, és úgy tűnt, sosem ér a számolás végére. Aztán a zsebeben kezdett további bankók után kotorászni. Egy nagy halom pénzt rakott ki a pénztárra a pénze mellé. Az öltönyös eladó úgy nézett rá, mintha valami csavargó lenne.

Nem tévedett sokat. Kurtnek még mindig nem volt otthona. Szállodákban vagy barátoknál húzta meg magát. A Nevermind már aranylemez volt, de még mindig nem volt hova haza mennie.

Nirvana a Paramountban

Aznap este a Nirvana tizennégy dalt tűzött műsorra. Egy Vaselines-feldolgozással, a Jesus Doesn’t Want Me-vel kezdtek, majd az Aneurysmmal folytatták, egyre jobban bepörgetve a helyszínen összepréselődött négyezer embert. A bodysurfing már az első taktusok alatt beindult, pedig akkoriban még nem lehetett a Paramount székeit eltávolítani, azaz az elől álló hat-nyolc sor kivételével mindenkinek a plüss ülőkék között kellett egyensúlyoznia.

A színpad háttereként mindössze egy hatalmas, kifeszített fehér vászon szolgált, amit hol kék, hol vörös színben világítottak meg. Kurt kócos, zsíros haja mögé bújt, de ha ez nem lett volna elég árulkodó, vastag, v-nyakú, lyukakkal borított, kötött pulcsijában önmagában is hajléktalannak nézett ki. A hihetetlenül látványosan, őrülten headbangelve doboló Dave Grohl viszonylag gyorsan megszabadult Pixies-pólójától, Krist Novselic pedig megállás nélkül, hol táncolva, hol páros lábbal ugrálva, mezítláb tombolta végig a koncertet. A zenekar hihetetlen intenzitással és meglepően precízen játszott.

Kurt éppen csak belevágott a Drain You-ba, amikor a színpad két oldalán két (hogy is nevezzük?) háttértáncos jelent meg hófehér pólóban és fekete egyen-napszemüvegben. Egyikük felsőjén a “Girl”, a másikukén pedig a “Boy” felirat díszelgett. A koncert további részében show-elemként működő két táncos valójában két olympiai barát, Ian Dickson és Nikki McClure voltak. Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, Ian a “Girl”, Nikki a “Boy” feliratú pólóban ugrabugrált (a pólócserére Nikki vette rá Iant), a ruhadarabok hátulján pedig a “Go-Go” előtag szerepelt. Egy férfi, aki Go-Go Girl és egy nő, aki Go-Go Boy? Tipikus Kurt Cobain.

Rich Jensen [a Sub Pop ügyvezetője a kilencvenes években]: Újabb bizonyítéka annak, hogy a Nirvana feminista zenekar volt. Ian és Nikki alternatív srácok voltak, egy fiú és egy lány Olympiából. Úgy táncoltak, mint az őrültek, úgy értem, teljesen különböző stílusban, de nem úgy, mint a sztriptíztáncosok. A Nirvana nem volt macho zenekar, ezért anti go-go táncosaik voltak.

A koncertet egy dokumentumfilmes stáb rögzítette, de a zenekarnak nem szólta előre a dologról. John Silva, a Nirvana menedzsere bérelte fel őket. A Bikini Kill tagjai megtorlásként a “RIBANC” és a “KURVA” szavakat írták rá filctollal Silva mellkasára. Iant és Nikkit még a Bikini Kill-John Silva afféren felbuzdulva kérte meg Kurt, hogy legyenek ott és “piszkítsanak” a menedzser levesébe. A Nikkiék “produkciója” rettenetesen zavarta az operatőröket, akik megpróbálták arrébb lökdösni őket. Kurt erre nagyon berágott, idegességét nem is tudta palástolni, feszülten játszott az egész koncerten.

