Amikor kijött a Sonic Evolution, visszaolvastam a március 2-án publikált posztomat a januári koncertről, és fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy van-e bármilyen értelme nekifognom a cd ajánlójának. A megjelenés óta már hónapok teltek el, ráadásul két egészen nagyszerű magyar nyelvű írás is kijött az eseményről: a Shockmagazinban Nagy Andor, a Metal Hammerben pedig Uzseka Norbert foglalta össze a legfontosabb gondolatokat a koncerttel és a Mad Season jelenséggel kapcsolatban. Miután mindkét írás, minden egyes szavával egyetértek, ezért újra elbizonytalanodtam. Vajon lehet-e még valami újat mondani az albumról? Aztán úgy döntöttem, hogy érdemes mégis egy kicsit jobban elmélyülni a kiadvány részleteiben.
„Néhány hónapja írtam a Mad Season tragikusan gyönyörű Above-járól, és azóta igazából nem is szabadulok a bűvköréből. Heti rendszerességgel veszem elő, és nem mondom azt, hogy ugyanannyira szeretem, mint jó húsz évvel ezelőtt, mert az az igazság, hogy még sokkal jobban. Hogy ehhez öregedésem kellett-e, vagy arra volt szükség, hogy a világ jóval szomorúbb hellyé váljon, mint két évtizeddel ezelőtt, nem tudom, és mindegy is.”
(Nagy Andor, Shockmagazin, 2015. szeptember 10.)
___
Seattle
Ezt a koncertet sokáig úgy fogják emlegetni, mint valami egyszeri, és megismételhetetlen dolgot. Mert az is. És ez azért döbbenetes, mert a két főhős – Andy Wood és Layne Staley, istenem még leírni is milyen egymás után ezt a két nevet – hiányában első hallásra talán kivitelezhetetlennek tűnhetne valami ennyire emocionális dolgot létrehozni.
Ha nem Seattle-ben lennénk.
Merthogy itt Chris Cornell meg Jeff Angell ugrott be Layne helyére. Mert itt barátság van. Olyan dolgokat adott a zenén kívül a seattle-i mozgalom, amilyenek előtte, és utána sem voltak tapasztalhatóak a zenei világban. Összetartás, összetartozás, barátság. A ’90-es évek elején újra a valódi érzelmek váltották fel a bőralsónadrágban ugrabugráló cirkuszi mutatványosok rágógumi szövegeit. A műmacsó srácok helyett őszinte, de messze nem tökéletes, favágóingbe bújt fiatalok tárulkoztak ki, és ordították a világba a valódi frusztrációikat. Nem féltek attól, hogy a démonaikkal vívott harcuk megéneklésével valójában ők vetkőznek meztelenre. Védtelenek voltak, naivak, amikor kiadták magukat a nagyvilágnak.
Tudjuk, hogy mi lett a sztori vége.
A szerencsésebbek, az erősebbek azonban túléltek, és Mike McCready vezetésével úgy döntöttek, hogy összehozzák ezt a csodálatos estét a Benaroya Hallban. És akkor most így egyből a poszt elején egy kicsit ünneprontó is leszek. Ugyanis nem lennék őszinte, ha minden egyes pillanatát az egekbe magasztalnám annak a seattle-i estének. Ha mindent félreteszünk, és szigorúan csak zenei szempontból nézzük a Sonic Evolutiont, akkor a produkció messze nem volt tökéletes. És ezért most kénytelen vagyok egy picit az énekeseket kárhoztatni.
___
Mike McCready, a Mad Season indulásáról:
„Amikor Layne-nek először említettem a projektet, akkor az valami olyasmi fajta beszélgetés volt, hogy ’Layne, csinálj azt, amit csak szeretnél. Hozni akarsz pár énektémát, vagy pár dalt? Hozz bármit, és megcsináljuk!’. Azt akartam, hogy ez egy olyan zenekar legyen, ahol mindenben mi négyen, együtt hozzuk meg a döntéseket, ideértve a dalszerzést vagy bármi mást is. És Layne benne is volt a dologban. Layne, Kahlil Gibran: The Prophet című könyvét olvasta akkoriban. Elmesélte nekem, hogy miről szól, és azt gondoltam, wow, ez valami szupermély dolog. Ennek hatására jött ki a kezeim közül a River of Deceit kezdődallama, és nagyon büszke voltam rá. És ez egy új dolog volt számomra. Ez volt a kiindulópontja annak, hogy belássam, hogy képes vagyok dalokat írni. Emiatt pedig sokkal kényelmesebben éreztem magam a Mad Seasonban, mint a Pearl Jamben. Ott sok kiváló dalszerző volt, és akkoriban még nem kaptam meg a többiektől a bizalmat a saját dalok íráshoz. Ezen a helyzeten aztán a Mad Season számai változtattak.”
