A nagy leleplezés | 10 népszerű grunge dal, ami nem feldolgozás. Vagy mégis? Újat mondunk!

Share Button

Egy poszt, amiben simán megfér egymás mellett a Pearl Jam, Rudolf Péter, Michael Jackson, Hókuszpók, John Lennon, Walter Bishop, a Depeche Mode, David Gilmour, a Monster Magnet és a Nirvana is. Egy-két szereplőről először azt hiszed majd, hogy egy vicc, de hidd el, hogy van, akinek újat mondunk. Tíz feldolgozás, amit szeretünk, de nem mindről tudtuk kezdettől fogva, hogy az.

Album covers top10 grunge cover

Az ehhez hasonló listák mindig szubjektívek szoktak lenni, és a sorrendet tekintve ez is az. Találni fogtok olyan dalokat, amelyeknek egy ilyen felsorolásban sohasem kellene szerepelniük. Hogyan kerülhettek mégis ide, miközben teljesen nyilvánvaló, hogy ki az eredeti előadója a listára kerülő dalnak? Látni fogjátok, hogy egészen furcsa tévképzetek is előfordulhatnak néhány esetben. Lesz olyan közöttetek, aki azt mondja, hogy ebben a felsorolásban semmilyen újdonság sincsen, ezekről a dalokról már mindent tudott. De ez nem baj, sőt. Ha belebotlotok néhány új információba, vagy egyszerűen csak jól esik meghallgatni mondjuk a Love Buzz-t újra, akkor már megérte a deep dive. Keep on Rockin’ in the Free World!


10. Pearl Jam Neil Young: Rockin’ in the Free World


Nem viccelek. A kilencvenes évek elején többször kérdezték tőlem kevésbé felkészült, átmeneti grungerek, hogy akkor hol lehet megszerezni a duett (!) eredeti verzióját. Mindig mondtam, hogy keressék bátran az Y-nál, vagy legrosszabb esetben az N betűnél a lemezboltban. De valamiért nem rakták össze, hogy miért mondtam ezt nekik. Az 1993-as MTV Video Music Awards díjátadója teljesen megtévesztette azokat, akik csak azt aktuális trendek miatt szomorodtak el nagyon, nem úgy istenigazából, szóval tudjátok. Nem is ment sokáig nekik, ami persze nem baj, csak érdekes. Akkor most az az öreg fószer felléphetett a Pearl Jam-mel? Biztos nagy megtiszteltetés lehetett neki – mondták.

Több szót nem szívesen vesztegetnék a témára, mert ezek után az legalább olyan furcsa lenne, mint az, hogy a Bon Jovi szintén feldolgozta, és feltette a One Night című koncertalbumára a RITFW-öt. Nincs bajom a Bon Jovi-val, sőt ’we’ve got each other’, meg minden, de lehet, hogy annyira nem volt autentikus az ötlet, mint amennyire az elsőre annak tűnhetett Jon-éknak. A Rockin’ in the Free World a generációnk egyik legnagyobb himnusza, egy állócsillag az pop-rock szakma Grammy díjátadóktól megtépázott égboltján.


9. Nirvana David Bowie: The Man Who Sold The World


Nem várhatjuk el, hogy az élet zeneiskoláját vájtpartikon végigbukdácsoló távoli ismerőseink tudják, hogy akkor most ki is az a David Bowie. A napokban az egyik posztomhoz hozzáfűztem, hogy ’Az eredeti Lake Of Fire. Hamarosan megmondjuk az embereknek is, hogy tudják.’ Erre Sebők Tomi, a Rockbook szerkesztője bekommentelte a megosztás alá, hogy ’Ez olyan, mint a The Man Who Sold The World című David Bowie dal. A legjobb Nirvana szám.’ Óriási! Azóta is ezen vigyorgok, mert teljesen igaza van, ennél jobban semmi nem jellemzi az általános zenei műveltség aktuális állapotát.

Már az eredeti verzió is külön életet élt.

