Metal Hammer Grungerica | 30 éves a Hammer!

Share Button

30 évvel ezelőtt került a hazai zenerajongók kezébe a közép-európai térség első rock/metal magazinja, a Metallica Hungarica, a névváltoztatásoknak köszönhetően a köznyelvben Metal Hammerként állandósult, de immáron tizenhárom éve Hard Rock & Metal HammerWorldként megjelenő magazin első kiadása. A generációk ízlését meghatározó havilap örök viszonyítási pont lett a hazai rockújságírásában. Az 1991-1996 közötti évek, a grunge aranykora, nem csak az MTV műsoraiban, hanem a Hammer oldalain is kiemelt figyelmet kapott. Az alábbi írás a Metal Hammer korabeli cikkein és interjúin keresztül idézi fel Seattle rajongói számára legfontosabb korszakot. A Grungery ezzel a poszttal tiszteleg a Metallica Hungarica/Metal Hammer alapító-szerkesztői, Cselőtei László és Lénárd László, valamint az elmúlt három évtizedben a lap kötelékében dolgozó munkatársak előtt. Fantasztikus utazás következik!

metal-hammer-grungerica-43 Metal Hammer Grungerica (Fotó: Pintér Miklós)

Az előzmények: 666 Fesztivál, Ganz Művház, Budapest – 1986. december 7.

Két fiatal, huszonéves metalrajongó – az egyikük pár hónappal korábban szerelt le a kötelező sorkatonai szolgálatból, a másikuk pedig éppen csak befejezte az egri főiskolát – izgatottan érkezett meg a Ganz Művházban megrendezésre kerülő 666 Fesztiválra. Az év legnagyobb heavy metal rendezvényen többek között olyan, feltörekvő zenekarok léptek fel, mint a Tormentor, a Missio, a Sámán vagy az Ossian.

Komoly tömegre lehetett számítani aznap este.

A két srác is tudta ezt, így a már korábban megfogalmazott közös gondolatot – “csináljunk egy saját heavy metal magazint” -, pontosabban annak eredményét, 300 darab fekete-fehér, saját készítésű kiadvány formájában vitte ki a helyszínre.

A “csináld magad” újságba minden lelkesedésüket és szeretetüket beletették.

Bár nyomdai okok miatt a végeredmény nem pont úgy nézett ki, mint ahogyan azt előzetesen eltervezték, mégis büszkén, hatalmas várakozással pakolták ki a Ganz Művházban a csomagjaikat.

Azok a lapok mindennél többet jelentettek nekik.

Vajon hogyan fogják fogadni az újságot? Érdekelni fogja egyáltalán az embereket? Mennyit sikerül majd eladni belőlük?

Legnagyobb meglepetésükre azonban a készlet pillanatok alatt elfogyott.

A Metallica Hungarica – merthogy így nevezték el a srácok Közép-Európa első rock/metal kiadványát – létjogosultsága attól a pillanattól kezdve megkérdőjelezhetetlenné vált. Bár akkor még nem tudták, de nem túlzás azt állítani, hogy Cselőtei László és Lénárd László aznap történelmet írt.

Lénárd László a Grungerynek: Mind a 300 példány gazdára talált egy este alatt. Ettől csak még lelkesebbek lettünk, ezért elkezdtük keresni a lehetőségeket úgy, hogy újságkiadásra semmilyen engedélyünk sem volt. Úgy tudtunk nyomdát szerezni, hogy mondták, hogy akármikor nem fogják gépre tenni nekünk a lapot, például március 15-ét és október 23-át felejtsük el. Ebben az időszakban minden nyomda számíthatott ellenőrzésre. Más időpontban viszont pénzért és némi piáért sikerült kinyomtatunk az újságot.

Kereken 30 év telt el azóta.

1989-ben az újság neve Metal Hammer Hungaricára változott, majd 1990-től Új Metal Hammer H-ként, 2003 óta pedig Metal & Hard Rock HammerWorldként ismerjük, bár a többség még mindig Metal Hammerként emlegeti.

A köznyelvben így állandósult. De bárhogy is nevezik, bárhogy is nevezték, a rock/metal rajongók számára mindig ugyanazt jelentette.

Az állandóságot.

A “kötelező” havi olvasnivalót.

Az alábbi írás a Hammer 1991 és 1996 közötti időszakát meséli el, szigorúan a grunge bandák, és a grunge rajongó olvasók szemszögéből. A most következő, szokásosan Háború és Béke hosszúságú áttekintés fantasztikus kordokumentum.

Ne felejtsük el: ezek a nyilatkozatok, ezek az újságírói gondolatok real time-ban történtek, nem utólagos, évtizedekkel későbbi visszatekintések eredményei.

A szerkesztők akkor látták az ereje teljében lévő Layne Staleyt és az Alice in Chainst, amikor a Dirt még ki sem jött, akkor látogattak el a Soundgarden, a Screaming Trees vagy a Live bulijaira, amikor azok éppen rocktörténelmet írtak. Akkor kellett értékelniük a Temple of the Dog és a Mad Season egyetlen lemezét, a Pearl Jam, a Nirvana, a Mudhoney, a Melvins, a Candlebox, vagy a Blind Melon korai albumait, amikor azok éppen csak a lemezboltok polcaira kerültek.

Akkor, amikor hazai rockerek nagy része még talán nem is hallott a seattle-i zenekarok többségéről.

A média még nem kapta fel őket, nem volt internet, az információáramlás mai szemmel nézve elképzelhetetlenül lassú volt, pláne Európa ezen tájékán (aztán persze az MTV jócskán besegített). Ilyen körülmények között kellett újat mondani, így kellett hitelesnek maradni, így kellett hónapról hónapra tartalmat generálni az új zenékre hihetetlenül kiéhezett rockrajongók számára.

Bizonyos helyeken az újságírók tavalyi, Grungerynek adott nyilatkozataiból idéztem az odavonatkozó visszaemlékezéseket: vajon mit gondolnak a szerzők ma az akkori cikkeikről, az akkori zenei viszonyokról?

A Grungery ezzel a poszttal tiszteleg a 30 éves Hammer előtt.

Elképesztően érdekes és izgalmas időutazás következik!


MHH No.20 (1991 május)

Még nem volt Ten.

Nem volt Nevermind.

A Pearl Jam debütalbum augusztusban, a Nirvana második lemeze pedig szeptemberben jelent meg.

A grunge szó, mint zenei kategória a ma ismert formájában még nem is létezett.

Az Új Metal Hammer H és a grunge közös története azonban már a nagy robbanás előtt elkezdődött.

Az újság 1991 májusi számában jelentek meg az első sorok egy, a később az irányzatba sorolt seattle-i zenekarról. Ez volt a No.20, a címlapján Rock N’ Rolffal, a Running Wild főnökével, Megadeth, Helloween, Europe és Warrant interjúkkal. Talán lehetett valamiféle sorszerűség abban, hogy az aktuális Hangpróbát a legendás seattle-i metal banda, a Metal Church Human Factor című albuma nyerte.

mhh-running-wild Új Metal Hammer H, 1991 május (No.20)

A koncertbeszámolókból álló rovat, az Élő Fém, azonban tartalmazott egy, a grunge rajongók számára különösen érdekes és fontos beszámolót. Lénárd László a Megadeth/Almighty/Alice in Chains turné düsseldorfi állomásán járt, ahol a szinte teljesen ismeretlen Jerry Cantrellék nyitottak a skótok, és Dave Mustaine-ék előtt.

A hazai grunge rajongók többsége ebben a beszámolóban találkozhatott először Layne Staleyék nevével.

„Már megszokhattuk, hogy Seattle-ből csupa új hangzású csapat érkezik. Az Alice in Chains sem sorolható be egyetlen stílusba. Énekesük, Layne Staley a Jane’s Addiction énekesét, Perry Farrelt juttatta az eszembe, ám szinte el sem mozdult a mikrofonállvány elől. Csimbókokban lógó szőke haját néha megrázva, elvont pózban, kifacsarva adta elő a Facelift című bemutatkozó LP nótáit. (…) Az Alice in Chains fura szerzetek gyülekezete. Fura szerzetek pedig fura zenét produkálnak. Ha a korai Black Sabbath doomos elemeit keresztezzük a Cult „agyas” korszakával és némi Jane’s Addiction-ösen meghökkentő zenei ötlettel, akkor megkaphatunk valamit a Leláncolt Alice pesszimista, világfájdalommal telített stílusából. (…) Engem arra ösztönzött, hogy itthon betegyem a magnómba első lemezük anyagát.”

Lénárd László a Grungerynek: Az Alice in Chainst a Megadeth előzenekaraként láttam először Németországban. A Facelift lemez még friss volt akkor, a kiadójuk tolta be őket a Megadeth turnéra. Mai fejjel hihetetlennek tűnhet, de amikor elkezdődött a koncert, majdnem teljesen üres volt a nézőtér, még az első sor sem volt teljes. Ott álltunk pár klasszikus felvarrós, mellényes thrash rajongóval. Layne-ék nagyon fiatalok voltak akkor, olyan igazi, ártatlan, hamvas arcú srácok. Nekünk is abszolút az első élmény volt, de tetszettek, mert ott volt a zenéjükben a Black Sabbath!


MHH No.21 (1991 június)

A júniusi számban aztán a Hammer mai napig is legfontosabb rovatában, az adott hónapban frissen megjelent lemezeket értékelő, és a stábtagok pontszámainak átlaga alapján sorba állító Hangpróbában feltűnt egy furcsa nevű zenekar.

