Mookie Blaylock? Egy dögunalmas játékos volt! | Beszélgetés Tőrös Balázzsal, a Trash Talk NBA szakértőjével

Share Button

A kilencvenes évek elején éltük a tinédzserek átlagos életét. Ha éppen nem a seattle-i zenekarok albumait hallgattuk, akkor hetente többször fennmaradtunk titokban hajnalig, hogy élőben láthassuk Michael Jordan, és a Chicago Bulls bámulatos játékát. Olvastunk Dennis Rodman és Eddie Vedder barátságáról, tudtunk Jeff Ament kosárlabda mániájáról, és furcsán néztünk, amikor megtudtuk, hogy a Pearl Jam az indulásakor egy kevéssé ismert kosaras nevének felvételével, Mookie Blaylock-ként akart érvényesülni. Ezernyi közös pont, ezernyi történet, ezernyi kérdés a grunge és az amerikai sportok kapcsolatáról. A válaszokhoz pedig a legmegfelelőbb személyt kellett megtalálnom. Tőrös Balázs, a Sport TV Trash Talk című műsorának NBA szakértője elképesztően érdekes történeteket osztott meg velem A grunge és én című interjúsorozat második részében.

elso kedvenc jatekosommal sean elliottal 2Bazska első kedvenc játékosával, Sean Elliottal interjúzik


Prologue

Az egyik kedvenc televíziós műsorom a Sport TV Trash Talk című magazinja. Nem feltétlenül az amerikai sportágakat kedvelem, sokkal inkább a műsorvezető Szaniszló Csaba, és a meghívott vendégek történetmesélős, rendkívül szórakoztató beszélgetéseit. Az egyik adásban éppen az NBA és a zene közötti kapcsolatokat tárgyalták a szakértők, amikor Tőrös Balázs „Bazska”, Mookie Blaylock és a Pearl Jam kapcsolatát hozta fel első számú példaként. Volt abban valami zseniális, hogy Stone Gossard-ék – lassan huszonöt évvel ezelőtti – talpra állása újra szóba került a televízióban, ráadásul az esti műsorsávban. Tudtam, hogy Balázs rajong a rockzenéért, és ezen belül a grunge-ért is, ezért nála keresve sem találhattam volna autentikusabb személyt itthon, hogy az amerikai sportágak és a grunge kapcsolatáról beszélgessünk.

csabi baratommal londonban bucks knicks elottSzaniszló Csabával Londonban, a Bucks-Knicks meccs előtt


Chapter I | …And Justice For Bazska

Kezdjük a történetet a legelején. Hogyan kerültél kapcsolatba rockzenével?

A bátyám kilenc évvel idősebb nálam, egy igazi, elkötelezett rock rajongó. Megélt mindent, amit anno a csövesek megélhettek, ami miatt én rettentő kemény nevelést kaptam. Tízből ötször nem találtam még bele a WC-be, de a Kiss zenekar tagjait már név szerint fel tudtam sorolni. Az édesapám a bátyámnak a nevelőapja volt, és súlyos pofonok kilátásba helyezésével kellett fenyegetőznie, hogy vegye le a Kiss meg az Iron Maiden posztereket a falról, mert féltem tőlük.

Volt rajtad bármiféle nyomás azzal kapcsolatban, hogy te csak ezt hallgathatod?

Igen, de ez egy kettős dolog volt. 1988-ban a bátyám pont katonaidejét töltötte, amikor Magyarországra érkezett a Metallica az …And Justice For All turnéval. Miután megtudta, hogy a koncert másnapján a Petőfi Csarnokban dedikálnak James Hetfield-ék, odaadta nekem az indiai nyomású Master Of Puppets bakelit lemezét, meg egy posztert, és a lelkemre kötötte, hogy menjek el aláíratni azokat. Nem volt mit tennem, tizenegy évesen beálltam a sorba. Mikor rám került a sor, a Metallica tagjai kérdezték tőlem, hogy „How are you?”, és mivel már tudtam angolul egy picit, nagy zavaromban annyit mondtam nekik, hogy „You were great yesterday.” Ők meg csak néztek, hogy „igen, ott voltál ilyen fiatalon”? És bár valójában nem voltam, mégis hatalmas élmény volt találkozni velük!

az alcoholica metallica tribute beugro enekesekentAz Alcoholica Metallica tribute beugró énekeseként

Gyerekként nem is érdeklődtél másfajta zenék iránt?

A családi legendáriumban gyakran emlegetett történet, hogy amikor a tesóm hazajött az első eltávra, én már Bros-os voltam. Egyszerűen megéreztem a zenei szabadságot. Ennek az lett a hozadéka mára, hogy mindenféle zenéket hallgatok, végtelenül széles a zenei spektrumom. Ha most mondanom kellene neked tíz koncertet, amire el szeretnék menni a jövőben, ugyanúgy rajta lenne a Muse, a Slipknot, de a Take That is.

Hogyan keveredtél vissza újra a rock zenéhez, ezen belül is grunge-hoz?

A ’90-es évek eleje rengeteg változást hozott az életemben. Például kijött a Holt Költők Társasága című film, amit annyira szerettem, hogy az Európa Moziban négyszer néztem meg. Rengeteg új zenét ismertem meg, így a seattle-i rock zenekarok is akkor kerültek a látómezőmben. Az apukám volt a Budapest Sportcsarnok első sajtófőnöke, majd a Popcorn és a 100xSzép első főszerkesztőjeként tevékenykedett. Rendszeres volt, hogy mondjuk azzal fogadott, hogy „itt van két jegy fiam, valami Stingre, kell”? Én meg persze ott voltam minden koncerten. Az irodájában volt egy nagy doboza, amibe a repi kazetták érkeztek, így ismertem meg egy csomó zenekart. Meg akartam váltani a világot, mert a Holt Költők Társasága miatt nem lehetett más célja az embernek. Elkezdtem a gimnáziumot, elkezdtem kosarazni és elkezdtem nézni az NBA-t.


Chapter II | Mookie Blaylock

Ez az a korszak, amikor még a Michael Jordan-ék játszottak a ligában.

Pontosan. 1991 nyarán láttam életem első NBA mérkőzését, egy Los Angeles Lakers–Chicago Bulls összecsapást. Az az a meccs, amikor Jordan-ék megnyerték az első bajnoki címet. Akkor kezdődött el Jordan nem csak népszerű – mert valójában már 1985 óta nagyon kedvelik őt az USA-ban – hanem eredményes korszaka is. Innentől kezdve van az, hogy amikor teljes szezont játszik, akkor hat éven keresztül a Bulls a bajnok.

Akkoriban mindenki Jordan-ről, Scottie Pippen-ről, Dennis Rodman-ről, meg Charles Barkley-ről beszélt. De volt itt egy kosaras, akire – pár seattle-i srácon kívül – túl sokan nem figyeltek fel. Mitől kedvelhették meg Daron Oshay Blaylock-ot – vagy ahogyan később ismertté vált – Mookie Blaylock-ot Eddie Vedder-ék, hogy eredetileg a Pearl Jam-et is róla akarták elnevezni, és a legendás első albumuk címe Blaylock mezszáma miatt lett Ten? Ha az NBA játékosok között el akarjuk helyezni Mookie-t, akkor mit kellene tudnunk róla?

Ami érdekes Mookie Blaylock-kal kapcsolatban, hogy – és ezt nem tudom szebben mondani – ő egy igazi se íze, se bűze játékos volt. Az, hogy valaki azt mondja, hogy „nekem ez a Mookie Blaylock szimpatikus”, azt nem feltétlenül tudom megérteni. A karrierje sem keresztezte soha Seattle-t: Oklahomába járt egyetemre, majd az első három évét New Jersey-ben töltötte egészen 1991-ig, aztán az Atlanta Hawks-ba igazolt, és 2000-ben ment el a Golden State Warriors-ba. A Ten 1991-ben jelent meg, úgyhogy valószínűleg ő már korábban bekerült Eddie és Jeff látómezejébe. Mondom, teljesen érthetetlen választás. Egy igazi szürke eminenciás volt például egy olyan Atlanta Hawks-ban, ahol olyan klasszisok játszottak, mint Dominique Wilkins vagy Kevin Willis.

Mookie Blaylock of the New Jersey NetsMookie Blaylock 1991-ben, a legendás 10-es mezben

Eddie Vedder Jordan mezét viseli az Alive klipjében. Ettől függetlenül az nem lehetséges, hogy mivel távol akartak maradni a mainstream-től, de imádták a kosárlabdát, ezért egy igazi szürke eminenciást választottak?

De, ezt is abszolút el tudom képzelni, de lehet, hogy ennél egyszerűbb volt a motiváció. ’92-től az volt az egyik kedvelt szórakozásom, hogy amikor a Pesti Est megjelent, mindig a lap végére lapoztam a „Bontás” című rovatba, amiből azt lehetett megtudni, hogy kik lépnek fel a városban az adott héten. Én meg a zenekarok nevén röhögtem: Csigafröccs, Kis Erzsi Zene, meg ilyenek. Simán lehetett, hogy a név hangzása – Mookie Blaylock – csípte meg Jeff Ament-ék fülét, nem is igazán a játékos stílusa. Amikor a zenekarok minél jobban megkülönböztető nevet próbálnak kitalálni maguknak, akkor ez akár így is összeállhat.

Tudsz még valakiről a rock zenészek között, aki megrögzött kosárlabda rajongó?

Kid Rock Detroit Pistons, Flea a Red Hot Chili Peppers-ből pedig Los Angeles Lakers fanatikus, őket rendszeresen lehet látni a nézőtéren, meg rettentő sok rapper-t is, de ők itt nem olyan érdekesek. A Metallica-s srácok a San Francisco Giants-ért rajonganak, de az meg baseball.


Chapter III | USA vs. Hungary

A zenészek hihetetlen büszkeséggel osztják meg a különböző közösségi média felületeken, hogy egy-egy mérkőzés előtt ők játszhatják el az amerikai himnuszt. Miért olyan nagy dolog ez például Mike McCready-nek?

Távolról kezdem megint a választ. Nagyon sokan ki tudnak akadni azon, hogy itt Magyarországon Halloween-t, meg Valentin napot tartunk. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy oké, igazad van, csak mutasd meg azt, hogy mi magyarok melyik ünnepünket tudjuk méltóképpen megünnepelni. Míg ők július 4-én ki tudnak menni barbecue-zni, meg este tűzijátékozni, addig nálunk – noha marha jó szokások alakulhattak volna ki – talán egyedül a Húsvét maradt meg. Vagy el kell menned Mohácsra egy jó busójárásért. Ők meg tudják adni ezeknek a módját. Nekem az egyik állandó running joke-om, hogy ha megválasztanának miniszterelnöknek, akkor megbíznám a kétezres évek legjobb zeneszerzőjét, Matt Bellamy-t a Muse-ból, hogy írjon nekünk egy új Himnuszt. A jelenlegivel például nem lehet egy focimeccset elkezdeni, és nem is lehet mérkőzést nyerni. Ez a mostani senkinek sem jó. Ezzel szemben az amerikai himnusz olyan, amihez bátran hozzányúlnak, ezért mindenkinek egy kicsit egy feladvány, hogy mit tud kihozni belőle. Sokféleképpen elő lehet adni, nagyon sokan el is rontják, de ez a mérkőzések előtt valóban egy komoly esemény. Amikor egy ismert ember áll elő, mint mondjuk Seattle-ben Mike McCready, akkor a közönség kíváncsian várja, hogy meghallgassa, „hogy mit fog kihozni a McCready belőle”?

Egy himnusznál az a fontos, hogy ki mit hoz ki belőle?

Amerikában igen. New Yorkban voltunk pár hete az NBA All Star Gálán, és három este három különböző feldolgozásban hallhattuk. Amerikában a meccsre járási szokások mások. Ez ott valóban nagy dolognak számít.

Ha már a meccsre járási szokásokat említetted. Hogyan alakul ki az egyébként, hogy milyen sportágaknak milyen zenéje lesz?

Alapvetően négy nagy ligáról beszélhetünk, de a baseball-t kihagyhatjuk, mert őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mi történik ott. A maradék háromból kettő – az NBA (kosárlabda) és az NFL (amerikai foci) – az, amit fehér emberek működtetnek fekete játékosokkal, túlnyomó részt fekete nézőknek. Aztán ott az NHL, a jégkorong liga, ahol fehér emberek fehér játékosokkal, fehér nézőknek csinálják a show-t. Az látszik, hogy a hokisoknál hallgatják a legkeményebb zenét, a mai napig oda érdemes kijárni, ha az ember metalt akar hallgatni. Az erő meg az izomszag miatt például az NFL-nél is megpróbálják fenntartani ugyanezt a látszatot. Megmaradt az amerikai focinál a gitárzene, a mérkőzések szüneteiben AC/DC, Mötley Crüe, meg Metallica, azaz a nagyon riffes témák mennek. Eközben a játékosok többsége színes bőrű, ebből fakadóan valójában ők a hip-hop, a soul, meg az Rn’B vonalon mozognak. Kissé paradox helyzet, nem? Az NBA is hasonló cipőben jár, de ők mostanában kezdenek meghajolni a környezet valós igényei előtt. Amikor az összes játékos bő nadrágban, nagy fuksszal meg az összes létező hip-hop sztárral együtt jelent meg, ők még akkor is Rob Thomas-szal próbálták eladni a playoff videoklipjüket. Most már egyébként feladták, belátták, hogy érdemes változtatni. Szerintem egyébként nagyon fontos, hogy egy sportágat hogyan tudsz mérkőzés közben élvezetessé tenni, és ebben a zenének borzasztóan nagy szerepe van.

Ha jól tudom, az utóbbi években a Superbowl is meghajolt az új generáció kedvencei előtt.

Ez így van, még pár évvel ezelőtt is az idősebb rockzenészek voltak a Superbowl fellépői. Elhívták a The Who-t, a Rolling Stones-t, aztán Madonna múmiáját is, de aztán tavaly nyitottak, így akkor Bruno Mars, idén meg Katy Perry lépett fel, és mindketten hatalmas show-t csináltak.


Chapter IV | A grunge és én

Vannak kedvenceid a Seattle-i zenekarok közül?

Igen, mit tippelsz?

Pearl Jam.

Nem.

Akkor az Alice in Chains. Tényleg, te a keményebb zenéket kedveled, most voltál Slipknot-on is.

