„Rengeteg színtér létezett, Seattle azonban különösen fontos volt. A punk rock New Yorkban a hetvenes évek végén egy mozgalom volt. Szerintem a grunge is egyfajta mozgalommá vált. A zene természetesen nagyon jelentős szerepet játszott ebben, de nem az volt egyetlen motorja a történéseknek” – vélekedik Larry Reid, a legendás seattle-i galériatulajdonos, a U-Men korábbi menedzsere. Larry tevékeny részese volt annak, hogy nyolcvanas években létrejöhessen egy olyan művészeti közösség a városban, ami jóval túlmutatott a zenei előadóművészeten. Interjúnkban szó esik a fiatal Kurt Cobainről, a középiskolás Duff McKaganről, a Sub Pop-alapító Bruce Pavitt látnoki képességéről és egy felgyújtott tóról is.
Larry Reid (Fotó: Pintér Miklós)
Duff
Hogy vagy, Larry? Tegnap láttalak egy titkos Fastbacks bulin. Hogy tetszett a koncert?
Ó, csodálatos volt! Megint csak rájöttem, hogy mennyire csodálom őket. Kedvelem a zenéjüket és az egész seattle-i zenei színtéren betöltött szerepüket is. A Fastbacks és az én történetem több évtizedre, közel negyven évre nyúlik vissza. Az első koncertjük, amit én promotáltam, a kislemezük bemutató bulija volt, 1981 augusztusában. A kiadvány címe „It’s Your Birthday” volt, és a No Threes adta ki, ami lényegében a saját lemezkiadójuk volt. Akkor még nem is tudtam, hogy Duff McKagan a dobosuk, aki akkoriban szállt be a bandába.
Duff, az új fiú?
Igen, de ő dobolt már a kislemezen is. Az előzenekar, a The Living, egy nagyon klassz, valódi powerhouse punk társaság volt. Duff náluk is játszott, ott éppen gitározott. Soha nem vették fel a dalaikat, nem is lettek túl népszerűek. Kár értük, mert tényleg jók voltak! Szóval láttam, ahogyan kipakolja a dobfelszerelését a Fastbacks koncertre, és azt gondoltam magamban: „milyen jó fej ez a Duffy, hogy kisegíti a főzenekart”. Aztán leült, elkezdett játszani. Nagyszerűen csinálta! (nevet) Az volt életem egyik kedvenc bulija. A Pioneer Square-en lévő művészeti galériám volt a helyszín, közel ahhoz a helyhez, ahol a Pearl Jam tavaly augusztusban fellépett. Ott volt egy New York-i művész is, aki festett Duffékról egy bazi nagy képet, miközben zenéltek. Akkor este beleszerettem, és ez azóta is tart. Szóval nagyon klassz volt!
Duff jóval fiatalabb volt a többieknél, ugye?
Igen, volt egy kis korkülönbség. Azt hiszem, akkor még gimis volt.
Egy állati menő, szőke hajú srác.
Na igen, tudod Duffban volt valami különleges. A későbbiekben is sokszor dolgoztunk együtt. Volt egy fantasztikus bandája, a 10 Minute Warning, ami nagyon nagy hatással volt később a helyi zenekarokra. Én szerveztem az utolsó koncertjüket, mielőtt Duff elment volna Los Angelesbe, ahol belépett egy másik bandába, aminek már nem emlékszem a nevére. (nevet)
Aha! Valami virágokkal, meg fegyverekkel kapcsolatos dolog, nem?
Soha többé nem hallottam felőle többet! (nevet) Viccet félre téve: utána is barátok maradtunk. Flowers N’ Weapons, ez volt a nevük, nem?
Valami ilyesmi rémlik nekem is.
(nevet) Bárhogy is, a 10 Minute Warning egyszerűen fenomenális csapat volt! Részben a Fartz tagjaiból állt össze, akikkel szintén sok közös munkám volt. A Fartz egy punk banda volt és elég komoly hatást gyakoroltak az egész északnyugati zenei színtérre. Duff mellett egy csodálatos gitáros, Paul Solger játszott benne és még mások, akik később nagyobb és jobb dolgokat csináltak. A kreativitásuk lenyűgöző volt. Minden egyes bulijuk egy performansz volt. Úgy értem, a zenéjük is nagyon jó volt, de én inkább előadóművészként gondoltam rájuk. Soha nem tudhattad, hogy mi fog történni a színpadon. A koncertjeik eseményszámba mentek, tényleg fenomenálisak voltak! Események voltak, nem is tipikus rock bulik. Többet adtak egy szimpla koncertnél. Duff magával ragadó volt. Jó dobos volt, egy percig sem akarom elvitatni az érdemeit, de a színpadi jelenléte, az a személyiség, ami lejött a színpadról, az volt igazán különleges. Abszolút nem lepett meg, amikor beszállt abba a „Flowers N’ Weapons” nevű bandába, és eljutott oda, ahol most tart. Szóval az az 1981-es volt az első buli, amit Duffal és a Fastbacks-szel csináltam. Már korábban is láttam a Fastbacks-et, és nagy dolog volt nekem, hogy felléptek a galériámban.
„Milyen jó fej ez a Duffy, hogy kisegíti a főzenekart!” (Fotó: Pintér Miklós)
Rosco Louie
A galériádban, ami a Rosco Louie nevet viselte, és amit 1978-ban nyitottál?
Pontosan. 1978 áprilisában nyitottunk.
