GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Mark Arm és Steve Turner: Nincs kifogásunk a grunge-kategória ellen

Az az igazság, hogy mások sokkal hevesebben tiltakoztak a besorolás ellen, mint mi. Olyannyira, hogy 1995-ben azt mondtuk, hogy ott egye meg a fene, mi egy grunge banda vagyunk – mondta Steve Turner nevetve, amikor azt kérdeztem tőle, hogy mit gondol a grunge-címkéről. A Mudhoney európai turnéjának bécsi állomásán ültünk le egy félórás beszélgetés erejéig a hihetetlenül kedves és barátságos Mark Armmal és Steve Turnerrel. Nagyinterjúnk.

FullSizeRender(33)Steve Turner és Mark Arm a szerzővel

Vasárnap.

Megérkezem a bécsi Szene elé. Jó kis rockklub, szeretek ide járni. A bulik remekül szólnak, a személyzet figyelmes, amikor pedig vadidegenként rájuk írok, hogy szeretnék Mark Armékkal interjúzni, akkor rövid időn belül válaszolnak is. Mivel a budapesti koncert szervezői elutasították az ilyen irányú kérésemet, nem nyugodtam bele a kudarcba. A Duna otthon másfél kilométer, Bécs ugye valamivel több. Markék 15:00-ra várnak az osztrák fővárosban. Közben a horvátországi SuperUho Fesztivál is visszaírja Primostenből, hogy náluk is oké a dolog. Az még messzebb van, oda-vissza 1400. Nem baj, a Mudhoneyért oda is elmegyünk. Jó látni, hogy milyen segítőkész mindenki arrafelé.

Szóval megérkezem, de éppen akkor bevágódik egy sms. Kicsit késünk Miklós, elmentünk ebédelni, lassú a kiszolgálás, ne haragudj, sietünk. Oké – írom vissza -, most parkoltam le, bent leszek. Jó fej ez a szervező, hogy szól. Csörög a telefon, ugyanaz a szám. Hi Miklós, itt Mark Arm beszél, bocs, tényleg nagyon sietünk. Mark Arm felhív, és személyesen kéri a türelmemet. Nem találom a szavakat. Kicsit aztán korábban érkeznek, mint ahogy ígérték. Kézfogás, bemutatkozás, majd leülünk a kerthelyiségbe, és bele is vágunk.

___

Interjú

Mark, ahogyan sokan mások, ti is a középiskolás éveitekben kezdtetek el zenélni. A Mr. Epp and the Calculations egy sulis formáció volt, amihez aztán később Steve is csatlakozott.

Mark: Steve egy másik gimibe járt. Egyfajta fiktív bandaként indultunk. Nem is voltak hangszereink, de ha lettek volna sem tudtuk volna őket megszólaltatni rendesen. (nevet) Viszont volt köztünk egy srác, Darren Morey, aki akkor már dobos volt.

Steve: Hogy érted, hogy akkor már dobos volt? Járt tanárhoz?

Mark: Igen, és időnként játszott is iskolai rendezvényeken, kísérte az énekkart, ilyesmi. Szóval, a barátom, Jo Smitty, Darren és egy pár másik srác összehozta ezt a kamu-bandát. Én ebben nem voltam annyira benne, csak szerettem lógni velük. Gördeszkáztunk, meg füveztünk. Aztán egyre több időt töltöttünk együtt, és a suli végén úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy igazi punk-rock zenekart.

18 éves voltál, amikor elkezdted a zenélést.

Mark: Nem, amikor még a kamu-banda indult, fiatalabb voltam. De valóban 18-19 lehettem, amikor igazából beléptem hozzájuk.

Volt konkrét célotok a Mr. Epp and the Calculations-zel?

Mark: Nem. Azt hiszem, eredetileg nem akartunk mást, csak jó nagy zajt csapni.

Steve: A punk-rockkal az a helyzet, hogy azt bárki játszhatja, mert nem kell hozzá igazán jó zenésznek lenned. Ez egy ilyen időszak volt: aki szerette a punk-rockot, egyszerűen fogott valami hangszert, és simán zenélhetett.

