GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Mia Zapata élete és halála – 2. rész: Patkányház Seattle-ben

A Gits tagsága és még jó pár társuk az ohiói Yellow Springsből Seattle-be költözött. A zenekar tagjai abban bíztak, hogy az észak-nyugati város pezsgő kulturális életében esélyt kapnak majd a tovább lépésre. Senki sem sejthette, hogy pár éven belül nem csak helyi szinten, de világviszonylatban is megváltozik minden. Még csupán 1989 augusztusa volt.

A Patkányház

1989 augusztusában egy seregnyi, egyes becslések szerint legalább száz (!) végzős diák – köztük a Gits és a Big Brown House tagjai, illetve Valerie Agnew, a később megalakuló 7 Year Bitch dobosa – érkezett Ohióból Seattle-be. Saját elmondásuk szerint pár félholt” járművel vágtak neki az útnak. Az egyik kisbuszt a pletykák szerint Kansas egy részén Mia vezette. Az autóban rajta kívül még Andy Kessler, Julian Gibson és Carla Sindle utazott.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „Én augusztus végén érkeztem meg egy 198o-as Dodge Coltban Valerie-vel meg egy macskával. Természetesen azt hittem, hogy minden nap esni fog majd. De nem esett, szeptember és október meggyőzött arról, hogy a végtelen esős hónapokról szóló történetek nem többek mítoszoknál.”

Útban Seattle-be – Steve Moriarty megpihen, a háttérben a félholt” járművek (Forrás: rachelarieff.com)

Az ohiói kontingens tagjai mindannyian Seattle keleti részén, Capitol Hillen telepedtek le. Olcsók voltak az albérletek, könnyen lehetett droghoz jutni, de ezzel együtt a bűnözés is folyamatosan emelkedett a környéken. Capitol Hill sokak számára ismerős lehet a Singles (Facérok) című mozifilmből. A főhősök lakásai – ahogyan a valóságban is – ebben a városrészben találhatóak. Mia Zapatáék apartmanja egy lepusztult viktoriánus házban volt. Az általuk csak „Rathouse”-nak elkeresztelt ingatlan egyszerre volt lakóhely, próbahely, buliközpont, az épp arra turnézó bandák és a látogatóba érkező ismerősök számára ingyenes szállás, de még a seattle-i címmel nem rendelkező ohiói haverok levelei is oda érkeztek.

Ben London [az Alcohol Funnycar énekes-gitárosa]: „Rathouse volt a társaságunk neve. A Rathouse a Gits eredeti nevéből (Snivelling Little Rat-Faced Git) és a Big Brown House nevéből jött. És ezt a nevet adtuk a háznak is, ahol mindannyian laktunk a 19th Avenue és a Denny Avenue sarkán, Capitol Hillen. Steve Moriarty és Valerie Agnew, Julian Gibson és Carla Sindle a D.C. Beggarsból, Andy Kessler és Mia Zapata voltak az elsők. A pincében próbáltunk. Sokkal inkább volt ez egy közösségi központ a társaságunk számára.”

A Rathouse alagsori próbatermében nem csak a Gits és a Big Brown House tagjaiból alakult Alcohol Funnycar próbált, hanem a 7 Year Bitch is.

Matt Dresdner [a Gits basszusgitárosa]: „Amikor megérkeztünk, Valerie [Agnew] Steve [Moriarty]-val, a dobosunkkal járt. Én pedig hamarosan Stefanie Sargenttel kezdtem el randizgatni. [Stefanie a később megalakuló 7 Year Bitch gitárosa volt, 1992-ben hunyt el drogtúladagolásban.] Szerettek volna zenekart alapítani és mi segítettünk nekik. Elkezdtek a próbatermünkben, a Rathouse-ban gyakorolni. Tanítgattuk őket, különösen Valerie-t és Stefanie-t, hogy hogyan játsszanak a hangszereiken.”