JJ Abrams például az egyik legerősebb képi megjelenítéséhez is felhasználta a Fringe-ben. Azt szándékosan nem írtam, hogy aláfestő zenének, mert annál sokkal komolyabb volt a dal szerepe az adott jelenetnél. Ha néztétek a sorozatot, ismerni fogjátok azt a részt, amiben az egyik főszereplő, a hihetetlenül szerethető Walter Bishop (John Noble) elindítja bakeliten a Bowie verziót. A dal szinte az utolsó hangokig végigmegy anélkül, hogy bárki is megszólalna közben. Majdnem két percig csak a The Man Who Sold the World-öt halljuk. Ez még egy mozifilmben is kivitelezhetetlennek tűnik, nemhogy egy ötven perces epizódban. De JJ Abrams bevállalta, és zseniális, ahogyan működik a dolog! Persze ahhoz, hogy a megfelelő mélységben átjöjjön a kép és hang együttes üzenete, ott kellett ülni a képernyő előtt öt évadon keresztül. Csodálatos pillanatok voltak ezek!

És persze ott van nekünk Rudolf Péter és Hókuszpók Haumann Péter duettje is a Kalandorokból. Na az, nagyon kemény. Érdekes módon ott is egy feszült pillanatban szólal meg a dal, hogy aztán egy apa-fia-unoka közös együtténeklős megbocsájtós, sírva röhögős dologgá emelkedjen fel. A színészek szenzációsak, és bár maga a film szerintem nem annyira erős, mégis az utóbbi évtizedek legjobb mozipillanatai között vannak ezek a részek. Már ezért megérte leforgatni, nagyon szeretem!


8. A Perfect Circle John Lennon: Imagine


Ha azt hitted, hogy nem lehet fokozni, akkor tévedtél. Egy fiatal lengyel sráccal kellett megküzdenem az Imagine helyretételéért egy Tool koncert után, Katowiczében, a Spodekben. Lehet, hogy egyedül volt a dezinformációval, de ki gondolta volna, hogy John Lennon-t valakinek magyarázni kell?

A dal alapból optimista szerintem. Ehhez képest a feldolgozás totál kiakadt, pesszimista verziójához megfelelően hatásos klipet is készítettek Maynard-ék. Nem a kedvenc Lennon szerzeményem, és azt sem szeretem, hogy standard részvevője lett a tehetségkutató műsoroknak, de azért csak az egyetemes zenetörténet egyik legfontosabb daláról van szó, és a Perfect Circle szerintem felettébb jó munkát végzett!


7. Chris Cornell The Bates Michael Jackson: Billie Jean


Haha. Tudom fokozni. Erről is van egy történetem. Egy német anyanyelvű fiatal, punk/emo rajongólány (szemmel láthatóan még nem döntötte el, hogy melyik lesz igazából) a pultnál ácsorgás közben próbált beszélgetésbe elegyedni velem pár éve a Szigeten. Pont ez a dal szólt. Gondolta talán, hogy az lesz a megfelelő indítás, ha megkérdezi tőlem, hogy tudtam-e, hogy a Billie Jean eredetileg nem Chris Cornell dala. Felhúztam a szemöldököm az ’új’ információ hallatán, hogy na ne bazz, tényleg? ’Really?’. Mondta, hogy tényleg, mert az eredetit egy híres német punk banda játssza, a The Bates

A vicces az, hogy a három verzió közül – Michael Jackson, Cornell, Bates – nekem az utóbbi banda totál egyszerű, punkos német cover-je tetszik messze a legjobban. Lehet, hogy a hardcore CC rajongók most képzeletben záptojással dobálnak, de ez van. Egyszerűen a punk jobban áll szerintem a dalnak, mint a blues. Úgyhogy nem a Jacko-t teszem ide, hanem – a német hölgy tiszteletére is – a Bates-et. Szerinted?


6. Terry Hoax Depeche Mode: Policy Of Truth


A Depeche Mode rajongók biztosan fogják már a fejüket, de mivel én nagyon nem vagyok az, boldogan osztom meg veletek ezt a kiváló feldolgozást. Lehet, hogy ez a dal az akkori tudatlanságomról szól, de mégis honnan kellett volna ismernem az eredeti verziót? Ha nem grunge-ot hallgattunk, akkor az Operation Mindcrime, meg a Rust in Peace szólt a magnóból.

Emlékszem, még annak idején az MTV-n kaptam el a dalt. Illetve kaptam egy videókazettát, amire egy Pearl Jam Weekend anyaga volt felvéve, sok Mother Love Bone-nal, az unplugged koncerttel, meg számtalan klippel, olyanokkal, mint Weather With You a Crowded House-tól a vagy a Temple Of Love a Sisters Of Mercy-től. Azon szerepelt a Policy Of Truth is.