A kilenc bírát megosztotta a lemez, 4 és 8 egység között lifteztek a pontszámok.

Szűts László, az azóta MAHASZ elnökként tevékenykedő, korábbi rockújságíró, majd Sony Music vezér értékelte a legjobbra az albumot, az ismertetőt is ő írta a megmérettetésben résztvevő tizenöt zenekar közül nyolcadik helyen végző Temple Of The Dog kiadványról.

„A Hangpróbán a legtöbben értetlenül ültek a Temple Of The Dog első albuma hallatán. Már maga a név is meglehetősen furcsa („A Kutya Temploma”), s a muzsika pedig teljesen kilóg a Hangpróba mezőnyéből. Még értetlenebbül néztek a kollégák, amikor megkockáztattam, hogy én ezt érdekesnek, sőt mi több, jónak találom. Valóban nehezen áll rá a fül erre a hangzásra öt teljesen egyforma AOR, és szintén eléggé egyforma német metal és thrash lemezek után. Végre egy más hang! (…) Az énekes pedig embertelenül jó! Hatalmas torkából csak úgy ömlik a feeling – rettenetesen érzi a bluest, a rock n’ rollt.”

Az énekes természetesen Chris Cornell volt, de – talán az információhiány miatt – egyetlen zenekari tag neve sem került megemlítésre a kritikában.

Uzseka Norbert a Grungerynek: Emlékszem Szűts Laci hammeres kritikájára, amiben azt írja, hogy Temple Of The Dog a ’60-as, ’70-es évek zenéje. Értem, hogy neki ez túl retro volt, és akkoriban nem is ez volt pont divat. És teljesen értem azt is, hogy miért írta, hogy neki az a múltja volt. De nekem meg nem. Megláttam a Hunger Strike klipjét, és… azt az eget, hogy ilyen van?!

A következő hónapokban aztán sorra jelentek meg a meghatározó, zenetörténeti jelentőségű lemezek Seattle-ben.

De a világ még nem állt készen a változásra.

A következő fél évben a Hammerben sem történt említés Seattle-fronton Jerry Cantrell, Zenész-füllel rovatban való szereplésen kívül. Itt a meghívott vendégek – esetünkben a No.23-ban Cantrell, illetve Matt Kramer és Jason Bieler a Saigon Kickből – más zenekarok frissen megjelent lemezeit értékelték. Jerryéknek többek között a Metal Church, az Almighty, a Sepultura, a Running Wild, a Paradise Lost valamint a Wolfsbane jutott.


MHH No.28 (1992 január)

A csendet a 28-as szám törte meg.

A címoldalon Klaus Meine Scorpions énekes, valamint Doro Pesch közös képe mellett, a sötétkék borítón, egy élénksárga felirat díszelgett:

„SOUNDGARDEN ’92 HANGJA!!”

A lapban egy kétoldalas beszélgetés olvasható Chris Cornellel és Kim Thayillal, a Soundgarden énekesével illetve gitárosával. Történelmi pillanat ez: megjelent az első grunge interjú a magyar Metal Hammerben!

mhh-scorpions Új Metal Hammer H, 1992 január (No.28 )

Chris pedig a következőkről mesélt:

„Amikor Chicagóból ideköltöztem anyámmal Seattle-be, itt még javában dúlt a mindent elsöprő New Wave őrület, ezekkel a szemét szintetizátoros bandákkal. (…) Seattle tulajdonképpen két részből áll. A keleti oldalon, ami a Washington tó túloldala, találhatók a HM bandák, mint a Queensryche, a Sanctuary meg a Fifth Angel. (…) A mi oldalunkon sokkal több volt a punk és a HC banda. A HC életből kinőtt bandák közül mi, és a Green River kezdtünk el igazán lelassulni és keményedni. (…) Pedig senki sem tagadhatja, hogy a mi anyagaink, meg persze a Green River számai hozták ide Seattle-be a nagy cégek szimat-embereit. Rajtunk keresztül egy csomó bandával megismerkedtek és így már a Mudhoney, a Nirvana és a többiek is jó szerződéssel a zsebben készíthetik a lemezeiket.”

A Hangpróba és a Sokkoló Extra pedig kincseket rejtett.

A HP-ban a Badmotorfinger a második helyen végzett, többek között a Slayer Decade Of Aggression és a Death Human című albumát is megelőzve (a Hangpróbát a Savatage nyerte a Streetsszel). A két alapító-szerkesztő nem csak 10-10 pontot adott a lemezre, de a havi Top 10-es listájukon is az első (CSL) illetve a második (LL) helyre került a Soundgarden legfrissebb albuma.

Lénárd László nem győzte a Black Sabbath/Led Zeppelin párhuzam mentén dicsérni a kiadványt, és így írt az akkoriban totálisan szokatlan szövegekről:

„Elég csak a nótacímeket lefordítani és rájövünk, itt nem a szokásos death metal vérengzés, nem is az ősi heavy-klisék, a sárkányok, a harcosok, de végképp nem a strand metal szerelmes verseinek témaköre az irányadó. Néhány cím: Rozsdás ketrec, Rabszolgák és buldózerek, Jézus Krisztus pózában, Ezer év széles szoba, Legyeket rajzolok, és még néhány, szinte lefordíthatatlan tétel. Ez kérem érezhetően az elgondolkodtató kategóriába tartozik.”

De nem ez volt az egyetlen grunge lemez az első komolyabb említéseket hozó számban.

Akkoriban a Sokkoló Extra, azaz a Hangpróbából kimaradó lemezek ismertetője, a későbbiekben megszokottakhoz képest csupán egy pár albumot tartalmazó, nagyon-nagyon rövid, néhány soros formában létezett.

A Mudhoney Every Good Boys Deserves Fudge (ha már a fordításoknál tartunk, akkor ugye „Minden jófiú megérdemel egy kis tejkaramellát”) című albumának, mindössze három (!) mondatból álló kritikája mellett Lénárd László egy másik seattle-i zenekar lemezéről is írt.

Persze, nekünk, így utólag könnyű dolgunk van.

Mi már tudjuk, hogy bár az első csomagban az amerikai lemezboltok mindössze 41 ezer, az angliai üzletek pedig csak 30 ezer példányt kaptak összesen (!) a lemezből, a Nirvana Nevermindja azóta több mint 24 millió példányban kelt el világszerte. És bár a Nevermind az elmúlt 25 év legnagyobb viharát kavarta a pop- és rockzenei színtéren, az akkor létező zenei kategóriákba csak nehezen besorolható anyag Metal Hammer szinten csak a Sokkoló Extrába szerepelhetett. És ahogyan Mark Armék esetén, itt sem fért bele a lemezről három mondatnál több.

Egészen pontosan ezt írta LL a Nevermindról:

„A hetvenes évek amerikai popzenéjének tökéletes keveredése a hetvenes évek rockzenéjével. Metalosok számára is élvezhető eredetisége, egyénisége miatt persze nem azonnal hat. Aki egy kicsit újra vágyik, próbálja ki.”

Az Every Good Boys Deserves Fudge hét, a Nevermind pedig kilenc pontot kapott a szerkesztőtől.

Lénárd László a Grungerynek: A Nevermind előtt egyáltalán nem hallgattam Nirvanát. Igazából csak később kezdtem el értékelni őket, az unplugged album táján. Az egy nagy teljesítmény volt tőlük, az tényleg gyönyörű szép volt. A Come As You Are viszont már eleve tetszett, csak az nem, hogy éjjel-nappal a Smells Like Teen Spirit ment az MTV-n. De ők mások is voltak, mint az Alice in Chains vagy a Soundgarden, és máshogy is néztek ki. Én hozzájuk nem tudtam úgy kapcsolódni.


MHH No.29 (1992 február)

A megjelenés után hat hónappal, végre a Pearl Jam és a Ten is megérkezett a magyarországi rock/metal sajtóba.

Bár Eddie Vedderék első lemeze már 1991. augusztus 27-én a lemezboltok polcaira került az Egyesült Államokban, valódi áttörést a jenkiknél is csak 1992 januárjának első hetében tudott elérni. Akkor került fel a Billboard 200-ra, annak is csupán a 155. helyére. Az már más kérdés, hogy aztán 253 (!) hétig a listán is maradt, amivel bekerült minden idők 15 leghosszabb ideig a Billboardon tartózkodó kiadványába!

A Hangpróbán elért harmadik hely ugyan nem hangzik rosszul, de az átlagpontszám viszonylag alacsony, csupán 7,1 volt.

A Tent olyanok előzték meg, mint a francia Blackwhite nevű banda Slave To Life, illetve az eggyel jobban hangzó Shotgun Messiah Secod Coming lemeze, míg a Honeymoon Suite kifejező című Monsters Under The Bed AOR albuma azonos pontszámmal végzett seattle-i klasszikussal.

Lénárd László látott fantáziát a csapatban:

„Itt van Jeff és Stone új bandája, a Pearl Jam, melyben az érzelemgazdag hangú Eddie Vedder kezében van a mikrofon. Énekstílusa helyenként elég Chris Cornelles, ám Chrisnél jóval bluesosabb, olyannyira, hogy néhol az egész zene Free-be, korai Bad Companyba megy át. (…) Erős bemutatkozó album, de még az útkereső, bizonytalankodó jeleket mutat fel. Az hiszem, ezt hívják ígéretesnek…”

A Ten megjelenése után 25 évvel, több mint 10 millió eladott példány és a 13-szoros platina státusz után talán kijelenthetjük, hogy a Pearl Jam első albuma beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Még ugyanebben a számban, az 1991-es év lemezeire is szavaztak a szerkesztők.