Jól tudom, hogy a feleségeddel közösen alapítottátok?
Igen. A feleségemmel, Tracyvel, aki szintén zenész volt. Nyakig benne volt az itteni, zenei dolgokban.
Ez még a kezdetek kezdetén volt. Mi volt a célotok a galériával?
Igen, lehet mondani, hogy ez a seattle-i punk korszak hajnala volt. Akkor még nem sok minden történt, ahogy én láttam, elég lagymatag volt az itteni színtér. Én művészettörténészként végeztem, így amikor megnyitottam a galériát, egyfajta neo dot-up punk rock szemlélettel közelítettünk a művészethez. Aztán felfedeztem, hogy több száz megdöbbentően kreatív művész és zenész dolgozik errefelé. Sokan közülük az én galériám köré csoportosultak. Kezdetben csak performansszal foglalkoztam; jobban mondva vizuális művészettel, de később behoztam a médiavideót és egyre inkább a zenét is. Egy csomó banda lépett fel nálunk mindenfelől az országból, például New York-iak, az East Village-ből [Manhattan délkeleti részét nevezik East Village-nek, a ’80-as években a helyi, alternatív művészeti szcéna innen kapta a nevét: East Village Alternative Art – PM]. Itt volt például a DNA, a Bush Tetras, a The Raybeats, tucatnyi zenekar, és ez tökéletesen beleillett a Seattle-ben kialakulóban lévő nagyobb művészeti közösség rendszerébe. Aztán idővel, még a Rosco Louie idején, a hagyományos értelemben vett vizuális művészet kezdett kevésbé érdekelni, így inkább a zene és a performansz felé fordultam.
A Rosco Louie már nagyon régen nem működik. Mi lett vele?
1982 végén bezártam, de nyolc vagy tíz hónappal később ugyanabban az utcában megnyitottam egy másik galériát, Graven Image néven. Mindössze néhány háztömbbel volt arrébb, de ott már az előadóművészet volt a központban. Ott már szedhettem belépődíjat. Mivel onnantól kezdve már nem elsősorban képeket kellett eladnom, kísérleti installációkat, médiaművészeti alkotásokat mutathattam be, és egyre többet foglalkoztam a zenével is. Voltak nálunk irodalmi előadások, felolvasások és táncprodukciók is. Szóval elég sokszínű volt a paletta, de idővel egyre jobban a zenére kezdtem fókuszálni. Volt egy olyan érzésem, hogy valami új készülődik. Még a Rosco Louie-s időszak elején megismerkedtem egy fiatal művésszel, bizonyos Bruce Pavitt-tel [a későbbi Sub Pop lemezkiadó egyik alapítója – PM], aki akkor az Evergreen State College-ban tanult, Olympiában. Ő rendkívüli hatással volt a zenei érdeklődésemre. Kísérleti volt, de sokfajta újonnan kialakuló zenei irányzatot felölelt. Csináltunk mi mindent, kezdve Fred Frith-től a Corrosion of Conformity-n át (C.O.C.) egészen a Dirty Rotten Imbeciles-ig (D.R.I.). Tényleg széles zenei skálán mozogtunk, de ezek mind nagyon passzoltak egymáshoz. Aztán megkedveltem a seattle-i zenészeket.
Ha jól tudom, Seattle akkoriban még nagyon elszigetelt hely volt.
Ahogy mondod! Ez még a Microsoft, a személyi számítógépek elterjedése és jóval az internet kora előtt volt. Csak egy kicsinyke halászfalu voltunk. A zenészek gyakorolhattak, fejleszthették a tudásukat. Itt olcsó volt az élet, úgyhogy valahogy sikerült megélnünk. Sokan mindenféle alantas munkákból tartották fent magukat, én viszont az üzleti dolgaim miatt nagyon bohém életvitelt engedhettem meg magamnak. Rengeteg banda működött akkoriban, de én rögtön nagy rajongója lettem a U-Men nevű csapatnak. Mindenféle szinten. Úgy értem, az alapötlet, a zene és a társaság szintjén is. Elkezdtem kifejezetten őket menedzselni. A Graven Image-ben próbáltak. Bruce Pavitten keresztül sikerült kiadnunk egy nagylemezt, amire felfigyelt a Homestead Records nevű kiadó. Nem voltak túl nagyok, de olyan művészekkel dolgoztak, mint a Nick Cave and the Bad Seeds, a Sonic Youth, a Dinosaur Jr. és a Big Black. És még sokan másokkal, például a Salem 66-szel vagy később a Green Riverrel is. A U-Men volt itt az első igazi punk banda. Nem a legelső, ami megalakult, hanem az első valóban provokatív csapat, amelyik lemezszerződést kapott és turnézni is tudott. Bár semmilyen támogatást sem kaptunk a kiadótól, mégis sikerült összehoznunk egy körutat. Akkor még nem igazán volt meg az ehhez szükséges infrastruktúra. Még a helyi bulik megszervezése is roppant nehéz volt. Amikor felléptünk, személyesen nekem kellett plakátokat tervezni, amiket aztán nekem kellett kiragasztgatni, aztán keresnem kellett egy újabb helyszínt, össze kellett gyűjtenem a háttérszemélyzetet, termet kellett bérelnem és így tovább. A zenészeink manapság nem is tudják, milyen jó dolguk van.
Valamiféle DIY [do it yourself/csináld magad] módon intéztétek a dolgkat?