Tudtam, hogy nem szabad kölcsönadnom a kazettát a kultikus magyar grunge/metal banda dobosának, mert azóta is nála van, csak közben eltelt majd’ húsz év. A cover egyébként a mai napig ott van az autómban, egy időben még a telefoncsörgésem is ez volt, annyira szerettem.


5. Nirvana Shocking Blue: Love Buzz


Nem tudom, hogy mennyire ismert, hogy a Love Buzz nem Cobain szerzemény. Szerencsém volt a feldolgozás feldolgozásként többször is hallani élőben, és Kis Sanyi barátom – most éppen a Mínuszegyben dobol (!) – valami egészen autentikusan tolta az ének/gitár részeket a színpadon: erre a dalra volt akkoriban mindig a legnagyobb beindulás.

A Love Buzz annyira simán beilleszthető a Nirvana image-be, hogy emlékszem, amikor megtudtam, hogy ez nem egy Kurt Cobain mű, először el sem akartam hinni. Az erőteljes basszustémára épülő dalról viszonylag kevesen tudják, hogy valójában egy 1969-es sláger elképesztően jól sikerült átdolgozása. Az eredeti elkövető a holland pszichedelikus acid rock zenekar, a Shocking Blue, a szerző pedig Robbie van Leeuwen, egy igazán kultikus figura volt. Mindenesetre érdemes a Bleach-et leporolni, az az album hasonló gyöngyszemekkel van tele.


4. Monster Magnet David Gilmour: There’s No Way Out Of Here


Mivel nagyon szeretem a Monster Magnet-et velük aztán tényleg nagyon elfogult vagyok. Ritkán van az úgy, hogy a feldolgozás jobbnak tűnik, mint az erdeti, de ez már majdnem az a kategória, sőt. Döntse el mindenki, hogy melyik verziót szereti jobban. David Gilmour egy legenda, de nem csak a Pink Floyd, hanem a szólókarrierje alatt elkészített jobbnál jobb lemezek miatt is. Az énekes-gitáros a napokban (egészen pontosan március 6-án ) töltötte be a 69-et, szinte hihetetlen, nem?

Dave Wyndorf-ék pedig megint zseniálisat alkottak az alapdalból. Teljesen a saját képükre formálták, beletettek egy kis space rock-ot, és hát Dave is nagyon jól énekel, mint mindig. Majdnem egy percet lefaragtak, a Gilmour eredeti végén hallható katarzist pedig egész egyszerűen betették refrénnek, és ez valami elképesztően jó húzás volt.

Dave Wyndorf soha nem a tipikus módon nyúl a feldolgozásokhoz – lásd még például a 2000 Light Years From Home (Rolling Stones), Three Kingfishers (Donovan), a Venus in Furs (Velvet Undergruound) vagy a hatalmas kedvenc Sin’s a Good Man’s Brother (Grand Funk Railroad) a Spine Of God-ról – szóval egy zseni az az ember!


3. Eddie Vedder Indio: Hard Sun


Hú, nagyon nagy csalódás volt, amikor először szembesültem azzal, hogy nem Eddie saját daláról van szó. Mr. Vedder szólófelvételei közül leginkább a Hard Sun, a Society, meg az extra tartalomként a Water On the Road dvd-re feltett All Along The Watchtower tetszik legjobban. Egy baj van csak ezekkel.

Mindhárom szám feldolgozás.

Eddie-nek lehetett pár álmatlan éjszakája a Hard Sun miatt, mivel az eredeti előadó, az Indio művésznéven tevékenykedő Gordon Peterson eléggé berágott azon, hogy személyesen tőle senki nem kérte a belegyezését a dal feldolgozásához, kizárólag a kiadótól igényelte meg Eddie management-je a hozzájárulást. 2009 decemberében pert indított a szerinte jogosulatlan használatért. Indio-nak egyébként mindössze egy albuma jelent meg még 1989-ben Big Harvest címmel, a Hard Sun-nal pedig Top 10-es előadó is lett Kanadában. Ezen a ponton viszont be is fejezte a pályafutását.

Az album akkora ritkaságnak számít, hogy az eredeti nyomást 400 dollár körül lehet csak megvenni az eBay-en. A dalt Eddie valószínűleg régóta ismeri, a szövege így kezdődik: ’When I walk beside her / I am the better man / When I look to leave her / I always stagger back again.’