Ian Dickson: John Oliva odajött hozzám, amikor felmentünk a színpadra, és azt mondta: “Nem azért költöttem negyedmillió dollárt erre a felvételre, hogy elkúrjátok nekem!” Törölközők voltak a nyakában, és odanyújtotta a srácoknak, amikor lejöttek a színpadról. Az egész rettenetesen üzletszagú volt. Az feleltem: “Menj a picsába, John! Nem neked dolgozom. Kurt kért meg rá, hogy táncoljak a színpadon!”

Charles Peterson [a seattle-i grunge mozgalom fotósa]: Hat, feketébe öltözött fickó szaladgált harmincöt milliméteres, kompakt kamerákkal. Azt gondoltam, hogy ez a vég kezdete. Nem volt fair a közönséggel szemben, mert tönkretette az előadást. Az egésznek pénz szaga volt.

A Gold Mountain, Silva produkciós irodája később mindent megtett azért, hogy a végső felvételen a lehető legkevesebb látszódjon belőlük.

Valahogy mindig ott volt egy operatőr Kurt körül: annyira pofátlanul mozogtak a színpadon, gyakran annyira belemásztak a frontember arcába, hogy kész csoda, hogy Kurt nem rúgta le őket a hatalmas kameráikkal együtt a színpadról. A filmesek közönségre sem voltak tekintettel: gyakran takarták be a képet, meg sem próbáltak “láthatatlanná válni”, szemrebbenés nélkül sétálgattak fel-alá a deszkákon a dalok alatt. Minimális tiszteletet sem mutattak a zenészek és a közönség felé.

A School pusztító metálja után Dave Grohl így szólt a közönséghez: “Nagyon köszönjük! A jelenlévők két százaléka jelmezt visel, amiről személy szerint azt gondolom, hogy nagyon béna. Kivéve, ha mindannyian punk rockerek vagytok.” Nyilvánvalóan a zenekar körül hirtelen, a semmiből felbukkanó fejesekre, menedzserekre és pénzemberekre gondolt. A School után a Floyd The Barber és a Smells Like Teen Spirit következett, illetve a kettő között még jammeltek egyet, Krist Novoselic a “ha fehér srácok funkot játszanak, az szívás” nagyívű gondolattal zárta le a rövid improvizációt.

A Nirvana talán élete legjobb formájában lépett a Paramount színpadára, a koncert az elejétől a végéig magával ragadó volt. Valamiféle átmeneti állapotban voltak akkoriban: a nyersesség, az ösztönösség, a művészi szabadságot megalapozó punk attitűd az előadás minden másodpercében tapintható volt, ezzel együtt a Nevermind sikere megnyugvást, önbizalmat is adott a triónak. Még talán abban is volt valami emberi – ismerve az előzményeket – , hogy Kurt csak nagyon ritkán szólt a közönséghez, inkább Krist vicceskedett párszor az énekes mikrofonjába. A setlistről lemaradt két későbbi klipes dal, az In Bloom és a Come As You Are, de ez inkább csak utólag vet fel kérdéseket, a koncertről készült felvétel élvezeti értékéből semmit sem von le. Az este legkiemelkedőbb pillanatai – a School és a Smells Like Teen Spirit mellett – talán a két Beatles-hatású dal, az About A Girl és az On A Plain, valamint a Been A Son (nagyon jók Grohl vokáljai), a Breed és a Territorial Pissings voltak.

A ráadásban felcsendülő Rape Me különlegességét az adta, hogy a dal akkor még nem jelent meg hivatalos kiadványon. Egy korai, még nem kiforrott verziót játszott el a zenekar, ahol a középrészben egy hevenyészett gitárszóló hallható, nem pedig az In Uteróról ismert, a későbbiekben Suzan Silver, Alice in Chains/Soundgarden menedzsernek (is) címzett “My favorite inside source / I’ll kiss your open sores / I appreciate your concern / You’re gonna sink and burn” sorok. Kurt ritka felkonfjainak egyike itt hallható: “Ez a dal azokról a szőrös, izzadt, macsó, parasztokról szól, akik megerőszakolnak [másokat].”