A hat újságíróból négy – Cselőtei László, Lénárd László, Szarka Joseph és Boz Cordolla – annyira előkelő helyre sorolta Top 10-es listáján a Soundgarden Badmotorfingerét, hogy ha már akkor is lett volna szerkesztőségi összesítés, akkor a seattle-i srácok valószínűleg a Top 5-ben végeztek volna!

A dobogó tetején egyébként a Van Halen F.U.C.K-ja állna, szorosan utánuk pedig a Metallica Fekete Albuma következne. Cornellék a Tesla Psychotic Supperjével és a Mr. Big Lean Into Itjével harcoltak volna a további helyezésekért.


MHH No.30 (1992 március)

A januári Sokkoló Extrában való bemutatkozás után, megjelenik az első Nirvana interjú, ami egy érdekes újságírói felütéssel kezd. Az akkori rock/metal zenei körökben jellemző hangulatot tökéletesen visszaadja a szerző(k) vallomása.

„A magyar stáb Dortmundban hitetlenkedve csóválta a fejét, mikor a lengyel főszerkesztő arról számolt be, hogy Lengyelország Nirvana-lázban ég. Ám nem telt bele egy hónap, s kiderült, a kór már Magyarországon is dühöng. (…) A banda hazai gyors felfutása elárult egy nagyon fontos dolgot is. Lassan változni kezd a magyar rockrajongók ízlése, szemlélete. Elért minket az MTV és ma már nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a csatorna milyen zenéket részesít előnyben. Annyi bizonyos, ezúttal megértjük az MTV csatornáján csüngő lelkes Nirvana híveket, hiszen nincsenek egyedül.”

És valóban: a Metal Hammer olvasóinak többsége az 1991-es közönségszavazáson, 1992 legnagyobb reménységének a Nirvanát és a Soundgardent jelölte meg! (Csak az érdekesség kedvéért: Kurt Cobainék az Extreme-et, a Sex Actiont és a DAD-t előzték meg.)

A Hangpróbában Seattle-t a zseniális, de egy lemez után feloszló, dallamos rock banda, a War Babies képviselte.

Ez az a zenekar, amelynek egy nagyon rövid időszakon keresztül Jeff Ament, a Pearl Jam basszusgitárosa is a tagja volt Andy Wood halála, és a Mother Love Bone feloszlása után. A War Babies gitárosa, a ma már fehér inges/nyakkendős sales igazgatóként tevékenykedő, punkrocker Guy Lacey pedig pár évvel később a C.A.F.B. frontember Szakácsi Greg seattle-i bandájában, a Sledgebackben tűnt fel.


MHH No. 31 (1992 április)

Az első grunge címlapsztori a Hammerben: a borítón a Nirvana tagjai és a Nevermind borítójának fotója szerepel!

A lapban egy újabb kétoldalas interjú olvasható Kurttékkel, „Nevermind The Bollocks Here’s Nirvana” címmel, és ha már Seattle, akkor a Warbabies énekes, Brad Sinsel is megszólal a lapban a „Seattle Street Sound – Seattle-i dallamok” fejléccel ellátott beszélgetésben.

De vissza a Nirvanához!

mhh-nirvana Új Metal Hammer H, 1992 április (No. 31)

Még csak hat hónapja jelent meg a Nevermind, és szinte hihetetlen, hogy Kurt Cobain már akkor is mennyire józanul látta a zenekara helyzetét:

„Nem szabad elájulnunk a mostani sikertől. Ez csak azt jelenti, hogy most épp mi vagyunk divatosak. Az emberek hamar ráunnak az ilyen típusú sikerre. Elég nyomasztó látni, hogy a nyálas divatgyerekek rázzák magukat a nótáinkra. Számukra csak a Smells Like nótánk létezik, és ha más lesz a divat, akkor hamar elfeledkeznek majd rólunk.”

Ki gondolta volna akkoriban, hogy huszonöt évvel később, a tömegcikkeket gyártó nemzetközi ruhamárkák polcain hegyekbe fognak állni a Nirvana pólók.

A történelem ismétli önmagát?


MHH No.32 (1992 május)

Az újabb Soundgarden interjú („Seattle édenkertje”) mellett az első nagyobb Pearl Jam anyag is megjelenik: Eddie Vedder és Jeff Ament nyilatkozik a zenekar nevében. Itt olvasható először itthon Veddertől a névadásról szóló kamu „nagymama lekvárja sztori”.

„Voltaképpen a dédnagymamám, Pearl miatt (hívják Pearl Jamnek a zenekart), aki egy indiánhoz ment feleségül. A dédnagypapám imádta a hallucinogén drogokat, a meszkalin-féléket. Pearlnek pedig volt valami csodálatos anyaga, ezt nevezték Pearl Jamnek. Bárcsak megtalálnám a receptjét valahol…”

Teljesen normális, hogy mindenki bekajálta. Ha pedig valaki kíváncsi a valóságra, kattintson ide!

Mindeközben pedig Lénárd László továbbra is a listájának az élén tartja az egyes – és ahogyan a későbbiekben kiderült, egyetlen – War Babies lemezt.


MHH No.33 (1992 június)

A két szerkesztő ellátogat a Soundgarden müncheni koncertjére.

Chris Cornellék előzenekara a zseniális Blind albumot még az előző év novemberében kiadó, Karl Agell énekessel felálló C.O.C. volt. Pepperék előadása után a seattle-i zenekar némileg csalódást okozott LL-nek.

Így ír a tapasztaltairól a Forró Drótban:

„Mindkét banda utolsó lemeze szinte napok alatt vált kedvencemmé, és hogy együtt indultak turnéra… Á.L.O.M.! (…) A klipek és a zene alapján egy vadul őrjöngő, minden tekintetet magára vonzó, vérbeli frontembert láttam, és ehelyett egy egy helyben toporgó, magára roskadt énekessel találtam szemben magam (visszavágatott hajjal). (…) Ha zenéjük elementáris erejét párosítani tudnák egy hasonlóan magával ragadó színpadi előadással, a Soundgarden nem ismerne lehetetlent. Erre azonban még várni kell.”

Lénárd László a Grungerynek: Emlékszem, hogy a Soundgardent úgy láttam először Münchenben, hogy a C.O.C. volt az előzenekaruk. Akkor jött ki a Badmotorfinger album, úgyhogy irgalmatlan tömeg volt, alig lehetett előre menni, de engem a C.O.C. érdekelt igazán. Amúgy a Badmotorfinger nagyon bejött nekünk is, Cselő kilenc vagy tíz pontos kritikát írt róla. Abban a zenében ott volt a Sabbath mélyre hangolt riffelése is, plusz ott volt az a klasszikus rock hang. Az egy full metal dolog volt.


MHH No.34 (1992 július)

Generációnk legnagyobb szabású koncertjéről, a Guns N’Roses/Faith No More/Soundgarden budapesti bulijáról, Cselőtei László írt egy részletes beszámolót az Élő Fémben.

„Az akkorra már jócskán megtelt nézőtérről mély, döbbent csend sugárzott a zenekar felé. Az enyhe kifejezés, hogy a publikum nem értette a bandát. Láthatóan senki sem ismerte a seattle-i együttest. (…) „Mit vártok a Guns turnétól?” – kérdezte a Headbangersben „lófejű” Vanessa a Soundgarden tagjait. „Egy kis ingyen kaját” – jött a realista válasz. És valóban, ennél több haszna nem volt a bandának a fellépésből. (…) Kár, hogy így történt, mert biztos vagyok benne, sokakat maga mellé állíthatott volna a Soundgarden, ha jobb hangminőségben, pár perccel hosszabb műsorban mutatkozhat be.”

Uzseka Norbert a Grungerynek: Na, az mókás volt. Ott álltam az első sorok egyikében, és egy tíz méter sugarú körön belül én voltam az egyetlen, aki ismerte őket. Aztán eltelt három év, és mindenki a Black Hole Sunnal jött. Így utólag azt látja az ember, hogy bennük volt talán a legtöbb kompromisszumkészség, és a legtöbb óvatosság is. Róluk nem igazán hallottuk azt, hogy lóg ki a tű a karjukból. És ezt jól tették.


MHH No.37 (1992 október)

Bár a címlapon Bruce Dickinson és Steve Harris néz ránk vissza az Iron Maidenből, az első Alice in Chains (Jerry Cantrell) interjú, és a második Pearl Jam (Jeff Ament) beszélgetés is kijön, a grunge feelinget erősítve, egymás utáni oldalakon.

Cantrell mond egy fontos dolgot:

„A Nirvana baromi gyorsan befutott, és én örülök ennek, mert szeretem a zenéjüket. Bár az emberek hajlamosak a csapatokat irányító háttéripart hibáztatni az együttesek túlhajszolásáért, szerintem ezt csak akkor lehet megtenni, ha a zenészek is úgy akarják.”

A lapszámban megjelent a Singles/Facérok mozi filmzenéjének kritikája is, az azóta klasszikussá vált „Ki a f… az a Paul Westerberg?” Lénárd kérdéssel. A lemezen olyan dalok szerepelnek, mint a Would? (Alice in Chains), a State of Love and Trust és Breath (mindkettő Pearl Jam), a Nearly Lost You (Screaming Trees), a Seasons (Chris Cornell) vagy a Birth Ritual (Soundgarden)!

Lénárd László így kezdi a lemezkritikáját:

„Seattle. A rockzene fellegvára. A rockzene megmentőinek szülővárosa. Mindenki zenész. Mindenki kockás flanelingben, bakancsban nyomul. Mindenki korai Black Sabbathot hallgat. Baromság.”