Így ment az egész! A turnézás is hasonlóan problémás volt, mert akkor még nem létezett az a klubhálózat, ami aztán későbbiekben kialakult. Együtt játszhattunk a kiadó másik bandáival, és elég komoly tömegek voltak kíváncsiak ránk. A Minutemennel felléphettünk más városokban is. Az egyik legnagyobb koncertünk 1985 őszén, New Yorkban volt, a Nick Cave and the Bad Seeds-zel. A U-Men hangzása és a között a zene között, ami miatt később Seattle híres lett, nem volt közvetlen kapcsolat, de tudom, hogy a fiatalabb zenészek közül sokan jártak le a bulijaikra. Inspirációt kaptak, hogy ezt ők is meg tudják csinálni. Hogy ebből meg tudnak élni. Szerintem a legtöbbjük akkor még csak középiskolába jártak. Azt hitték, hogy vagyonokat keresünk. Volt egy szivaros dobozom, ami 300 darab egydollárossal volt tele. Azt hitték, hogy gazdag vagyok. (nevet) Meggyőződésem, hogy a szüleik azért fogadták el a U-Ment, mert kaptunk egy lemezszerződést. Azzal, hogy turnézni tudtunk, méghozzá sikeresen, sok fiatalabb zenészt győztünk meg arról, hogy erre ők is képesek lehetnek. És szerintem ez mindenképp fontos volt.
„Volt egy szivaros dobozom, ami 300 darab egydollárossal volt tele. Azt hitték, hogy gazdag vagyok.” (Fotó: Pintér Miklós)
Seattle
Stephen Tow, a Strangest Tribe című könyv írója szerint a te hozzáállásod jelképezte Seattle-t.
Ezt írta rólam? Ez nagyon hízelgő.
Mi állhatott ennek a hátterében?
Nem tudom, hogy miért mondta ezt.
Én azt hiszem, értem.
Feltételezhetően azért, mert a különböző projektjeim akkoriban nagyon változatos közönséget vonzottak. Próbáltam olyan rendezvényeket összehozni, amik a lehető legszélesebb ízlésnek felelnek meg. Azért, hogy a zenészek kereshessenek pénzt, hogy én is megéljek, és egyáltalán úgy gondoltam, hogy így lehet a legdinamikusabb alkotókörnyezetet megteremteni. Úgy értem, hogy a rendezvények promotálásánál és a programok szervezésénél nagyon tudatosan igyekeztem a művészek, zenészek és írók széles körét behozni. Nagy számban voltak spoken word művészek a nyitóprodukciók a zenekarok előtt, ami akkoriban nagyon szokatlan dolog volt. Olyan művészekre gondolok, mint Jessie Bernstein, aki később a Sub Poppal adott ki lemezeket. De például vetítettem filmeket és videókat, ami akkoriban más volt, azok inkább művészeti irányzatnak számítottak. És azt hiszem, nagyobb sikere lett, mint ahogy vártam, nemcsak anyagi szempontból, hanem, ami fontosabb, hogy olyan alkotókörnyezet jöhetett létre, ami sok fiatal művészt és zenészt megihletett. Nagyon sok munkám volt benne. Lehet, hogy erre gondolt. Biztosat nem mondhatok. De jól esik. Magamról viszont nem mondanám. Nem jellemezném így magam. Remélem, ez nem egy idézet. Az enyém biztosan nem.
Nem, nem az. Az előbb említetted a Homesteaddel kötött szerződést. Erről azt olvastam, hogy ez változtatott meg mindent Seattle-ben. Hogy valami újnak a kezdetét jelentette.
Szerintem ez részben véletlen egybeesés volt, de még egyszer: az, hogy egy helyi punk bandát, amelyik akaratlagosan disszonáns módon közelít a zenéhez, leszerződtet egy nagy lemezkiadó, amelynek akkoriban ráadásul valami egészen lenyűgöző volt a művészlistája, egészen hihetetlennek hatott. Én ezt – a zene mellett persze -, száz százalékban Bruce Pavittnek tulajdonítom. Ismertem Gerard Cosloy-t. Ő volt a kiadó vezetője, de volt egy kis fanzine-je is. A lemezeladásokból soha, senki nem látott egy lyukas garast sem. Elég nagy botrányok voltak. Senki nem kapta vissza az eredeti hangfelvételeit. Nick Cave, a Sonic Youth, a Big Black… Egyszerűen eltűntek. Nem hiszem, hogy bárki is hozzájutott volna a pénzéhez. Ez egy kicsit olyan keleti partos volt. Nem tudom, hogy mi lehetett a háttérben. A U-Men és valószínűleg a másik helyi banda, a Green River is baromi boldog volt azért, hogy kiadott egyáltalán egy lemezt. Meg hogy turnéra mehettünk. Lehet, hogy tévedek, de szerintem az egyetlen alkalom, amikor a U-Men és a Green River együtt játszott az a Maxwell’s-ben volt, New Yorkban. Vagy Hobokenben, New Jersey-ben egy CMJ konferencián, bár az is lehet, hogy Olympiában egyszer felléptek.
Seattle-ben nem is játszottak együtt?