Az este az Endless, Nameless zajongásával, Kurt gitártörésével zárul. Krist még harmadik nekifutásra, basszusgitárját baseball ütőként használva, elütötte a nyakát vesztett gitártestet, majd a zenekar, a színpad szélén ácsorgó idegenek között, tétován levonult a deszkákról.

Dan Peters [Mudhoney]: A portlandi koncert mókás volt, de amikor visszatértünk Seattle-be, nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire kikerültek a dolgok az irányításuk alól. Ott volt a nagyképű filmes stáb, nagy üzleti arcok forgolódtak ott, még a színpad szélére sem állhattunk, hogy megnézzük a koncertet. Nem a zenekart hibáztatom ezért. Az embereket vádolom, akik odaengedték, hogy körülöttük lógjanak.

___

Mi volt az a matrica Kurt gitárján?

Kurt a Paramount-koncerten először az About a Girl előtt cserélt gitárt. A fekete Stratocaster-kópia Fernandesen egy hatalmas fehér matrica díszelgett, egy nagyobb, “Vandalism: Beautiful as a Rock in a Cop’s Face” (Vandalizmus: gyönyörű, mint egy kő a zsaru arcában), valamint egy kisebb “Courtesy of Feederz: Office of Anti-Public Relations” (A Feederz figyelmessége: az Anti-PR Iroda) felirattal. A Feederz egy nyolcvanas évekbeli, arizóniai punk rock zenekar, Kurt egyik kedvence. A banda két nagylemezt jelentett meg, 1983-ban és 1986-ban. Anarchista, szélsőségesen kommunista nézeteik vallás- és kormánykritikus, fogyasztásellenes szövegeikben köszöntek vissza. A Kurt gitárján olvasható idézet az 1986-os, Teachers in Space című lemezükről származik. A Feederz 2002-ben újjáalakult, és Jack Endino irányításával felvett, majd kiadott egy visszatérő lemezt, mily meglepő, Vandalism: Beautiful as a Rock in a Cop’s Face címmel. 2017 pedig a Meat Puppetsből (és így a Nirvana MTV Unpluggedjából is) ismert, Cris Kirkwood producersége mellett készítettek egy négy számos EP-t, “WWHD: What Would Hitler Do?” címmel.

 Kurt Fernandese és a híressé vált matrica (Forrás: Liva AT The Paramount Blu-Ray)

___

A Paramount-koncert után

A fellépést követően Kurt két, a színpad mellett ácsorgó aberdeeni ismerősébe futott bele. Egykori lakótársa, a korábbi Melvins, majd Mudhoney basszusgitáros Matt Lukin (akinek a tornácán egy papírdobozban aludt első hajléktalansága idején), valamint Steve Shillinger, aki később befogadta őt ott ácsorgott a színpad mellett. “Tényleg híres vagy, Cobain – fordult hozzá Shillinger. Vagy három óránként ott vagy a tévében.”

Darrell Westermoreland [fotós]: A koncert után Kurt úgy nézett ki, mint aki harctéri neurózisban szenved. Egy ketrecbe zárt macskára emlékeztetett.

Amikor a fotós egy kép készítéséhez beállította Kurtöt és testvérét, Kimet, a szőke frontember abban a pillanatban, amikor a gép kattant, meghúzta húga haját. Westermoreland szerint Kurt “nagyon morcos volt, és úgy viselkedett, mint egy fasz”.

Carrie és Kurt még ugyanazon az estén elsétált, hogy Kurtnek Halloweenre jelmezt vegyenek. Beugrottak a Westlake bevásárlóközpontba, ahol volt egy lemezbolt. Telis tele volt Nirvana poszterekkel. Kurtöt sokkolta a látvány, mint ahogyan az is, hogy miután pénzt vett fel egy automatából, a bizonylat szerint mennyire nagy összeg volt a számláján. Elmentek egy szexshopba és vettek egy felfújható babát. Kurt belebújt és abban járkált, majd visszatértek abba a belvárosi hotelbe, ahol Kurt, Carrie, Tobi és Carrie barátnője megszálltak. Az MTV egész éjszaka Nirvana dalokat játszott.