___
Mad Season
Layne Staleyt soha, senkinek sem volt könnyű elénekelnie. Mad Seasont feldolgozni – de itt említhetném kivétel nélkül az összes seattle-i grunge bandát – pedig teljesen felesleges. Jobb soha nem lesz az eredetinél. Maximum egy korrekt utánzat. Nem a tribute zenekarokra gondolok, mert nekik más a motivációjuk, ők tisztelegnek a legnagyobbak előtt. Ott van például a mi, világszínvonalon zenélő Men in the Boxunk, és a srácokról csak az őszinte elismerés szintjén lehet írni.
Inkább az olyan kezdeményezéseket érzem teljesen feleslegesnek, mint például a Stone Sour által egyébként tisztességesen eljátszott We Die Young lemezre való rögzítése. Persze, inkább ezt vegyék fel, mint valami popslágert, de akkor is, ugyan mi értelme van ennek? Corey Taylor zseniálisan énekel benne, de ez nem az X-Faktor, hanem furamód a való világ, ahol azért sokkal összetettebb egy-egy dal története, előadása, befogadása, vagy éppen az üzenete, minthogy csupán a hangok mennyiségnek és helyének az egyezőségét vizsgáljuk. Az énekes személye pedig megkerülhetetlen, és mindent meghatároz. Egyáltalán nem mindegy, hogy ki énekli azt, hogy „And we die young” vagy hogy „Wake up young man, it’s time to wake up”.
Gyorsan tegyük is hozzá, hogy Mike McCreadynek nem volt választása, neki nyilván meg kellett hívni külső előadókat, és azért a döntéseit nem érdemes megkérdőjelezni, bár azért voltak a Benaroya Hallban olyan performanszok, amiknél a zenei részek valami egészen csodálatosan szóltak, de az énekesek dolgai valahogy nem stimmeltek. És gyorsan le is írom, hogy nem a Layne függőség mondatja ezt velem, mert például az újkori Alice in Chainst is nagyon szeretem William DuVallal.
A Wake Up például sajnos tényleg csak nagyon messziről integet vissza az eredetihez képest. Pedig Kim Virant hangja alapból rendben van, a saját zenéi tetszenek is, de ez a pattogós énekstílus (főleg a verzék második felében) nagyon nem illik ide. Az Above-ban Mark Lanegan alsó szólamát énekli, ott annyira nem zavaró, mert ott Jeff Angell amúgy is elviszi a showt. De a Wake Uphoz nagyon kevésnek érzem őt. És hát (Andy Wood mellett) a legnagyobb kedvencem, Chris sem tündököl a Long Gone Dayben. Eleve egy oktávval feljebb kezdi Mark versszakát, ami tök fura, hogy aztán váratlanul a „Tears and lies for answers”-nél az eredeti fekvésre váltson. A refrénben hallható vokálok aztán besegítenek neki, hurrá, hogy aztán pár pillanat múlva megint You Know My Name-esen modoroskodni kezdjen. Az a „Day” borzasztóan idegesítő.
Az I Don’t Know Anythinget Layne is nagyon furcsán énekelte a Live at the Moore-on, úgyhogy amiatt nem szólok egy szót sem. Ebben a dalban a riff alatti nagyzenekari kíséret a Symphony & Metallica album –Human/Devil’s Dance hangszerelési megoldásait idézi, szinte várom James Hetfieldet, hogy azt mondja a refrén végén, hogy „Let’s Dance”! Összességében is azt mondhatom, hogy inkább érdekes, mint hatásos a Seattle Symphony vendégszereplése. Egyfajta kuriózum ez, mintsem hogy bármi plusz is hozzátett volna a Long Gone Day/River of Deceit/I Don’t Know Anything hármasához.
Chris Cornell elképesztően jól énekel a River of Deceitben, talán ez a dal passzol a legjobban a stílusához és a habitusához. A dallamok, a szöveg, minden tökéletesen az övéi. Jeff Angell meg az Ian Astburys hangjával libabőrösködik a Lifeless Deadben (az a kiejtés… „lájfléssz déd, det onklín bed”), az Above duettjében is ő a domináns, amivel jócskán kihúzza a bajból Kimet. Igazán megegyezhettek volna Mark Lanegannal valahogy Mike-ék, mert szerintem egy ilyen koncertnél – bármi is áll a távolmaradás hátterében – kötelező lett volna neki is ott lennie!