A Rathouse 1992 körül (b-j): TV Kenly (Officer Down), Scott Marquardt (Officer Down), Julian Gibson (D.C. Beggars), Adrian Garver (D.C. Beggars), Steve ‘Hoagie’ Gero (D.C. Beggars), Astrella Norell (Officer Down), Carla Sindle (D.C. Beggars), Fred Speakman (Officer Down), Bradley Stevens (Officer Down) – Fotó: Dan Halligan, forrás: http://blackholemagazine.blogspot.com

A Gits és a 7 Year Bitch helye Seattle-ben

A Gits Halloweenkor adta az első koncertjét egy raktárépületben, a surf-punk Crypt Kicker 5 vendégeként. A CK5 dobosa Jack Endino, a Skin Yard gitárosa, a Bleach (Nirvana) és a Screaming Life (Soundgarden) kiadványok zenei producere és hangmérnöke volt.

Jack Endino: „A szenvedélytől, amivel azokat a szövegeket elő tudta adni, az egész nagyon jól szólalt meg. Itt volt egy zenekar, amelyiknek olyan énekese volt, aki tényleg tudott énekelni.”

Joan Jett: „Határozottan ott volt a blues [Mia] énekstílusában.”

Valerie Agnew [a 7 Year Bitch dobosa]: „A legtöbb jó előadó úgy énekel, hogy azt érzed, neked szól vagy megérti a fájdalmadat. Mia rendelkezett ezzel a képességgel, ez volt az ő ajándéka.”

1989 hátralévő részében a Gits fellépett a legendás Vogue-ban, majd december 31-én a Derelicts-cel buliztak át az új évbe.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „Ki kellett alakítanunk a saját színterünket, magunknak kellett szervezni a koncertjeinket. Mi is szerettük volna felkelteni a nagykiadók figyelmét, mi is szerettünk volna a menő srácok közé tartozni. De nem így történt. Ki kellett taposnunk az utat saját magunk számára.”

Seattle nem csak Mia Zapatáék ohiói társaságának figyelmét keltette fel. Más, középnyugati államokból, így például Chicagóból is rengeteg, a húszas éveik közepén-végén járó fiatal költözött Seattle-be. Sokan közülük jóval nagyobb kaliberű művészek voltak annál, minthogy egy punk zenekarban játsszanak. Az „újak” és az olympiai Evergreen State College öregdiákjai egymásra találtak, közösségük meghatározó jelentőséggel bírt a washingtoni zenei színtér fejlődésének szempontjából.

Hatással voltak egymásra még akkor is, ha például a 7 Year Bitch agresszív punkját sohasem nevezték a grunge-nak vagy ha igen, bizonyára csak tévedésből tették. Őket az Evergreenből induló feminista Riot Grrrl mozgalom zenekaraihoz – például Bikini Kill, Bratmobile, Heavens to Betsy és így tovább – sorolták, ami meglehetősen frusztrálta Valerie Agnew-ékat. Nem mintha bármit is tettek volna a Riot Grrrl ellen, sőt, ők is magukénak tudták a feminista ideológiát, nekik is voltak a feminizmust képviselő ideáljaik, de máshonnan jöttek, más gyökerekkel rendelkeztek. Mégis, a 7 Year Bitch az első interjúját az Oregoni Egyetemen alakult Bratmobile énekesnőjének Allison Wolfe-nak adta. Allison Wolfe és Molly Neuman a legendás Girl Germs nevű fanzine-jével, majd a kamu zenekarként induló Bratmobile-lal vált ismertté.

A Gits a Rathouse lépcsőin – Matt Dresdner, Steve Moriarty, Mia Zapata, Andy Kessler (Forrás: rachelarieff.com)

___

Seattle egy másik nézőpontból

Hogy megértsük a seattle-i zenei színtér működését, látnunk kell, hogy milyen egymástól független csoportok alakultak ki a nyolcvanas évek végére – kilencvenes évek elejére a városban és környékén. A már jól ismert Pearl Jam-Soundgarden erővonal, a Sub Pop punk bandái – élükön a Mudhoney-val, a TAD-del és a Fastbacks-szel, a Nirvana, valamint az inkább a metal szcéna részeként emlegetett Alice in Chains mellett, az olympiai Evergreen State College diákjainak formációi és a városba érkező „kívülállók” mind-mind próbáltak érvényesülni, valamiféle közösséget alkotni, de emellett az identitásukat is megtartani. Fred Speakman, az Officer Down és még vagy tíz különböző seattle-i banda gitárosa egy blogbejegyzésben írta le a városban bekövetkező változásokat, a saját nézőpontjából:

