SEATTLE | 19/08/2018 | 00:22

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Mesék a Moore-ból, 4. rész: Soundgarden – Fopp (EP, 1988)

Kategória: Lemez/Történet Szerző:

A Soundgarden második kiadványa, a négy dalos Fopp EP, nem tartozik a legfelkapottabb fejezetek közé a seattle-i zenekar történetében. A zenekar pályafutására talán tényleg nem volt akkor hatással a dolog, mint mondjuk a Badmotorfinger megjelenése, de a Moore Theaterben készített felvételek körülményei és a nyolcvanas évek seattle-i viszonyai különösen érdekesek lehetnek a nem sokkal később bekövetkező, mainstream áttörés fényében. Az Alice in Chains Live Faceliftje, a Pearl Jam Even Flow-ja és a Mad Season Live At The Moore-ja után itt a Moore-sorozat utolsó, befejező része.

 Soundgarden – Fopp EP (2018)

Előzmények

Seattle, a nyolcvanas évek vége. Az egyébként is pezsgő zenei életéről híres, de a mainstreamtől jócskán elszigetelt észak-nyugat amerikai város punk és metal színtere egyaránt megerősödni látszott. A lokális fanzine-ek és a kisebb példányszámú zenei magazinok, a régebbi bandák aktivitásai mellett, nem győztek beszámolni a gombamód szaporodó, újabb és újabb formációk színre lépéséről. Felismerve a színtérben rejlő üzleti lehetőségeket, a kiadványok tulajdonosai közül többen is megpróbálták a termékeik és a szolgáltatásaik körét kibővíteni. Voltak, akik a nyomtatott sajtótermékek mellett koncertszervezéssel kezdtek el foglalkozni, míg mások a környékbeli zenekarok anyagainak kiadásán kezdtek el ügyködni. 1982-ben a Subterrean Pop fanzine alapítója, Bruce Pavitt, helyi bandák felvételeit jelentette meg, Sub Pop #5 címmel. A kezdeményezés sikeresnek bizonyult: a kazettákból rövid időn belül, több mint kétezer példány kelt el. Az igény tehát meglehetősen nagy volt arra, hogy a független, lemezszerződéssel nem rendelkező csapatokat valaki vagy valakik felkarolják. Bruce 1983-ban adta ki az akkor már Sub Popra rövidített fanzine nyolcadik, utolsó számát, majd miután a legendás, szintén helyi The Rockethez igazolt, 1986-ban megalapította a Sub Pop record labelt, amit 1988-tól Jonathan Ponemannel közösen, immáron Sub Pop Records néven, normális céges alapokon kezdett el működtetni. Eközben a Pacific Northwesten egyre többen kezdtek el arról suttogni, hogy Seattle-ben van egy zenekar, amely komoly befolyással lehet a térség pop-kulturális jövőjére.  A nevüket a Lake Washington partján elterülő Magnuson Parkban felállított, speciális Douglas Hollis-szobor együttesről, a Sound Gardenről kapták.

Soundgarden

A kezdetben trióként működő formációt Kim Thayil gitáros, Hiro Yamamoto basszusgitáros és Chris Cornell énekes-dobos alapította 1984-ben. Nem sokáig tartott azonban ez az ideálisnak finoman szólva sem nevezhető állapot. 1985-ben a zenekar úgy döntött, hogy jobb, ha Chris előmászik a felszerelés mögül és csak az éneklésre koncentrál. A Soundgardennek új dobosra volt szüksége. A kiválasztott, egy tacomai srác, Scott Stanley Sundquist lett. Scott csupán egy évig püfölte a bőröket a zenekarban, de az első, hivatalosan megjelenő Soundgarden dalokban még őt hallhatjuk. A Heretic és a Tears to Forget az 1986 márciusában megjelenő Deep Six válogatáson debütált. A lemezen a Soundgarden mellett a Green River, a Malfunkshun, a Skin Yard, a U Men szerepelt még két-két felvétellel, a Melvins pedig négy dallal. A későbbiekben mérföldkőnek bizonyuló albumról azonban Matt Cameron mégsem maradt le: mivel akkoriban még a Skin Yard tagja volt, a zenekar Deep Sixen szereplő két szerzeményében (Throb, The Birds) is az ő játékát élvezhetjük.