___
A magyar szál: Stefan Farkas
Mi magyarok, mindig is büszkék voltunk arra, hogy előbb-utóbb minden, számunkra fontos dologról sikerült bebizonyítanunk, hogy van valami magyar kötődésünk vagy konkrét kapcsolatunk a háttérben. Ahogyan a cd bookletjét bújtam, végignéztem a Seattle Symphony zenészeinek a listáját is. Ott találtam meg Stefan Farkas nevét, de a Google egyáltalán nem volt a segítségemre abban, hogy kiderítsem a világhírű angolkürt és oboaművész közvetlen email címét, pedig nagyon szívesen készítettem volna vele interjút a koncertről. Egy másik vonalat elindítottam, meglátjuk, hogy azon sikerül-e Stefant elérnem.
Stefan a gyerekkorát Long Islanden töltötte. Diplomáit a Juilliard Schoolban, a Manhattan School of Musicban és az Indiana Universityn szerezte. Szabadúszóként játszott korábban a New York Philharmonic-kal, a Metropolitan Opera Orchestrával és a New Jersey Symphonyval is. Seattle-be a Houston Symphonyból érkezett, 2009-ben. Egy vele készült, 2011-es interjúban nagyon érdekes dolgokat mesélt a grunge-hoz való kapcsolatáról: „Középiskolás koromban nyakig benne voltam a grunge-ban. Vicces abba belegondolni, hogy most meg itt élek, és itt dolgozom Seattle-ben.” Ráadásul Stefan még egy grunge bandában is gitározott a suliban. „Kőkemény alternatív hard rockot játszottunk, amit azt hiszem, hogy nyugodtan nevezhetünk grunge-nak.”
___
Temple of the Dog – „This is for Andy”
Valójában azonban a két Temple of the Dog dal, a Reach Down és a Call Me A Dog az, ami szerintem mindennél jobban sikerült aznap este. Talán a Pearl James srácok összeszokottsága, talán a Chris, és a másik négy zenész közötti láthatatlan kapocs miatt (igen, Andy-re is gondolok itt az évtizedes barátságok mellett), de ez a két dal simán ott van minden idők legjobb élő felvételei között. Nem túlzok, minden idők. Míg a Mad Season daloknál egyértelműen és kizárólagosan a Layne emléke előtti tisztelgés jön vissza, addig a Temple of the Dog valahogy jóval többet ad, valahogy jobban egyben is van, és a zenészek szempontjából is jóval többnek tűnik nekem. Ebben a két felvételben van valami megfoghatatlan mélység, amitől pillanatok alatt a dalok hatása alá lehet kerülni, és ami miatt újra és újra el kell indítani ezt a két tracket.
A Call Me A Dogban például úgy énekli ki Chris Cornell azt a magasat a gitárszóló előtt, ahogyan azt más, ezzel a hangszínnel, ezzel az erővel, ezzel a fájdalommal a hangjában egészen biztos, hogy nem lenne képes előadni. Talán Robert Plant fiatalkorában, ha ő is Seattle-be születik. Akárhányszor hallgatom meg, mindig libabőrös leszek tőle. Chris Songbook című akusztikus albumán a közönség ennél a résznél hatalmas tapsban és hangorkánban tör ki, és nagyon bízom benne, hogy jövőre Bécsben, mi is ugyanezt fogjuk tenni.
A hosszú szólók miatt a Reach Down Mike McCready jutalomjátéka, és hála istennek, Mike végre újra hosszú időn át szörfözik a wah pedálján. Talán ez az, ami a Ten óta nekem az egyik legjobban hiányzik a Pearl Jamből. A koncertnek két csúcspontja van. Az egyik – és ez talán leginkább szívszorító pillanat – amikor a Layne hangját teljesen váratlanul bejátsszák az All Alone előadása közben. A másik pedig a Reach Down kezdőriffje után jön el. Még az énekdallamok előtt Chris hirtelen – mintha csak a pillanat varázsa hozta volna elő belőle – a mikrofonba hadarja, hogy „This is for Andy”. Kész.