Mark: Mi legtöbbször Darren szobájában játszottunk, mivel ott volt felállítva a dobfelszerelése, és sokáig csak a magunk kedvére zenélgettünk. Aztán összejött egy fellépés, de Darren nem akart kiállni mások elé, cikinek érezte a dolgot, mivel ő volt az egyetlen, aki tényleg tudott játszani a hangszerén. Ezért megkértünk egy srácot a helyi lemezboltból, hogy doboljon ő. Végig is játszotta azt az egy koncertet, erre aztán Darren azt mondta, hogy „basszus, ezt én is meg tudom csinálni”.

Steve: Látom is Darrent magam előtt, ahogyan ellenkezik.

Mark: Ja, kérdezte is, hogy becsavarodtunk? Mert oké, hogy elhülyéskedünk így magunkban, de kiállni ezzel közönség elé?! (nevet)

Mr. Epp a matektanárod volt. A névválasztás hasonló módon történt, mint a Lynyrd Skynyrdnél, akik meg a tornatanáruk (Leonard Skinner) után nevezték el a zenekart?

Mark: Hogy őszinte legyek, nem egészen tudom, hogy miért ezt a nevet választották.

Steve: Ha belegondolok, elég gáz egy név.

A következő lépés aztán a Green River volt, amit a későbbi Mother Love Bone és Pearl Jam zenészekkel, Jeff Amenttel és Stone Gossarddal valamint Alex Vincent dobossal és Steve-vel alapítottatok.

Mark: Steve még a Mr. Eppbe lépett be, de már a vége felé.

Az utolsó évben, amikor kijött a Live As All Get Out kazetta, ugye?

Steve: Nem, azon én még nem játszottam. Én csak a Mr. Epp két utolsó koncertjén léptem fel, amik között nagyjából hét hónap telt el.

Mark: Hat hónap azután, hogy beléptél.

Steve: Én 1984, nem… 1983 nyarán csatlakoztam a bandához, és az utolsó koncert 1984 januárjában vagy februárjában volt.

Mark: Most már nincs is jelentősége, mikor volt pontosan.

Steve: Miután beléptem, nagyon hamar világossá vált, hogy Mark és én egy rockosabb, egyértelműbb irányba akarunk elmozdulni.

Mark: Igen, és mi ketten sokkal több koncertre jártunk, mint a többi bandatag, sokkal jobban érdekelt minket az akkori hardcore zenei világ.

Steve: A többiek más zenei irányokat kedveltek.

Mark: Smittyvel volt közösen ez a „fantázia-bandánk”, de őt nem hozták annyira lázba a metropolisos koncertek, mint engem.

Steve: Amikor annak vége lett, Mark még a Limp Richerdsben dobolt. Aztán én is rögtön beléptem másodgitárosnak. Fellépésünk sosem volt, néhányszor próbáltunk, volt egy tervezett koncertünk, de azt is lefújták, és ezután alakítottuk meg a Green Rivert, néhány hónappal később, 1984 márciusa körül.

A Sub Pop a Green River 1987-es, első albumát, a Dry As A Bone-t reklámozta elsőként úgy, hogy „ultra-laza grunge, ami elpusztította egy generáció erkölcseit”. Zavart valaha is benneteket a grunge címke?

Steve: Számomra nincs jelentősége. Nincs a kategória ellen kifogásom.

Mark: Annyi az egész, hogy mi a zenénket az underground punk-rock stílusba soroltuk. És igazából nem gondoltuk, hogy a mi zenénk annyira új lenne.

Steve: Én úgy tudom, hogy az első zenekar Seattle-ben, amelyik a grunge szóval jellemezte magát az a Cat Butt [seattle-i rockzenekar – PM] volt.

A Sub Pop szerint ti voltatok az elsők.

Steve: Lényegében a fülsértő, mocskos gitárzene jellemzésére használták ezt a kifejezést mindenfelé. Tehát inkább tulajdonságot jelölő szó volt, és nem egy főnév. Először a melléknévi forma terjedt el [grungy – PM], aztán lett belőle grunge. Az az igazság, hogy mások sokkal hevesebben tiltakoztak a besorolás ellen, mint mi. Olyannyira, hogy 1995-ben azt mondtuk, hogy ott egye meg a fene, mi egy grunge banda vagyunk. Ugyanakkor megértem, hogy ez a dolog miért volt sokaknak olyan fontos. Csak gondolj arra, hogy mennyire más a Mother Love Bone a Mudhoneyhoz képest. Sokan nem akarták, hogy összemossák az egyes zenekarokat, mert ők valami nagyon más zenét szerettek volna játszani. Ez volt a helyzet szerintem Jeff-fel és Stone-nal is. A zenéjük nem igazán a grunge stílust képviseli, úgyhogy igazuk volt, hogy tiltakoztak a megnevezés ellen.