Soha! Amikor kijött a U-Men lemez, az sok fiatalabb zenészt motivált, ahogyan az is, hogy felléphettek velünk. Azt hiszem, van itt valahol egy plakát, amin látszik, hogy a Soundgarden volt az előzenekarunk az egyik bulin. Néhány banda még nagyon kezdő volt, de voltak olyanok is, amik akkor még meg sem alakultak. Emlékszem, hogy Stone Gossard a későbbi Pearl Jamből, milyen baromi jól utánozta John Bigley-t, a U-Men szólóénekesét. Akkoriban Stoney nem játszott egyik bandában sem, bár néha fellépett vagy lehet, hogy csak próbált egy nagyon király zenekarral, a March of Crimes-zal. Az együttes tagja volt Ben Shephard is, aki később beszállt a Soundgardenbe. Aztán ott volt még Andy Caro, akiből egy valódi gördeszka bajnok lett és Jonathan Evison, akinek a könyve felkerült a New York Times bestseller listájára. Egyszóval, nagyok voltak. Bírtam őket.
Ők is játszottak nálad?
Előzenekarként felléptek párszor a Graven Image-ben. Ezek a srácok egyszerű gimisek voltak. Ha beraktam egy láda sört a szobájukba, madarat lehetett fogatni velük. Olyan volt ez nekik, mintha aranyat találtak volna. Csodás csapat voltak, akik nem kaptak elég figyelmet. Úgy értem, hogy volt egy csomó banda, jöttek és mentek, mint például a Living, Duff másik zenekara, akikről az emberek soha nem hallottak, pedig nagyon fontosak voltak. És volt sok olyan csapat, akik felléptek a Graven Image-ben, mint a Corrosion of Conformity vagy a The Crows, akik idejöttek Seattle-be, és komoly hatást gyakoroltak a helyi zenei színtérre. Sok nagyszerű és kreatív pártfogója volt az új zenéknek, mint például a Holy Work Cadets, egy produkciós cég, velük én is sokat dolgoztam együtt. Tudod, semmirekellő fickók, de baromi kreatívak voltak. Maire Masco kiadott egy újságot 1981-ben Desperate Times címmel, és ebben használták először a grunge szót a zenére.
Mark Arm írt egy levelet a Desperate Times-nak…
…egy rajongói ál-levelet a saját bandájáról, a Mr. Epp and the Calculations-ről. Maire később dolgozott a Pravda nevű kisebb lemezkiadóval, amelyik megjelentette a Mr. Epp Mohawk Man című kislemezét, amit nem tudtak finanszírozni, nem tudták teljesíteni a megrendeléseket, mert nem volt pénzük. Én is dolgoztam velük, kellemes társaság voltak. Amikor azt mondom, hogy én, legtöbbször úgy értem, hogy mi. Közös projekt volt, amiben az olyan emberek, mint a The Holy Work Cadets, akiket egyébként senki sem ismert, hathatósan működtek közre.
„Tudod, semmirekellő fickók, de baromi kreatívak voltak.” (Photo: Pintér Miklós)
U-Men
Te voltál a U-Men menedzsere. Volt egy pincebuli, ahol Bruce Pavitt odasúgott neked valamit. Elmondod, mi volt az?
„Seattle zenéje meg fogja hódítani az egész világot!”
Mit gondoltál erről?
Úgy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna. Lent voltunk ebben a szakadt alagsorban, ami tömve volt punk rockerekkel. A U-Men játszott. Valószínűleg ők voltak a legnépszerűbb punk banda egész Seattle-ben. Körülbelül százan lehettünk, és Bruce odaszólt nekem, hogy „Seattle zenéje meg fogja hódítani az egész világot”. Én meg, hogy „Tényleg?”. Hittem neki, mert Bruce olyan volt, mint egy tudós. Ha Bruce mondott nekem valamit, megcsináltam. Még csak kérdéseket sem tettem fel. Hívjak meg egy bandát? Megtörtént. Igen, ezt mondta nekem azon a bulin. A U-Men épp egy kis alagsori helyiségben játszott. Mesélt nekem Kim Thayilről, aki nemrég költözött a városba Chicagóból, a középnyugatról. Nem tudom, hogy miből gondolta ezt. Én nem gondolkodtam ekkora léptékben. Én az egyik koncerttől a következőig, és egyik bulitól a másikig haladtam. Bruce az a fickó volt, aki látta a távlatokat. Az én távlatom a következő hétvégi koncert volt. Legtöbbször, de ez egy igaz történet. Lehet, hogy Bruce már nem emlékszik rá, én viszont igen. Soha nem fogom elfelejteni, mert ha Bruce mondott nekem valamit, azt én komolyan vettem. Azt gondoltam, rendben, majd meglátjuk. Akkor elég valószínűtlennek tűnt. Különösen azon a helyen. Egy házban voltunk, ahol elfért a teljes alkotóközösség. Elképesztő volt nézni, ahogy ez a vízió valósággá válik. Nem tudom eléggé méltatni őt. Az az ember egy zseni. Egy látnok. Voltak még ilyenek. Sok mindenkivel dolgoztam együtt, nagyon hosszú a lista. De ez tényleg egy igaz történet. Szerintem úgy 1983 környékén lehetett.
Mesélj kérlek arról a Bumbershoot Fesztiválról, ahol a híres grunge-fotós, Charles Peterson azt mondta, hogy „Larry úgy döntött, hogy felgyújtja az árkot a koncertjük közben”. Mi történt ott valójában?
Akkortájt a Bumbershoot egy nagyszabású zenei rendezvény volt. Egészen addig nem hívtak meg punk bandákat. De köszönhetően a művészvilágban elfoglalt helyemnek és a rendezvényszervezőkkel való jó ismeretségemnek, rábeszéltem őket egy csomó dologra, amit utólag valószínűleg megbántak. Az egyik ilyen a U-Men felléptetése volt. A banda a szabadban játszott, egy nagy amfiteátrumban. Akkoriban a színpad egy tóra volt építve. Kitaláltuk, hogy csinálunk valami különlegeset. Nem akarom magamnak tulajdonítani az ötletet, mert nem tudom, hogy kié volt, de valaki azt javasolta, hogy gyújtsuk fel a tavat. Azt hiszem, pont előtte láttuk a híradóban, hogy annyira szennyezett az Ohio folyó, hogy Clevelandben lángra kapott. És akkor azt mondtuk, hogy valami ilyesmi itt is menő lenne. Nem tudtuk, hogy működhet-e a dolog. A feleségem valahová elutazott, úgyhogy elmentünk a lakásomba, hogy kipróbáljuk a dolgot. A kádat megtöltöttük vízzel, ráspricceltünk öngyújtófolyadékot, és meggyújtottuk. Rögtön megszólalt a tűzriasztó, és a függönyök lángra kaptak. Egy pillanatra elkapott a frász, de aztán belelkesültem, hogy ez menni fog. (nevet)
Aztán?
Ezen felbuzdulva kocsiba ültünk, hogy megnézzük a tavat. Azt hiszem, egy kicsit elkapott a hév, mert a végén kilocsoltunk több mint hat liter öngyújtófolyadékot a tóra. Valószínűleg eltúloztuk a mennyiséget. Úgy terveztük, hogy a legutolsó számnál az énekes fog egy gázolajba mártott cirokseprűt, és elkezdi lengetni, mint egy fáklyát. Az öngyújtófolyadékot vodkás üvegekből öntöztük ki, és úgy is nézett ki, mint az alkohol, ezért mindenki azt hitte, hogy azt locsoltunk a tóba. De olyan sokat sikerült beleönteni, hogy amikor hozzáért a lángoló seprű, az egész berobbant.
Te jó ég!
A lángok teljesen eltakarták a zenekart. A tömeg pedig megőrült. Marc Harmsent még soha nem láttam olyan idegesnek. Nagyon látványos volt, és eléggé elszabadult a pokol. És úgy emlékszem, hogy a koncert után közvetlenül turnéra indultunk. Ez egy-két nappal azelőtt volt, hogy felvettünk a Deep Six válogatáshoz két dalt. Láttuk, hogy a rendőrök beszélgetnek a tűzoltókkal. Szerintem azt hitték, hogy egy sima tűz volt. Később aztán megtudták, hogy mi okoztuk, de először nem is sejtették. Mi meg megpróbáltuk a lehető leggyorsabban elhúzni a csíkot. Eszeveszetten hajigáltam be a dobokat a kocsiba. Hajigáltam! Egyértelmű volt, hogy nem akarok börtönbe menni. Aztán ahogy a zsaruk közeledtek a színpad felé, mondtam a bandának, hogy induljanak másfelé, dehát hatalmas volt a tömeg. Én meg lekaptam a pólómat, és bevetettem magam közéjük. Szerencsére megúsztuk. Azóta kiapasztották azt a tavat. Vagyis elkezdték lecsapolni, aztán most újra feltöltötték. Ez a sztori vége. Vicces volt.
„Egyértelmű volt, hogy nem akarok börtönbe menni.” (Fotó: Pintér Miklós)
Kurt
Az igaz, hogy te voltál az, aki 250 dollárt fizettél a Nirvanának az első seattle-i bulijukért?
Ja, nem, ez biztos nem igaz. Lehet, hogy ez megjelent valahol, de én ezt soha nem állítottam. Nem az első koncertjük volt. Az lehet, hogy addig az volt egyik legnagyobb fellépésük. Arra emlékszem, hogy odaadtam pénzt Kurtnek, ő meg megkérdezte, hogy ezt miért adom neki? Vicces volt. Az első gondolatom az volt, hogy „Ne is törődj vele!” (nevet) Emlékszem, hogy teljesen odavolt. Az összeg miatt, de ez nem volt szokatlan. Voltak finanszírozási lehetőségeim állami forrásokból, szponzoroktól és tagsági díjakból. Emiatt néha többet tudtam fizetni a művészeknek, mint amihez szokva voltak abban az időben, 1985 után. Olyan szintű anyagi támogatást tudtam adni a művészeknek, ami korábban lehetetlen volt. A Nirvana sikeréből végképp nem követelek semmi részt magamnak. Kurt Cobainnel baráti viszonyt ápoltam, ennyi volt az egész. Sokat beszélgettünk. Nem tudom, hogy egyáltalán barátnak nevezhetem-e Kurtöt. Kifejezetten csendes srác volt. Nem igazán lehetett hozzá közel kerülni. Nagyon fiatal volt, amikor megismertem, és sokáig ismertem őt.
Hol találkoztál vele először?
Egy koncerten, 1984 nyarán. A Faction, a Melvins, a Detornators és a DSML nevű banda lépett fel. Kurt a Melvinsszel volt, mint road. Emlékszem, hogy nagyon tetszett, hogy a Melvinsnek roadja volt. Gondoltam, hogy a U-Mennek is azonnal kell egy! Aztán kiderült, hogy csak együtt lógott velük. Jó srác volt, kisegített. Ahogy mondtam, ezek valódi „csináld magad” bulik voltak. Látszott, hogy Kurt készen áll arra, hogy továbblépjen. Hamar összehaverkodtunk. Jó pár évvel fiatalabb volt nálam. Nem próbálom azt mondani, hogy nagyon közeli barátok voltunk, de jó viszony volt közöttünk.