2. Nirvana Meat Puppets: Lake Of Fire


Soha nem felejtetem, amikor a Nirvana MTV Unplugged kiadványán először meghallottam a Lake Of Fire-t. Teljesen kiakadtam, hogy mit tettek a dallal. A vicces az, hogy aki először a Nirvana verziót hallotta, az pont ugyanezt gondolja, csak fordítva.

Kollégista voltam, amikor egyik vasárnap este egy szobatársam azzal állított be, hogy kapott két kazettát kanadai rokonoktól, állítólag nagyon menők ezek a bandák, de az ő gyomra nem veszi be az ilyen alternatív dolgokat. Az egyik kazettaborítón egy rózsaszín-fehér kockás ruhás lány volt, a zenekar neve meg Meat Puppets volt. Nekem sem jött be igazán, de becsülettel próbáltam megérteni az állítólagos Észak-Amerikai közízlést. Az A/1-es dal végül is nem volt olyan rossz. Viszonylag sokat hallgattam azt az egyet. Aztán egyszer véletlenül fordítva tettem be kazettát, és az eddigiekhez képest egy állati jó szerzemény közepébe érkeztem. Nem is volt feltüntetve a borítón, hidden track volt, jó nagy szünettel jött az utolsó dal után. Később megtaláltam a bookletben, extra kis betűkkel azért csak említésre kerültek a szerzők. Ez volt a Lake Of Fire.

És azt imádtam, ma is sokkal jobban szeretem, mint a Nirvana verziót. Egyszerűen jobb a tempója talán van benne egy kis country feeling is, de leginkább az a legjobb, hogy Curt Kirkwood el is tudja énekelni a dalt. Érzelmi szempontból viszont a Cobain Kurt mindent visz. Érdekesség, hogy a dalban Krist Novoselic nem játszik, viszont Kurt-öt és Dave Grohl-t a Meat Puppets két gitáros-tesója segíti ki. Talán hirtelen ötletként jött, hogy játsszák el a dalt, mert Kurt a szöveget sem tudja, túl korán akar belépni az első refrénnél, meg hát az igazság az, hogy az embernek a torka belefájdul abba, miközben nézi az énekes küzdelmét a magasakkal. Ennek ellenére rengetegen szeretik úgy ezt a dalt, ahogy van.


1. Pearl Jam Bad Radio: Better Man


Az most akkor feldolgozás, ha valaki a korábbi zenekarával megírt és feldemózott dalt évekkel később, egészen pontosan öt év múlva újrahasznosítja egy teljesen másik bandában? Szerintem határozottan igen. Vagy nem? Az alapjai megvoltak a Better Man-nek a Bad Radio időkben is, az énekes is ugyanaz, de változott a tempó, egy-két helyen a szöveg, és teljesen új hangszerelést kapott az Eddie Vedder szerzemény. Látszik, hogy komoly munka folyt produceri részről a dal feljavításán, a két verziót össze sem lehet hasonlítani.

Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy ez a Bad Radio/Eddie Vedder dal  – így játszották koncerten 1989-ben – az egész Vitalogy-t megmentője lett. A megismételhetetlennek bizonyuló Ten/Vs. után elég erős váltás volt a punkos megközelítés, a komolyabb riffek nélküli, kvintelgetős hozzáállás. Ott volt a kavarás Dave Abbruzzese/Jack Irons vonalon, a tüskés viszony az egész zeneipar/média tengelyhez, úgyhogy nem lehetett könnyű dolga Brendan O’Brian csúcsproducernek a fiúkkal. Persze ma már tudunk örülni a Spin the Black Circle-nek, a Whipping-nek vagy Corduroy-nak, tudunk jót szomorkodni (ez mekkora paradoxon már) az Immortality-re vagy a Nothingman-re, sőt mintha a Bugs és Tremor Christ is egyre jobb lenne az idő múlásával.

A Better Man-ből az elmúlt két évtizedek legnagyobb együtténeklős dala lett (a Don’t Look Back in Anger mellett, de az meg ugye britpop) anélkül, hogy sokan tudnák azt, hogy igazából egy Bad Radio dalt énekelnek. Nem mintha számítan, nem igaz? A Pearl Jam koncertek egyik legjobban várt pillanata, amikor Eddie belebúg a mikrofonba, hogy ’Waitin’, watchin’…’ a többit meg intézzük mi, a rajongók.