„Seattle a nyolcvanas évekből a kilencvenesekbe fordult. Emlékszem az érzésre, hogy bár még nagyon fiatalok vagyunk, de határozottan közeleg a vég. A változás hirtelen jött és sokkoló volt: Amerika egyik legnépszerűbb városában kellett élnem és ezzel a szarsággal minden nap szembesülnöm kellett. A Starbucks egyre nagyobbá kezdett válni, a Microsoft olyan hatalmat szerzett, amivel megőrjítette a világot, a Soundgarden pedig épp akkor írt alá nagykiadós lemezszerződést az A&M-mel. Ez a hír néhány bakancsban pörgő libát és pasivadász spinét izgalomba hozott a városban, különösen azokat, akik minden egyes Sub Pop-kiadványt megvettek, ami csak megjelent. De a mi számunkra, akik továbbra is nagy hangerőn akarták játszani a gyors és süvöltő speed metállal kevert punkot, figyelmen kívül hagytuk ezt az új, seattle-i „yarl” rockot. Mi továbbra is büntetni akartuk magunk és mások hallójáratait, pusztítani egymás agysejtjeit a polírozatlan éretlen őrülettel, miközben azt kiabáljuk, hogy „bassza meg a Sub Pop”! A Sub Pop sehogyan sem mentette meg az életemet. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden szar volt, ami a Sub Popnál kijött, vagy hogy a legtöbbünk ne lett volna Soundgarden rajongó (a tíz lemez között, amit magammal vinnék egy lakatlan szigetre, ott lenne a Badmotorfinger is). Inkább Mudhoney-t és a Fastbackset hallgattam, mint mondjuk Alice in Chainst.

Persze azt is láttuk, hogy a jelenség, ami Seattle-ből indult, örökre megváltoztatta a zenei világot. Az idő bizonyította ezt: minden hóbortjával együtt ez egy rövid, de annál fényesebb pillanat volt, aminek még mindig van valamiféle keserű utóíze. Nyilvánvaló hatással volt egy csomó szörnyű bandára világszerte, akik így játszottak, hogy sikeresek lehessenek. Seattle nagy mennyiségű radioaktív iszapot szabadított a világra, amivel megfertőzte a levegőt.

Ami az én és a legtöbb társam jelenét és múltját illeti, minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy ignoráljuk a „grunge” címkével ellátott kártevőt, és olyan bandákat hallgattunk, mint a Celtic Frost, a Slayer, a Poison Idea, a Napalm Death, a Christ On Parade, a Deicide, a Morbid Angel, vagy a Neurosis.

Talán észrevettétek, hogy a felsoroltak punk vagy speed metal zenekarok. Nézzétek, a legtöbb seattle-i punk a lelke mélyén igazi metal rajongó volt, mi teljesen beleragadtunk a punk metal átmeneti fázisába, ami a ’80-as évek közepén kezdődött.”

___

A Nirvana és a TAD társaságában

1990-ben a Gits a Nirvana és a TAD társaságában játszott a U-Districtben (university district – egyetemi negyed), egészen pontosan a seattle-i egyetem, a University of Washington Hub Ballroomjában.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „[1990.] december 20-án éppen a Second Skint írtuk Matt garázsában, amikor pár helyi együttes felkért minket, hogy csatlakozzunk a január 6-i bulijukhoz, a Washington Egyetemen. Így is lett, a koncert pedig nagyon jól sikerült. Kurt Cobain és Tad Doyle is imádta. Mindketten komoly hatással voltak az azt követő éveimre. És még mindig hatással vannak.”

A helyszínen kétezer ember tombolt a három banda buliján. Ennyi ember előtt még sohasem játszottak Moriartyék.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „Együtt lógtunk a backstage-ben. Ittunk és mindenféle dolgokkal dobáltuk egymást. Ez minden, amire emlékszem. Kurt nagyon csendes volt. Krist Novoselic-kel szórakoztatták magukat. Jégkockával dobálták egymást, aztán meg az asztal körül kergetőztek. Rendesen berúgtak a koncert előtt. Csacskák voltak. Adtunk nekik a tequilánkból. Nagy tequilások voltunk. Szóval felléptünk előttük, aztán megnéztük őket és már elsőre is nagyon jók voltak.”

