Nincs is jobb alkalom arra, hogy az ember Bécsbe látogasson, mint március tizenötödike. Viszont úgy döntöttünk, hogy őseinkkel ellentétben mi nem állunk meg Schwechatnál, hanem egészen az osztrák fővárosig, annak is az egyik legászabb klubjáig, a Szenéig utazunk. 13 hónappal korábban ugyanitt láttuk Dave Wyndorfékat, most pedig egy újabb Monster Magnet koncertre készültünk, de immáron egy felfrissített setlisttel. Hogy milyen volt? A válasz egyszerű: azt hiszem, hogy túl sok nap van még hátra a március 31-i, budapesti koncertig.
Monster Magnet – Szene, Bécs – 2016. március 15. (Fotó: Fazekas Richie)
Scorpion Child
Időben érkeztünk, vagyis dehogy. Inkább túl korán. Nagyon készültem a Scorpion Childdal való találkozásra, de a skorpiógyerekek ezen az estén hatalmas csalódást okoztak nekem.
A texas-i vintage arcoknak eddig mindössze egyetlen albuma jelent meg, a második majd idén júniusban fog kijönni. És hogy csupán ennyi a produktum, az talán nem is lehet annyira a véletlen műve. Az öttagú zenekarban az elmúlt tíz év során eddig 13 (!) ember fordult meg, az alapítók közül például ma már csupán az énekes, Aryn Jonathan Black a banda tagja. Hogy is lehetett volna ebből így kohézió, meg kémia?
Szóval hallgattam a Spotify-on a dalaikat, és bár az ájulás réme egy pillanatra sem fenyegetett, de azért határozottan tetszett a Led Zep/Deep Purple/Rainbow vonal ’60-70-es évekbeli pszichedeliával nyakon öntött atmoszférája. Mások is gondolhatták ugyanezt, mert előzenekar koncertje alatt én még soha nem láttam ennyi embert a Szene apró színpada előtt tolongani. Egészen biztos, hogy voltak olyanok is, akik kifejezetten a Scorpion Child miatt jöttek el Bécsbe.
Nekem úgy tűnt, hogy hiába. A hangzás pocsék volt, a dalok összefolytak, a dinamika teljesen hiányzott a produkcióból. Jött, csak jött az enyhén túlvezérelt massza a hangfalakból, az idő ólomlábakon járt, az énekessrác eközben meg úgy küzdött az énekdallamokkal, mint Chris Cornell a Live in Cuba DVD-n. Szenvedés volt az egész. Aztán az is lehet, hogy csak valami más (pl. torokgyulladás) lehetetett a háttérben, mert például a Clutch énekese egyszer azt nyilatkozta, hogy Aryn Jonathan Black az egyik legjobb énekes, akit valaha életében hallott.
Hát, nem tudom.
Írhatnám, hogy biztos az én készülékemben volt a hiba, hiszen a közönség soraiban azért volt néhány elismerő biccentés, meg viszonylag masszív taps is az egyes dalok után, de ezek szerintem inkább a zenekar eddigi munkássága iránt érzett szimpátiának szóltak. Nehezen elképzelhető, hogy a helyszíni produkció valódi tartalma és értéke váltotta volna ki a nézőkből a szórványos elismerést. Én mindenesetre még életemben nem vártam ennyire, hogy vége legyen egy koncertnek.
Hozzánk nem jönnek a texas-i srácok, de a bécsi produkció láttán ez nem is olyan nagy baj. Borzasztóan sajnálom, hogy ezt kell írnom, de a Scorpion Child tényleg nem volt jó. Talán majd legközelebb.
Scorpion Child – Mi is éppen ilyen tanácstalanul álldogáltunk (Fotó: PM)
Monster Magnet
Néha az ember kicsit összezavarodik Monster Magnet ügyben. Évek óta dübörög ez a retro/vintage/pszichedelikus/stoner vonal a zenekarnál – Last Patrol és a két újragondolt lemez, a Milking The Stars és a Cobras And Fire – erre most itt van ez a turné, a négy nagykiadós lemez megaslágereivel. Most akkor mi a helyzet Dave-éknél? Kijátszották volna magukból a retrót? Újra jön majd az megahits éra? Nem hiszem. Érdemes mindenesetre elolvasni Kun Alíz napokban készült Wyndorf-interjúját a Rockstationön, itt. Talán annak segítségével közelebb kerülünk majd a megoldáshoz.
A mostani setlist a Celebrating The A&M Years Live Tour elnevezésű európai körút kezdete óta standard, ráadásul nem hogy a dalokat, de még azok sorrendjét sem cserélgetik Dave Wyndorfék. De nincs ezzel semmi baj. A négy A&M-es lemez – Superjudge (1993), Dopes To Infinity (1995), Powertrip (1998), God Says No (2001) – egyenként is vannak annyira erősek, hogy akár egy-egy önálló turnét is megérdemeltek volna (a Dopes-nál ez meg is történt, még 2011-ben).
A kérdés inkább az volt, hogy a dallista – bivalysláger vs. stoner zúgás/lebegés – mennyire fogja az összképet valamelyik irányba elvinni. A portfólióból a stoner vonalat a Superjudge, a sláger vonalat meg a másik három lemez képviselte, ezek ismeretében pedig így néz ki az albumokra vetített setlist:
Powertrip / Powertrip / God Says No / Superjudge / Superjudge / Dopes To Infinity / Superjudge / Superjudge / Powertrip / Dopes To Infinity / Powertrip / God Says No – UK Edition (vagy Greatest Hits) / Superjudge / Dopes To Infinity
Azaz 5 dal a Superjudge-ról, 3 dal a Dopes To Infinity-ről, 4 dal a Powertripről és 2 dal a God Says No lemezről. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Tractor valójában már az első Monster Magnet EP-n is szerepelt – még 1990-ben a Spine Of God album előtt, a powertripes verzió csupán egy önfeldolgozás -, akkor már meg is van a válasz a kérdésre.
De miért pont az A&M Years?
Szinte biztosnak tűnt számomra, hogy – amellett, hogy ez egy ügyes pr húzás -, a szinte folyamatosan úton lévő zenekar egyszerűen csak a változatosságot akarja fenntartani, és azokra az elégedetlenkedő rajongói visszajelzésekre kíván reagálni, amik az utóbbi évek setlistjei miatt érték őket.
És persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a négy említett album vinylen történő újrakiadásának kapcsán még egy kis plusz anyagi hozzájárulást is be tudnak szedni a rajongóktól.
Ez a feltételezésem viszont hamar megdőlt, ugyanis legnagyobb megdöbbenésemre és szomorúságomra egyáltalán nem lehetett MM vinylt kapni a merch-pultban (Atomic Bitchwaxot, Chris Kosnik basszusgitáros eredeti, és Bob Pantella dobos másik bandájának lemezét viszont igen).
De komolyan, ki érti ezt?
A Scorpion Child ultrafárasztó 45 perce után és a vinylhiány letaglózó realizálása után viszont felcsillant a szemünk: Phil gitártechnikusa az It Ain’t Like That (persze, hogy Alice in Chains, ne mondd, hogy nem tudtad) nyitóriffjével tesztelte a beállításokat, és akkor már éreztük, hogy nagy baj idén sem lehet.
Meg amúgy is: feltétel nélküli Wyndorfizmus van nálunk. Dave még soha nem hagyott minket cserben. Most sem, sőt.
Phil, az egyetlen
Érdekes egyébként az is, hogy a jelenlegi felállásból csupán Phil Caivano játszott valamelyik albumon (God Says No), a többiek viszont egyiken sem. Phil a Powertrip felvételei után szállt be a Monster Magnetba Ed Mundell mellé gitározni. A többiek az album borítóján köszöntik is őt – „Monster Magnet welcomes aboard Phil Caivano” – viszont a zenekari fotózásról szintén lemaradt Dave legrégebbi harcostársa (a Space Lord/Powertrip videókban viszont már láthatjuk a kiváló zenészt és zenei producert).
A koncert
Valahol a második-harmadik sor környékén kezdtünk, de nagyjából mindenhol jártunk a tizenkettedikig bezárólag. A koncert a Crop Circle/Powertrip/Melt megatriójával indult, és azonnal el is szabadult a pokol: a három szupersláger azonnal átrendezte a küzdőteret, de ezt egyáltalán nem bántuk, inkább mentünk be mi is a darálóba. Az „I’m your living crop circle” együtt üvöltős lezárása, és a Powertrip hallhatatlan „I’m never gonna work another day in my life” középsőujj-mutogatós refrénje egyből így kezdésnek?! Aztán a Soundgarden-rokon Melt, amiben akár Chris Cornell is énekelhetne?! A nyilvánvalóan közös gyökerek mellett azért erre a dalra jótékony hatással lehetett az is, hogy a Spine Of God megjelenése után, Dave Wyndorfék 1991-ben együtt turnézhattak a legendás seattle-i grunge bandával. Klasszikus!
Az elmúlt három évben most láttam harmadszor a Monster Magnetet, de még megközelítőleg sem volt ekkora őrület egyik koncerten sem.
Egymás után sorjáztak a hatalmas és még annál is nagyobb stoner himnuszok: Superjudge, Twin Earth, Look To Your Orb For The Warning, Dinosaur Vacuum, Cage Around The Sun, Tractor. A Superjudge akár Kyuss is lehetne, vagy a Kyuss Monster Magnet, de végül is teljesen mindegy. Kevesen érzik ennyire a műfajt, mint ők ketten. Ez volt az a pillanat, amikor tőlünk nem messze valaki annak rendje és módja szerint rá is gyújtott a megfelelő kiegészítőre.
A Superjudge mellett a Cage Around The Sunt is nagyon vártam, mert az előzetes setlistet vizsgálva valami Spine Of God pótlékként tekintettem rá, és ha nem is hozta ugyanazt a feelinget – oké, a Spine pótolhatatlan, egyetemes MM favorit –, de a dal még így is a koncert egyik fénypontja volt számomra.
A Dopes to Infinity-vel – ezzel a szintén Sabbath/Louder Than Love korszakos Soundgarden-testvér szörnyeteggel – felvezetett Space Lord tarolta és zárta le a ráadás előtti blokkot. Már itt tartunk? Megsemmisülés, légszomj, patakverejték. K.O. Mintha legalábbis egy mamutcsorda dübörgött volna át rajtunk.
Pont ilyennek kell lennie egy space rock bulinak, nem igaz?
A ráadás az I Want More című ritkaság – lásd a God Says No brit verzióján bonus trackként, illetve a Greatest Hits válogatás második CD-jén – műsorba emelésével valamint a Face Down a stonerkedésével kicsit meglepő választásnak tűnt, de a marveles képregényhősről szóló, flangeres Negasonic Teenage Warhead aztán mindent helyretett. I will deny you, I will deny you baby, ugyebár.
A hangzás egyébként lehengerlő volt, Dave pedig most is CD-minőségben énekelt. A gitárját ugyan az utóbbi években megszokottak szerint inkább kapaszkodónak használta, viszont feelingre sokkal jobban benne volt a dalokban, mint legutóbb, és talán a Monster Magnet mércével rövidebb instrumentális részek miatt is kevesebbet állt háttal a közönségnek. És egyébként is: Wyndorf mester egyetlen riffjében több súly és dög van, mint mondjuk a teljes Slipknot diszkográfiában. Vannak dolgok, amiket nem lehet és nem is kell patikamérlegen számolgatni.
Ginger
Annyira magával ragadott minket a buli, hogy a koncert után egymást kérdezgettük, hogy végül ment-e valamilyen vetítés a háttérben egyáltalán, vagy csak az átszerelés alatt szórakoztattak minket a technikusok a Ginger című, 1971-es amerikai zsé-mozi – IMDb: 3,1 pont – egyes lebilincselő (khmm) jeleneteivel, meg némi Black Sabbath-tal. Ha valaki a teljes filmet is szeretném megnézni, kattintson ide. Úgy tűnik, hogy Dave már sohasem nő fel. Majd meglátjátok, hogy miért írom ezt.