Alice in Chains pólóban egyébként. Én teljesen riff központú vagyok, és nekem a Cantrell zúzdák, meg ez a fölé éneklős stílus nagyon bejött. A Pearl Jam volt az első seattle-i zenekar, amivel találkoztam, az volt az első szerelem. Nagyon szerettem a Ten-t, de nekem sokáig utána a Vs. volt „A” Pearl Jam lemez. A Vs.-t, ha nem hallottam legalább százötvenszer az első évben, akkor egyszer sem. Viszont ahogyan teltek az évek és a Pearl Jam egyre rosszabb lett sajnos – ezt egyébként olvastam a Grungery-n az előző, Ozone Mama interjúban is, úgyhogy talán ebben meg lehet egyezni – úgy lett egyre nagyobb kedvencem az Alice in Chains, és ez nekem konkrétan a Dirt-öt jelentette. De olyan szinten, hogy Layne Staley már bőven meghalt, amikor elkezdtem a Facelift-et meg a harmadik albumot hallgatni, és még most is ismerkedem az EP-kel, a Sap-pel és a Jar Of Flies-zal. Viszont az MTV Unplugged-juk az valami elképesztő. Ha az ember egy kicsit is képben van Staley-vel kapcsolatban, akkor tudja, hogy arra a felvételre is már úgy kellett összevadászni a fickót. És ha így nézed meg ezt a koncertet, hogy ott ül Layne a napszemüvegében, csont soványan, de közben embertelenül jól énekel, akkor az valami hihetetlen kontrasztot tud adni.

Mi a helyzet a Nirvana-val?

A Nirvana-t alapból kizárta a szervezetem, az sehogy sem jött be. Nincs bennem tisztelet az öngyilkosokkal, meg a drogosokkal kapcsolatban. Nem tudnék rosszabbat elképzelni, mint hogy a gyerekem egyszer hazajön egy Kurt Cobain pólóban. Ha abban a korban lenne, hogy még nincs súlyfölényben, letépném róla. Pont emiatt nem kedvelem Jim Morisson-t sem, nekem egy öngyilkos ember ne legyen példakép. Én a Staley-t sem sajnálom. Amikor az ember azt olvassa, hogy tizenkét nap múlva találják meg…

…és emiatt nem tudják rendesen eltemetni…

…mert beleolvad a fotelba, és az már nem az a kategória, akit el lehet. Gondolj bele abba, hogy mennyi fájdalmat okozhatott a környezetének, hogy annyi ideig nem merül fel senkiben sem a gondolat, hogy „napok óta nem beszéltem Layne-nel, csak rá koppantok, hogy mi a helyzet”. A Rain When I Die teljesen másképpen hangzik egy ilyen életút után. Az Alice in Chains Live albumán Cantrell-ék egyben játsszák az Angry Chair-t, és a Man in the Box-ot, és abban ott van az a fájdalmas elkeseredettség, ahogy üvölti Staley, hogy „Feed my eyes” … na, azt hihetetlenül szeretem. Nekem ők voltak azok, akiknek nem volt idejük elkurvulni, vagy nem volt idejük elromlani, mint például a Pearl Jam-nek. Amikor a Petőfi Csarnokban itt voltak az új sráccal, az is nagyon tetszett. Viszont tavaly láttam őket a Metallica előtt Bécsben, és délután, napfényben, borzalmasan hervasztó volt. Próbáltam beleélni magam messziről, nem is voltam szomjas, de nem nekik való volt ott az a színpad. Szóval nekem az Alice in Chains az egyik kedvencem, és a Stone Temple Pilots a másik.

Hogyan jött neked az STP? Hiszen már javában ment a Soundgarden – Nirvana – Pearl Jam vonal, amikor egyszer csak bejött a Plush. Emlékszem olyanokat kérdezgettek ismerősök, hogy most akkor Eddie Vedder levágatta és befestette vörösre a haját, aztán kivált a Pearl Jam-ből? Vagy ha nem ő énekel, akkor mégis mi a fene ez az egész Stone Temple Pilots dolog?

