SEATTLE | 24/10/2020 | 21:26

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Mark Arm nyomában – 2. rész: A földkerekség legrosszabb bandája

Kategória: Történet Szerző:

A Mark Arm, Mudhoney- és Green River-frontember élettörténetét feldolgozó sorozatunkat legutóbb ott hagytuk abba, hogy 1978-ban pár középiskolás zenerajongó megalakította a Mr. Epp and the Calculations nevű fiktív zenekart. A második rész az 1981-es első fellépésig tartó időszakot öleli fel, közte a Desperate Timesnak írt, zenetörténeti jelentőségű vált McLaughlin-levéllel. Pure grunge! Pure noise! Pure shit!

Mr. Epp, a matek tanár

A tizenhat éves Jeffrey Smith (aka Jo Smitty), Peter Wick, Tom Wolf és Darren Morey (aka Darren Mor-X) 1978-ban megalapították első zenekarukat, a Mr. Epp and the Calculationst, de mire a középiskola utolsó éve elkezdődött, gördeszkás haverjukat, Mark McLaughlint (aka Mark Arm) is bevették a formációba.

Mark Arm: Jo Smitty, Darren és egy pár másik srác összehozta ezt a kamu-bandát. Én ebben nem voltam annyira benne, csak szerettem lógni velük. Gördeszkáztunk, meg füveztünk. Aztán egyre több időt töltöttünk együtt, és a suli végén úgy döntöttünk, hogy csinálunk egy igazi punk-rock zenekart.

A srácok egyáltalán nem tudtak zenélni kivéve Darrent, aki még dobtanárhoz is járt, sőt, iskolai rendezvényeken is fellépett (gyakran a sulis kórust kísérve). A Mr. Epp and the Calculations (Epp úr és a számítások) név Smitty fejéből pattant ki, amikor matematika házi feladat készítés közben, pihenésképpen egy zenei magazint lapozgatott. Mr. Epp a srácok matematika tanára volt.

Jo Smitty: Mr. Epp igazán jó tanár volt, nyugodt és szűkszavú. A focicsapatot is ő edzette. Ha jól emlékszem, draftolták is őt a hatvanas években az amerikai fociligába [európai fociról van szó, nem az NFL-ről – PM]. Olyan rosszul hangzott, hogy tanárnak lenni jobb, mint profi futballistának. Fura egy fickó volt. Elszomorított, amikor az egyik nap azt olvastam a New York Rockerben, hogy a Mr. Epp and the Calculations buta, new wave-hangzású név, pedig 1978-ban nagyon jól csengőnek számított, azt gondoltam, hogy igazán király lenne banda névnek.

Persze nem ez volt az első alkalom, hogy egy zenekar tagjai az egyik tanárukról nevezzék el magukat. A legismertebb ilyen banda valószínűleg a Lynyrd Skynyrd, ahol Ronnie Van Zanték (RIP) egykori testnevelőjük, Leonard Skinner nevét vették fel annak idején (a magánhangzókat ipszilonokkal helyettesítve).

Kamu, kamu, kamu

Smitty és Peter Wick dalszövegek írásával, nem létező lemezeik borítóinak és világkörüli turnéik tervezésével múlatták feles szabadidejüket. A srácok a valóság és a képzelet határán egyensúlyoztak, és bár soha nem tanultak ilyesmit, de mindenkinél jobban értettek a marketinghez. És mindenkinél viccesebbek voltak. Zenélni ugyebár egyikük sem tudott, így még valódi zenekarról sem beszélhettünk, mégis, a hírnevük fénysebességgel terjedt el a környéken. Miközben a próbának nevezett találkozók eleinte csupán azt jelentették, hogy a fiúk lementek Smittyék pincéjébe és lepukkant edényeket, meg serpenyőket csapkodtak, elkezdtek nem létező Mr. Epp and the Calculations turnék és lemezek hivatalos pólóit gyártani. Olyan feliratok szerepeltek ezeken, mint a fiktív 1979-es debütalbum címe, a „HIT THE CREEK”, majd azt azt követőé az „EVEN MORE LIVE”, végül az 1980-as „THE GIRL WITH THE DIET DR. PEPPER EYES”. Arcátlan? Persze! És egyben egészen briliáns is!