Uzseka Norbert a Grungerynek: Emlékszem, amikor elmentünk az akkori barátnőmmel megnézni a Singlest. Csak mi voltunk ketten grunge rajongók a moziban. Ott ültem a Soundgarden pólómban a nézőtéren, és amikor jött a Birth Ritual, én meg elkezdtem zúzni rá, ő lefogott, hogy “jaj, ne csináld már“!


MHH No.41 (1993 február)

A Hangpróbában bemutatkozik, és a második helyen végez – irtó gyenge, 6,4-es átlaggal – a Stone Temple Pilots a Core-ral. Még ennek ellenére is simán megnyerhette volna a HP-t a lemez, de a meghívott zenészvendég, a tragikusan fiatalon elhunyt Edda gitáros, Kun Péter mindössze 3 pontra értékelte Scott Weilandék teljesítményét.

Cselőtei László az alábbi klasszikus sorokkal kezdi a kritikáját:

„Az eszem megáll, milyen agyahagyott neveket bírnak kieszelni ezek az új bandák! (…) Mert kérdem én, merészelt volna-e valaki ilyen nevet választani csak néhány évvel ezelőtt is? Ki is röhögték volna, ha például Kőtemplom Pilótájaként jelentkeztek volna a színapadon. Ma már senki sem röhög, mert mindeki ezt csinálja.”

És bár a névadáson Cselő alaposan kiakadt, azért a lemezre erős 8 pontot adott: 

„A Stone Temple Pilots muzsikája egyesíti magában az összes seattle-i banda stílusjegyeit. Most igazából hangosan szidnom kéne a csapatot, hiszen egy szemernyi eredetiség sem szorult beléjük. Ám nem tehetek róla, nekem ez a banda szinte jobban tetszik, mint az eredetik.”

Az 1992 decemberi számban (No.39) értékelt (8,6 pont, HP győztes!) Alice in Chains csúcsalbum, a Dirt kapcsán, egy egyoldalas Alice in Chains interjú jelenik meg, „Kábító zene” címmel. Jerry Cantrell nyilatkozik, és az újságíró kérdésére, miszerint „Énekestekről, Layne Staleyről az a hír járja, hogy keményen drogozik. Igaz ez?”, a következő, utólag visszatekintve különösen hátborzongató választ adta:

„Azt mindenki tudja, hogy Layne-nek voltak problémái a múltban. Csakúgy, mint sok más embernek. De ez már a múlt. Abban a világban, amelyben mi élünk, vagy amiben te is élsz, ez nem egy szokatlan dolog. Sajnos. De amit te mondasz, már történelem Layne számára, túl van rajta.  A lemez volt az utolsó szeg a koporsóhoz. Már el is temettük az egészet. Nyugodjon békében.”

Lénárd László havi Top 10-es listájának első helyén is a Dirt szerepel, viszont csak a Sokkoló Extrába fért be a Screaming Trees zseniális Sweet Oblivionja, szerény 7 ponttal (CSL).


MHH No.43 (1993 április)

A szerkesztők Németországban látogattak el az Alice in Chains/Screaming Trees turné egyik állomására.

A korábbi Chains koncerthez (lásd feljebb) képest már egy jóval népszerűbb bandát láthattak az újságírók, immáron főzenekarként. Míg a Screaming Trees előadása közben Cselő azon gondolkodott, hogy „vajon Szűts Laci barátomnak mi tetszik ezen a csapaton azon kívül, hogy a Sonyhoz szerződtek”, addig az Alice in Chains teljesítményével kapcsolatban az alábbi keserédes gondolatokkal zárta a sorait:

„Alig egy és egy negyed óra után már fel is gyúltak a villanyok. És még csak egy hejjegetés, sörreklám vagy dobszóló sem volt a németek szórakoztatására. Csak Layne Staley kecskeszakálla, mely felett óriásiakat énekelt, miközben eszelősen rázta a fejét jobbra-balra. Gátlásosság, belső feszültségek és kirobbanó energiák. Ez jellemezte az Alice in Chainst ’93 elején.”


MHH No.50 (1993 november)

A Nirvana harmadik, egyben utolsó soralbuma, az In Utero gyászosan szerepelt Hangpróbán.

A tök utolsó, huszadik hely, és az 5,4 pontos átlag, minden idők egyik legrosszabbja a grunge lemezek Hammeres értékelései közül. A kritikát a lemezről Szarka Joseph írta.

Szarka Joseph a Grungerynek: Szart írtam. Nem értettem. Nem vagyok rá büszke. Én alapból a progresszív rockból jöttem. Még egy könyv összerakásába is belekezdtem – az akkoriban – techno metalnak hívott dologról. Leveleztem a Watchtower, a Mekong Delta, a Sieges Even, a Dream Theater, a Meshuggah, Psychotic Waltz és a többiek tagjaival. Ehhez képest a Nirvana punknak tűnt. És én a punkot utáltam. Mostani fejjel persze mást gondolok a műfajról. Egy csomó punk kedvencem lett azóta, mint a Anti-Flag vagy a Rise Against.

 

Lénárd László a Grungerynek: A grunge nemzetközi szinten ’94-re kifutotta magát. Utána már vergődés volt, mert ezek a bandák sem élvezték szerintem azt, ahova jutottak. A Soundgarden elment egy nagyon barátságtalan irányba, a Nirvana az In Uteroval meg konkrétan hallgathatatlanná tette magát. De ez szubjektív, mert nyilván vannak, akik szerint az az igazi Nirvana. Én az In Utero lemezt vagy húsz éve nem vettem elő. Megvan CD-n, de nem jut eszembe, hogy hallgatnom kéne.


MHH No.51 (1993 december)

Megjelenik a hazai Metal Hammer kiemelkedően leggrunge-osabb száma, címlapon a Pearl Jammel!

Nyugodtan nevezhetnénk ezt a lapszámot akár Metal Hammer Grungericának is, annyi benne a Seattle-vonatkozású anyag.

Egy kétoldalas, roppant érdekes interjúban például Eddie Vedder beszél hosszabban arról, hogy miért nem készült videoklip a Ten (és az egyetemes zenetörténet egyik) legszebb, legmélyebb dalához, a Blackhez.

„Ott volt a Black című nóta, amit a lemeztársaság többszöri, határozott kérésére sem voltam hajlandó kiadni kislemezen és klipen. Mindennek van határa valahol… Mindenki azt mondta a kiadónál, hogy az lesz a legnagyobb nótánk, nagyobb lesz a Jeremynél is… Azt hitték, ez hatni fog rám! Vannak olyan dalok, amelyeket egyszerűen nem szabad betenni a slágerek közé. Ha megteszel valami ilyesmit, megölöd a nótát. Hiszen nem ezért született. Mi nem slágereket készítünk. Az ilyen törékeny nótákat pillanatok alatt összeroppantja a biznisz. Ilyesmiben pedig nem akarok részt venni. Szerintem a banda egyik tagja sem venne részt ilyesmiben.”

A frissen megjelent második Pearl Jam lemez, a Vs., negyedik helyezést ér el a Hangpróbán, 8,1-es, máskor simán HP győztes pontszámmal. Dobogóra a Dream Theater Live At The Marquee, a Rush Counterparts valamint a Dio Strange Highways című albuma állhatott.

Lénárd László egy hatalmas tízessel díjazta Eddie-ék új kiadványát.

„A Ten egyes nótáit nagyon kedvelem, de az egész lemez túl befelé forduló, túl depressziós a számomra. Legkedvesebb Stone Gossard dalaim sem a Tenen rejtőznek, hanem a szerintem annál sokkalta izgalmasabb Mother Love Bone-on. De most az új Pearl Jam album még az MLB-vel is felveszi nálam a versenyt. (…) Ez az album tényleg üresjárat nélküli, és ha kicsit is jót akarsz magadnak, akkor meg kell ismerned, még akkor is, ha eddig nem tudtad, mire fel tombolt a Pearl Jam láz. És micsoda rendes húzás a csapattól, hogy a lemez megjelenését nem kísérte MTV-s kliphadjárat! Így legalább megadták az esélyt arra, hogy magunk dönthessük el, milyen az új lemez. A válasz pedig: kib…ott csodálatos!”

Lénárd László a Grungerynek: Nekem a Pearl Jam nagyon sokáig műanyag volt. A kettes albumnál (Vs.) viszont azt mondtam, hogy ezt most komolyan veszem, és ezt az albumot jóra fogom hallgatni. És jóra is hallgattam. A Mother Love Bone miatt mindig furcsa érzéseim voltak velük kapcsolatban. Jöttek azzal, hogy mekkora alternatívok. Az MLB után? Nem nagyon lehetett elhinni. Elismerem a harcaikat a jegyárakkal kapcsolatban, a függetlenségre való törekvésüket, meg ahogy ezt az egészet működtetik. Ez a része ma már nagyon szimpatikus.

A táblázatba a Vs. melett bekerült a Melvins Houdinije is, és 6,4-es átlaggal a tizennegyedik helyen végzett.

Az Élő Fémben LL újra egy németországi Alice in Chains koncertről (előzenekar a Clawfinger) jelentkezik be, és bár volt oka némi örömre is („végre eljátszották a Roostert, a kedvenc Alice in Chains nótámat”), a beszámoló szerint a buli ismét csak rövid volt: a ráadással együtt is csupán egy órát töltöttek Cantrellék a színpadon.