Igaz az, hogy Stone és Jeff el akart menni Los Angeles-be, hogy ott csináljatok karriert?

Mark: Hogy azt akarták volna, hogy a banda tegye át a székhelyét Los Angelesbe?

Alex Vincent nyilatkozta egyszer.

Mark: Nem, ilyenre nem emlékszem.

Steve: Lehet, hogy gondolkodtak ezen, még az is lehet hogy beszélgettek róla, de Marknak nem szóltak erről.

Steve, te viszonylag gyorsan kiléptél a Green Riverből. Ennek az a rockosabb irány volt az oka, amit Jeff és Stone preferált?

Steve: Igen, akkor nagyon nyomták a metal vonalat. A Green River nem olyannak indult, mint amilyenné később vált. Igazság szerint sokkal jobbak lettek a távozásom után.

Mark: Ha meghallgatod a Come On Down című dalt, van benne az a riff, ami olyan Iron Maidenes.

Igen, európai heavy metalos hangzás.

Steve: Én azt egyszerűen ki nem állhattam. Nekem akkoriban a post-hardcore bandák voltak a kedvenceim, meg a Meat Puppets, és a ’60-as évek garázs-punk együttesei. Nyilvánvaló volt, hogy nem passzolunk egymáshoz. Jeffék tényleg meg voltak őrülve az Iron Maidenért meg a Venomért. Ők sokkal erősebb, metálos hangzást akartak adni a zenénknek, és ez tőlem nagyon távol áll.

De azért jóban vagytok a mai napig is, nem?

Steve: Persze. Stone-nal ugyanabba a gimibe jártunk. Ő az egyik legrégebbi barátom. Stone-t egy kicsivel, kb. egy hónappal hamarabb ismertem meg, mint Markot.

Az interjú előtt pont azt számolgattam, hogy Markkal már 33 éve tart a barátságotok.

Mark: Sőt, több is az, mert 1982 óta ismerjük egymást.

Steve: Te, jó Isten!

Mark: Igen, jó hosszú ideje vagyunk házasok.

Steve: És ennyi ideje zenélünk együtt.

Mark: Közel 35 év.

A Thrown Ups egyfajta mellékprojektetek volt, de megjelent egy dalotok például az azóta már klasszikussá vált Sub Pop 200 lemezen is. Hogy jött, hogy oda is beszálltok?

Steve: Az nekem évekig az életem volt. A Thrown Ups még azelőtt alakult, hogy Mark belépett volna a bandába. Tehát már egy létező dolog volt, de a gitáros kilépett, és én pont akkor hagytam ott a Green Rivert. Úgyhogy megkérdezték, hogy nem akarom-e csinálni. Aztán alig két hónappal később Scott, a dobos közölte, hogy nem hajlandó többet rendes dobon játszani, és ez túl sok volt Leightonnak [Leighton Beezer, basszusgitáros] és Ednek [Ed Fotheringham, énekes], úgyhogy felkérték Markot dobosnak. Ez volt az egyetlen kéthónapos időszak, amikor nem ugyanabban a bandában játszottunk.

Mark: Emlékszem, hogy figyeltelek benneteket játék közben. Scott lejátszott egy ütemet, mert az egész improvizáció volt ugye, ti meg a többi hangszerrel megpróbáltatok igazodni hozzá. Aztán Scott egyszer csak megunta, és hirtelen belekezdett valami teljesen másba. Én meg azt gondoltam, hogy ez így nem működik. Mondtam is a fiúknak, hogy bár nem vagyok valami csúcs-szuper dobos, képes vagyok egyben tartani a dolgokat, és ha változás történik, szépen át tudom vezetni őket úgy, hogy mindenki képes legyen követni a ritmusokat. Steve-vel már olyan régóta játszunk együtt, hogy jól ismerjük egymás trükkjeit.