A kultikus, helyi zenei magazin, a The Rocket szerint “ezek a srácok már híresek és gazdagok, de még mindig annak a tiszta esszenciáját képviselik, hogy milyen az, amikor az ember elégedetlen az életével”.

Két nappal a Paramount Theatre-beli koncert után a Nirvana Európába repült, hogy az öreg kontinenst is meghódítsa.

___

Nirvana: Live At The Paramount – DVD, Blu-Ray kiadás (2011)

A koncert végül a Nevermind kiadásának huszadik évfordulójára, 2011. szeptember 24-én jelent meg önállóan, illetve a Nevermind különböző Super Deluxe verzióinak egyik lemezén. A Live At The Paramount a Nirvana történetének egyetlen, 16 milliméteres filmre rögzített és Blu-Ray lemezen is kiadott anyaga. A koncert – nincs rá jobb jelző – brutálisan szól, ami persze nem véletlen. Az eredeti felvétel hangmérnöke az az Andy Wallace volt, aki Butch Vig mellett a Nevermind keverését is végezte, és aki korábban olyan bandák kiadványain dolgozott ugyanebben a pozícióban, mint a The Cult, a Slayer vagy a New Model Army. 

A kiadványt a kiváló hangzás és a szinte lélegző képek ellenére mégis rengeteg, jogos kritika érte. Az utómunkáknak köszönhetően több helyen csúszik, azaz nincs összhangban a kép és a hang (lásd például Aneurysm, Floyd The Barber), Dave Grohl álló tamja néhányszor olyan, mintha nem lenne bemikrofonozva, legalábbis a képen tisztán látszik, hogy ráüt, de nem hallatszik belőle semmi.

A film a teljes koncertet tartalmazza:

  1. Jesus Doesn’t Want Me for a Sunbeam” (The Vaselines cover)
  2. Aneurysm
  3. Drain You
  4. School
  5. Floyd the Barber
  6. Smells Like Teen Spirit
  7. About a Girl
  8. Polly
  9. Breed
  10. Sliver
  11. Love Buzz (Shocking Blue cover)
  12. Lithium
  13. Been a Son
  14. Negative Creep
  15. On a Plain
  16. Blew
  17. Rape Me
  18. Territorial Pissings
  19. Endless, Nameless

A Paramount Theatre-beli koncert-setlistről jó néhány dal megjelent különböző kiadványok B-oldalain, így a Been A Son a Lithium EP-n, a School és a Breed a Come As You Are EP-n, míg a Negative Creep a From The Muddy Banks Of Wishkah LP-n is maghallgatható audio formátumban. A koncert egyes részeit később felhasználták a Lithium klipjében is.

 A Live at the Paramount borítója

___

További képek és érdekességek a Paramount Theatre-ről

A Paramount Theatre a 9th Avenue és a Pine Street sarkán található, Seattle belvárosában, az I-5 autópálya szomszédságában (Fotó: Pintér Miklós)

 A színházat a National Register of Historic Places (Történelmi Helyek Nemzeti Jegyzéke), 1974-ben felvette a listájára, azaz az Egyesült Államok nemzeti örökségének része lett (Fotó: Pintér Miklós)

 A Paramount gyönyörű előtere – éppen a kilencvenedik évfordulót ünneplik (Fotó: Pintér Miklós)

 A bejárati ajtó felett, az épületen belül, egy Paramount-logóból készült versenyautó és egy Lion King-plakett díszeleg (Fotó: Pintér Miklós)