Eric Greenwalt [a Subvert & Christdriver énekese]: „Emlékszem, amikor először láttam a Gits-et, elképesztő volt! Teljesen lenyűgöztek. Ki ez a zenekar? Állati jók!”

A Gits tagjai akkor még nem tudhatták, hogy a Gits posztumusz fellépésén is ott lesznek majd Kurt Cobainék és Tad Doylék.

Nirvana, TAD, The Gits, Crunchbird – négy banda, négy dollárért

A keményen piáló, intellektuális liberálisok

Az ohióiak Seattle-ben is összetartottak: a 7 Year Bitch az első koncertjét a Gits előzenekaraként adta, egy „könyveket a raboknak” elnevezésű segélykoncerten, a legendás OK Hotelben. Valerie-éknek nem volt még nevük, de a szórólapokra valamit írni kellett. Ben London dobta be a 7 Year Bitch nevet, ami nem tetszett mindannyiuknak, de jobb híján mégis ez maradt. A lánybanda rajongója lett az időközben szintén a városba érkező Eddie Vedder és barátnője, Beth Liebling, miután egy híres snowboardos házibuliján látták játszani őket.

Elisabeth Davis-Simpson [a 7 Year Bitch basszusgitárosa]: „Nem gondolom, hogy jobb lett volna a kapcsolatom a Gits tagjaival, mint a többi lánynak. Azok a srácok irtó keményen piáló, intellektuális liberálisok voltak, igazán csodáltam őket. Nagyon jók voltak, de nem igazán tudtam beilleszkedni közéjük és nem is éreztem úgy, hogy szükségszerű lenne. Miával volt a legjobb a kapcsolatom. Mindig bátorított minket, lejött a próbákra és azt mondta: „Csak zenéljetek tovább! Játsszatok és írjatok dalokat! Ti lányok, igazán jól csináljátok, amit csináltok!”

Blues-énekes egy punkbanda élén

Miát kedves, vicces, gondoskodó lánynak tartották barátai. Rengeteget segített ismeretleneken és ismerősökön is. Sokakat segített megszabadulni a drogfüggőségtől, de támogatott hajléktalanokat is. Bátran fordulhatott hozzá bárki, aki valamiféle magánéleti bajba került. Nem voltak ellenségei. Fantasztikus énekes és egyben elbűvölő kommunikátor volt, igazi közösségi alak, egyfajta központi figura. Mágnesként vonzotta maga köré az embereket. Olyanokat is összehozott, akik egyébként valószínűleg soha nem tartoztak volna ugyanabba a társaságba.

Mia nagyon szerette az alkoholt. Bár gyakran füvezett és az is előfordult, hogy keményebb dolgokhoz nyúlt, de az igazi démonja az alkohol volt. Zenésztársai válaszút elé állították: vagy mértéket tart, vagy kiteszik őt a zenekarból.

Fread Speakman [az Officer Down gitárosa]: „Mia egészen különleges volt. Persze ő is meg tudott őrülni, amikor sokat ivott. Klassz időket töltöttünk együtt. Mia mindannyiunkat arra inspirált, hogy jobb zenészek legyünk; egyike volt a legtehetségesebbeknek közülünk.”

Mia arra vágyott, hogy egy faházban éljen, legyen egy juhászkutyája és egy öreg Jeepet vezessen. Egy derűs vízió azzal az élettel szemben, amit valójában élt. Andy Kessler, a Gits gitárosa a legjobb barátjaként gondolt rá.

Andy Kessler [a Gits gitárosa]: „Igazán jószívű és barátságos volt. A kívülállók számára nem feltétlenül tűnhetett annak, de ha ismerted őt, tudtad, hogy az volt.”

Mia hihetetlenül magabiztos volt a színpadon. Pillanatok alatt kapcsolatot tudott teremteni a közönséggel. Még a legpasszívabb hallgatóságot is azonnal az ujjai köré csavarta. Steve Moriarty visszaemlékezése szerint bármennyire is nagy volt egy-egy hely, bármennyire is sokan iszogattak a bárpultnál, a harmadik-negyedik dal környékén minden ember a küzdőtéren pogózott. Gyakran térdelt le a színpad szélére és vonta be egyesével a nézőket. Nem volt olyan, aki ne úgy érezte volna, hogy Mia személyesen neki énekel.