A lapszámban olvasható egy rövid, egyoldalas Nirvana interjú Underground és slágerlista címmel, és ha már Seattle, akkor a Kurtékkel szemközti oldalon egy Duff McKagan beszélgetés („Hit és szólólemez”) is szerepel. És hogy a követők se maradjanak ki, a Stone Temple Pilots énekese,  Scott Weiland is megszólal, a sokat mondó „A hullám hátán” címmel ellátott anyagban.

„Körülbelül annyi idősek vagyunk, mint a srácok a Nirvanában vagy a Pearl Jamben, ugyanazokon a zenéken nőttünk fel. Ez lehet az oka a hasonlóságnak. De semmiképpen sem szándékos dologról van szó. Az általad felsorolt bandák egyáltalán nem voltak ránk hatással. Inkább a Jane’s Addictiont említeném meg, ha már hatásokról van szó. Véleményünk szerint ez az egész alternatív hullám nekik köszönhető.”

mhh-pearl-jam Új Metal Hammer H, 1993 december (No.51)

A harmadik oldalon pedig Jerry Cantrell, Alice in Chains gitáros Top 10-es lemezlistája olvasható. Ez:

  1. Metallica: Ride The Lightning
  2. Black Sabbath: Black Sabbath
  3. Scorpions: Animal Magnetism
  4. Kiss: Alive!
  5. Iron Maiden: The Number Of The Beast
  6. Van Halen: I
  7. Thin Lizzy: Thunder And Lightning
  8. Deep Purple: Machine Head
  9. Ozzy Osbourne: Blizzard Of Ozz
  10. Metallica: Master Of Puppets

A Karácsony és az év vége tehát a grunge zenekarok bűvöletében telt el. Ha valakinek nincs meg, feltétlenül szerezze be a 43-as lapszámot, fantasztikus kordokumentumot tudhat majd a magáénak!


MHH No.52 (1994 január)

Folytatódik a grunge-címlap sorozat, most az Alice in Chains került a borítóra!

Megjelent a Jar Of Flies, az Alice in Chains második akusztikus kiadványa, és 7,22-es pontszámmal a nyolcadik helyen végez a Hangpróbán.

mhh-alice-in-chains Új Metal Hammer H, 1994 január (No.52)

Szarka Joseph így kezdi a költői kritikáját:

„Pillangók szállnak fel az első seattle-i forradalmár sírjáról, amint a Hendrixet idéző gitárhangok átkúsznak a basszusgitár szomorú, fájdalmas dallamán. Lassú, szép ének a megtört ártatlanságról szól, búcsú a halk lemez elején. Bűn, bűnbeesés fiatalon, szerencsétlen história. Rotten Apple.”

Szarka Joseph a Grungerynek: Iszonyatosan beragadt az Alice in Chainstől a Jar of Flies is. Akkor még walkmanem volt, és egy negyven perces kazettára pont ráfért az EP. Oda-visszára állítottam a magnót, és napokig csak azt hallgattam. Velük kapcsolatban is egy csomó kötödés okára csak utólag jöttem rá. Az első találkozáskor ösztönösen elkapott a zene, és a szövegek sokkal kevesebbet jelentettek, mint például a Queensryche vagy Dream Theater esetében. A Nutshell szövege például a budapesti koncerten ütött nagyon szíven. Bár a család a legfontosabb dolog számomra az életben, sok tekintetben magányos farkas vagyok, alapvetően belül élem az életem. Nagyon fel tud kavarni, ha valaki akaratom ellenére be akar hatolni ebben a világba. Nekem erről szól ez a dal. „My privacy is raked.”

Az  Alice in Chains tagjaival egy kétoldalas interjú is olvasható, amiben az új lemezről, és a problémákról (az április számban szintén ugyanez lesz a téma) beszélnek. Mindkét esetben feltűnő, hogy mennyire nem akarják kifelé kommunikálni Layne Staley valódi állapotát. Bár bevallják, hogy voltak nehezebb időszakok, de mindig arra lyukadnak ki, hogy ez már a múlté.

A szerkesztőségi listák alapján az 1993-as év lemezeinek összesítésében a negyedik helyén a Pearl Jam és a Vs. végez (LL-nél a harmadik, SZL-nél a hatodik, SZJ-nél a hetedik). Első a Fight (War Of Worlds), második a Mr. Big (Bump Ahead), harmadik a Rush (Counterparts).

Szarka Joseph havi kedvencei között az Alice in Chains Dirtje az első, a Pearl Jam Tenje pedig a hetedik. Lénárd Lászlónál pedig a Vs. a harmadik.


MHH No. 55 (1994 április)

Egy kétoldalas interjúban kifejtett gondolataival Layne Staley belopja magát minden, még esetlegesen nem teljesen elkötelezett Alice in Chains fanatikus, hazai metal rajongó szívébe:

“A mi gyökereink egyenesen a heavy metalból származnak. Én nem tartom cikinek azt mondani egy interjúban, hogy a heavy metal zenén nőttem fel vagy azt, hogy szeretem a metal bandákat. A Slayer például az egyik legkedvesebb csapatom az egész világon. Egyszerűen csak úgy látom, hogy a mostani “alternatív zene” szarság miatt nem divat a heavy metalt szeretni. Nem divat metalosnak lenni, és nem divat a heavy metalt szeretni. Egy rakás banda egy kis csavarral játssza most a heavy metalt, nehogy heavy metalnak nevezze őket bárki is. Szerintem ez egy nagy rakás szar! A zene az zene. Egy rakás óriási heavy metal banda van, és ha valaki bennünket heavy metalnak nevez, engem cseppet sem zavar. (…) És ha jelenleg éppen nem divat szeretni a heavy metalt, akkor én nem vagyok divatos.”

Heavy metal kimaxolva!


MHH No.56 (1994 május)

A Soundgarden Superunknown című albuma, 8,00-as pontszámmal megnyerte a Hangpróbát!

A lemez Szarka Joseph havi listájának is első helyén végzett, míg Lénárd Lászlónál a hetedik helyig kúszott fel. Joseph így írt a benyomásairól:

„Visszavonhatatlanul szétárad a mágikus Led Zeppelin hullámzó szépsége, és idegeken hárfázó izgalma. A keleties Head Down vagy a bizarr Half lüktetó emberséggel teli forrás, míg a Fell On Black Days költőien megmutatja a seattle-i alkotómozgalom minden értékét és imádni való vonását.”

A lemezmegjelenéshez kapcsolódó interjúban Chris Cornell mintha visszhangozná Cselőtei László két évvel korábban, a budapesti koncert beszámolójában leírt gondolatait.

Amikor az énekest az önálló turné lehetőségeiről kérdezték, a következőt mondta:

„Legutoljára a Guns vendégeként jártunk Európában, és az rosszabb volt mindennél. Kinn álltunk a színpadon, előttünk pedig 60 ezer olyan ember, aki le se szarta, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Elnyomtunk vagy tucatnyi nótát, és jó ha hármat-négyet felismertek páran. Ráadásul olyan zenét játszunk, amit szinte kizárt, hogy első hallásra meg lehet szeretni.”


MHH No.60 (1994 szeptember)

Miután a júliusi számban a Stone Temple Pilots és a Purple rettentően (és indokolatlanul) alacsony pontszámot kapott (mindössze 6,00 és tizennegyedik helyezés – CSL azért szerette: „Egyszóval a Stone Temple Pilots ismét számíthat a sikerre azzal együtt, hogy közben kevésbé mondják majd rájuk, hogy csupán meglovagolják a seattle-i mozgalom sikerét.”), szeptemberben Scott Weiland azt nyilatkozta, hogy „azt mondtuk, szarunk mindenre, írunk egy albumot anélkül, hogy az előzőre gondolnánk.” 


MHH No.61 (1994 október)

Egy egészen részletes, kétoldalas Soundgarden interjú jelenik meg Chris Cornellel. Az interjú egy része Kurt Cobain haláláról szól.

Chris így vélekedett:

„Senki sem mondhatja meg, hogy Kurtnek emiatt vagy amiatt voltak problémái. Különösebben nem akarok elméleteket kidolgozni az öngyilkosságokkal kapcsolatban, de biztos vagyok benne, hogy nem pusztán erről volt szó. Köztudott dolog, hogy Kurtnek kib…ott komoly egészségügyi problémái voltak, és ez már jóval azelőtt megmutatkozott, mielőtt ismertté vált. Mindenki drogos halálként könyveli el Kurt halálát, de ez nem így van. A drogokhoz is azért nyúlt, mert senki nem tudta orvosolni a problémáit.”

A grunge hullám zenekarait azonban pár pályatárs a lap hasábjain keresztül is kikezdte.

Az októberi címlapról bizonyos Mike Muir, a Suicidal Tendencies “mindent tudó” frontembere tekint vissza ránk, legalábbis úgy tűnik, hogy ránk, mert a fekete napszemüvege mögé bújva nem lehet pontosan tudni, hogy hova is néz. Valamiért nagyon ment akkoriban ez a „zárt térben sem veszem le a napszemüvegem” dolog, amit Muir esetében kiválóan kiegészített fejkendő/ritkás állszakáll/kigombolt baseballmez/csupasz mellkas kombó.

A stílus maga az ember, nem igaz?

Akkoriban a perifériára szorult zenészek egy része a grunge-ot okolta a személyes kudarcaiért, és ahol lehetett, a seattle-i bandákat savazta elmésebbnél elmésebb eszmefuttatásaival. Persze a jobbak, a valóban keményebb arcok inkább a saját maguk dolgával foglalkoztak, beleálltak a dologba, ami sokkal szimpatikusabb hozzáállásnak bizonyult a metal rajongók számára. (Gondoljunk csak a The Great Southern Trendkillre, a Pantera zseniális albumára!)

A herélthangú címlapember viszont inkább a másokat becsmérlő, másokban hibát kereső utat választotta: a célpont elsősorban Tom Morello, Lenny Kravitz és Eddie Vedder volt.

„Sok ember számára nincs differencia a Milli Vanilli és a Pearl Jam között. Mindössze az egyiket már nem szeretik. Én utálom a Pearl Jamet úgy, ahogy van. Persze, mivel egy kiadónál vagyunk, ezt nem lenne szabad mondanom, de kit érdekel? Nem az a bajom, ha valaki szereti őket, hanem az, amiért szereti őket. A második lemezük (Vs.) nem is lett olyan sikeres, mint az első volt, pedig a rádióállomások mindent elkövettek azért, hogy elhitessék a hallgatókkal, hogy ez milyen jó zene. Szerintem Eddie Vedder az egyik legnagyobb csaló az egész világon. Vannak hiteles információim róla. Ismerek olyan arcokat, akik együtt nőttek fel vele. Ha nem a Pearl Jamben lenne, hanem korábbi zenekaraival lett volna sikeres, akkor egészen más ember lenne ma. Éppolyan műanyag, mint Lenny Kravitz, aki az egyik pillanatban még egy elb…ott nyálgép volt, aztán amikor az nem jött be, akkor hirtelen átváltozott kib…ott hippivé.”

Amikor a Vs. megjelent, az első héten több, mint 950 000 (!) darab kelt el belőle, és még öt éven keresztül minden idők legnagyobb első heti eladási csúcsát tartotta a világon.

Egyébként Muirnak igaza volt: a Vs. „csak” hétszeres platinalemez lett, és „csak” hatmillió példányt adtak el belőle az Egyesült Államokban. Minden bizonnyal simán utolérték volna a Ten tizenhárom platináját és a tízmilliós darabszámát, ha nem zárkóznak el szépen lassan az interjúktól, vagy ha készítettek volna akár csak egyetlen egy videóklipet is a lemezhez.

A Pearl Jam ugyanis annyira „sikeréhes csaló” volt, hogy még hosszú évekig, egészen pontosan az 1998-ban megjelenő Yield album Do The Evolutionjáig (az is egy rajzfilm volt) nem volt hajlandó forgatott anyaggal megtámogatni a lemezmegjelenéseit. 


MHH No.63 (1994 december)

A Pearl Jam harmadik albuma, a Vitalogy a negyedik helyen végez a Hangpróbán viszonylag magas, 7,89-es pontszámmal, „köszönhetően” Zubor Olly death/black metal fanatikus újságíró 3 (!) egységének. A pontozók szerint nem csak a Sick Of It All, hanem a Dangerous Toys is erősebb lemezzel jelentkezett, de például a Black-Out Fekete Kék című kiadványa is jobb lett a pontszámok szerint Eddie Vedderék legfrissebb kiadványánál.

Szarka Joseph a kritikájában azt írja, hogy „a világ ma más mérleggel méri a Pearl Jamet, mint a többi zenekart”, bár a kiváló újságíró – aki azóta Sony Music nemzetközi marketing igazgatója, majd a Hear Hungary ügyvezetője lett – valószínűleg nem a HP-n szereplő egyes pontozóbírák nehezen magyarázható hozzáállására gondolt.

A Nirvana MTV Unplugged in New Yorkja sajnos újra csak három mondatot ért Sokkoló Extrában, viszont az a három mondat háromszor súlyosabb, mint Tad Doyle és Dino Cazares, Sexy T nyakában ülve.

Így szól egyik legjobb lemezkritika, ami a Hammer hasábjain valaha is megjelent, és amit Szarka Joseph követtel el:

„Várni kellett volna ezzel a posztumusz albummal, túl friss még a megrázkódtatás, s bárkinek a halálát használni reklámnak ocsmányság. Szép emlékké szelídül majd ez az egyszerű, akusztikus jelleggel felvett tizennégy nóta, ha el tudunk majd szakadni az öngyilkosság rémképétől. Kurvára sajnálom, hogy Kurt elment.” 

Kíméletlenül őszinte, keserű szavak.


MHH No.64 (1995 január)

A Nirvana Unplugged kapcsán egy kétoldalas anyag jelenik meg, „Akusztikus befejezés” címmel. A Pearl Jam is szerepel két oldalon, míg a Hangpróbát a Live Throwing Coppere nyeri, és ezzel a szerkesztőség új kedvencet avat.

Lénárd László tízpontos kritikájának végén nem köntörfalaz:

„Ennél komplettebb, kerekebb modern hard rock albumot az utóbbi időben senki nem adott ki, megkockáztatom, még a fent említett mesterek (Pearl Jam, R.E.M.) sem. Ez nem vicc.”


 

Metal Hammer: grunge-klasszikusok

 

“Az Alice in Chains fura szerzetek gyülekezete. Fura szerzetek pedig fura zenét produkálnak.” 

(Lénárd László, a dortmundi Alice in Chains koncertről, MHH No.20, 1991/5)

 

“Valóban nehezen áll rá a fül erre a hangzásra öt teljesen egyforma AOR, és szintén eléggé egyforma német metal és thrash lemezek után.” 

(Szűts László, a Temple Of The Dog egyetlen lemezéről, MHH No.28, 1991/6)

 

“Elég csak a nótacímeket lefordítani és rájövünk, itt nem a szokásos death metal vérengzés, nem is az ősi heavy-klisék, a sárkányok, a harcosok, de végképp nem a strand metal szerelmes verseinek témaköre az irányadó.”

(Lénárd László, a Soundgarden Badmotorfinger című albumáról – MHH No.28, 1992/1)

 

“Ben Shepherd bőgős például legfeljebb némi vonaglásra ragadtatta magát, amelyet kb. a vidámparki körhinta lovacskájától várna az ember.”

(Lénárd László, a Soundgarden müncheni koncertjéről – Élő Fém, MHH No.33, 1992/6)

 

„Mit vártok a Guns turnétól? – kérdezte a Headbangersben „lófejű” Vanessa a Soundgarden tagjait.” 

(Cselőtei László, a Headbangers Ball műsorvezetőnőjének fejformájáról – Sokkoló Korongok, MHH No.34, 1992/7)

 

“És itt a Gruntruck, amely nem más, mint a Seattle-mánia meglovaglásának kezdete. Lóra! Gyí, te!”

(Lénárd László, a Gruntruck Inside Yours című lemezéről – Sokkoló Korongok, MHH No.36, 1992/9)

 

“Egy ideig balgán azt hittem, hogy minél többet játszom majd le a lemezt, annél inkább megkedvelem a bandát, és szép lassan elfelejtem a hasonlóságokat. Nem így lett. Lassan már a borító láttán kínzó hányingerem támad.”

(Lénárd László, még minidg a Gruntruck Inside Yours című lemezéről – Sokkoló Korongok, MHH No.36, 1992/9)

 

“Pedig tulajdonképpen nem tapogatóznak rossz helyen a srácok, csak éppen ez a hangzás, stílus már foglalt. Chris Cornellék, és előttük majd’ 20 évvel Ozzyék már “lepöjpöjözték”. És ilyen esetben, akárcsak az oviban, nincs mást tenni, mást kell játszani.”

(Lénárd László kegyelemdöfése a Gruntruck Inside Yours című lemeze kapcsán – Sokkoló Korongok, MHH No.36, 1992/9)

 

„Ki a f… az a Paul Westerberg?”

(Lénárd László, a Singles/Facérok filmzenealbum “potyutasainak” egyikéről – Sokkoló Korongok, No.37, MHH 1992/11)

 

“Még a kövér gitáros-énekes adta bele a showba a legtöbbet, de ő is csak azért, mert mindenki őt nézte. Igazából nem is lehetett mást bámulni, mert a basszusgitáros undorítóan kövér volt, a többiek meg mintha ott sem lettek volna.”

(Cselőtei László, egy Screaming Trees koncerten szerzett benyomásairól – Élő Fém, MHH No.43, 1993/4)

 

“És még csak egy hejjegetés, sörreklám vagy dobszóló sem volt a németek szórakoztatására.” 

(Cselőtei László, az Alice in Chains egyik németországi koncertjének hiányosságairól – Élő Fém, MHH No.43, 1993/4)

 

“És micsoda rendes húzás a csapattól, hogy a lemez megjelenését nem kísérte MTV-s kliphadjárat! Így legalább megadták az esélyt arra, hogy magunk dönthessük el, milyen az új lemez. A válasz pedig: kib…ott csodálatos!”

(Lénárd László, a Pearl Jam második albumáról a Vs-ről – MHH No.51, 1993/12)

 

“Kurvára sajnálom, hogy Kurt elment.”

(Szarka Joseph, a Nirvana MTV Unplugged in New York című albumáról – MHH No.63, 1994/12)

 

“Nem mintha a multicégeknél megjelent lemezeik annyira slágersek lennének. Nem is illene valami kommersz, fütyülhető muzsika három ennyire csúnya emberhez.”

(Lénárd László, a Melvins Stoner Witch című albumáról – Sokkoló Korongok, MHH No.65, 1995/2)

 

“Most őszintén, mit várjon az ember egy olyan bandától, aminek Vak Dinnye a neve?”

(Uzseka Norbert, a Blind Melon Soup című albumának bevezetőjáben – Sokkoló Korongok, MHH No.74, 1995/11)

 

“Ha hiányzik egy kereked, akkor imádni fogod!”