(Majdnem) ezt látta Kurt a színpadról a beálláskor, de Chris Cornell, két éve, biztosan ezt (Fotó: Pintér Miklós)

 Az erkély egészen ámulatba ejtően gyönyörű: ideális helyszíne egy Nirvana koncert közönségének. Na jó, nem. (Fotó: Pintér Miklós)

 A színpad oldala és mennyezete, na meg az elmaradhatatlan Seattle Seahawks-zászló (Fotó: Pintér Miklós)

 Az erkélyen ülők ezt látják színpadból. A középen elhelyezett orgona, a “Mighty Wurlitzer Theatre Pipe Organ” mozgatható, a Paramount megnyitása óta működik. Az orgonasípok a lyukacsos falak mögé vannak elrejtve. (Fotó: Pintér Miklós)

Nem egy tipikus punk rocker folyosó (Fotó: Pintér Miklós)

Ez volt az öltözője Kurt Cobainnek, Chris Cornellnek és még sok más művésznek (Fotó: Pintér Miklós)

Kurt nagyon tisztelte a nőket, úgyhogy esetében még véletlenül sem nevezhetjük a bőr ülőgarnitúra egyes részeit az öltöző szereposztó díványának (Fotó: Pintér Miklós)

 Az öltöző fürdőszobája: legyen ennyi elég belőle, a kabint és a WC-kagylót csak nem fotózhattam le (Fotó: Pintér Miklós)

 A Paramount Theatre úgynevezett “safe house”, azaz olyan biztonságos ház, amelyik alkalmas arra, hogy a szigorú előírások szerint az elnök idelátogasson. 2012 májusában Barack Obama ebben az elszeparált részben (méretét tekintve nagyjából egy sokcsillagos szálloda junior suitja) tartózkodott, mielőtt beszédet mondott volna a színházteremben. A Paramounton kívül még két ilyen “safe house” található Seattle-ben. (Fotó: Pintér Miklós)

Az elnöki öltöző italellátását egy Pepsi-hűtő szponzorálja (Fotó: Pintér Miklós)

Kandalló nélkül nincs elnöki szoba. A tükörben Twin Peaks Bob seattle-i rokona látható. (Fotó: Pintér Miklós)

 Ernestine Anderson blues-jazz énekesnő Austinaban született, de 2016-ban, Seattle-ben hunyt el 87 évesen. Négyszer jelölték Grammyre, de egyszer sem kapta meg a díjat. (Fotó: Pintér Miklós)

 Az Ernestine Anderson VIP Room belülről (Fotó: Pintér Miklós)

Az Ernestine Anderson VIP Room: az énekesnő aranylemezei lógnak a falon. (Fotó: Pintér Miklós)

 Egy önműködő Ampico zongora (lásd Westworld-sorozat), amit különösen nagy becsben tartanak. Az emeleti bárban, a Ladies’ Lounge-ban található és ahogyan a képen is látszik, éppen működésben van. (Fotó: Pintér Miklós)

Csúcsszuper idegenvezetőim, a fehér farmerdzsekijét felhajtott gallérral viselő, laza Carol Allen és mosolygós kolléganője (Fotó: Pintér Miklós)

___

(Folyt. köv.)

Felhasznált irodalom:

Charles R. Cross: Heavier Than Heaven
Mark Yarm: Everybody Loves Our Town
Greg Prato: Grunge Is Dead – The Oral History Of Seattle Rock Music
Everett True: Nirvana
Kurt Cobain: Naplók
Cobain Montage Of Heck (Brett Morgen filmje)
A végtelen internet

___

A sorozat első része, az “Aberdeen, Kurt purgatóriuma (1967-1984)” ide kattintva olvasható!
A sorozat második része, az “A Wishkah-folyó saras partján (1984)” ide kattintva olvasható!
A sorozat harmadik része, az “A menekülés Olympiába (1987-1991)” ide kattintva olvasható!

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Történet

A LAP TETEJÉRE