Kurtöt kifejezetten vonzották a művészetek, nem?
Érdekelte a vizuális művészet. Közös volt az érdeklődésünk. Kifinomult ízlése volt. Nem hiszem, hogy nagyon képzett lett volna, de az irodalomban ugyanazokat szerettük. Tényleg jó gyerek volt. 1986-ban, a Moore Theatre-ben szerveztem egy gyakornok programot William S. Burroughs-zal, amire Kurt is szeretett volna eljönni. Csakhogy teltház volt, minden jegy elkelt. Kurt megkérdezte, hogy be tudom-e juttatni. Emlékszem, azt mondtam neki, hogy csak a színfalak mögött van hely, de nem ehetsz, nem ihatsz, és nem szólhatsz senkihez. (nevet) Egyszóval, mintha itt sem lennél. Kurt és Bill rögtön összehaverkodtak, később még közös felvételt is készítettek.
Úgy tudom, hogy ezek a rendezvények más jelentőséggel is bírtak, de ezekre csak a későbbiekben derült fény.
Még a rendezvénysorozat elején, 1986 májusában járt itt egy New York-i író, Kathy Acker. Irodalmi rezidens volt, különböző dolgokat csinált, részint workshopot és a végén felolvasást tartott. Kértem, hogy válasszon valakit a workshop résztvevőiből, aki felvezeti, és ő Kathleen Hannát választotta, aki később a The Punk Singer dokumentumfilmben, illetve a Girls to the Front:The True Story of the Riot Girrrl Revolution című könyvben is egyértelműen erről az eseményről mondta azt, hogy ez inspirálta a Riot Grrrl mozgalom elindítására. Úgyhogy ebben nekem is volt egy kis szerepem. Ezt csak egy pár éve tudtam meg. Kathleen Hannát Kurtön keresztül ismertem meg. Tudod, hogy kiről beszélek?
Hogyne. A világ meg onnan ismeri elsősorban, hogy ő fújta fel Cobain szobájának falára, hogy „Kurt Smells Like Teen Spirit”.
Azt hiszem, a Beastie Boys egyik tagja a férje. Irodalommal foglalkozott. És itt vett részt egy gyakornok programban. Volt egy workshopja. Akkoriban nagyon sok hasonló programot csináltam. Nem zenepromóter vagyok, soha nem nevezném magam annak. Emlékszem 1989-ben arra a koncertre a CoCA-ban [Center on Contemporary Art – Kortárs Művészeti Központ, egy máig is működő non-profit galéria Seattle-ben – PM], ahol a Mudhoney és a Dwarves, a TAD, a Dickless és a Supersuckers játszott. Ki is volt még ott? A Cat Butt és a Gwar. Utóbbi nem idevalósi, azt hiszem, talán Richmondból (Virginia) való. Emlékszem, hogy a Soundgarden megkérdezte őket, hogy egy pár szám erejéig használhatják-e az erősítőiket, de nemet mondtak nekik. Az egy elég emlékezetes buli volt. 1989. augusztus 25–26-án tartották. Ez volt az a pillanat, amikor a Sub Pop ténylegesen a motorjává vált az itteni dolgoknak.
A Sub Pop 9 kazetta (Fotó: Pintér Miklós)
Subterrean Pop
Világos.
Most már a CoCA nevű nagyobb helyen voltam, a városközpontban, pont szemben a művészeti múzeummal. Az egyik terem a performanszé volt, a másik kettő meg főleg a vizuális művészeteké. Mindenki foglalkozott mindennel. A mindenki alatt úgy ezer embert értek. A mi közösségünkben nem volt olyan sok ember. De nőttünk. Kezdtem egy alagsorban, aztán már később már egy 1400 négyzetméteres helyre volt szükségem. És ahogy mondtam, nagyon tudatosan szerveztem a programokat, hogy mindenfajta érdeklődést kielégítsünk, miközben megőrizzük az integritásunkat. Meghívtam például az Einstürzende Neubautent, akik Nyugat Berlinből repültek át hozzánk. Túl sok tüzet használtak, ezért ki kellett tenni őket az épületen kívülre. (nevet) Ez 1986-ban volt, egy olyan időszakban, amikor a fiatal srácok, akiket még gimisként ismertem meg, kezdtek felnőni, és kifinomult módon kezdtek reagálni a kortárs művészet kihívásaira. És azt hiszem, ez a kifinomultság hallható a mai zenében is. Nem akarom, hogy úgy hangozzon, mintha túloznék, de sokaknak, közülük sok különböző művésznek volt szerepe ebben. Szeretném azt hinni, hogy nekem is volt ebben egy kisebb szerepem. Semmiképp sem szeretném azt a benyomást kelteni, hogy bárminek én lettem volna a középpontja. Egyetlen elemnek voltam a középpontja. A feljövőben lévő ifjúsági kultúrának.
Ami nem csak a zenéről szólt.