Steve: Végül is azt kell, hogy mondjam, hogy a Thrown Upsban való zenélés jót tett a Mudhoneynak is. Ott Mark nem gitározott, hanem dobolt, és sikerült megértenünk, hogy hogyan alakítsuk, miként rakjuk össze a dolgokat. Az improvizált dalok némelyike valódi dalnak hangzott. Nem tudom, hogy hogyan, de tényleg így volt.

A Green River feloszlása után megalapítottátok a Mudhoneyt, majd a Touch Me I’m Sick című dalotok viszonylag gyorsan a grunge himnuszává nőtte ki magát. Nem tudom, hogy mennyire érzékeltétek a pénteki, magyarországi bulitokon, de a közönség megőrült, amikor azt kezdtétek el játszani.

Steve: Igen, már a kezdetekkor is egyértelmű volt, hogy ez a szám megmozgatja majd az embereket.

Gondoltátok, hogy ilyen nagy hatása lesz, vagy csak egy szimpla dal volt a sok közül, amikor megírtátok?

Steve: Inkább az utóbbi. Azt tudtuk, hogy mindannyiunknak ez az egyik legnagyobb kedvence, ezért is döntöttünk úgy, hogy kerüljön fel az első kislemezünkre. Kiválasztottuk a meglévő kb. nyolc dalunkból a két legerősebbet. Az egy dolog, hogy nekünk nagyon tetszett, de azt nem tudtuk, hogy a közönség mennyire fogja kedvelni. Én úgy gondoltam, hogy egy nagyon jó kislemez anyag lehet belőle. Arra számítottam, hogy a banda nem marad együtt sokáig, mert akkoriban ez volt a jellemző. Örültem, hogy van valami, amit egyáltalán kiadhatunk, hogy megismerhetnek minket az emberek. Aztán jött egy másik kiadó is, amelyik érdeklődött utánunk, de engem már csupán tényleg az is boldoggá tett volna, ha legalább néhány kislemezt ki tudunk adni. Ennyi volt csak az álmom.

Mark: Nem voltak nagyratörő terveink.

A dal aztán némileg váratlanul, a Singles (Facérok) című mozifilmben tűnt fel, a Citizen Dick nevű, képzeletbeli grunge zenekar Touch Me, I’m Dickre átkeresztelt számaként. Ehhez mit szóltatok, viccesnek találtátok a dolgot?

Mark: Igen, abszolút.

Steve: Nagyon vicces volt. Egyszer akkortájt bementem egy diszkontüzletbe Seattle-ben, és volt ott vagy ötven darab póló, az elején a Citizen Dick, a hátán a Touch Me I’m Dick felirattal. Nem tudom, hogy miért nem vettem meg az összeset. Fogalmam sem volt, hogy ki gyártotta őket, lehet, hogy reklámcuccok voltak a filmhez, nem tudom.

Vagy esetleg valaki azt hihette, hogy egy létező bandáról van szó.

Steve: Lehet, de ma már nagyon bánom, hogy nem vásároltam fel az egész készletet.

Mark: Steve-ről tudni kell, hogy szeret egyszerre ötven pólót magára húzni.

Steve: Miért? Az tök jól néz ki. És hozzá természetesen ötven alsógatyát.

Mark: Akkor úgy néz ki, mint a Michelin baba. Persze ennyit csak télvíz idején visel, most túl meleg van.

Steve: Ilyenkor megállok maximum húsznál. (nevet)

Olvastam egy érdekes dolgot a Singles zenei anyagáról. Ti is írtatok ugye hozzá egy dalt, az Overblownt, amire kaptatok egy halom pénzt a stúdiótól, de lényegében a munka nem tartott tovább fél napnál. Ez tényleg így volt?

Mark: Nagyon gyorsan befejeztük.

Steve: Összesen egy nap volt.

Más együttesek meg több hétre bevonultak a stúdióba.

Mark: Nem tudom, hogy a többieknél hogy zajlott ez.

Steve: Nekünk pár száz dollárunkba került a felvétel, a pénz többi részét pedig megtartottuk. Nem logikus?

De, persze. Mark, még a Singles előtt meghívott az Alice in Chains téged, hogy énekelj a Right Turn című dalukban, amiben Chris Cornell és Layne Staley is vállalt egy-egy versszakot. Miért volt a dolog annyira meglepő a számodra?