A Plush, az egy gyönyörű Pearl Jam tribute – hívjuk így, hogy ne nevezzük ótvar nagy lopásnak. Nekem az STP-től nem is az első album, a Core jött be, hanem a második a Purple. Az az első számtól az utolsóig átlagban a valaha volt legjobb albumok között van szerintem a mai napig is. És az ember ezt nagyon sokszor nem ítéli meg jól. Ha mondjuk, a napokban valamikor eszembe jutna, hogy elő kellene vennem meghallgatni a Superunknown-t, azt mondanám, hogy basszus van rajta négy dal, ami nagyon bejön, a többivel egyébként meg nagyon nem vagyok kibékülve. A múlt héten a Van Halen-nel voltam így. Van nálam egy érdekes dolog, hogy valamiért a zenekarokat én a második énekessel szeretem jobban. Például az Anthrax nekem a John Bush éra. A Van Halen meg a Sammy Hagar korszak. Szóval betettem az 5150-t, hogy az milyen jó lemez, de rá kellett, hogy jöjjek, hogy nem. Van rajta három zseniális szám, de a maradék nagyon nem az. Visszatérve az STP-re, a múlt héten hallgattam meg megint a Purple-t, és újra megbizonyosodtam róla, hogy marhára egyben van. A Scott Weiland is egy sajátos történet, az is csoda, hogy még él. Nekem általában egy zenekar neve összeforr egy albummal. A Pearl Jam ebből a szempontból kivétel, mert az kettő, a Ten és a Vs. Az Alice in Chains a Dirt, a Stone Temple Pilots meg a Purple.

Amit még nem hagyhatunk ki az a Singles/Facérok filmzene album. Tudom, hogy azt nagyon szereted.

A Facérok és A nyakunkon az élet az egy életérzés volt akkoriban nekem, hogy aztán tizenöt évvel később megmutassam őket a feleségemnek, és ott áljak, hogy „Jézusom, mi a faszom fene tetszett nekem ezekben?!” (nevet) A filmzenealbum a mai napig megállja a helyét szerintem a Would-dal, a Dyslexic Heart-tal, és a State Of Love And Trust-tal. Ráadásul azon van a három kedvenc Soundgarden számom közül az egyik, a Birth Ritual. Az a riff a dal elején és végén zseniális, Chris Cornell közben meg a csillagokat is leénekli az égről.

Hogyan viszonyultál a Soundgarden-hez?

A Soundgarden tőlem mindig egy kicsit távol maradt. Vannak hihetetlenül jól eltalált dalaik, de amikor a Cornell-nek a hangja nagyon nyafogós lett, azt nagyon nem bírtam. De például egyes számok riffjei, mint például a Spoonman-é, azok nagyon jók. Ugyanakkor szerintem körülbelül öten vagyunk a világon, akik azt gondolják, hogy Chris Cornell-nek a Timbaland-del készült szólólemeze a Scream, az valami őrülten jó.

Jó hogy mondod, kíváncsi lettem volna egyébként is a véleményedre, Chris Cornell szólópályájáról. Nekem az volt a benyomásom, hogy Cornell valódi társak nélkül valahogy nem működött, holott ha megnézed a Soundgarden-ben is rengeteg dalt egyedül írt. De abban a pillanatban, ahogy nem volt mellette a Kim Thayil vagy Tom Morello, Chris Cornell elveszett. És akkor ott volt még ez a rendkívül furcsa szólóalbum is.

A Timbaland-ről azt kell tudni, hogy ha van negyedmillió dollárod, akkor ír neked egy dalt. Amikor 2006- a Future Sex/Love Songs című Justin Timberlake album kijött, és betettem, akkor az olyan érzés volt, mintha sci-fi-t hallgatnék, ahol megpróbálják eljátszani neked, hogy milyen lesz a jövő tánczenéje. És akkor valami olyat lépett Timbaland ezzel előre, hogy ő lett az isten. Chris Cornell úgy lehetett a dologgal, hogy „basszus megpróbáltam a gitárzenét egyedül, és nem annyira jött be, nézzük meg akkor, hogy mi van, ha nem azt játszok”. A lemez olyan mintha egy mix lenne, mert nincs benne vágás, egybe végig tudod hallgatni az egészet. Ha el tudod engedni azt, hogy a Cornell-t hallod, akkor működhet. A Scream félúton van a tánczene és a kúrós szeretkezős zene között, de egy nagyon jó határon. Egyébként nem volt olyan nagy baj, hogy annyira rossz volt a lemez kritikája, mert visszakergette őt a Soundgarden-be, a helyes útra.


Chapter V | Pearl Jam feat. Seattle & Sport

Az szerinted mennyire néz ki jól, hogy Eddie Vedder-ék elkezdtek Seattle Seahawks-os Pearl Jam pólókat gyártani, amikor korábban – a kevésbé sikeres seattle-i sport években – egyáltalán nem lehetett arról hallani, hogy promotálni kívánnák a helyi csapatokat? Mennyire fér össze a „távol tartjuk magunkat a mainstream-től” image-dzsel, hogy amikor a Superbowl-ért játszott a város csapata tavaly és idén is, akkor ezt a hype-ot ők meglovagolják? Még akkor is ezt kérdezem, ha tudjuk, hogy a Vitalogy Foundation minden egyes eladott póló árából részesül, amit aztán különböző alapítványok és segélyszervezeteknek utalnak később tovább.