Ennél több felkonf nincs is a lemezen, mintha csak tudatosan kerülték volna azt, hogy a nagybetűs zenéről bármi is elvonja a figyelmet. A lemez csodálatosan szól, sokkal jobban, mint amire az előzetes videók alapján számítani lehetett. Persze lehet kérdezni, hogy Eddie Vedder miért nem kapott meghívott, vagy őt ismerve talán szándékosan akart távolmaradni. Mert ez az este valóban nem róla szólt. De valószínűleg a kisördög nem csak bennem szólalt meg, egy esetleges Hunger Strike duettel kapcsolatban.
___
Mike McCready a Sonic Evolutionről
„Nagyon büszke vagyok erre az albumra. Megkaptuk a klasszikus zenei chartokat, és az ötödik helyen állunk, ami egyszerre bizarr, de egyben csodálatos is. Ez egy hihetetlen utazás volt a számomra. 2 és fél évvel ezelőtt kezdtem el beszélgetni Ludovic Morlot-val, a Seattle Symphony karmesterével. Amikor rábólintott arra, hogy a Mad Season dalokkal dolgozzunk, odaadtam neki a CD-t, és egy évvel később visszajött ezekkel a nagyzenekari verziókkal. Aztán Christ is bevontam a projektbe, és kiderült, hogy ebből valami sokkal nagyobb és varázslatosabb dolog lesz, mint amire én valaha is gondoltam. Jeff és a Stone is képbe került a Temple of the Dog cuccainkkal. Biztos vagyok benne, hogy idővel vissza fogok térni újra ezekhez a felvételekhez. Filmre vettünk a koncerttel kapcsolatban néhány dolgot, egyszer talán majd azzal is kezdünk valamit.”
___
A megmaradottak
Azok a zseniális gondolatok, amiket Nagy Andortól és Uzseka Norbitól idéztem (a kiváló szerzők előzetes engedelmével) az album és a koncert kapcsán, pontosan azt bizonyítja, hogy bár alapvetően mindannyian mások vagyunk, de vannak dolgok a világon, amik mégis összekötnek bennünket, egyszerűen csak azért, mert ugyanazt szeretjük, ugyanazt gondoljuk róluk. Esetünkben ez a grunge szeretete, illetve az, amit ez az egész mozgalom adott nekünk azért, hogy most azok legyünk, akik és amik vagyunk. Ennél a két idézetnél jobban talán nem lehet megfogalmazni azt, hogy valójában mit érzek, mit érezhetünk mindannyian, mit jelent nekünk a Mad Season, a Temple of the Dog, és az egész seattle-i zenei forradalom. Merthogy ahogy ezek a srácok Seattle-ben, úgy valójában mi, rajongók is barátok vagyunk.
__
„Néha elgondolkodom azon, hogy jó-e az nekem, vagy bárkinek, aki annak idején megélte, hogy a fiatalkora egyik leginkább meghatározó zenei irányzata épp a grunge legyen, mely az élet szarságait, depresszív, lesújtó, negatív oldalát mutatta meg. (…) Meg hogy ért-e annyit az egész, hogy emberek halljanak bele, Andytől, Kurt Cobainen át Layne-ig. Ér-e annyit bármi zene, hogy valaki odáig feszítse a saját határait, ahonnan már nem lehet visszajutni. Utóbbi két kérdésre nincs válaszom. De az elsőre, ezt az anyagot hallva, egyértelműen igen. Igen, jó, hogy ez volt a fiatalkorom, mert ma tisztábban és jobban értem ezeket a dalokat, és erőt adnak most is nekünk, megmaradottaknak.”
(Uzseka Norbert, Metal & Hard Rock Hammer, No.278, 2015/10)
___
Mad Season & Seattle Symphony: Sonic Evolution
Megjelenés: 2015. augusztus 28.
Mad Season: Chris Cornell, Mike McCready, Duff McKagan, Barrett Martin
Temple of the Dog: Chris Cornell, Stone Gossard, Jeff Ament, Mike McCready, Matt Cameron
Közreműködik: Sean Kinney, Jeff Angell, Kim Virant, Tim Dujillo, Skerik
A Seattle Symphonyt vezényli: Ludovic Morlot
Producer: Josh Evans
Tracklist: Waking The Horizon (McCready w/ Symphony) | Long Gone Day (Mad Season w/ Symphony) | River Of Deceit (Mad Season w/ Symphony) | I Don’t Know Anything (Mad Season w/ Symphony) | Wake Up (Mad Season) | Lifeless Dead (Mad Season) | Above (Mad Season) | Call Me A Dog (Temple of the Dog) | Reach Down (Temple of the Dog) | All Alone (Mad Season)