A Soundgarden első kislemeze, a Hunted Down, 1987. június 1-jén, a Sub Pop gondozásában jelent meg. A kiadvány B oldalán debütált a Nothing to Say, ami zenei szempontból meghatározta és előre is vetítette a zenekar jövőjét. A Sub Pop Records megalapításának szempontjából katalizátorként működött Cornellék színre lépése: Jonathan Poneman, a kislemez stúdió és kiadási költségeihez 20 000 dollár támogatást nyújtott Bruce Pavittnek. Október 1-jén aztán boltokba került a Screaming Life. A hatszámos EP-t Jack Endinónál, a későbbekben legendássá vált, Reciprocal Recordingban vették fel Chris Cornellék.

Matt Cameron: Csupán három vagy négy napunk volt arra, hogy ritmus részeket rögzítsük, mivel Hirónak és nekem is normális munkahelyem volt, úgyhogy mi napközben dolgoztunk. Arra emlékszem, hogy nagyon gyorsan befejeztük a felvételeket: mindent élőben játszottunk fel, kivéve az éneket.  Akkoriban elég kegyetlenek voltunk a koncerteken, a felvétel pedig ezt az intenzitást jól visszaadta. Remekül állt a dolog nekünk! Emlékszem, amikor visszahallgattam a Nothing to Sayt, már a végleges formájában. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy ilyen jó bandában játszom.

Jack Endino: [A Sub Pop tulajdonosai] egy csomó pénzt kértek kölcsön különböző, hiszékeny emberektől, így valahogy el tudták indítani a független kiadójukat. Én már 1986 közepétől kezdve tevékenykedtem a nyolc-csatornás keverőmmel és majdnem attól a pillanattól fogva együtt dolgoztam a Soundgardennel, hogy a stúdióm megnyitotta a kapuit.  Több felvételt is készítettünk közösen, például a Sub Pop első kiadványát, a Hunted Down/Nothing to Say kislemezt is. Aztán amikor jött a Screaming Life EP, ehhez a két számhoz felvettünk még négyet. A Sub Pop fura racionalitással indult: ’Először csak kislemezeket és EP-ket adjunk ki. Alacsonyabbak lesznek a stúdióköltségek, olcsóbban tudjuk őket piacra dobni, így több ember tudja majd megvásárolni őket.’ Az érem másik oldala meg az, hogy kevesebbet is keresel rajta. (nevet) Úgyhogy a Sub Pop egy csomó kislemezt és EP-t adott ki a működése első éveiben.

A Reciprocal Recording pillanatok alatt a seattle-i grunge szcéna egyik bölcsőjévé vált: többek között itt rögzítette Endino irányításával a Green River a Dry As A Bone-t (1987), a Mudhoney a Superfuzz Bigmuff EP-t (1988) és a Mudhoney című lemezét (1989), a Nirvana a Bleach-et (1989) és a TAD a God’s Ballst (1989) is.

A Moore Theater

A seattle-i együttesek az 1986-1987 környékén, jobb híján a szomszédos Tacomába, a Crescent Ballroomba és főképpen a Community World Theaterbe jártak át játszani. 1988. május 6-án például az utóbbiban adta feloszlása előtti utolsó koncertjét a Malfunkshun. Aznap este Andy Woodék után a Skin Yard játszott, előttük pedig a Lush lépett fel. Ez a Lush, azonban nem az a híres brit banda, amelynek a magyar apától és japán anyától származó énekesét Miki Berényinek hívják, és aki ennek ellenére mégis lány. A nézőtéren a Nirvana tagjai is ott voltak. A Lush gitárosa, Damon Romero, ezen a bulin mutatta be Chad Channinget, az éppen dobost kereső Kurt Cobainnek és Krist Novoselic-nek. Channingre emlékezett Cobain, úgyhogy felajánlotta számára a melót. Chad elfogadta Kurt felkérését és a Nirvana tagja lett. Játékát a Bleach-en, valamint az Incesticide egyes dalaiban (Dive, Stain, Big Long Now) hallhatjuk viszont.