(Lénárd László, a The President Of The United States Of America első lemezéről – MHH No.75, 1995/12)

 

“Írtak tizenhat (!) friss nótát, ami becsületes dolog a modern kor magas lemezárai mellett.”

(Szarka Joseph, a Soundgarden Down On The Upside-járól – Sokkoló Korongok, MHH No.80, 1996/5)

 

“Kissé keserű, kiábrándult, mégis van benne valami, ami miatt az ember mégsem akarja felvágni az ereit, mint a Nirvana esetében.”

(Cselőtei László a Stone Temple Pilots Purple című albumáról – Sokkoló Korongok, MHH N.80, 1996/5)

 

“A Build a legkirívóbb szerzemény: egy rövid és velős (építő)ipari nóta.”

(Uzseka Norbert, a Three Fish első albumának egyik daláról – Sokkoló Korongok, MHH No.83, 1996/8)

 

„Veder Ede mennybemenetele” 

(Az aktuális Pearl Jam interjú beharangozója a Tartalomjegyzékben – MHH No.86, 1996/11)

 


MHH No.67 (1995 április)

Lénárd László az apró, bécsi Szenében nézi meg a Live-ot:

„Van, amikor az ember érzi, hogy egy igazi csodát tapasztal, egy olyan zenekart lát és hall, amelyik hamarosan a legnagyobb lemezeladásokkal büszkélkedhet, és a tagok legőszintébb sajnálkozása ellenére sem juthat újra a közelébe az ilyen Szene-típusú, úgy 8-900 embert befogadni képes kluboknak.” 

A Mad Season és az Above a negyedik helyen végez a Hangpróbán, egészen magas, 8,00-as átlaggal. A Mudhoney My Brother The Cowja viszont már kevésbé nyeri el a pontozók tetszését, 3,98-as átlaggal az utolsó előtti, tizenkilencedik lett.

Szarka Joseph a Grungerynek: Nem iszom, nem dohányzom, és soha nem is drogoztam. Emiatt furcsa lehet, hogy mennyire tetszik az Alice in Chains vagy akár a Mad Season, amikor azokat az albumokat a drog, meg az addikció ihlette, és az hozta ki belőlük. Talán az emberi törékenység lehet benne vonzó. Olyan problémákról is szólnak a dalok, amelyekkel valószínűleg én is küszködök, csak én könnyebben át tudom lépni őket, mert szerencsém volt, vagy mert máshogy vagyok összerakva.


MHH No.69 (1995 június)

Az előző számban egy kétoldalas Stone Temple Pilots interjú olvasható, júniusban pedig egy grunge körképpel jelentkezett a lap. Két oldalon keresztül a Soundgarden, a Mad Season, a Screaming Trees, a Mudhoney, az Alice in Chains, a Pearl Jam, a Garbage, a Foo Fighters, a Tad és a Truly aktuális dolgai kerültek terítékre.


MHH No.70 (1995 július)

A Hangpróbán a Satchel szenvedett a meghívott zenészek röhejes (2 illetve 3) pontszámai miatt, úgyhogy az 5,67-es érték és a tizenhetedik hely jutott a számukra. Shawn Smithék EDC című albumát a szerkesztők egyébként egységesen nyolc ponttal díjazták.

Szarka Joseph a Grungerynek: Az első Satchelről még én írtam a kritikát a Metal Hammerbe. De akkor még nem értettem. Kellett hozzá a The Family című albumuk, ami nagyon nagy kedvencem. A Criminal Justice vagy a Roll On valami elképesztő nagy dalok. (…) A Mother Love Bone vonalát számomra a Satchel vitte tovább. Shawn Smith, a zenekar énekese óriási kedvencem. Nála is a zongorás-énekes dalok tetszenek, meg az a falzetto… pedig a grunge-ban nem ő a jellemző énekhang.

Megjelent a Hammerben az első Live interjú, amiben Ed Kowalczyk, a zenekar énekes az alábbi, grunge-körökben azóta klasszikussá vált választ adta a Pearl Jam-hasonlóságot vitató kérdésre:

„Nagyon furcsa volt, amikor először meghallottam őket. Minden szempontból elszigetelve éreztem magunkat Pennsylvaniában, és megdöbbentett, amikor felbukkant egy Pearl Jam nevű csapat, hasonló mentalitással és hasonló látásmóddal, mint a miénk. Úgy éreztem, hogy a fenébe is, megelőztek bennünket! Ha-ha! Ráadásul az énekes ugyancsak Eddie volt, akárcsak én… Sőt, még a barátnője neve (Beth) is egyezett az én barátnőmével! Mintha saját magamat láttam volna viszont!”

Augusztusban aztán Szarka Joseph is megnézte a Live-ot, és ő is hasonlóan vélekedett a zenekarról, mint Lénárd László pár hónappal korábban. „Óriási volt!” – írta, hogy aztán az év végi listáján 1995 legjobb koncertjeként jelölje meg Kowalczykék buliját.


MHH No.75 (1995 december)

Az októberi Pearl Jam (Eddie Vedder) poszter, és a november Candlebox (Lucy) és Blind Melon (Soup) Hangpróba szereplés után, decemberben újra egy Alice in Chains lemezről ír a lap, a III-ról. Az album a második helyen végzett, az Anthrax Stomp 442-ja után.

Ekkor már a stáb tagja Uzseka Norbert, aki így vélekedik az utolsó Chains sorlemezről:

„Nem volt egy szerelem első hallásra, mint az előzőek többségénél. Úgy voltam vele, mint a legutóbbi King’s X-szel (Dogman). És a folytatásban is: minél többet hallgattam, annál jobban megtetszett. Ahogy azt megszokhattuk Jerryéktől, ez az album is más, mint az elődei. De nem annyira más… És nem is annyira forradalmi. Világsiker lesz, és továbbra is az AIC lesz az a grunge-banda, amit a metalosok is szeretnek. De olyan alkony hangulata van…”

 

A The Presidents of The United States Of America első albuma is szerepel a Hangpróbán, és bár Lénárd László csak hetest adott, az értékelésnél nagyon elemében volt:

„Az USA elnökei (micsoda agybeteg elnevezés!) annyira mai banda, hogy az valami félelmetes. A hajak rendben vannak (magyarul nincsenek), a ruhák is elég elvetemültek. És még a nagynevű barátok is a helyükön vannak. A soundgardenes Kim Thayil például pönget egy-kettőt az egyik dalban, Dave Grohl pedig elcipelte őket a Foo Fighters turnéjára. Hiába, ezek a seattle-i ivócimborák… (…) Ha hiányzik egy kereked, akkor imádni fogod!”


MHH No.78 (1996 március)

Miután a januári No.76-ban a Soundgarden tagjait a feloszlásról felröppenő pletykákról kérdezik két oldalon keresztül, a No.78-ban az Alice in Chains esetében teszik meg ugyanezt.

Mike Inez:

„Én csak annyit tudok mondani, hogy az elmúlt hónapokban Layne szorgalmasabban dolgozott bármelyikünknél. (…) Mondd meg, mit lehet mondani egy olyan híresztelésre, miszerint Layne már hónapok óta halott, csak éppen a lemez miatt eltitkoljuk a dolgot? Egy hullához képest Layne elég jól énekel a lemezen.”

A következő hónapban egy Kurt Cobain emlékcikk jelent meg, „Két éve már…” címmel.

“A média mindent elkövetett, hogy egy siránkozó, anarchista milliomosként állítson be. Ezért aztán nagyon rajta voltam, hogy ne panaszkodjam végig az anyagot (az In Uterót). Másfelől optimistább is lettem. Egy feleség és egy kisgyermek megváltoztatja az ember látásmódját. Két éve még szartam a jövőre, depressziós, pesszimista voltam, de most felelősséget érzek a családom miatt, és ez sokkal nagyobb terhet ró rám, mint amit eddig a zenekar rótt.”

Ejj, de szomorú ezt olvasni tőled, Kurt!


MHH No.80 (1996 május)

A májusi Hangpróbán három grunge zenekar is megmérettetett.

A Soundgarden sokáig utolsó(nak hitt) albuma, a Down On The Upside 8,22-vel a harmadik helyen végzett, azért a Moby Dicket (Indul a box) és a Prongot (Rude Awaking) sem tudta megelőzni. Nem lehetett tehát könnyű a pontozók élete! A Seven Mary Three kerek 7 pontot kapott, míg a Stone Temple Pilots Tiny Music From The Vatican Gift Shopja utolsó előtti lett, 6,22 ponttal.

A Soundgaden lemez, és Szarka Joseph „Ez is 10” pontja:

„A feltétlen bizalom ritkán és rendkívül lassan épül fel az ember lelkében. A törékeny építményt életünkben csak egy-egy kivételes személy képes megalkotni, ugyanakkor hasonló szituációba a zenerajongó is kerülhet, amikor egy művész csodálatos, teremtő képességével szinte magához láncolja hallgatóját. A Soundgarden új művéből egyetlen hang felcsendülése elég volt ahhoz, hogy hátradőlve hagyjam a fantasztikus zenét szétáradni a testemben.”


MHH No.83 (1996 augusztus)

A No.81-ben kétoldalas, a lemezmegjelenést követő Soundgarden interjú, majd a No.83 Three Fish a Hangpróbában (5,67-es pontszám, tizenhetedik hely), és két mondat ez első Jerry Cantrell szólódalról (Leave Me Alone), a Cable Guy filmzenealbumról.


MHH No.84 (1996 szeptember)

Az utolsó „Alice in Chains lapszám”.

Az MTV Unplugged lemezkritikája (természetesen 10 pont) mellett az újságban egy koncertbeszámoló is olvasható a Kiss/AIC/Sponge amerikai turnéjának detroiti koncertjéről, és szerepel a lapban egy interjú is az MTV Unpluggedól, az azóta is sokat emlegetett Jerry Cantrell válasszal, az „igaz, hogy te viszont aznap nem voltál valami jól” kérdésre:

„Valóban nem, ugyanis elcsaptam a gyomrom azon a héten. Éreztem, hogy nem kéne megvennem azt a hot dogot az utcai árusnál, csak éppen nagyon éhes voltam. A felvétel előtt, és utána is hánytam, de a színpadon nem foglalkoztam ilyen aprósággal.”

A frissen megjelent Pearl Jam lemez, a No Code (7,11 pont, kilencedik hely – Uzseka Norbi inkább a Three Fish lemezt választaná a kettő közül), valamint a Screaming Trees zseniális Dustja (6,89-es átlag, tizenegyedik helyezés) is szerepelt a Hangpróba táblázatban.

Uzseka Norbert a Grungerynek: Nem is értettem, hogy ha emberek képesek ilyen számokat írni, mint amilyenekkel tele van a Ten – az elsőtől az az utolsó hangig – akkor miért nem csinálnak többet olyat. Értem én, hogy nem akarnak videoklipet, és nem akarnak slágereket, de attól még írhattak volna jó zenéket. Én aztán rém elfogadó típusú ember vagyok. Ha valaki kísérletezni akar, akkor miért ne csinálja, legfeljebb nem hallgatom.


MHH No.85 (1996 október)

Az októberi Hammerben egy három oldalas Seattle sztoriban lehet csemegézni a korai időkről, „Út a Nevermindig” címmel.

Olyan zenekarokról ír a cikk, mint a Pearl Jam, a Mad Season, a Hater, a Nirvana, a Mother Love Bone, Devilhead, a Brad, a Three Fish, a Satchel, a Mudhoney, az Alice in Chains, a Malfunkshun vagy a Soundgarden.

A lapszámban található egyoldalas Soundgarden interjú pedig csak hab a tortán.


MHH No.86 (1996 november)

A címlapot elviszi a Pearl Jam (pontosabban a rendkívül morcos Eddie Vedder), valamint az első, és idáig egyetlen hazai Pearl Jam koncert promója.

A tartalomjegyzékben feltűnik a talán legtöbbet emlegetett, össznépi összekacsintássá váló,  grunge-kötődésű cím, azaz a

„Veder Ede mennybemenetele”.

mhh-eddie-vedder Új Metal Hammer H, 1996 november (No.86)

Mivel a zenekar ekkor már nem nyilatkozik a sajtó munkatársainak, ezért egy időrendi sorrendben végigzongorázott, kétoldalas Pearl Jam történetmesélős anyag jelent meg a Hammerban.

Emellett pedig egy Screaming Trees interjú is helyet kapott a lapban. Természetesen nem az interjúkerülő zseni, az énekes Mark Lanegan, hanem Gary Lee Conner gitáros beszélgetett a Hammer újságírójával.

A budapesti koncertől egy plazma. fedőnevű szerző írt decemberben, és bár összességében nincs baja a bulival, mégis elég fura gondolatokat vetett papírra sokunk egyik legfontosabb, legmeghatározóbb koncertjéről:

„Az utóbbi időben minden jel arra mutatott, hogy Vedderékből megkeseredett, vén trottyok lettek, na persze multimilliomos trottyok, akik olyan görcsösen akarják bizonygatni hitelességüket, hogy nem csak a turkálóban vett kordbársony dzsekit nem merik újabbra cserélni, hanem még arra is vigyáznak, hogy nehogy jó lemezeket készítsenek. (…) A Jam óriási muzsikusok gyülekezete, ez nem vitás, és Jack Irons is fantasztikusan dobolt, de valahogy mégsem tudok úgy visszaemlékezni erre a koncertre, mint mondjuk Pop nagypapa bármelyik fellépésére.”

Plazma! Ne már!


 

Grunge-próba

 

Az 1991 és 1997 között időszak fontosabb grunge lemezei szinte kivétel nélkül szerepeltek a Hangpróba táblázatban.

 

Az újságírók mellett zenészek és olvasók is részt vettek a pontozásban, és egyre nagyobb mértékben befolyásolták a HP-k végeredményét. A grunge és általában dallamosabb zenéket nem preferáló újságírók pedig néha-néha már inkább trollkodásba csapó értékeléseit legszívesebben kivettem volna a táblázatból, mert amellett, hogy a többiek munkáját egyes esetekben teljesen komolytalanná tették, a végső sorrendet is döntő mértékben befolyásolták – grunge szemüvegen keresztül – negatív irányba.

 

A Hammer olvasóknak mindig is megvolt a saját véleményformálójuk, így például a ’90-es években, internet híján, és előzetes belehallgatás nélkül is nyugodtan elindulhatott a rock/metal rajongó a lemezboltokba megvásárolni a hetesnél-nyolcasnál jobbra értékelt albumokat. A grunge elsősorban Lénárd László, Szarka Joseph és Uzseka Norbert értékítéletében bízhattak a legjobban, Cselőtei László pontszámaihoz pedig mindig hozzá kellett adni egyet, és már lehetett is indulni a kazettákért.

 

A Grunge-próbát holtversenyben két Alice in Chains album nyerte, mögöttük pedig a hármas Live album, a Secret Samadhi következik. A táblázat hihetetlenül szubjektív, a pontszámokat az adott Hangpróbában induló lemezek minőségétől kezdve, a pontozók preferált zenéin át, az általános közhangulat egyaránt befolyásolta, és egyáltalán nincs arányban egy-egy album kereskedelmi sikerével.

 

Ne felejtsük el: nekünk évtizedekkel később, sokkal könnyebb dolgunk van ítélkezni, mint a Hammer újságíróinak real time-ban. Ettől függetlenül a saját listáink valószínűleg teljesen máshogy néznének ki.

 

És ez így is van jól.

 

Jó böngészést!

 

hp2

 


1997

1997-ben a seattle-i zenekarok közül már csak a Pearl Jam működött. Kurt Cobain meghalt, a Soundgarden feloszlott, az Alice in Chains pedig Layne Staley problémái miatt már nem tudott színpadra állni.

Metal Hammer szinten a Live még behozott egy harmadik helyet a Hangpróbán a Secret Samadhival (8,22-es átlag), a Brad utolsó előttiként szerepelt az Interiorsszal (5,67 pont), viszont Eddie Vedderék már nem fértek be a táblázatba: a Yield már csak a Sokkoló Extrában kapott pár mondatot, és szerény 7-8 pontot.

A grunge szinte teljesen megszűnt létezni a mainstream média, és szép lassan a Hammer számára is.

Lénárd László a Grungerynek: Szerintem ezt a dolgot egyértelműen túltolta a zeneipar. Ezek a zenekarok nem ezért kezdtek el zenélni, nem az MTV vagy a sztárság miatt. Aztán kezdték elveszíteni a kreatív szabadságukat, keretek közé akarták őket szorítani, és ki is használták őket. Egyszerűen besokalltak, mert tényleg nem erre vágytak. Az előző korszak bandái között sokaknál volt az a cél, hogy legyen meg a nagykiadós szerződés, aztán meg szippantsuk mi is a kokót a csajok seggéről! (nevet) Ez egy jóval depressziósabb vonal volt, hiszen közben maga a korszellem is sokat változott, véget ért a ’80-as évek hedonizmusa. Volt, akiket a heroin tett tönkre teljesen, másokat meg a zeneipar, a sztárgyár elvárásai készítettek ki.

Bár a népszerű Hatásokk című rovatban időként fel-feltűnnek a klasszikus seattle-i bandák albumai, valamint az újjáalakult Alice in Chains és a Soundgarden is megkapja a neki kijáró figyelmet, a HammerWorld azonban az elmúlt években visszatért a kezdeti idők szemléletmódjához, így elsősorban a metal vonal különböző irányzatainak megbízható forrásaként maradt meg a hazai, nyomtatott zenei újságírás egyetlen, több évtizedes múlttal rendelkező fellegvárának.


Köszönet

Egészen biztos vagyok abban, hogy Metallica Hungarica/Metal Hammer Hungarica/Új Metal Hammer H/Metal & Hard Rock HammerWorld nélkül ma teljesen más lenne a ’90-es években tinédzser/húszas éveit taposó rock és metal rajongók zenéhez való viszonya.

A Hammer nem csak véleményformáló volt – és az a mai napig is -, de a legzordabb, a műfajnak különösen kedvezőtlen időkben is hatalmas szerepet vállalt a kemény zenék életbentartásában Magyarországon.

Hálás köszönet a két alapítónak, Cselőtei Lászlónak és Lénárd Lászlónak: ha vannak megkerülhetetlen, élő legendái a hazai rockújságírásnak, akkor azok ti vagytok! Köszönet továbbá minden egyes újságírónak és stábtagnak, aki tevékenyen részt vett a Hammer 30 éves történetének alakításban!

Remélem, hogy a sztori még sokszor 30 évig fog folytatódni!

Boldog születésnapot nektek!

Lénárd László a Grungerynek: Amíg az ember hisz valamiben, addig csinálni akarja. Amíg szeretem, élvezem, hogy elmehetünk egy új bandát megnézni, vagy érdekel egy frissen megjelent lemez, addig minden rendben van. Ezt kizárólag mániából lehet így vállalni!


 

A Grungeryn eddig megjelent Hammer-interjúk: