Milyen a szín, ha kevered? | Black-Out koncertbelenéző

Share Button

Black-Out vagy Mark Lanegan? Ez a kérdés foglalkoztatta a grunge-rajongókat csütörtök este. Mindkét koncert aznapra volt meghirdetve, és jó okunk volt arra, hogy a Barba Negra Trackbe és az A38-ra egyaránt benézzünk. A fellépések tematikusságát a zenészek utolsó kiadványai adták: a kilenc éves A szív diktál itt, a vadonatúj Gargoyle ott. Végül a bevállalós/lemondós szervezésünknek köszönhetően, láttunk valamennyit Csányi Szabiék bulijából és végignézhettük Mark Lanegan lemezbemutatóját is. Emiatt ez az írás nem is lehet teljes értékű beszámoló – ezért kapta a koncertbelenéző nevet -, viszont fontosnak tartottam, hogy megosszak pár gondolatot a buliról, és tágabb értelemben a Black-Out-jelenségről. Rendhagyó visszatekintés következik.

Black-Out Grungery Barba Negra Track Black-Out: négy jedi és a plafonról lógó lézerkardjaik (Fotó: PM)

Nézd másképp, nézd úgy, ahogy én

Nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára koncerten a Black-Outot, de talán több, mint tíz is év eltelhetett már az utolsó találkozásunk óta.

A zenekar sem volt igazán aktív az elmúlt majd’ egy évtizedben, és nálam is volt némi fonalvesztés a Szabadlábon, de főleg a Radioaktív kevésbé grunge-os zenei megközelítésének idején. Az évi egy-két koncert csak arra volt elég, hogy mint valami energiatakarékos üzemmódra kapcsolt lélegeztetőgép, valahogy életben tartsa a hosszú évek alatt kemény munkájával felépített, hűséges közönség alapvető, rajongói életfunkcióit.

A Black-Out ugyanis a többség értelmezésében több volt, mint “csupán” a kedvenc, magyar nyelven éneklő zenekar: a ’90-es évek végén sokunk számára itthon Csányi Szabiék jelentették Seattle-t, ők voltak a mi saját Pearl Jamünk/Alice in Chains-ünk (kinek melyik), ők hozták meg azt a felfrissülést a magyar rockzenében, ami évekkel korábban az Egyesül Államok észak-nyugati csücskéből elindulva végleg megváltoztatta a világ zenei ízlését. A demó, a Fekete Kék, az Esőnap, az Ezüstkötet, de még a progresszív V.V.V is mérföldkőnek számított a ’90-es évek tinédzserei és huszonévesei számára.

Az utolsó két, kowalsky-s lemez is telis-tele volt nagyszerű dalokkal (a Van ilyen például messzemenően nem kap akkor figyelmet, mint amekkorát megérdemelne), de azok már inkább egy, a korral változó zenekar gépekkel felturbózott, kísérletezősebb, modernebb arcát mutatták a nagyközönség számára.

Mindenesetre már nem az én konzervatív hangszerelési preferenciám szerint lettek összerakva.

Nem mintha nem kedveltem volna őket, hiszen csak Black-Out szerzeményekről volt szó, de már nem söpört el szinte minden mást, nem ugyanaz a hangulat járta át, mint a srácok korábbi anyagait. Jó példa a kísérletezésre az Olyan az élet, amit az éneken levő effekt(ek) miatt egyszerűen képtelen vagyok ugyanolyan jó szívvel meghallgatni a lemezen, mint az nagyszerűen sikerült unplugged verziót (MR2 Petőfi), amit egyébként azzal a hangszereléssel, simán a valaha volt egyik legjobb Black-Out dalnak tartok.

Aztán jött ez a fura eltávolodás Kowával, majd 2008-ban megjelent az utolsó Black-Out sorlemez A szív diktál címmel, immáron Csordás Robival (ex-Soundshine) a mikrofonnál.

A szándékosan rádióbarátra vett Radioaktív után kifejezetten jó volt hallani, hogy Szabi újra megtalálta a wah-pedálját, és a rockosabb/grunge-osabb riffeiből egy akkoriban kevésbé értékelt, de mai füllel hallgatva zseniális albumot hoztak össze a gyakran Layne Staley hajlításait és Chris Cornell üvöltéseit idéző Robival.

Tisztában vagyok azzal, hogy rengeteg keményvonalas, illetve későbben érkezett Black-Out-rajongó kedvence a Szabadlábon és a Radioaktív (ahogyan A szív diktál is), és ez így van rendjén. Ezzel egy időben azonban mintha egyre több, konzervatív Seattle-fanatikus kezdett volna elmaradozni a Black-Out bulikról.

Nem tudom, hogy azóta mennyien térhettek vissza, de azoknak, akik hasonló cipőben járnak/jártak, mint én, azt üzenem:

JÓ NAGY HÜLYESÉG VOLT ENNYIT VÁRNI!

Ez az a nap

Az első pozitív impulzus a Chris Cornell Emlékesten ért: annyira jó volt a Soundgarden-klasszikus Spoonmant teljes átéléssel, és már-már gyermeki örömmel játszó, kvázi hazataláló Csányi Szabit végre újra színpadon látni, és annyira sokkoló volt Csányi Zoli pörgő-forgó dobjátékának brutál dinamizmusával újra szembesülni, hogy újra kedvet kaptam a Black-Out korai lemezeihez.

A Black-Out tagságának háromnegyedével készített friss interjú, és Csordás Robi Oltári Fiúk néven futó új bandájának nagyszerűen sikerült, háromszámos bemutatkozó EP-je (Puding címmel – rajta a zseniális, grunge-os Merre tovább) pedig végképp nem hagyott kétséget afelől, hogy ha nem is a teljes bulin, de legalább az koncert első kétharmadán ott legyek.