Volt itt grafika, vizuális művészet, fényképészet, irodalom, valamilyen költészeti verseny Jesse Bernsteinnel. Vele még az első galériámban, a Rosco Louie-ban dolgoztam először együtt 1979-ben. Azt gondoltam, hogy ez nagyszerű, és lehet, hogy hülyén hangzik, de számomra ez csoda volt. Ahogy ezek az elemek egyfajta módon együtt éltek, és közösen a kreatív energiák fenomenális kitörését idézték elő. És ez világszinten behatolt a popkultúrába, de nem csak a Soundgarden és a Nirvana létezett. A teljes kultúra hatott rá, és szerintem nemcsak a popzenét, hanem a művészetet is sok mindenben megváltoztatta. Ez egybeesett a Microsoft és a személyi számítógépek megjelenésével. A Microsoft persze már régebb óta működött, viszont a személyi számítógépek ekkor jöttek be, és terjedtek el széles körben. Az internet és a kommunikáció új lehetőségei, korábban az úgynevezett postai művészetet vagy a kézzel készített újságjainkat használtuk, amiket egyébként a mai napig kedvelek.
Mi minden játszott közre ebben?
Sok minden. Szeretném azt hinni, hogy nekem is volt benne szerepem, amit nem neveznék jelentősnek. Szóval az az idézet abból a könyvből… Én soha nem jellemezném így az általam játszott szerepet. Hízelgő persze, hogy valaki ezt gondolhatja, és beszéltem is az íróval, de soha nem mondtam ilyet. Ugyanakkor azt sem akarom sugallni, hogy semmi közöm nem volt hozzá. Szeretném azt hinni, hogy sok felkapaszkodóban lévő művészt és sokféle művészeti területet támogattam, nem csak a zenét. Volt benne szerepem, de marginális. Voltak mások, akiknek sokkal nagyobb szerepe volt. Az én érdeklődésem középpontjában mindig is a szépművészet és a popkultúra nehezen megfogható metszéspontja állt. Az a hely, ahol a szépművészet és a popkultúra találkozik. Ez olyan, mint egy szabályozatlan kereszteződés, ami viszont szerintem olyan légkört teremt, ami képes megváltoztatni az emberek véleményét a világról. Tudom, hogy ez túlzásnak hangzik, de én hiszek ebben. És ez mindig lenyűgözött. Tudnod kell, hogy allergiás vagyok a pénzre. Soha nem a pénz volt, ami hajtott engem. Ha van mit enni, az már nekem nagy siker. Egyébként sokan voltak, akik Apunak vagy Papának hívtak.
Tényleg?
Igen, vannak öngyújtó feliratok, amiken Slurry Papa Reidnek vagy csak Papa Reidnek hívnak. Ez azért volt, mert öregebb voltam náluk. Lehet, hogy néhányukat lenyűgözte vagy megbabonázta, hogy képes voltam egyfajta bohém életstílust fenntartani. Idősebb voltam náluk. Tudtam, hogy kell pályázatot írni. Tudtam, hogy mit kell mondanom, hogy a bowling cég szponzorálja a rendezvényeinket. És támogattak is. A Microsoft és más vállalatok is támogattak. Tudtam, hogy kell ezeket a háttérdolgokat elintézni, és a pénzintézetek segítségével olyan dolgokat is megtehettem, amiket anélkül soha. És azt hiszem, ettől olyan rejtélyessé váltam a szemükben. Nem értették, hogy hogyan csinálom. Hogy hogy vagyok ennyire profi ebben. Nagyon sok munka volt, de nem volt benne semmi varázslat. Ami varászlatos volt, azok az elkészült művészeti alkotások voltak, de ahhoz megint nem volt semmi közöm.
Azt mondják, hogy amikor Bruce Pavitt-tel kezdtél el dolgozni, ti színeztétek a Subterrean Pop fanzine-ek borítóit.
Igen, zsírkrétával színeztük ki őket.
Mindet kézzel?
Igen, én is csináltam néhányat. Mindenki segített. Emlékszem, Bruce csak annyit kért, hogy ne maradjunk a vonalon belül. Voltak mindenféle lapok, és adtuk körbe őket. Ezek voltak a színezőpartik. Bruce olcsó színes nyomtatásnak hívta.
Klassz!
Tényleg így volt. Én is részt vettem a Sub Pop első kiadványainak terjesztésében, a galériámban árultam őket, és azt gondoltam, hogy Bruce egy hírnök és egy alkotó zseni. Úgy értem, hogy Bruce nélkül ebből semmi sem lett volna. Nélkülem ugyanúgy megtörtént volna. Lehet, hogy itt-ott valami másképp lett volna, de Bruce nélkül meg sehogy sem. Ő egy lángész volt. Ösztönösen érzett rá a dolgokra, például arra, hogy Seattle zenéje meg fogja hódítani az egész világot. 1983-ban! Ezt nevezem én látnoki képességnek. Ez valamilyen szinten misztikus.
Teljesen az.
És megtörtént, és egy része annak, amit csináltunk, puszta akaraterőből származott. Különösen az elején, nem volt semmi pénzünk. Nem voltak erőforrásaink, támogatásunk és közönségünk sem. De ettől függetlenül csináltuk. Idővel aztán emlékszem, ahogy jártam a bulikra, és láttam új arcokat. Na mondom, menjünk el, nézzük meg, milyenek!
Valóban?