Daniel House [a C/Z Records tulajdonosa]: „Mia sokkal inkább volt blues énekes egy punk banda élén, mint amennyire blues énekes volt Janis Joplin egy rock banda élén.”

The Gits (b-j): Steve Moriarty, Mia Zapata, Andy Kessler, Matt Dresdner (Fotó: Jackie Ransier)

Nem grunge, progresszív punk rock

A Gits tagjai ugyanúgy flanel inget hordtak, szakadt farmerekben és Doc Martens bakancsokban jártak, mint a grunge színtér bandái. Ugyanazokban a klubokban léptek fel, mint a Pearl Jam-előd Mookie Blaylock, az Alice in Chains vagy a Nirvana, de a Gits és személyesen Mia számára is fontos volt, hogy elhatárolódjanak a Seattle körül kialakuló „grunge-hype”-tól. Progresszív punk rockereknek tartották magukat, akiket jobban érdekel a művészet, mint a hírnév. A zenekar fő szövegírójaként mindannyiuk nevében szólt, amikor az egyik dalukban azt énekelte: „Néhány bolond odajött hozzám és azt mondta, sztár lehetsz a bandáddal, mire én: nem azért csinálom, miért nem érted meg?” Egy újságírói kérdésre, miszerint „milyen hatással volt a grunge-színtér a zenekarra?” Steve Moriarty egyértelmű választ adott.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „Nem hiszem, hogy bármilyen hatással is lett volna, egyébként nem hinném, hogy az itteni szcénából bárki is ’grunge’-nak hívta volna a dolgot. Azt hiszem, hogy a kifejezést csak a brit sajtó találta ki, nem igazán használták itt az emberek.”

A Gits zenéje valóban különbözött a Pacific Nothwest (a Csendes-óceán észak-nyugati partvidéke, egyszerűbben a Seattle-környéke) bandáinak zenéitől, a koncertjeiken mégis viszonylag gyorsan maguk mellé állították a punk rockereket. A térség együttesei, művészei és politikai aktivistái befogadták őket.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „Megszállottak voltunk, a Gits-et a küldetésünknek tekintettük. Egy olyan őszinte, egyszerű, okos, dallamos punk zenét akartunk elhozni az embereknek, amilyet mindenki szívesen hallgatna. Mindegy volt nekünk, hogy tíz vagy ezer ember előtt lépünk fel, úgy játszottunk, mintha az életünk múlna rajta, mintha a közönség tagjainak élete függene a missziónk sikerétől.”

Elszántságukkal az élen jártak a seattle-i undergroundban. A Gits és a D.C. Beggars Rathouse Records néven kiadót alapított, hogy a saját és a haveri körbe tartozó zenekarok lemezeit kiadja. Még 1990-ben összeszerveztek egy rakás helyi zenekart, és ezer példányban megjelentettek egy válogatásalbumot saját kiadásban Bobbing For Pavement: The Rathouse Compilation címmel. Ezeknek a csapatoknak – Hammerbox, D.C. Beggars, Big Brown House, Gas Huffer, Treepeople és persze a Gits – itt jelentek meg az első hivatalos felvételei lemezen. A Gits két dallal – Here’s to Your Fuck, Ain’t Got No Right – szerepelt az anyagon.

A Here’s to Your Fuck című felvételnél érdemes elidőzni. Legalább annyira, hogy megemlítsük: David Lynch Blue Velvet (Kék bársony) című filmjének egyik klasszikus párbeszédéből szerezte Mia az inspirációt a dal címadásakor.

Ben: To your health.
Frank Booth: Ah, shit, let’s drink to something else. Let’s drink to fucking. Yeah, say, „Here’s to your fuck, Frank.”
Ben: If you like, Frank. Here’s to your fuck.

Még ugyanebben az évben kijött nyolcszáz példányban egy önálló Gits kislemez is Precious Blood címmel. A címadó az egyik legjobb daluk, amit valaha írtak.

1991-ben aztán további két kislemezt jelentettek meg, ősszel átruccantak Európába, majd visszatértek az Egyesült Államokba, ahol végig turnézták a nyugati partot: olyan bandákkal játszottak, mint a Nirvana, a Beck, a Supersuckers, az Accused, az NOFX vagy a Green Day. Menedzserük nem volt, lemezkiadó nem állt mögöttük, így a bulikat maguk kötötték le, barátok és más bandák zenészei segítették őket a körutak során. Soha nem kötöttek kompromisszumot, nem adták fel a függetlenségüket.