Afterparty
Chris Kosnik setlistje és egy színpadon heverő pengető (Dave? Garrett? Phil nem, ő nem ilyet használ) a miénk, hála és köszönet az idén is extrém jófej biztonsági embernek illetve az egyik gitártechnikus srácnak.
A buli után aztán összefutottunk a Magnet három ötödével. A srácok szokás szerint nagyon barátságosak és közvetlenek voltak, Bob Pantella a facebookos levelezésünk után már ismerősként üdvözölt, míg Garrett Sweeny-vel újra megbeszéltük a magyar gyökereit (a nagyi ugyebár Tóth). Mindig örül, amikor ez a téma szóba kerül, de valójában még mindig csak a gulash-nál tartunk. Ő sajnos nem, de a nagymamája és a nagynénje még mindig beszélnek magyarul. Chris pedig azon szomorkodott, hogy mennyire szerette azt a sapkáját, amit tavaly ilyenkor az egyik közös fotónkon viselt, és nem sokkal a bécsi koncert után el is hagyott.
Bob Pantella, PM, Chris Kosnik, Fazekas Richie (rockandchili blog), Garrett Sweeny
A srácok egyébként tudták, hogy Budapesten egy hajón fognak játszani, és persze már nagyon várják, hogy újra itt legyenek. Hogy ez most talán tényleg nem a szokásos zenekari bullshit volt, arról a Milking The Stars nyitótétele, a 2015-ben új verzióban ögzített She Digs That Hole szövege lehet a bizonyíték: „The next stop’s Budapest to get our special guest / In the center of hell in a burning hotel…”
Bármelyik négy jöhetne élőben (Fotó: PM)
Mindenki az A38-ra!
Akárhogy is nézzük, zseniális ötlet volt a négy albumot turnéra vinni.
Persze, nekem is hiányoznak a setlistből olyan MM klasszikusok, amiket szívesen meghallgattam volna még. A mindössze 14 dalos, másfél órás szetten túl is beférhetett volna mondjuk a Cry (ó, az mekkora dal már!), a Heads Explode, a Kiss Of The Scorpion vagy a Queen Of You – az egyébként is látványosan hanyagolt God Says No lemezről, aztán a Bummer, a 19 Witches vagy a See You In Hell a Powertripről, a zseniális King Of Mars/Third Alternative duó a Dopes To Infinityről vagy a nagy kedvenc Cyclops Revolution és a Black Balloon a Superjudge-ról. Szóval ezek közül bármelyik három-négy dalt el tudtam volna még pluszban képzelni.
Ennek ellenére ez újra csak egy tökéletes koncert volt.
Hatalmas lenne, ha Dave jövőre a következő három lemezt venné elő. Azért egy Monolithic Baby!/4-Way Diablo/Mastermind trió mondjuk a Spine Of Goddal kiegészülve legalább annyira erős tudna lenni, mint az A&M-es négy. És az sem lenne baj, hogy a szuperjó redux albumok után végre kijönne egy új Monster Magnet anyag is.
De addig is március 31-én jöjjön mindenki az A38-ra. Valószínűleg az év koncertje lesz. Ne mondjátok, hogy nem szóltam előre.
A Monster Magnet a legnagyobb!
Monster Magnet – Vienna Setlist 2015 vs. 2016 (Fotó: PM)
Short Report
Monster Magnet, Celebrating The A&M Years Live Tour
Helyszín: Bécs, Szene
Időpont: 2016. március 15.
Monster Magnet: Dave Wyndorf | Phil Caivano | Garrett Sweeny | Chris Kosnik | Bob Pantella
Setlist: Crop Circle | Powertrip | Melt | Superjudge | Twin Earth | Look To Your Orb For Warning | Dinosaur Vacuum | Cage Around The Sun | Tractor | Dopes To Infinity | Space Lord | Encore Break | I Want More | Face Down | Negasonic Teenage Warhead