Mark: Az az igazság, hogy ezek a srácok technikai szempontból jobb énekesek nálam, és alapvetően azon csodálkoztam, hogy egyáltalán felmerülhetett a nevem. Nekem az volt az érzésem, hogy Jerry [Jerry Cantrell – AIC gitáros] ötlete volt az egész, és úgy tűnt, hogy nagyon elégedett az eredménnyel.

Steve: Jerry jó fej. Ő az egyik, akit jól ismertem közülük.

Mark: Szerintem Sean [Sean Kinney – AIC dobos] is jó arc.

Steve: Őt nem nagyon ismerem, egyszer-kétszer üdvözöltük egymást, de semmi több.

Mark: De Layne is rendes srác volt.

Tudott a Mudhoney bármit is profitálni abból, hogy énekeltél egy Alice in Chains dalban?

Steve: Szerintem ennek szinte semmi jelentősége sem volt. Ez mindössze egy szám volt.

Mark: Ez egyetlen dal volt egy EP-n.

De az egy nagyon fontos EP volt.

Mark: Ez igaz, de az EP-k jelentősége akkor is limitált.

Steve: Sláger lett belőle? Csináltak hozzá videoklipet?

Mark: Nem, szerintem nem.

Steve: Szóval nem volt ez akkora ügy.

Kurt Cobain többször is hangoztatta, hogy nagy kedvence volt a Mudhoney, és hogy mennyire nagy hatással voltatok rá.

Mark: Nekem személyesen sosem mondta ezt.

Tényleg? Pedig több interjúban is elmondta. Nem tudtatok erről?

Steve: Én úgy tekintettem rájuk, mint társakra egy közös utazáson. Az első években léptünk is fel együtt. Én nehezen tudom elképzelni, hogy mi hatással voltunk rájuk, mivel pontosan ugyanabban az időben voltunk színen mindketten. Sőt, amikor mi megalakultunk, akkor ők már javában vették fel az első lemezük dalait. A Nirvana akkor már létezett. Számomra ők kortárs zenészek voltak.

Mark: Én imádtam a Nirvanát, az egy kivételes banda volt. Gondolom, hogy a tagok közül volt olyan, aki szeretett minket.

Az 1992-ben a Reading fesztiválon egymás után játszottatok.

Steve: Ez volt az, amikor Kurt Cobaint kerekes székben tolta Everett True a színpadra. Az egy nagyon nagy fesztivál.

Mark: Mintha valamikor azt hallottam volna, hogy 35000 nézőt képes befogadni.

Steve: Őrületes tömeg.

Mark: Már 1990-ben is felléptünk ott, és nekem úgy maradt meg az emlékezetemben, hogy embereket látok, amíg csak a szem ellát.

Steve: Emberek végig a domb tetejéig, és bármerre nézel, végtelennek tűnik a tömeg.

Mark: Aztán két év múlva – amikor megint ott jártunk -, szóval akkor jöttem rá, hogy valahol azért véget ér a nézősereg, de vicces volt, hogy a képzeletemben tényleg úgy jelent meg, mintha végtelen lenne, miközben jól tudtam, hogy ez lehetetlen.

Steve: De akkor is iszonyú sokan voltak.

Külső szemmel olyan, mintha megint komoly dolgok történnének Seattle-ben. A Temple of the Dog hamarosan újra összeáll egy turné kedvéért, te játszottál Mike McCready-vel, Duff McKagannel és Barrett Martinnal a Pike Place Market bejárata előtt…

Mark: Stooges feldolgozásokat adtunk elő, és nagyon jó buli volt.

…az Alice in Chains és a Soundgarden éppen egy új lemezen dolgozik, Mark Lanegan és a Mudhoney Európában turnézik. Jut eszembe, tőletek is várjuk a következő albumot. A Vanishing Point lassan már négy éves lesz.

Steve: Elnézést kérünk. (nevet) Valóban szeretnénk összehozni egy új lemezt. Az az új célom, hogy a harmincadik évfordulónkra megjelenjen.