Sajnos A szív diktál lemez már-már szokásosnak mondható, éves felidézése, valamint az A38-as Mark Lanegan koncert pont ugyanarra a napra esett, de aznap úgy döntöttem, hogy inkább lemondok az utóbbi időben már többször látott Lyennről és Duke Garwoodról, és az ex-Screaming Trees élő legendájának megtekintése előtt mindenképpen beugrok a Barba Negra Trackbe. Ha a kezdés mindkét helyen pontos, akkor Szabiék másfél órájából is látok valamivel több, mint egyet.

Végül még a kétharmad sem jött össze, mert a 20:00-ás kezdésből majdnem 20:30 lett, így aztán sajnos csak belekóstolni tudtam a hangulatba, de a saját eltávolodásom és visszatalálásom okán, mindenképpen írni akartam a buliról.

A már-már szokásosnak mondható, éves összejövetelt, A szív diktál lemez három szerzeményével kezdték el a srácok a Track kisebbik színpadán, az akkor még csak meglehetősen szellősen álldogáló, de dalról dalra egyre gyarapodó közönség előtt. Nem tudom, hogy hirtelen honnan kerültek elő az emberek, de mire a Csányi Zoli énekével negyedikként előadott, ezüstkötetes Álmokhoz ért a zenekar, addigra nagyjából megtelt a színpad előtti rész, ahol tényleg olyan volt a hangulat, mint a régi szép időkben.

Innentől kezdve a koncert valamiféle zártkörű örömünnepbe csapott át, mintha valami osztálytalálkozón vagy valami hasonlón lettünk volna. A jelentős kockás inges jelenléttel bíró rajongókat átjárta valamiféle megfoghatatlan, közösségi érzés, de ez mindig is jellemző volt a Black-Out bulijaira. A “kikből áll ma tulajdonképpen a Black-Out közönsége” kérdésre nem könnyű válaszolni. Az egyezményes grunge-uniformis, és egy-két seattle-i, zenekaros póló (például Alice in Chains – Dirt) mellett ugyanúgy ott volt a piros, Ossian pólós, a Volt Fesztiválos-Linkin Parkos, a fiatalabb és az idősebb, az érdeklődve néző, illetve az első számtól a végéig ugráló “csak-a-black-out” ős-fanatikus is.

BO Az egyezményes grunge-uniformis 2017-es kiadásai (Fotó: PM)

Míg ezen lamentáltam, a dalok jöttek egymás után, szinte megállás nélkül. Ötödikként az együtt-éneklős, zseni Zöld Kedd valamint a Te és én Robival, az Óz és a Csodák Temploma Fehérvári Attis énekével, majd a Tetovált sorszám újra csak Robival. Baszki, itt mindenki tud énekelni?!

Egyszerűen annyira egyedi a srácok dallamérzéke, annyira elképesztően sokszínű a hangszeres tudásuk – de tényleg miket játszanak már Attisék – hogy sokszor nem is tudtam, hogy egyszerűen csak adjam át magam, és örüljek az adott dalnak, vagy inkább a hangszeresek zseniális játékát figyeljem.

A Zöld Kedd zenei őrületénél (milyen dobtémák vannak már ott kérem!) kapott el a gépszíj úgy isten igazából, de annyira, hogy még csak pár nap telt el azóta, de már vagy tízszer meghallgattam a V.V.V-t, és a legváratlanabb pillanatokban ugrik be, hogy „milyen a szín, ha kevered”, meg hogy “alig van egy pár szín”.

Az idő eközben hihetetlenül elment, már jócskán 21:15 körül járhattunk, így számunkra a Tetovált sorszámnál vége lett a bulinak. Akkor már rohannunk kellett, hogy átérjünk az A38-ra, mert Mark Lanegan kezdése 21:30-ra volt meghirdetve.

Rettentően sajnáltam, hogy csúszott a kezdés és máris tovább kellett állnunk pár házszámmal. A Black-Out Facebook oldalán megosztott videók alapján a koncert hátralevő része egy hatalmas ünneppé változott a lelkes közönségnek, a vendégfellépőknek – Andrics Laci és Pócsi István -, valamint az egyre jobban bemelegedő és ellazuló zenekari tagoknak köszönhetően.

Robi a közönségből énekelte a Spirált, együtt ugrált a rajongókkal, míg a színpadon több volt a basszusgitáros, mint a gitáros, de itt van a videó, meg lehet nézni.

Népünnepély volt ez, mondom én!

Alig van egy pár szín

A (zöld) keddi interjúban már a srácoknak szegeztem a kérdést, de inkább most csak a véleményemet írom le.

A magyar rockzene elmúlt, majd’ tíz évének legnagyobb vesztesége az, hogy a Csányi Szabi-Csányi Zoli-Fehérvári Attis trió nem ír saját dalokat és nem készít lemezeket Robival vagy Kowalsky-val.

A koncert pedig újabb gondolatokat ébresztett.

Sokan elmentek már a seattle-i ikonjaink közül Andy Woodtól Kurt Cobainen és Layne Staley-n át egészen Chris Cornellig. A ’90-es évek életre szóló hatással bíró zenészei közül már csak pár szerencsésebbtől várhatunk újabb kiadványokat vagy koncerteket. Mert a maiak között – bármennyire is próbál nyitott szemmel és szívvel járni az ember – alig van egy pár szín.

Ezért is kell, hogy újra felfedezzük magunknak a Black-Outot, újra feltegyük a lemezeiket, és újra elmenjünk a koncertjeikre. Már csak azért is kellene ennek így lennie, mert ilyenkor derül ki, hogy nekünk, akik ebben nőttünk fel, mennyire szükségünk van ezekre a dalokra.

Mert mi élünk még.