Csak akkor, amikor nem volt más választásuk, hogy tovább léphessenek.

Mi, a sub-sub-sub-Sub Pop

1992-ben a legendás seattle-i kiadó, a C/Z Records gondozásában megjelent a Gits Frenching The Bully című debütalbuma. Az album karakterét a hardcore-zenekarokra jellemző tempók és a korai brit punk bandák hatásai mellett elsősorban Mia fantasztikus, blues-os hangja határozta meg. A még ohióban megjelentetett első, nem hivatalos anyagról, a Private Lubs-ról öt szerzemény is felkerült a korongra: a Kings and Queens, az A, a Cut My Skin, az It Makes Me Human, illetve az It All Dies Anyway. A felvételekhez a legendás Steve Fisket kérték fel producernek.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „Szerettem Tad Doyle-t. Azt gondolom, nagyon jó fickó volt. És nagy fanatikusa voltam a Screaming Treesnek is. De ők egy teljesen más zenei világot képviseltek. Egy érett, pszichedelikus rockot. Tény, hogy azért kezdtünk el az első albumunkon vele [Steve Fiskkel] dolgozni, mert ő volt a Screaming Trees producere. De ki kellett őt rúgnunk, mert túl jól szóltunk. Olyan hangzást talált ki nekünk, mint a Screaming Treesnek, és rá kellett jönnünk, hogy az nem áll jól a Gitsnek. Nekünk egy sokkal direktebb, nem-producelt [nyers] soundra volt szükségünk.”

Moriartyék még Fiskkel vették fel a Frenching The Bully-t, de már nem ő keverte az anyagot. A lemez nagyon jó kritikákat kapott a helyi zenei sajtóban és ez legalább a környéken okozott némi felbolydulást. A C/Z Records-cal való együttműködés azonban nem volt zökkenőmentes, de erről legalább annyira a Gits tagjai tehetnek, mint a kiadó. A zenekar tagjai úgy érezték, hogy Daniel House, a kiadó tulajdonosa nem igazán értette őket, nem értette, hogy honnan jönnek művészeti és személyes szempontból.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „Azt mondtuk: ’Nem akarunk játszani ezen a koncerten, ezek között a zenekarok között, csak hogy legyen valami referencia, hogy felléptünk velük.’ Nem értette a dolgot [Daniel] és nem is próbálkozott többé. Befogtuk az orrunkat és aláírtunk a C/Z-hez. [Danielnek] volt elég pénze, hogy megjelentesse a lemezünket és nekünk akkor arra volt szükségünk. Úgy döntöttünk a 7 Year Bitch-csel, hogy beadjuk a derekunkat azt gondolván, hogy mi leszünk a kiadónál a fő produkciói. Ezért, ha valami nem tetszett azokból, amit próbált rajtunk átnyomni, bojkottáltuk.”

Daniel House [a C/Z Records tulajdonosa]: „A Gits az első pillanattól kezdve, hogy leültem velük beszélni, paranoiás és bizalmatlan volt velem szemben. Úgy tűnt, hogy azt gondolják, mindenki át akarja őket verni és ki akar velük szúrni. Úgy tűnt, hogy neheztelnek ránk azért, hogy a kiadójukként profitot akarunk termelni abból, ha sikeressé válnak. Ezen a ponton azt kellett mondanom: ’Nem tudom, hogy hogyan fog a dolog működni, ha ilyen paranoiások és bizalmatlanok vagytok már azelőtt, hogy elkezdtünk volna együtt dolgozni’.”

A zenekar tagjai között nagyon sok vita és veszekedés volt akkoriban. A tagok nem értettek egyet abban, hogy leszerződjenek-e vagy sem a C/Z-hez. Voltak, aki nagyon gyanakvók voltak.

Matt Dresdner [a Gits basszusgitárosa]: „Aztán megjelentek egy kilenc oldalas szerződéstervezettel. Mi meg: ’Kilenc oldal?! Mi a pokol ez?’ Korábban egy kézfogással elintéztünk mindent.”