Mark: Az az igazság, hogy amikor hazaérünk, Steve-nek és nekem elsősorban a Monkeywrench dolgaival kell majd foglalkoznunk, mivel lesznek koncertjeink…

Steve: …szeptemberben és novemberben. Csak ezek után dolgozhatunk újra a Mudhoney lemezén. Kicsit megcsappant a lendület az idén, már ami az új dalokat illeti. És hát vannak más dolgaink is: munka, gyerekek, egyebek, tudod. De ha nekilátunk, be is fejezzük, le is kopogom. Remélem, ez fa. (nevet)

A Vanishing Pointot hallgatva úgy érzem, hogy ti még mindig ugyanazok a srácok vagytok, akik annak idején elkezdték a zenélést. Ti is így látjátok ezt?

Steve: Persze. Csak természetesen öregebbek lettünk.

Mark: Ugyanazok az emberek vagyunk. Az együttes sem változott szinte semmit, csak a basszusgitárosunk új. Még csak 15-16 év telt el, amióta belépett. (nevet)

Steve: A Vanishing Pointtal én is elégedett voltam. Viszonylag könnyű volt a munka, és úgy érzem, hogy változatos, de mégis a Mudhoney lényegét tükröző lemez lett.

Mark: Egyetértek.

Steve: Meglátjuk, milyen lesz a következő. Az előző, a Lucky Ones inkább az életközepi válságunk szüleménye volt. Ettől függetlenül nagyon szerettem azt is.

A magyar rajongókkal beszélgettünk a pénteki koncert után. Tudták, hogy találkozni fogunk, és megkértek, hogy kérdezzem meg tőletek, hogy az Overblownt miért nem játsszátok koncerteken?

Mark: A magyarok tényleg ezt kérdezik? De hát az csak egy dal, egy filmzene-albumon!

Azt tudnod kell, hogy Magyarországon a legtöbben a Singles soundtracken keresztül ismertek meg benneteket. Sokaknak az Overblown volt az első találkozás a Mudhoneyval, ezért az a dal egy kicsit kult-státuszban van nálunk.

Steve: Az az igazság, hogy addigra már egy kicsit elegünk lett a Seattle-re akasztgatott underground címkékből, de a dalszöveg inkább Mark reszortja.

Mark: Viccesnek tűnt, hogy egy kis körképet mutathatok egy olyan filmhez, ami alapvetően Seattle-t ünnepli. Én gyakran szeretek szembehelyezkedni a többség véleményével.

Steve: A Touch Me I’m Dickkel együtt kellett volna kiadni.

A koncertek első felében gitározol is, de a második részében leteszed a hangszert, és akkor elszabadul a pokol a színpadon. Miért van ez a kettősség az élő előadások közben?

Steve: Dannek volt az az ötlete, hogy próbáljuk ki azt, hogy Mark egy-egy számban egyáltalán nem gitározik. Ez még a 2004-es turnén volt. Ebből jött az ötlet, hogy írjunk néhány dalt így.

Mark: De a következő lemezen, az Under a Billion Sunson még nem csináltuk meg, csak beszélgettünk róla, majd végül a Lucky Oneson valósítottuk meg.

Steve: Nem terveztük, hogy az egész lemez ilyen lesz, gyorsan összedobtunk pár dalt, és rákaptunk az ízére, és így folytattuk tovább. A Vanishing Pointnál pedig nyitva hagytuk a kérdést, azt mondtuk, ha Mark akar gitározni, gitározzon, ha nem, akkor sincs semmi.

Mark: Van néhány szám, amiben próbálgattam, hogy mit tudok hozzáadni a második gitárral, míg máshol csak követem, amit Steve csinál, de annak meg semmi értelme.

Steve: Mint a Final Course-ban.

Hogyan éreztétek magatokat Magyarországon? Tetszett a helyszín?

Steve: Ja, az király volt, még sohasem játszottunk hajón. Nem sok hajón rendeznek koncerteket.

Mark: Különösen nem a Dunán. (nevet)

Steve: Nagyon kellemes délutánt töltöttem itt, beültem egy Duna-parti étterembe, ettem, borozgattam.

Mark: Van egy prágai barátom, vele felmentem a várnegyedbe, sétálgattunk, egy kicsit körbenéztem.

Steve: Én nem mentem sehova, csak az étterembe, de amit láttam, az szép volt. Jó lenne még valamikor hozzátok visszajönni!

Bővebben