Mark Arm: Páran közülünk, akik franciát tanultak, egy csereprogramnak köszönhetően Franciaországban tölthettek egy szemesztert. Ezt neveztük mi a Mr. Epp európai turnéjának.

Csak a történeti hűség kedvéért: a bandából” Smitty és Peter Wick utazott Európába 1980 nyarán, Craig Joyce pedig a következőképpen írt a zenekar „híres” lemezeiről az 1996-ban kiadott Ridiculing the Apocalyplse című Mr. Epp-összes bookletjében.

Craig Joyce: Az első album, az 1979-es Hit the Creek hatalmas siker volt. Aztán következett az Even More Live. 1980-ban pedig megjelent az ambiciózus The Girl with Diet Dr. Pepper Eyes [A lány diétás Dr. Pepper szemekkel], egy hálaének Lorri Etka szemeihez, „akinek a szemei a melleinél voltak”.

Az első fellépésre” a fánkkal megvesztegetett, hospitáló Biblia tanáruk asztalán került sor, ahol Marvin Gaye Got to Give it Up című dalát adták elő. Gitárokként a teremben talált, feltekert földrajzos térképek szolgáltak.

A földkerekség legrosszabb bandája (1980 nyara)

1980 júniusában aztán a Mr. Epp and the Calculations Darren Moreyék félkész pincéjében megtartotta az első, valódi zenekari próbáját is. Darren apjának, Paul Moreynak egy jólmenő fodrász szalonja volt Seattle belvárosában, és nagyon örült annak, hogy fiai és azok barátai jól szórakoznak, ráadásul „nem gyújtottak fel semmit a házban”.

A későbbiekben csak The Pigeon in The Fountain Bed néven elhíresült sessiont egy kétkazettás magnóval rögzítették. Egészen pontosan az történt, hogy míg Peter Wick a Pigeon in The Fountain Bed című írását felolvasta, addig Smitty és Tom Wolf egy slide gitáron játszott (értsd ketten egyen), Mark Arm dobolt, míg a többi jelenlévő a háttérzajt biztosította. A próba egy színtiszta zajcsinálásnak bizonyult, még egy porszívót is bevetettek, és jónéhányan megfordultak Darren, bátyjától örökölt dobcucca mögött.

A srácok hallottak a KZAM rádió dalversenyéről, amelyben a műsorvezető Stephen Rabow az ígérte, hogy minden egyes beérkező kazettáról lejátszik egy dalt az adó. A vicc kedvéért Mark Armék úgy döntöttek, hogy poénból elküldenek egy másolatot a frissen rögzített Pigeon in The Fountain Bedből. Rabow tartotta a szavát, és tényleg adásba tette a dalt, ezzel együtt a hallgatóknak azt is elmondta, hogy a Mr. Epp and the Calculations valószínűleg a földkerekség legrosszabb bandája”. A zenekar tagjai azonnal lecsaptak a mondatra, és egészen az 1984-es feloszlásukig ezt használták szlogenként.

Ennek semmi értelme

A fiúk zenei továbbképzése Bellevue-ban, a környék egyetlen használt lemezeket árusító boltjában, a Rubato Recordsban folytatódott. Az üzletet egy John Rubato nevű fickó vitte, aki egy helyi art-punk bandában, a Student Nurse-ben dobolt. Amikor Mark korábban vett nála egy Dixie Dreggs albumot, de Rubato azt ajánlotta neki, hogy azért hallgassa meg a New York Dolls, Brian Eno vagy Captain Beefheart felvételeit is. Rubato szerepe hatalmas volt a dolgok későbbi alakulásában: ő győzte meg Smittyt arról, hogy érdemes komolyan vennie a zenélést.