Elizabeth Davis-Simpson [a 7 Year Bitch basszusgitárosa]: „Úgy éreztem, hogy a Sub Pop volt a nagy durranás és mindenki más olyan próbált lenni, mint ők.  A Rathouse igazán sub-sub-sub-Sub Pop volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy néhány ember számára a Sub Pop intézménnyé vált.”

The Gits – Frenching the Bully (Credit: Broken Rekids)

A seattle-i aluljárók képviselői

A Gits tagjai elszeparálva érezték magukat a Sub Pop-színtértől, ők színtiszta, purista punknak érezték magukat. Sokkal inkább Angliához és Európához érezték közel magukat, mivel ott sokkal jobban felfigyeltek rájuk.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „A Gits inkább Seattle aluljáróit képviselte. Sokkal inkább a hajléktalan fiatalokat – szemben az elsős főiskolásokkal, a feltörekvő menő fiúkkal a szép, menő cuccaikban – mert mi rengeteg korhatár nélküli koncertet adtunk. A Mudhoney-t annyit dicsőítette a Sub Pop, hogy sok rajongónk megutálta őket, ahogy a Sub Pop többi bandáját is. Valami mást kerestek [helyettük].”

Daniel House [a C/Z Records tulajdonosa]: „A Gits a sajtóban sem bízott. Rengeteg lehetőséget kaptak, de nemet mondtak a felkérésekre. A 7 Year Bitch tagjai hihetetlenül barátságosak és készségesek voltak, lelkesedtek azért, hogy beszélhetnek az újságírókkal. Ők beletettek mindent, elvégezték a munkát, elmentek a rádióinterjúkra.”

A 7 Year Bitch tagjai sokkal barátságosabbak, szociálisabbak voltak, mint Miáék. A Gits tagjai tudták, hogy nekik is ilyennek kellene lenniük ahhoz, hogy sikeresek lehessenek, de ők pont ezek ellentétei voltak. Mia gyakran bújt el a szobájában és inkább verseket vagy dalokat írt. Ebből a szempontból „sokkal inkább volt Patti Smith, mint Madonna” – ahogyan azt Moriarty fogalmazta meg nagyon szemléletesen egy interjúban. Matt Dresdner sokat motorozott, Andy Kessler pedig rengeteget olvasott.

Steve Moriarty [a Gits dobosa]: „Mi a zenélés kedvéért zenéltünk, ők [a 7 Year Bitch] pedig a színtér iránt érzett szerelem okán. Mi pedig gyűlöltük a színteret egy csomó dolog miatt. Szóval bandáink nagyon különbözőek voltak, de jól kiegészítettük egymást. Ez az oka annak szerintem, hogy a barátságunk véget ért.”

Daniel House [a C/Z Records tulajdonosa]: „Emlékszem, amikor 7 Year Bitch a Rocket címlapjára került, Steve bejött az irodába, meglehetősen idegesen beszélt velem és teljesen komolyan megkérdezte, hogy miért nem a Gits van ott. El kellett magyaráznom neki, hogy mindent megteszünk a zenekarainkért, hogy a Rocket foglalkozzon velük. Minden bandánkat keményen toltam és a pr-esünk igazán megtett mindent, hogy felkeltse a Rocket figyelmét irántuk, de a Gits nem érdekelte őket.”

A Rocket akkoriban a legnépszerűbb zenei szaklap volt Seattle-ben és környékén. A helyi bandáknak tényleg nagy dolog volt megjelenni a Rocket címlapján. Amikor a magazin a Fifth Avenue-ra költözött, ugyanabban az épületben volt az irodájuk, ahol a C/Z Recordsé is. Courtney Miller, az újság reklámfelületeinek értékesítésével foglalkozott és jó barátok voltak Daniel House-zal.

Courtney Miller [a Rocket magazin munkatársa]: „Természetesen Daniel azt gondolta, hogy a Sub Pop a minden és neki semmije sincsen. Olyan volt, mint egy vörös hajú unokaöcs – és ezt nem a szójáték miatt mondom, mert tényleg vörös haja volt.”

Daniel House [a C/Z Records tulajdonosa]: „A Gits tagjai azt gondolták, hogy minden energiánkat a 7 Year Bitch-re fordítjuk, őket pedig teljesen ignoráljuk. Ennél azonban semmi nem állt távolabb az igazságtól, mert a kiadóbál egyáltalán nem szerette mindenki a 7 Year Bitch-et. Ezzel ellentétben mindenki Gits rajongó volt.”