A Moore Theater – az 1975-1981 közötti időszak, speciális Moore Egyptian koncepciója és mozis beállítottsága után – a nyolcvanas évek elejétől újra színházi előadások és koncertek helyszíneként funkcionált tovább. Az országos turnén lévő, nagyobb zenekarok seattle-i állomásának kitűnően megfelelt az ezernyolcszáz férőhelyes terem, de a kisebb, helyi bandák számára még túl nagynak bizonyult.

A Soundgarden választása, hogy a lemezt ne egy normális stúdióban, hanem a Moore-ban vegyék fel, több szempontból is ironikus volt. Egyrészt minden kisebb seattle-i banda vágya az volt, hogy valaha a színházteremben játsszon, másrészt a Deep Six-bandáknak tényleg elérhetetlennek tűnt egy Moore-beli fellépés, mivel annyi fizető nézőt akkoriban még nem tudtak behúzni, amivel egy ottani koncert profitábilis lett volna. A Soundgarden tagjai, zenész minőségükben, a Fopp felvételének idején jártak először a Moore Theaterben.

A felvételekhez Steve Fisket kérték fel Cornellék producernek. Fisk maga is zenész volt, 1983 és 1987 között három szólókiadványt is megjelentett, 1988-ra pedig az ismertebb hangmérnök között tartották számon a Pacific Northewesten. Olyan zenekarokkal dolgozott korábban, mint például a Screaming Trees (Other Worlds EP és Clairvoyance LP; mindkettő 1986) vagy a Beat Happening (Jamboree LP; 1988). A kislemeznek induló projekt tervei gyorsan megváltoztak, így a végül a két dalos single-ből, egy négy dalos EP lett.

Fiskék egy mobil felvevőegységet vittek magukkal a Moore Theaterbe, amit egy portlandi stúdióból, a Dogfishből kölcsönöztek. A Dogfish Mobil Recording Unitnak keresztelt berendezést elsősorban koncertfelvételek készítésére használták. Amikor például 1990. február 9-én a Nirvana az oregoni városban játszott, ugyanezt a berendezést bérelte. A Molly’s Lips egy 1991 januári, Sub Pop Singles Club kiadványra került (a kislemez – a másik oldalán a Fluiddal – mindössze 7500 példányban jelent meg). Chris Cornellék elégedettek voltak Dogfishsel való együttműködéssel. Az első lemezüket, az Ultramega OK-t (1988), így náluk is rögzítették, Portlandben.

Matt Cameron: Játszottunk abban a hatalmas, üres színházban, amit nagyon király dolognak tartottam, de nem igazán értettem, hogy hogyan lesz ebből lemezfelvétel. De íme, megcsináltuk! Egy nap alatt rögzítettünk mindent, aztán a nyersanyagot elvitte Steve, és készített egy remixet a stúdiójában.

A Fopp

A lemezen négy dal hallható, de csupán egy Soundgarden szerzemény, a Chris Cornell által jegyezett Kingdom of Come. A viszonylag egyszerű AC/DC – rock and roll téma enyhén paranoid szövege mögött, valószínűleg egy megcsalásos történet áll. És bár Kim Thayil, a nyilvánvaló Led Zeppelin utánérzések miatt többször is nem tetszését fejezte ki egy Kingdom Come nevű, német bandával kapcsolatban (akikről egyébként azt hitte, hogy britek), mégis kár lenne a szövegbe bármilyen ezzel kapcsolatos összefüggést belemagyarázni.

A Kingdom of Come-nál valamivel izgalmasabb – de semmiképpen sem jobb – a Fopp címadó dala, amit az Ohio Players nevű soul-funk-rnb zenekar 1975-es, Honey című albumának második tételeként ismerhetnek az ilyesmi zenék iránt affinitást érzők. Chris csodálatosan énekel a dalban, a refrén magasai egészen elképesztően erőteljesek, de maga a szerzemény, a szaxofonokkal felturbózott, funkys hangszerelési megoldások viszont meglehetősek idegenek a ‘garden világától. Az egyből másodikként érkező Fopp (Fucked Up Heavy dub mix), pedig sokkal inkább Fiskről, mint a zenekarról szól: a bőven hat perc fölé duzzasztott témát egy idő után meglehetősen nehéz élvezni. Viszont a kor technikai trükkjeinek tárházából remekül szemezget a hangmérnök.