Nem hiszem, hogy ők ezzel eladták magukat. Ha belegondolsz abba, hogy neked milyen elveid voltak huszonéves korodban, meg milyen elveid vannak most, azt gondolom, hogy teljesen érthető, ha ezek az álláspontok idővel finomodnak. A grunge szerintem egy második punk hullám volt tizenöt évvel az első után. Azóta pedig nagyon abban az irányba megyünk, hogy az akkor érzett frissesség nem tud újra megismétlődni a mostani zenei világban. Akkoriban létezett egyfajta deviancia, például a Pearl Jam is tett ezért a videoklip ellenességével, vagy a különböző botrányokkal. Ha Seattle-re gondolok, nekem három dolog jut az eszembe: a zene, a csapat, meg a Killing című sorozat. Úgyhogy szerintem nem gáz, ha az emberek összekötik a zenét és az amerikai focit a városban. Meg hát a Seahawks image-e miatt sem mindegy.

PJ Seahawks‘Congrats to the Seahawks for another exciting football season! Show your Seattle Seahawks team spirit with the 2015 limited edition Pearl Jam 12 Flag Needle Shirt available now while supplies last.

Mire gondolsz, hogy nem szeretik őket?

Hát őszintén szólva ők tényleg elég szemetek. Seattle-nek a közönsége az egyik legnagyobb erénye, például a Seattle-i stadionban döntik meg folyamatosan a decibel csúcsokat. Égbekiáltó botrány az, hogy elvették tőlük a Supersonics-ot. Seattle nagyon szereti azt, amije van, vagy amije maradt. És ebből a szempontból, ha a Pearl Jam a helyi sportcsapat mellé áll egy “Seattle-ikumként”, az tök jó dolog.

Lokálpatrióták ettől?

Szerintem igen. Mondok egyet itthonról: Tankcsapda, Debrecen. Elzárkóztak mindentől, most meg a kotongumitól a fúrógépen át, még alkoholmentes sörhöz is adják a nevüket. Vagy például megírták a Loki indulót. Ha a 19 éves Lukácsot megkérdezted volna erről, akkor kiröhög, most meg azt mondja, hogy haverok a Dombiék, most miért ne csinálnánk?

dombi tibivel slipknot elott aic polobanDombi Tibivel Slipknot előtt, AIC pólóban

Egyetértek, ez tényleg nem fáj az embernek. Mi volt a helyzet akkoriban a seattle-i kosárlabdacsapattal?

A Supersonics-nak nagyon jól kitalált image-e és rengeteg klasszis játékosa volt. Pont akkor kezdtek el feljönni, amikor a ’90-es évek közepén Seattle-re irányult a figyelem a zene miatt. Elég csak Gary Payton, Shawn Kemp, vagy az edző, George Karl nevét megemlítenem.

seattle_supersonics_logo3Imádtam a Space Needle-es logójukat. Shawn Kemp meg nekünk is nagy favoritunk volt.

Róla azt érdemes tudni, hogy három dolgot tudott nagyon jól, zsákolni, inni és gyereket csinálni. Kemp-nek gyakorlatilag annyi zabigyereke van, mint egy hajóskapitánynak az 1800-as években. Zseniális fazon volt. Aztán amikor ’96 környékén lejárt az NBA legméltánytalanabb szerződése, Shawn Kemp elmenekült a világ legunalmasabb kosárlabdáját játszó csapatába, a Cleveland-be. Annyira “lekötötte” őt az élet Cleveland-ben, hogy elkezdett masszívan inni, és félrelépegetni. Onnan van az a kb. hatvanhét gyerek is. (nevet) Aztán Portland-ben próbálkozott, de a karrierjének hamarosan vége lett.

shawn-kemp-supersonicsShawn Kemp, a Seattle Supersonics egyik utolsó nagy sztárja

Aztán teljesen váratlanul elveszítette a kosárlabda csapatát Seattle városa. Mi vezetett a Supersonics megszűnéséhez?

Az NBA franchise rendszerben működik. A franchise jogokat adni-venni lehet, de a relokációt – azaz a csapatok egyik helyről a másikra való költöztetését – nem nagyon támogatják. Ha viszont menned kell, akkor a nevet is vinni szokták. A Seattle azért lett Supersonics, mert a Boeing gyár ott van a városban. A Los Angeles Lakers neve fura, mert nincsen túl sok tó a városban, mert ők Minneapolisból jöttek át, és a Utah Jazz-ről is üvölt, hogy az ő nevük sem a legtalálóbb, ők meg New Orleans-ből települtek át. A Supersonics-nak az NBA előírta, hogy ideje új arénát építenie, mert vannak bizonyos minőségi standard-ek, aminek az akkori sportcsarnok nem felelt meg. Ezt a tulajdonos meg a város általában közös finanszírozásban oldja meg. Azonban Seattle városa elzárkózott a támogatástól.

Azaz a csapat tulajdonosának kellett volna mindent saját zsebből állnia.

Így van, de ő erre nem volt hajlandó, így eladta jogokat egy Clay Bennett nevű fickónak, akiről utólag kiderült, hogy ő már tudta, hogy mi lesz a csapat sorsa. Ezzel párhuzamosan az történt, hogy lecsapott a Katrina hurrikán, ami miatt a New Orleans Hornets csapata nem tudott a saját pályáján játszani, ezért Oklahoma City-be tették át őket. Ott viszont imádta őket a közönség, mivel abban a városban az NBA meccsek előtt az autós mozin és a pedofílián kívül semmi nem volt. Nem tudom, hogy mennyire nézted a Jóbarátokat, amikor Chandler-t Oklahomába, Tulsa-ba vezénylik, és mennyire ki van, mert nincs ott semmi.

Tulsa-ba? Legalább tudjuk, hogy miért énekel Mark Lanegan is Death Trip-ről, a Death Trip To Tulsa című dalában.

Valószínűleg az sem egy őrült éjszakáról szól.

Hát nem.

Szóval megbolondultak Oklahomában a Hornets-ért, amíg ott volt. Clay Bennett úgy vette meg a Supersonics-ot, hogy a háttérben már minden papírmunka készen volt a csapat elköltöztetésére. Egyszerűen elvitte a csapatot Seattle-ből, mondván, hogy a város nem támogatja az elképzeléseket. Akkoriban ebből hatalmas botrány kerekedett. Tudni kell, hogy az NBA vezérkara mindig is nagyon diplomatikusan nyilatkozott a problémákról. De amióta már nem a korábbi, 30 évig regnáló vezér David Stern a komisszárius – akinek egyébként vastagon benne volt a keze Seattle elrablásában – hanem Adam Silver, ő nyíltan beszél arról, hogy Seattle-nek kell, hogy csapata legyen. Szóval még az is lehet, hogy a Pearl Jam egyszer még egy seattle-i kosárlabdacsapatnak fog himnuszt játszani.


Chapter VI | Trash Talk

Sokan nőttünk fel az NBA-n, bámultuk a Dream Team-et, meg mondjuk hallottunk tizenéves korunkban Wayne Gretzky-ről. Magyarországon még sincs milliós tábora az amerikai sportoknak. Mitől működik szerinted mégis a Trash Talk?

Amit a Trash Talk-ban szerintem láthat a laikus az az, hogy aki benne van, az rettentően szereti a műsort. Azt is nyugodtan beleírhatod, hogy ezt nem éri meg csinálni. Mi nem leszünk attól milliomosok, hogy a televízióban szerepelünk. Azért csináljuk, mert van egy nagyon jó mag, aki ezt hihetetlenül szereti, van mögötte egy olyan szerkesztő illetve egy olyan műsorvezető, akik tényleg valami jót és újat akar csinálni, és ez annyira jól sikerül, hogy a Trash Talk már-már kicsit bezzeggyerek lett a Sport TV-n belül.

new orleansban, mogottem a nyugati all starokNew Orleansban, Bazska mögött a nyugati NBA All Starok

Ez lenne akkor a televíziózás jövője? Jól összerakott műsorok sok-sok történetmeséléssel, izgalmakkal és valódi sztorikkal?

Azt gondolom, hogy tényleg jobb lenne a magyar sport-televíziózás, ha hasonló műsorok, meg ilyen háttéremberek lennének mögöttük.

Mit tartasz a legnagyobb sikereteknek a műsor indulása óta?

Az elmúlt másfél évben mindenkinek kialakult egy karaktere. Nekem az a legfontosabb, hogy a műsor önmagában is képes legyen szórakoztatni. A legnagyobb dicsőségünk, hogy a Sorozatjunkie blogon, ahol az év magyar gyártású műsoraira lehetett nevezni, öt-tíz ember úgy gondolta, hogy megírja kommentben, hogy érdemes felvenni a listára a Trash Talk-ot is. Bekerültünk egy olyan társaságba, ahol a Terápia, a Sztárban Sztár, a Maradj Talpon, meg a Virtuózok kapott szavazatokat úgy, hogy nem is tudtunk róla. Aztán persze megörültünk a dolognak, és hírül adtuk a Facebook oldalunkon a szavazást, ami miatt majdnem kihajítottak minket, mert a szabályok szerint nem lehet promózni a szavazást. Le is vontak ezervalahányszáz pontot tőlünk, és így kaptunk ki mindössze három százalékkal a Terápiától, ami egy vicc, mert a Terápia egy borzasztóan jól összerakott sorozat.


Epilogue

Epilógusként íme Bazska kedvenc albumainak listája:

  1. Metallica  -…And Justice For All
  2. Muse – Origin of Symmetry
  3. Alice In Chains – Dirt
  4. Pantera – A Vulgar Display of Power
  5. Pearl Jam – Ten
  6. Stone Sour – Come What(ever) May
  7. Stone Temple Pilots – Purple
  8. Faith No More – Angel Dust
  9. Deák Bill Gyula – Rossz vér
  10. Sigur Rós – Inni

Névjegy

 

Név: Tőrös Balázs (Bazska)
Szül: Budapest, 1977. szeptember 30.
Kedvenc film: Annie Hall
Kedvenc sorozat: Entourage
Kedvenc könyv: Frederick Forsyth – Isten Ökle
Kedvenc kosaras: Penny Hardaway
Kedvenc aktív kosaras: Steph Curry
Kedvenc seattle-i kosaras: Detlef Schrempf
Kedvenc gitárforma: Gibson Explorer
Kedvenc énekes: Corey Taylor
Kedvenc gitáros: Matt Bellamy
Kedvenc basszusgitáros: Jason Newsted
Kedvenc dobos: Vinnie Paul

A Trash Talk hivatalos Facebook oldalának megtekintéséhez kattints ide!
Tőrös Balázs (Bazska) social media felületeire innen tudsz tovább kattintani.

5 hozzászólás

  1. Miklós Móhr

    Ha bárkit érdekelne, a baseball zenei világa, az valójában igen jól kielemezhető, és tulajdonképpen háromféle. Azért olyan könnyen átlátható, ugyanis minden ütéshez készülődő játékos egy általa választott számra sétál az ütőzónába. A fehér, amerikai játékosok többsége valamiféle country nótára vonul be. Amerikában a country mezőnye nagyon vegyes, vannak az igazi, old-school arcok, meg az olyan elképesztően népszerű modernek, mint Tim McGraw, Kenny Chesney, vagy a valamelyik tehetségkutatóban is zsűriző Blake Shelton, Jake Allen, Jason Aldean, vagy Rhett Walker, akiknél a skála az egészen rockostól az egészen nyálasig terjed, a témák pedig amolyan amerikai Tankcsapda verzióként fele részben Istenről és hazaszeretetről szólnak, fele részben meg arról, hogy basszunk be, de NAGYON.

    A fekete amerikai játékosok jellemzően hip-hoppal hangolódnak, ez aligha meglepő.A harmadik óriási halmazt kitevő latinók körében pedig a hiphopon kívül a Ricky Martin, Marc Anthony-féle trubadúrok, és az olyan reggaeton előadók, mint Don Omar, Tego Calderón, Calle 13, Daddy Yankee, La Sista és Wisin y Yandel kiemelkedően népszerűek, hozzájuk a fentebb említett énekesek, vagy Jennifer Lopez, Pitbull, 50 Cent, és Chris Brown is örömmel mennek vendégnek.

    • Pintér Miklós
      Szerző

      Hú, nagyon király vagy, köszi az infókat! Megérne egy jó kis cikket ez is, akár a Trash Talk-osokat is érdekelhetnék ezek az infók!

  2. Krisz

    Pontosan! Nem mondom, hogy nincs olyan dal, amit szívesebben láttam volna, mondjuk egy EV szólóalbumon, de azért a repertoárban van jó néhány Gossard meg közös szerzemény, meg azért vannak a többieknek is dalaik. De hát huszonixéve folyamatosan együtt vannak, bárki kiszállhatott volna, vagy a sarkára állhatott volna ha nem tetszik (dejó, hogy nem tették!). „Strange marriage”, ahogy Stone mondta. Ki tudja mi van a színfalak mögött? Én minden esetre azért örülök, az olyan EV daloknak, mint a Not for you, Whipping, Wishlist, I am mine vagy az Unthought Known, hogy egy viszonylag újabbat is mondjak..

  3. Krisz

    Köszönjük a sok bennfentes infót! 🙂 Tényleg nagyon érdekes dolgok ezek.
    Hadd védjem már egy kicsit a mundér becsületét:
    semmi kétségem a felől, hogy a Pearl Jam mostanra kicsit megkopott, ami a dalok írását illeti. Megmondom őszintén én spec. az új lemezzel nem tudok mit kezdeni, de azt kijelenteni, hogy a PJ a Vs. után egyre rosszabb lett, kicsit erős szerintem. Ha másért nem hát a Yield miatt is, ami szerintem zseniális, de mondom én a Lightning Bolton és még talán az Avocadon kívül minden lemezen megtaláltam azt az 5-6 dalt, ami belopta magát a szívembe. De ízlések és pofonok …

    • Pintér Miklós
      Szerző

      A Yield-et én is nagyon szeretem, és kb. mindenben egyetértünk. Valami azonban (sajnos) tényleg más lett a Vs. után. Szerintem egy kicsit Eddie is ‘ludas’ az irányváltásban. Ha mondjuk az Apple – Ten – Vs – Vitalogy – No Code folyamatot és a dalszerzők változását nézzük, akkor elég egyértleműnek tűnik, hogy kinek lett nagyobb a befolyásoló ereje. Emellett abban is biztos vagyok, hogy senki sem tartott Stone fejéhez egy puskát, hogy ‘ha még egy Even Flow-t írsz öregem, akkor meghúzom a ravaszt’. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.