‘Can’t find a better man!’

10 hozzászólás

  1. lak

    …és a Shocking Blue kíváló énekesnője a magyar származású Veres Mariska néni, nyugodjék békében. Nagy slágerük még a Venus.

  2. Tükör

    Nem várhatjuk el, hogy az élet zeneiskoláját okoskodva végigbukdácsoló bloggerek tudják, hogy akkor melyik dal melyik verziója volt előbb. Nem viccelek. A kétezer-tízes évek végén is írogatnak tőlem kevésbé felkészült, átmeneti grungerek, hogy is, hogy Curt Kirkwood el is tudja énekelni a dalt. A rózsa szín kockás lány nem lány, amiről te beszélsz pedig nem az eredeti Meat Puppets szám. A Too high to die-on (ez az album címe) található felvétel azért egy bonus track, mert az edereti Lake of Fire nem azon, hanem a Meat Puppets II-őn jelent meg. Figyi mutatom (https://www.youtube.com/watch?v=9jPglNrZhkA). Amit te hallottál az igazából a Nirvana Unplugged után megjelent változat, lehet is érezni az ott előadott verzió hatását rajta. Szerintem kicsit arrogáns a cikked és érezhetően lenézel embereket. Ne tedd. Te sem vagy mindentudó látod még hazai pályán sem. Attól még, hogy valaki nem hord flanelinget lehet még szomorú és a tizenöt éves német kiscsaj több mint valószínű, hogy már magán röhög, és mondogatja: Lehet, hogy ez a dal az akkori tudatlanságomról szól, de mégis honnan kellett volna ismernem az eredeti verziót? Ha nem punkot hallgattunk, akkor az Perfect Circle, meg az Alice in Chains szólt a magnóból.

    Remélem nem volt bántó, amit írtam, igyekeztem csak a te cikkedből összevágni a kényes részeket

    • Pintér Miklós
      Szerző

      Semmi bajom azzal, ha valaki egy-egy hibára felhívja a figyelmemet. Valóban nem vagyok tökéletes (szerencsére) és (sajnos) “mindent tudó” sem. Meg szoktam köszönni a jó szándékú észrevételeket, és javítom is a pontatlanságokat.

      Most azonban kicsit zavarban vagyok.

      Mert hogy: kényes részek? Mire gondolsz? Hogy leírtam a SAJÁT történetemet arról, hogy ÉN mikor találkoztam először a Lake of Fire-rel? Benne volt bárhol is a posztban, hogy a Lake of Fire szerintem az általad is említett Too High to Die-on jelent meg? Vagy az miért akkora gond, hogy tizenpáréves kamaszként, egy kazettaborító nagyságú képen, egy női ruhába öltözött, fej nélküli, de láthatóan hosszúhajú alakról azt hittem, hogy nő? Logikus, nem? Internet, Google sehol, a Metal Hammer pedig nem pont az ilyen típusú bandákra volt ráállva. Ehhez a cikkhez a téveszmékhez kapcsolódó történetmesélés volt az eszköz. Megtörténtek, ennyi, nem kell egy poszt alapján messzemenő következtetéseket levonni arról, hogy milyen ember vagyok, mert arról fogalmad sincsen.

      Kérlek, hogy ne gondolj a fenti poszt mögé olyanokat, amik nincsenek ott.

      “Figyi, mutatom”?! Szeretném figyelmedbe ajánlani, a tavalyi, brooklyni Meat Puppets koncertről írt beszámolómat, különösen ezt a részt: “A grunge rajongók a Lake Of Fire-t emlegetik fel, mint közös nevezőt, de az Oh, Me és a Plateau is ismerős lehet az előbb említett New York-i akusztikus vendégszereplés óta. Mindhárom dal a nem túl kreatív címmel bíró, de zeneileg annál színesebb, 1984-es kiadású II. albumon található.” (Itt tudod elolvasni a teljes posztot: http://grungery.hu/nirvana-unplugged-arnyekaban-meat-puppets-soul-asylum-koncertbeszamolo-brooklyn-bowling-york/)

      Ja, és nem, nem voltál bántó. Semmi olyat nem írtál, amit ne tudtam volna korábban. Viszont lehet, hogy az a tükör rossz szögben áll.