Jo Smitty: Egyik nap bementem a boltba, valami zene szólt: kemény és hangos volt, torzított gitárokkal. „Ez meg mi?” – kérdeztem. A Star-Spangled Banner [vagyis az amerikai himnusz – PM] volt Jimi Hendrixtől. Akkor már hallottam pár felvételt tőle, de azok inkább ilyen klasszikus rock cuccok voltak. Valami olyasmit mondtam, hogy „Istenem, ez hihetetlen”. Aztán jött a Velvet Underground, különösen a White Light/White Heat lemez, tudod, olyan dalokkal, mint a Sister Ray és az I Heard Her Call My Name, ahol a gitárok olyan vastagon és fenyegetően szóltak. Azt mondtuk, hogy olyan dolgokat akarunk csinálni, amik így szólnak.

Az a nyár fordulópont volt Mark életében. Egy újságban olvasott a Stoogesról, de mivel 1969-ben megjelent The Stooges és az 1970-es Fun House lemezt nem lehetett kapni, így a Raw Powert tudta csak beszerezni, annak is csak az újrakiadását. John Rubato boltjában maradt belőle egy darab.

Mark Arm: Emlékszem, arra gondoltam, hogy ez semmire sem hasonlít, amit eddig hallottam. Úgy értem, hogy ez rock ‘n’ roll volt a javából, de egyben olyan furcsa és visszataszító is volt. Ez a Styx, a Foreigner és a Journey bolygója volt. De ez? Ennek semmi értelme! Mégis volt valami, ami visszavitt engem, hogy a másik két lemezt is megvegyem.

1980. augusztus 12-e fontos dátummá vált Arm zenei ízlésének formálásában. Aznap a Devo lépett fel az azóta legendássá vált, nagyjából ezer fő befogadóképességű Showboxban.

Mark Arm: A Devo aznap este elcsavarta a fejem. Láttam már néhány nagy arénakoncertet, a Rush-t, a Kinks-et és Sammy Hagart. Tetszettek, bár ücsörögni egy távoli széken egy kolosszeumban, és nézni ezeket a srácokat valahol ott lent a színpadon, nem volt valami magával ragadó dolog. Aztán elmenetem megnézi a Devót a Showboxba, egy kicsiny klubba, ahol az emberek pogóztak, egyszerre ugrált fel és le mindenki, és a koncert kétharmadában csupán egy ember állt köztem és a színpad között. Hihetetlen volt! Az egyik gitáros, az egyik Bob, elkezdett szólózni, behajolt a közönség fölé, a gitár nyaka a fejem felett volt, felnyúltam és megérintettem – ő meg fejbevágott vele. Felkiáltottam, hogy „ez az”! És minden örökre megváltozott.

1980 nyarán Mark Arm és Jo Smitty befejezte a Bellevue Christiant. Ősszel Arm az Oregonban található McMinnville-be ment főiskolára (a Linfield College-ba), Smitty a helyi Bellevue Community College-ban, míg Darren Morey visszatért a Bellevue Christianbe, Peter Wick pedig a Chinook Junior High-ba folytatta tanulmányait.

McLaughlinból Arm (1981 nyara)

A Linfield College harmincöt mérföldre található Portlandtől, négyórányi autózásra Seattle-től. Az intézményt az Oregon Baptist Educational Society (Oregoni Baptista Oktatási Társaság) alapította 1858-ban. A vallásos háttér, illetve az, hogy a szomszéd lány szintén odajár, megnyugtatta Mark szüleit: a fiuk jó helyre került.

Mark sokkal inkább ment volna a csupán hatvan mérföldre fekvő, liberális olympiai Evergreen State College-be, de a konzervatív szüleit már így is kiakasztotta azzal, hogy a bölcsészettudományi kart választotta. Szegények, még mindig abban reménykedtek, hogy a fiúk, apja nyomdokaiba lépve, a légierőnél fog majd elhelyezkedni. De a főiskolának legalább volt egy lemezboltja, ahol aztán Mark, ha kanadai importból is, de meg tudta venni az első két Stooges-lemezt. A kontraszt iszonyú éles volt Bellevue és McMinnville között, így Arm annyiszor utazott haza Kirklandbe, amennyiszer csak lehetett.

Mark Arm: Én voltam a Linfielden a két punk rocker egyike. Talán, ha volt ott tíz ember, aki szimpatizált a new wave-vel. Mindenki más cowboy volt vagy sportoló. Volt egy mezőgazdasági program – szuper-redneck és falusi volt.

1981 nyarán, az első szemeszter befejeztével Mark hazatért Kirklandbe. Darren és Todd Morey apja a seattle-i fodrászüzlete mellett nyitott egy hamburgerezőt is a Pioneer Square-en. A fiúk segédkeztek Paul Morey-nak az átalakításban, bár Smitty szerint a segítség legtöbbször punk kazetták hallgatásába (főképpen Sex Pistols, Clash és Undertones ment), és hatalmas, agyzsibbasztó beszélgetésekbe torkollott.

Jo Smitty: Süketeltünk mindannyian, olyan [szókapcsolatokkal] viccelődtünk, mint faszfej, szar arc vagy agyfasz. Azt akartuk bebizonyítani, hogy minden egyes testrészt össze lehet kapcsolni egy másikkal úgy, hogy abból valamilyen sértés legyen: orr nyakú vagy nyelv szegycsontú vagy kar karú (arm arm). Az arm arm aztán bekattant, így lett [Mark McLaughlinból] Mark Arm.

A dolognak praktikus előnyei is voltak, sokkal könnyebb volt kimondani azt, hogy Arm, mint hogy McLaughlin. Smittyék gyakran váltogatták a nevüket a Mr. Epp-időszakban, ő például „Jo” lett a „Jeff” helyett.

A Morey-tesók apja végül kivétel nélkül felvette a srácokat nyári munkára, akik bár rendesen végezték a rájuk bízott melót, amikor csak lehetett, az alagsorban csörömpöltek mindennel, ami a kezük ügyében került. A Mr. Epp and the Calculations tagsága azonban ezen túl is tett néhány lépést azért, hogy a fikcióból valóság legyen – és persze ismét csak a maguk egyedi és irtó vicces módján. Miután Smitty bebiflázta a híres Malcolm McLaren könyvet, a How To Beat The Music Indrusty-t, a srácok az abban olvasottak hatására cselekedtek. Egy egész napot azzal töltöttek például, hogy teleplakátolják Seattle-t. A posztereken az állt, hogy „Mr. Epp is Coming”.

És itt még nem volt a vége a gerilla-akcióknak.

Mark Arm: Elkezdtünk kamu rajongói leveleket írni a magazinoknak, hogy láttuk a Mr. Eppet, és mennyire szörnyűek voltak. És a dolog elkezdett működni. Az emberek egyre jobban el érdeklődni kezdtek egy banda iránt, ami valójában nem is létezett.

Bár nem az volt a célja, de az egyik ilyen levél zenetörténeti jelentőségűvé vált.

Levél a Desperate Timesban

A nyolcvanas évek elejétől kezdve a Pacific Northwest legnépszerűbb zenei magazinja a kétheti rendszereséggel megjelenő, ingyenes Rocket volt. Az újságba bekerülni minden előadó számára rangnak számított. A lap első komoly alternatívájává a hardcore zenékre fókuszáló Desperate Times vált, amit az ex-Rescue önkéntesei, Daina Darzin, Maire Masco, és a WREX DJ Dennis White készítették a seattle-i U-District (University District – egyetemi negyed) egyik lakásában, mindössze egy háztömbnyire Thomas Pynchon, híres amerikai író utolsó seattle-i lakhelyétől. A tabloid-méretű – 432 x 279 mm, ilyen formátumú például a brit The Sun – lap az újságírói által imádott bandák magasztalásával vagy éppen gyűlölt zenekarok becsmérlésével volt tele.

Általánosságban a Desperate Times több figyelmet fordított a turnézó zenekarokra, mint a helyiekre: utóbbiak közül főként a Refuzorst szerették és a Heatset gyűlölték. Hat megjelenésen volt túl a lap, amikor Diana Darzin visszatért New Yorkba az újdonsült férjével, a Joe Despair and the Future nevű, helyi hardcore együttes énekesével. (Darzin újságírói karrierje az ezt követő élvekben kezdett el igazán beindulni: olyan ismertebb lapokban publikált később, mint a Rolling Stone, az L.A. Weekly, a Hollywood Reporter vagy a Village Voice.)

Clark Humphrey (aka Captain Clark, lásd később többek között a legjobb seattle-i zenével foglalkozó könyv – Loser: The Real Seattle Music Story – írója), a Desperate Times egyik szerzője, a lap 1981. július 8-án megjelenő első számának harmadik oldalán az olvasókhoz fordult (Captain Clark’s Q?), és két kérdés tett fel.

„KÉRDÉS AZ OLVASÓKHOZ #1:

Melyik bandát gyűlölöd a legjobban? Nem baj, ha mások szerint okés.

KÉRDÉS AZ OLVASÓKHOZ #2:

Ennek ellentéte: Melyik bandát szereted titokban a legjobban (szó szerinti fordításban: melyik a kedvenc “bűnös örömöt” okozó zenekarod), amelyiket ha elárulnád, a baráti köröd kitagadna? Légy bátor, fedd fel magad, majd találj ki megfelelő érveket, hogy megmagyarázd a dolgot. Aztán küldd el a Desperate Timesnak, mi pedig néhány levelet le fogunk hozni ezekből. Ha valaki azt mondja rád, hogy egy faszkalap vagy, mert azt írtad, hogy szereted azokat a Hülye Szarokat, csak emeld fel a fejedet, húzd ki magadat és állj odébb.”

Rengeteg válasz érkezett a kérdésekre, de a második számban végül csak négy levelet közöltek le. A négyből három inkább csak óvatoskodott (például: „nem mondanám, hogy utálom, inkább csak nem szeretem”), Mark McLaughlin viszont azonnal a dolgok közepébe vágott.

„Kedves Captain Clark:

Utálom a Mr. Epp and the Calculationst. Színtiszta grunge! Színtiszta zaj! Színtiszta szar! Mindenki, akit ismerek imádja őket, de fogalmam sincs, hogy miért. Nem hordanak láncokat, és punk-taréjt sem viselnek! Mindannyian tök máshogy néznek ki, egy vicc az egész! De még humorérzékük sincsen! Semmi értelme. Mindannyian hatásvadászok, öregebbek, mint a Grateful Dead és imádják az Emerson Lake & Palmert (anyám kedvenc bandáját). Amíg a haverjaim Mr. Epp and the Calculationst hallgattnak, addig én Mr. Glasst. Az ő zenéje unalmas, felesleges és önismétlő. Színtiszta művészet! Pont olyan intellektuális, mint én! Imádom Philip Glasst hallgatni újra és újra és újra csak újra.

Mark McLaughlin
Mark McLaughlin
Mark McLaughlin
Mark McLaughlin”

Ma már talán a médiahack kifejezést használnánk arra a dologra, amit Mark tett. Nem csak elképesztően kreatív és vicces volt (nem csak maga a levél megírása és beküldése, hanem az is, hogy meg sem próbált kamuzni, a saját nevét írta alá), hanem zenetörténeti jelentőségű is: ez volt az első alkalom, hogy egy zenekart Seattle-ben „grunge” kifejezéssel írtak le.

Maire Masco: Pontosan emlékszem arra, amikor megkaptuk a levelet. Mondtam Diana Darzinnak, a szerkesztőnek, hogy olyan szó, hogy „grunge” nem is létezik. Azt válaszolta: „nem számít, királyul hangzik”! Azelőtt a grungy szó egy melléknév volt. Mark Arm csinált belőle főnevet.

Az 1981 nyarán mindösze nyolc számot megélt Desperate Times készítői tudták, hogy Mark a zenekar tagja, de azt nem tudhatták, hogy Arm levelének közlésével örök hallhatatlanságba repítették magukat.

 Mark McLaughlin, vagyis Mark Arm híres levele a Desperate Times-ban

Nagyobb, hatalmasabb, hangosabb, mint a Grateful Dead

Az 1980-as évek elején nagyon sok embernek nem volt még telefonja Amerikában. Azoknak, akik vonalat és készüléket igényeltek, 75 és 125 dollár közötti összeget kellett fizetni előlegként, ami az akkori átlagkeresethez viszonyítva jelentős pénzösszegnek számított. Az információáramlás viszonylag korlátozott volt. A zenekarok és a klubok a koncertjeiket plakátok, illetve szórólapok segítségével népszerűsítették, de az emberek politikai meggyőzésére vagy a közérdekű, helyi információk eljuttatására is ezeket a felületeket használták a hivatalos szervek.

Maire Masco és Dennis White – akik a  Desperate Times kiadása mellett elkezdtek koncertszervezéssel is foglalkozni – már azelőtt látták a Mr. Epp and the Calculations plakátjait és graffitijeit a városban, még mielőtt Mark beküldte volna kamulevelét, és imádták a humoros szlogenjeiket. Éppen a Gorilla Gardensbe tartottak, amikor észrevettek két srácot, akik éppen plakátokat ragasztanak.

Maire Masco: A Mr. Epp and the Calculations mindenhova vicces plakátokat kezdett el kiragasztani. Az egyikre az volt írva, hogy „MR. EPP AND THE CALCULATIONS: NAGYOBB, HATALMASABB, HANGOSABB, MINT A GRATEFUL DEAD”. Egy másikon meg az állt, hogy „POCSÉKABB, MINT BOB DYLAN, KEVÉSBÉ KREATÍV, MINT JOHN CAGE“. Dennis White-tal néztük ezeket az egyre sokasodó falragaszokat, és valami olyasmit mondtunk egymásnak, hogy „meg kell tudnunk, hogy kik ezek a srácok”. Sem egy telefonszám, sem egy dátum nem volt azonban rajtuk. Egy nap aztán sétáltunk a First Avenue-n, és megláttuk, hogy néhány kölyök éppen plakátokat ragaszt ki. Egy háztömbnyire lehettek tőlünk, úgyhogy üldözőbe vettük őket. Ők meg persze azt gondolták, hogy meg akarjuk verni, vagy le akarjuk tartóztatni őket, vagy valami ilyesmi. Végül utolértük őket és azt kérdeztük: „Ti vagytok srácok a Mr. Epp and the Calculations?” Mark Arm és Jeff Smitty volt az. Lesütött szemmel az egyikőjük mondta: „Igen, azt hiszem” – de úgy, mint aki beismeri a bűnösségét. „Én Maire Masco vagyok, ő meg Dennis White. A Pravda Productionsnél dolgozunk, és nagyon szeretnénk nektek koncerteket szervezni.” Erre elkezdtek röhögni, és azt hiszem, hogy Mark Arm volt, aki azt válaszolta: „Ó, Istenem, ez azt jelenti, hogy be kell szereznünk hangszereket.”

Maire-éknek akkor esett le, hogy ezeknek a srácoknak nem hogy hangszereik nincsenek, de valójában zenélni sem tudnak. Végül aztán mégis lekötöttek számukra egy koncertet.

Az élő fellépése lehetősége hatalmas súllyal nehezedett a Mr. Epp and the Calculations egyes tagjaira. Egészen eddig elég jól elhülyéskedtek, de hirtelen komolyra fordult a dolog, ki kellett állniuk egy színpadra, hogy megmutassák magukat. Nem csak hangszereket kellett vásárolni, de azt is el kellett dönteni, hogy melyikük, melyiken fog játszani”. Bár Darren Morey alapvetően ellenállt a gondolatnak, hogy egy ilyen szörnyűséges bandában doboljon, végül mégis beadta a derekát, mert minden más lehetséges jelölt elpárolgott a koncert lekötésének hatására. Az első demón szereplő Tom Wolf és Peter Wick is kilépett, utóbbiról Mark Arm (csak hogy kontextusban maradjon) azt nyilatkozta, „Peter nem akarta az életét a zenélésnek szentelni”. Wicknél az tette be a kaput, amikor Mark meglátogatta Smittyvel a First Avenue-n található zálogházakat, és vettek felesben egy használt gitárt és egy Peavey erősítőt.

Mark Arm: Azt mondta Peter, hogy „ebből tényleg lesz valami, egyszerűen csak képtelen vagyok benne részt venni”. A vásárolt gitár A-húrjának hangolókulcsa törött volt és rozsdás. Istennek hála az a húr soha nem szakadt el, mert lehetetlen lett volna kicserélni. Fogalmunk sem volt a hangolásról, vagy hogy hogyan is kellene azt csinálnunk. Egyikünk sem tudott játszani a hangszeren. Ha nem lett volna ez a punk rock dolog, soha nem gondoltuk volna, hogy valaha bárki előtt is színpadra állhatunk ezzel. Mi csak a saját magunk szórakoztatására csináltuk az egészet.

A Mr. Epp and the Calculations tagsága tehát ötről négyre fogyatkozott, és 1983 júliusáig ez így is maradt.

 Mr. Epp and the Calculations (b-j): Darren Morey, Mark Arm, Jo Smitty és Todd Morey

Debüt Seattle-ben

Az első, meghirdetett Mr. Epp and the Calculations koncert azonban elmaradt.

A második is.

A Desperate Times szerint mindkét esetben azért, mert a banda basszusgitárosát, a tizenhat éves Todd Moreyt a szülei egészen egyszerűen nem engedték el otthonról a bulikra. Emiatt az élő debütálásra csak a következő időpontban, 1981. október 8-án került sor. Markék a Student Nurse, a már említett lemezboltos, John Rubato bandájának vendégei voltak. A koncert a Fifth Avenue és az Aloha Street sarkán, a seattle-i Queen Anne’s UCT Hallban került megrendezésre.

A Mr. Epp and the Calculationsben Arm és Smitty gitározott és énekelt, utóbbi szaxofonozott is, Todd Morey basszusgitározott, a doboknál azonban nem a testvére Darren, hanem egy beugró zenész, a Rubato Records egyik alkalmazottja (és minden bizonnyal a tulaj, John Rubato közeli rokona) Randy Rubato ült. Mark Arm így mesélt arról az estéről a lapunknak készült interjúban.

Mark Arm: Mi legtöbbször Darren szobájában játszottunk, mivel ott volt felállítva a dobfelszerelése, és sokáig csak a magunk kedvére zenélgettünk. Aztán összejött egy fellépés, de Darren nem akart kiállni mások elé, cikinek érezte a dolgot, mivel ő volt az egyetlen, aki tényleg tudott játszani a hangszerén. Kérdezte is, hogy becsavarodtunk? Mert oké, hogy elhülyéskedünk így magunkban, de kiállni ezzel közönség elé?! Ezért megkértünk egy srácot a helyi lemezboltból, hogy doboljon ő. Végig is játszotta azt az egy koncertet, erre aztán Darren azt mondta, hogy „basszus, ezt én is meg tudom csinálni”.

A koncert mindössze tizenöt percig tartott. Bár udvariasan fogadta őket a közönség, a fellépés után mindenki számára világossá vált, a Mr. Epp valójában azért érkezett, hogy az embereket kiakassza.

Azt pedig sikerült nekik.

__

(folyt. köv.)

__

A sorozat első része (Mark Arm nyomában – 1. rész: Remélem, ezek soha nem jönnek át ide) ide kattintva olvasható!

__

További Mark Arm és Mudhoney vonatkozású cikkek:

Mark Arm és Steve Turner: Nincs kifogásunk a grunge-kategória ellen (Mudhoney interjú)
Ronald régen, Donald most – Mudhoney: Morning in America (2019)
Puskás úr és a neandervölgyi – Mudhoney: Digital Garbage (2018)
Saras cipővel a szőnyegre – Mudhoney: LiE (2018)
Generációkon át – Mudhoney, Zeke koncert (Bécs, Arena – 2018)
Érints meg, Honey! – Mudhoney koncert, 3. SuperUho Festival, Primosten (2016)

Vélemény, hozzászólás?

Legutolsó Történet

A LAP TETEJÉRE