Aha! (nevet) Ez tényleg igaz. Azt kérdeztem, kik ezek? A másik nagyszerű dolog a közönség volt. Mindenki részt vett a dolgokban. Az ember csak kapkodta a fejét. Mindenki benne volt, így vagy úgy. Mindenki alkotni akart. Tartottunk divatbemutatókat. Látnod kellett volna! Nagyon nehéz leírni szavakkal, hogy milyen volt Seattle-ben a légkör a nyolcvanas évek elejétől egészen a végéig. Az évtized végére egyértelműen tudtam, hogy valami nagyon nagy dolog fog történni. Nem azt akarom mondani, hogy meg tudtam volna jósolni a Nevermindot vagy néhány banda sikerét, de azt világosan láttam, hogy többről van itt szó, mint ahogyan azt sokan gondolják. Kezdett a háttér is kiépülni lassan, szinte „tégláról téglára”. Készülőben volt az alap, amire később felépülhetett mindez. Nem is veszed észre, amikor hozzáadsz egy-egy újabb építőkövet itt vagy ott, de tíz évvel később kész az egész szerkezet. A platform kemény munkával, sok ember részvételével készült, akik közül már sokakat régen elfelejtettek, de akik maguk is hozzátettek egy-egy téglát a nagy egészhez. Én segítettem megteremteni ezt a helyzetet, ami azt hiszem, egy kulturális jelenség volt. És amitől igazán elképesztő számomra az az, hogy pont Seattle-ből indult. Az összes hely közül pont innen!
Larry Reid és Peter Bagge legendás Buddy Does Seattle képregénye (Fotó: Pintér Miklós)
Fantagraphics
Sok olvasónk van, akiket elsősorban a zene érdekel és csak kevéssé a művészet többi ága, a Fantagraphics azonban megkerülhetetlen. Mesélnél arról, hogy mi ez pontosan?
A Fantagraphics fontos szerepet játszott abban, hogy a grunge mozgalom megtalálja a hangvételét és az arculatát. Amikor a Fantagraphics idejött Dél-Kaliforniából 1989-ben, már dolgozott itt több nagyon tehetséges képregényrajzoló. Charles Burns volt az egyikük, aki nagyban hozzájárult a korai Sub Pop kazetták és újságok grafikai kifinomultságához. A Fantagraphics érkezésekor olyan művészeink voltak, mint Peter Bagge, akinek a Hate című képregénysorozata kigúnyolta a képregényt, de ez is meghatározta a mozgalmat, ami addigra már ifjúsági mozgalommá kezdett válni. Nem csupán zenei mozgalom volt ez. Az emberek elkezdtek másként öltözködni. Dél-Kaliforniában járva láttam, hogy az emberek kockás ingben és meleg alsóban vannak a 38 fokos hőségben.
Mihez tudnád hasonlítani a nyolcvanas-kilencvenes évek Seattle-jét?
A hatvanas évek San Franciscójához, ahol akkor a pszichedelikus zene volt a menő, de voltak olyan pszichedelikus posztereik, amiknek volt filozófiai alapja. Voltak verseik, és hasonlóan lényeges az, hogy volt egy sor rajzolójuk, akik befogadható módon voltak képesek megragadni, és nemzetközi szinten megmutatni a pillanatot. Szerintem a képregények és a Fantagraphics művészei nagyon fontos szerepet játszottak. Volt egy csomó lemezborító, média- és marketing kampány, amit ezek a rajzolók készítettek, de ennél többről is volt szó. Azt hiszem, ők is hozzájárultak ahhoz az önmagát lekicsinylő, „loser” (vesztes) attitűdhöz. Volt valami nagyon megnyerő ezzel a lúzer beállítódással kapcsolatosan.
Szerinted tényleg azok voltak?
Dehogy! Valójában egyikük sem volt vesztes. Tehetséges lángelmék voltak. Ahogy jellemezték magukat az könnyen hozzáférhető és valahogyan nagyon felszabadító volt. Azt hiszem, hogy művészi és minden más szempontból is valamilyen szinten ironikus akart lenni. Úgy gondolom, hogy ez lett a filozófiai másik vélemény az egész mozgalomról. És tudom, hogy a rajzolóknak rendkívül fontos szerepe volt ennek az attitűdnek a kialakulásában. A humorérzék nagyon fontos volt, és a Sub Pop nagyon profin tudta ezt az önmagát lekicsinylő humort megragadni és megtalálni azokat a rajzolókat, akik megalkotják a marketing és grafikai szemléletüket.
Mikor hagytad el a CoCA-t és léptél be a Fantagraphics-hoz?
1982-ben, mert az egy álom volt. Egy igazi álommeló! Azonnal belecsöppentem a zenei világba. Arra kezdtem összpontosítani, hogy valódi kapcsolatot építsek ki a zenei szereplőkkel. Az olyan művészeknek, mint Art Gentry, Peter Bagge és sokan másoknak lényeges szerepe volt abban, hogy ezeknek a bandáknak ne csak pár ütős számuk legyen. Ez az attitűd tényleg ifjúsági mozgalommá vált, nagyon hasonlóan a hippikhez, akikkel párhuzamot vonnak. Azt hiszem, ez is megkülönbözteti Seattle-t a többi regionális zenei színtértől.
A korai időktől a részese voltál az eseményeknek. Úgy látod tehát, hogy a grunge egy mozgalom volt?
Minneapolisban létezett egy zenei közösség. Austinban szintúgy, ahogy Los Angelesben is. Sok volt korábban is, de egyikből sem lett mozgalom. Rengeteg színtér létezett, Seattle azonban különösen fontos volt. A punk rock New Yorkban a ’70-es évek végén egy mozgalom volt. Szerintem a grunge is egyfajta mozgalommá vált. A zene természetesen nagyon jelentős szerepet játszott ebben, de nem az volt egyetlen motorja a történéseknek. Én legalábbis így gondolom.
___