Kim Thayil: Már középiskoláskoromban is megvolt a Honey lemez. Arra gondoltunk, hogy feldolgozhatnánk róla a Foppot, valamiféle AC/DC-szerű verzióban. Úgyhogy fogtunk néhány keményebb riffet és feltekertük a hangerőt. A Fopp egy jó szám, aminek egyszerűen szüksége volt némi súlyra, hogy igazi rock dal legyen!

Érdekesség, hogy a Soundgarden mellett, a Red Hot Chili Peppers is elővett egy Ohio Players dalt a Honey lemezről: a Love Rollercoastert a Beavis and Butt-head Do America (1996) filmzenealbumon hallhattuk viszont Flea-éktől. Ahhoz a felvételhez egy animációs videoklip is készült a Chili-tagok és Beavisék főszereplésével. A Daytonból származó csapat eredeti felvételével kapcsolatban szárnyra kelt egy városi legenda, miszerint a lemez borítóján lévő lány „halálsikolyát” hallani az eredeti felvételen. A konteó hívők szerint a hölgy perrel fenyegette meg a zenekert azért, mert a testére csorgatott mű-méztől (lásd a borítót) károsodott a bőre, emiatt tették el láb alól a stúdióban. Természetesen a történet nem volt igaz, a sikoly a billentyűstől, Billy Becktől származik.

Ahogy a Fopp, úgy az EP utolsó dala is feldolgozás. A Swallow My Pride egy Mark Arm-Steve Turner szerzemény, eredetileg a Green River bemutatkozó EP-jén, a Come on Downon jelent meg, 1985-ben (később a zenekar egyetlen nagylemezéhez, az 1988-as Rehab Dollhoz újra felvették). Ahhoz, hogy felismerjük, Steve-et milyen hatások érhették korábban, elég csak meghallgatni a Blue Öyster Cult, This Ain’t the Summer of Love című szerzeményét. Aztán a Swallow My Pride-ot megint. Chris belenyúlt a szövegbe, a sorok nagy részét jelen időbe tette, és pár helyen változtatott a mondanivalón is, jóval agresszívabbá alakítva ezzel a dalt (ilyen például a „Now I wanna go for her throne”/„Now I just wanna go for the throat” csere, azaz Chris nem a trónért akar harcolni, hanem inkább egyből torokra megy). A Fopp 1988. augusztus 1-jén, mindössze háromezer példányban jelent meg, kizárólag vinylen.

Chris Cornell: A második kiadványunk jól sikerült, de nem volt elsöprő erejű, néhányan nem is kedvelték.

A Soundgarden első és második EP-jének egyedisége könnyedén leszűrhető abból, hogy 1988-ban milyen más, egyébként nagyszerű rock-metal kiadványok láttak napvilágot még. Olyanok, mint például az az Operation: Mindcrime (Queensrÿche), az …And Justice for All (Metallica), a Seventh Son of a Seventh Son (Iron Maiden), a South of Heaven (Slayer), a So Far, So Good… So What! (Megadeth), a GN’R Lies (Guns N’ Roses), a New Jersey (Bon Jovi), a Long Cold Winter (Cinderella), a Nothing’s Shocking (Jane’s Addiction) vagy az Out of the Silent Planet (Kings’X).

A Screaming Life és a Fopp azonban még különlegesebbnek tűnik, ha a hazai zenei világ 1988-as történéseivel hasonlítjuk őket össze. Amíg Seattle-ben a Soundgarden, a Nirvana és a Mudhoney bontogatta a szárnyait, addig Magyarországon, pop fronton Zoltán Erika és a Túl szexi?, a Napoleon Boulevard és a Júlia nem akar a földön járni, Csepregi Éva és A sárkány éve, valamint a Bikini és a Ha volna még időm voltak a legnagyobb példányszámban kiadott lemezek 1988-ban. Touch Me I’m Sick! Mintha csak valami párhuzamos univerzumban léteztünk volna. Alternatív vonalon viszont ott volt a VHK és A halál móresre tanítása, a Sexepil és az Egyesült Álmok, rockerek számára pedig az Edda és a Változó idők, a Lord és a Szemedben a csillagok, az Ossian és az Acélszív jelentette az éves zenei betevő nagy részét (a Pokolgép a Pokoli színjáték és az Éjszakai Bevetés között volt, félúton). Hazai szinten a legnagyobb zenei esmemény talán az volt, hogy végre megjelenhetett az első hivatalos Beatrice kiadvány is (’78–’88).