  3. Néhány gondolatom támadt nézegetés-hallgatgatás közben:

    8. Talán ez a legelképesztőbb feldolgozás, amit valaha hallottam. Amikor megismertem, hetekig a hatása alá kerültem (épp nem volt valami derűs időszakom…).
    A feldolgozás talán nem is jó szó, esetleg 2. rész, mindenesetre reflexió pár évtizeddel később, hogy mi valósult meg abból a sok szép álomból: “Neszebazmegjohnny, semmi!!!” Letaglózó erejű, persze kötelezően a klippel együtt kell hallgatni, és az eredetit is ismerni kell hozzá, hogy igazán hasson.

    7. Szerintem itt Chris nagyon jól ráérzett, hogy ez a blues-os kesergő benne van a dallamban, valahogy a megvalósítás nem lett olyan jó (megjegyzem, a 2. szólólemezén bőven a jobbak között van).

    6. Terry Hoaxról sosem hallottam idáig. Viszont nagy Mode-fan vagyok, és így mondom, hogy ez tényleg nagyon faszán sikerült feldolgozás. Nincs annyira távol az eredetitől, de ritka ízléses.

    5. Nagy booklet-böngésző voltam megboldogult kamaszkoromban, úgyhogy rémlett, hogy nem körték írták, de az eredetit nem ismertem. Pedig milyen feelinges, főleg így a klippel. Most rá is vágnám, hogy jobb, mint a Nirvana-verzió.

    3. Szerintem kár szomorkodni, a Hard Sun utólag is simán megérdemli, hogy az Into the Wild lemez/film központi dala legyen, Eddie meg írt még egy csomó jó számot az anyagra (meg egyébként is).

    2. Itt azért picit vitatkoznék: ami Kurtnek nem igazán jön ki, azt Meat Puppets-ék meg sem próbálták. Ők végig kb. 4 hang terjedelemben maradnak. Persze ehhez joguk volt, hiszen az ő számuk, de szerintem Cobain magasai dobtak rajta, a pontosság meg amúgy sem volt sosem erőssége.

    1. Itt csak meglepődtem, hogy van olyan, aki a Tremor Christot a Bugs-szal helyezi egy kategóriába, azaz a futottak még után kettővel. Nekem a TC messze az album csúcsa, és az AllPJtop10-emben is benne van (persze valójában nincs ilyenem :-)).

  4. goldrush

    Egy ilyen lista a Knockin’ on heaven’s door nélkül olyan, mint…nem is folytatom, mindenesetre találkoztam már pár emberrel, akik meg voltak győződve róla, hogy ez egy Guns’n’ Roses szám 🙂

  5. Pintér Miklós
    Szerző

    Igen ebben igazad van, ezért is érdekes a kérdés. Ha írt volna mondjuk egy dalt William DuVall a Comes With The Fall-ban, ami sűrűn szerepelt is volna a koncerprogramban, aztán miután belépett az énekes az AIC-be, felkerült volna mondjuk a következő albumra, én azt azért nem teljesen érezném Alice in Chains-nek. Bár ki tudja. A listára kerülés üzenete inkább az, hogy azért itt egy olyan dalról van szó, amit alapból nem a PJ hozott össze, és akár a Ten-re vagy Vs-re is felkerülhetett volna, valamiért mégis csak a Vitalogy-nál került elő. Miért kellett visszanyúlni a múltba két ilyen extra sikeres album után? Volt-e valamilyen alkotói válság? Van-e bármilyen köze Eddie ‘hatalomátvételének’ ahhoz, hogy albumra kerülhetett a dal? Ki erőltette, hogy vegyék elő a dalt, Eddie vagy a többiek? Brendan O’Brian keze van a dologban? Rengeteg kérdés, a válaszokat meg fogjuk keresni hozzájuk. Azt tudjuk, hogy Stone Gossard nagyon nem szereti azt az albumot. Egy biztos, a Better Man annyira jó, hogy tényleg vétek lett volna hagyni a múlt ködébe veszni. Ez nem is kérdés. 🙂

  6. stardog

    Szerintem a Better Man az inkább Eddie Vedder szám, mint Bad Radio. Ő írta a szöveget, a dallamot, és az akkordmenetet is, amennyire én tudom. Aztán az, hogy a Bad Radio tagjai a próbákon és a demo felvételen hozzátették, amit Ők tudtak, az szerintem nem teszi a zenekar számává a dalt, hanem inkább csak hangszerelés.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.