A Gits tagjai mindig nagyon közel álltak a 7 Year Bitch-hez és ott segítettek nekik, ahol csak tudtak. Aztán ahogyan egyre sikeresebbek lettek – míg a Gits sokkal kevésbé ment jól -, talán valamiféle bűntudatot is éreztek, hiszen csak Matt Dresdnerék voltak a mentoraik. A kapcsolatuk szorosságára jellemző, hogy amikor a Hype! című dokumentumfilmet forgatták Seattle-ben és a rendező ki akarta hagyni a Gits-et a filmből, akkor a 7 Year Bitch tagsága azt mondta, hogy „hatalmas hibát követtek el, ha nem szerepeltetik őket” és lobbiztak a szereplésükért.

Mia Zapata és Stefanie Sargent, a 7 Year Bitch gitárosa különösen jó barátok voltak. A zenélések mellett sokat jártak el szórakozni is együtt. 1992. június 27-én Stefanie az egyik buliban nagyon sok alkoholt ivott és némi heroint is belőtt magának. A következmények végzetesnek bizonyultak. Stefanie-t a saját hányásába fulladva találták meg Capitol Hill-i lakásának hálószobájában. Még csak 24 éves volt.

Van elég pénzetek arra, hogy kifizessétek az ebédünket?

Mire 1993-ba fordult a naptár, a Gits a második lemez felvételeinek végéhez közeledett.

Andy Kessler [a Gits gitárosa]: „Egyre jobbak és jobbak voltunk. A koncertjeink minden korábbinál intenzívebbé váltak. A dolgaink folyamatosan íveltek felfelé.”

Egy igazi nagykiadó az Atlantic Records akarta őket szerződtetni. Az Atlantic nem volt erős seattle-i zenekarokban, viszont olyan neveket tudhattak magukénak, mint a King’s X vagy a Stone Temple Pilots.

Valerie Agnew [a 7 Year Bitch dobosa]: „Mindannyian lent voltunk Los Angelesben. A Gits azért jött, hogy beszéljen Tim Sommerrel, aki a 7 Year Bitch A&R felelőse volt az Atlanticnél. Mi már náluk voltunk, bár arra nem emlékszem, hogy alá is írtunk volna hozzájuk, de az biztos, hogy a döntés már megszületett erről.”

A Gits tagjait a kiadó két menedzsere ebédelni hívta. Mia felütötte az étlapot, majd nyugodt hangon megkérdezte: „Biztosak vagytok abban, hogy van elég pénzetek arra, hogy kifizessétek az ebédünket?” A pénz a családi háttere miatt nem szerepelt a számára fontos dolgok között.

Fread Speakman [az Officer Down gitárosa]: „Az összes, színterünkön működő banda közül – a 7 Year Bitch mellett – a Gits ment a legjobban. Steve, Matt, Andy és Mia kihoztak egy lemezt Daniel House kiadójánál a C/Z Recordsnál és a dolgok elkezdtek beindulni. Ahogyan 1992-ből 1993-ba fordultunk, a Gits lett az egyik legnépszerűbb helyi banda Seattle-ben. Turnéztak Európában és az Egyesült Államokban is. A nagykiadók udvarolni kezdtek nekik. Talán követhették volna a Nirvanát abban, hogy hatással legyenek a fiatal férfi és női zenészekre globális szinten. Mindig arról álmodtam, hogy hatalmas sikereket fognak elérni. Mindannyian erről álmodtunk.”

Valerie Agnew [a 7 Year Bitch dobosa]: „Senki sem izzott annyira, mint ők. Elsöprőek voltak.”

Úgy tűnt, hogy Mia Zapatát és a Gits-et senki és semmi sem állíthatja meg.

Tévedtek.

(A történet itt folytatódik!)

___

Mia Zapata élete és halála
A sorozat részei (linkek)

1. rész: A csirkelábú
2. rész: Patkányház Seattle-ben
3. rész: Nálunk van az énekesnőtök, sajnálom! (18+)
4. rész: Csak hárman tudják, mi történt (18+)
5. rész: Hajtóvadászat (18+)
6. rész: Szenvedj, te rohadék! (18+)
7. rész: ¡Viva Zapata! – Mia emlékezete

Bővebben