A főszereplők utóélete

Susan Silver, a Soundgarden menedzsere: A Sub Pop és a Soundgarden számára viharos gyorsasággal követték egymást az események. Jonathannel nagyon jó barátokká váltunk. Aztán amikor a Soundgarden, Jon és Bruce összejöttek, és a lemezkiadás mellett döntöttek, a barátság csak még erősebbé vált. Nagyon izgalmas emlék, amikor a First és Pine Avenue sarkán ácsorogtunk a belvárosban, Jonathannel. A Screaming Life már a lemezboltokban, a Fopp pedig még úton volt. A srácok – bár egy csomó nagy kiadó hívott minket és el is mentünk tárgyalni velük Los Angelesbe – még mindig az SSG-hez akartak szerződni. Emlékszem, ahogy álldogáltunk a sarkon, és Jon azt mondta, hogy ’a Soundgardennek a Sub Popnál kellene maradnia’. Még nem eléggé formalizálták a cégüket, nem nagyon volt irodájuk, meg embereik, akik segíteni tudtak volna nekik. Odafordultam Jonhoz és azt mondtam: ’A Soundgardent már nem lehet megállítani, a srácok el fognak menni. El kell menniük. A lehető leggyorsabban kell szednem a lábaimat, hogy tartani tudjam a lépést velük.

Jonathan Poneman és Bruce Pavitt 1988 márciusában otthagyta a munkahelyét és 1988. április 1-jén megalapította a Sub Pop Recordsot, a világ legmenőbb lemezkiadóját.

Steve Fisk a seattle-i zenei színtér elismert producere lett. Összesen négy Screaming Trees lemez kötődik a nevéhez, de dolgozott a Nirvanával is: az 1989 decemberében megjelenő Blew EP négy dalából kettőnek Jack Endino (Blew, Love Buzz), kettőnek pedig Steve volt a producere (Stain, Been a Son). Zenészként, a nagyszerű Shawn Smith – lásd még Satchel, Brad, Malfunkshun – oldalán, a Pigeonhead nevű duó tagjaként adott ki két sorlemezt a kilencvenes években (Pigeonhed – 1993; The Full Sentence – 1997).

A Screaming Life és a Fopp EP-ket egy közös kiadványként, 1990-ben újra megjelentette a Sub Pop. 2013. november 26-án az újrakiadás kiegészült a Sub Pop 200 válogatáslemezről ismerős, Sub Pop Rock City című dallal. Mindkét anyagot remasterizálták,  a zenekar és a kiadó választása pedig a két legalkalmasabb jelöltre, Steve Fiskre és Jack Endinóra esett.

A Soundgarden először és utoljára 1989. október 7-én tért vissza a Moore Theaterbe. Az éppen induló országos turnéjuk vendégei a Tad és a Screaming Trees voltak. A Seattle Times tudósítójának másnapi szalagcíme nem tévedett: “A Soundgarden a csúcsra tört”.

És még jó pár évig ott is maradt.

____

Soundgarden: Fopp (EP)

Megjelent: 1988. augusztus 1.
Kiadó: Sub Pop

Soundgarden:

Chris Cornell – ének
Kim Thayil – gitár
Hiro Yamamoto – basszusgitár
Matt Cameron – dob

Producer: Steve Fisk

Tracklist:

  1. Fopp
  2. Fopp (Fucked Up Heavy dub mix)
  3. Kingdom Of Come
  4. Swallow My Pride

___

A Moore-sorozat korábbi részei:

  1. Mesék a Moore-ból, 1. rész: Alice in Chains – Live Facelift (VHS, 1991)
  2. Mesék a Moore-ból, 2. rész: Pearl Jam – Even Flow (videoklip, 1992)
  3. Mesék a Moore-ból, 3. rész: Mad Season – Live At The Moore (VHS, 1995)

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE