GRUNGERY

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Vörös András: Nagyon úgy tűnik, hogy nem is vagyok igazi metalos

Vörös András a hazai rock/metal színtér egyik legkarizmatikusabb frontembere. A ’90-es évek elején a Freshfabrikkal zenei tabukat döntögetett, a Superbutt kiváló albumaival körbeturnézta Európát, az Ørdøg első lemezével pedig az utóbbi idők egyik legjobb magyar nyelvű korongját tette le az asztalra. Andrással a kezdetekről, a grunge-hoz való viszonyáról, és a sztárvilág kulisszatitkairól beszélgettünk. Történetek az MTV-s szereplésről, színpadi és nézőtéri élményekről, valamint az énekes legfontosabb zenei hatásairól. Életműinterjú.

11347867_10155617551415167_806722286_o

Egy magyar zenekar az MTV-n

Vágjunk a közepébe. Nagyon régóta érdekel, hogy a Freshfabrikkal hogyan sikerült a ’90-es évek elején bejutni az MTV-hez úgy, hogy még Magyarországon sem volt túl ismert a csapat. Még mai szemmel nézve is hihetetlennek tűnik a dolog, nemhogy akkor, amikor internet hiányában az MTV volt szinte az egyetlen, és emiatt első számú globális zenei hírforrás.

„Egy kicsivel korábbról kezdeném a történetet. Az egész zenekarosdi úgy indult, hogy Levente [Kovács Levente basszusgitáros], András [Szabó András dobos] és én osztálytársak voltunk első gimiben. Aztán Levente – mivel apukája világhírű kézilabdaedző, és külföldön kapott munkát – beutazta a fél világot. Mire 1990-ben hazajött, már magába szívta Németországban a nyugat-európai, meg az amerikai hatású szubkultúrát. Miután leérettségiztünk kitaláltuk, hogy csináljunk egy zenekart. Levente úgy-ahogy megtanult kint basszusgitározni, én valamit tudtam gitáron pötyögni, Szabó pedig eleinte zongorázott, majd átnyergelt dobra. Egy-két évig próbáltunk, majd ’92-ben kimentem a sevillai világkiállításra mosogatni egy fél évre. Ott megkerestem annyi pénzt, hogy végre tudtam venni magamnak egy tisztességes gitárt.”

Még éppen csak elkezdtetek zenélni. Hogyan lett ilyen gyorsan klipetek?

„Levente bátyja, Kovács Péter rendező csinálta a Sexepil Eroding Europe című videóját, ami akkor nagyon nagy durranásnak számított, mert filmre forgatott, rendes klip volt. Azokban az években a magyar rock- és metálklipek VHS, vagy jobb esetben Beta videókamerával lettek felvéve, és nagyjából úgy néztek ki, mint egy közepesen sikerült jelenet a Szomszédokból, ehhez képest egy filmes anyag maga volt a csoda. Képzelheted, mekkora volt az öröm, amikor Péter szólt, hogy San Franciscóban forgatott egy csomó anyagot Super 8-as kamerával, és ha feldolgozzuk Scott McKenzie San Francisco című számát, akkor összevág egy klipet nekünk úgy, hogy készít pár snittet még velünk is. A stúdióban egy olasz haverunk, Franco Agabiti énekelte fel a dalt, nekem pedig volt benne egy rapbetétem, fejhangon sipítozva, szörnyű kiejtéssel, hibás szöveggel, de hát a szándék a lényeg, nem? Nagyon bírtam akkortájt a Public Enemyt, Ice T-t és a klasszikus, erőszakosabb hip-hopokat az NWA-től a 2 Live Crew-ig, és Leventével azt gondoltuk, milyen vicces lenne ötvözni a rockot a rappel. Érdekes, hogy még sehol nem volt Clawfinger, Body Count meg Rage Against The Machine, vagy legalábbis mi csak akkor kezdtünk hallani róluk, amikor már felvettük az első demóinkat. Az egyetlen előképünk az Urban Dance Squad nevű holland csapat volt, amiben a gitárok mellett volt DJ és rapszerű szövegelés, évekkel a Limp Bizkit meg a Linkin Park előtt. Tehát megcsináltuk a klipet, és György Péter, a Sexepil akkori menedzsere kiküldte az MTV-nek.”

Gondolom az MTV-hez meg naponta kazetták százait küldhették ki a világ minden részéről, de mégis a Freshfabrik került adásba közülük.

„Pedig még azt sem mondhatjuk, hogy zökkenőmentesen történt mindez, mert az anyag Beta-videókazettán volt, amihez lejátszót jobbára csak tévéstúdiókban lehetett találni, Levente meg tévedésből rossz szalagot vett le a polcról otthon, és elsőre sikerült valami családi ebédet, meg az apukája két kézilabdameccsét elpostázni. Az MTV-től visszaszóltak, hogy biztos ez lesz az? Hát, hmm, nem valószínű… Végül aztán csak eljuttattuk nekik az igazi klipet, ők meg adásba tették. Amikor Paul King a 120 Minutes című műsorban vasárnap éjjel felkonferálta, hogy ’következik a FreshFabrik nevű zenekar Magyarországról’, remegő lábakkal ültünk a tévé előtt, és nem is hittük el, hogy ez velünk történik. Annál is inkább, mert a klip mögött létező zenekar sem volt még valójában, se koncert, se lemez, legfeljebb pár kezdetleges demófelvétel. Annyira bénák voltunk, hogy el sem tudtuk volna játszani azt a számot élőben. Mai szemmel nézve az is extra vicces, hogy akkor még hosszú hajam volt. Amikor valaki meghallja ezt a sztorit, mindig az a reakció, hogy úristen, hol lehet ezt megnézni, mutasd azonnal! Vörös András trapéznadrágban futkározik a Gellért hegy oldalában, virágokkal a hátközépig érő hajában, na, ne már! Pedig tényleg, de sajnos csak Szabónak van meg valahol a klip – meg az MTV archívumának Londonban talán – de hátha egyszer sikerül rávenni, hogy tegye fel a YouTube-ra végre. Én biztosan jól szórakoznék rajta.”

Hogyan lettél gitárosból énekes?

„Franco elment haza Olaszországba, és elkezdődött az énekeskeresés. Kipróbáltunk pár embert, és általában én mutogattam meg nekik a rapes szövegeket. Aztán egyszer csak előálltak a többiek azzal, hogy te figyelj, az van, hogy kurvára nem tudsz gitározni, de ha úgyis mindenkinek te tanítod be a dalokat, akkor inkább legyél te az énekes, mert gitárosból egy perc alatt találunk nálad százszor jobbat. Én persze tiltakoztam, hogy szó sem lehet róla, én gitáros akarok lenni. Végül valahogy csak beadtam a derekam, oké, próbáljuk meg, aztán majd lesz valami. Innentől kb. tíz perc alatt rájöttem, hogy nincs kényelmesebb pozíció, mint az énekesé. Nálad van a mikrofon, azt mondasz, amit akarsz, nincsen cuccod, nem kell húzni-vonni az erősítőt stb. Így aztán – bár korábban egyáltalán nem voltak énekesi ambícióim – végül ott ragadtam a fronton. Más kérdés, hogy ezzel korlátok közé is szorítottuk magunkat, mert nem tudtam se panterásan hörögni, se Alice in Chains-esen szépen énekelni, úgyhogy maradt az a szövegmondós, kiabálós – ahogy egyszer egy ismeretlen kommentelő jellemezte: ‘vezérszurkolói ordibálás’ – minimáldallamos vonal, ami nagyon sokáig jellemző volt mindenre, amit csináltam.”

Az indulás után viszonylag gyorsan, egy világsztár előtt léptetek fel a Petőfi Csarnokban. Úgy tudom, hogy az sem volt mindennapos történet.

„Pályafutásunk második koncertjén rögtön a Run DMC előtt léptünk fel a Pecsában. Egy ismerősünk szervezte, mi meg hatalmas önbizalommal felhívtuk, hogy nagyon jók vagyunk, mi is ilyen rapes dolgot játszunk, van benne gitár is, az igaz, de akkor sem illik senki jobban oda előzenekarnak. A szervező rábólintott, mi meg végképp elhittük, hogy nincs nálunk nagyobb király a városban, de még a kontinensen sem. Az akkori gitárosunk vadonatúj cuccot, mindenféle pedálokat rakott össze a bulira – ahogy mondani szokás, egy kisebb belvárosi lakás árából épített kisvasutat maga elé a színpadra – csak sajnos használni nem tudta a csillogó-villogó cájgot. A második szám felénél rálépett valamire, amire nem kellett volna, és a komplett berendezés elhallgatott. A srác egy kicsit nézegetett, aztán fogta magát, és leült a sarokba a gitárjával. Mi meg – mint óriási koncertrutinnal rendelkező zenekar – ott maradtunk a színpadon négyen: basszusgitár, dob, ének, meg a dj. Ennek aztán újabb 30 másodperc múlva az lett a vége, hogy a közönség – úgy 1500 ember – háttal a színpadnak, feltartott középső ujjal, egy emberként kiabálta kórusban, hogy ’kurva anyád, kurva anyád’. Csak az első két sor nem fordított nekünk hátat, egészen prózai okból: ők ugyanis folyamatosan köpködtek, és kisvártatva úgy néztünk ki, mint akik épp a zuhany alól érkeztek.”

Hogyan jöttetek ki ebből?

„A Csigafröccs énekese elvállalta, hogy eljön egy számba vendégeskedni, és amikor látta, hogy ez van, akkor már menekült volna, én meg lerohantam a színpadról, felrángattam, hogy gyere bazd meg, gyere. Egy dalt még elszerencsétlenkedtünk valahogy, aztán Phicks (Somlai Tamás), a DJ és második énekes letolta a nadrágját, beleordította a mikrofonba, hogy ’rohadjatok meg’, és lemenekültünk az öltözőbe. Hab a tortán, hogy boldog-boldogtalant meghívtunk életünk nagy eseményére szülőktől a teljes gimnáziumi osztályig és egyetemi évfolyamtársakig lényegében az összes ismerősünk végignézte, hogy akkorát égünk, amekkorát nem is lehet.”

A legtöbben valószínűleg azonnal abbahagyták volna, de ti valahogy mégis túltettétek magatokat ezen. Mi motivált benneteket a folytatásra?

„Számunkra is hihetetlen volt, hogy még így is voltak olyan emberek, akik azt mondták a koncert után, hogy figyeljetek ez milyen jó volt. Biztos azt hitték, hogy performansz, vagy nem tudom. Rendhagyónak mindenesetre rendhagyó volt, az vitathatatlan. Az este végén fülünket-farkunkat behúzva hazamentünk, aztán másnap találkoztunk, és megbeszéltük, hogy ennél nagyobbat égni már úgysem lehet, akkor akár folytathatjuk is, innen már csak felfelé vezethet az út. Valami keveset talán tanultunk is az esetből, de azért továbbra is jellemző maradt ránk az, amikor nagyon amatőrként azt hiszed, hogy te mindenkinél jobb vagy, az összes magyar zenekar mehet a picsába, mi már most zsebre vágunk itt bárkit. Persze szó sem volt erről. Emlékszem, hogy annak idején röhögve fikáztuk az akkori nagyokat, miközben az ő produkciójuk, meg a miénk között ég és föld volt a különbség, és nem a mi javunkra. De hát mindegy is, kora-huszonévesen még hadd higgye az ember, hogy ő a próféta, aki betör új időknek új dalaival, aztán majd egyszer felnő, és rájön… Annyiból azért jó volt ez az időszak, hogy nagyon odafigyeltünk mindenre, ami a külföldi zenei életben történt, és igyekeztünk a lehető legtöbb információt magunkba szívni.”

A grunge és én

Közben javában tombolt a grunge korszak a világban, és többé-kevésbé mindannyiunkat elkapott a varázsa. A seattle-i színtérről kik voltak rád a legnagyobb hatással?

„A nagy négyes zenekarai közül a Soundgardent bírtam a legjobban. A Superunknown lemez nagyon nagy kedvencem. A Nirvánát is szerettem, a Pearl Jam viszont akkoriban még kevésbé fogott meg, őket később kezdtem el nagyon becsülni.”

És az Alice in Chainst?

„A ’90-es évek elején az is kimaradt még, nagyjából 15 évvel később, úgy 2010 környékén ütött igazán be. Akkor kezdtem el Jerry Cantrellék összes lemezét begyűjteni, amikor a Black Gives Way to Blue kijött.”

Nagyon sok koncerten megfordulsz, de nem csak fellépőként, hanem zeneszerető emberként is. Voltak olyan frontemberek, akik meg tudtak lepni valamivel?

„Szerintem az igazán nagy frontemberekben mindig van egy kis spontaneitás. Például amikor Mike Patton a wieseni koncerten az utolsó szám végén beugrott a dobba úgy, hogy senki nem számított rá. Az egyáltalán nem begyakorolt manír volt. Össze is törte magát egy kicsit. Mike Bordin meg állt, nézett, és röhögött, hogy mit csinál ez a szerencsétlen hülye. De arra is sokan emlékszünk szerintem, ahogy a Szigeten rituálisan megevett egy cipőfűzőt a színpadon. És az sem mindegy, ahogy az igazán nagyok egy-egy jól sikerült konferálással leveszik a nézőket a lábukról. Amikor a fent említett Page Hamilton németországi fellépéseken az átkötőszövegeket simán németül adja, ami persze nem csoda, mert évekig élt Stuttgartban, vagy az egykori Turbonegrós Hank Van Helvete meglát egy magyar zászlót egy osztrák fesztiválon, és kapásból lereagálja azzal, hogy „Ti is itt vagytok? Ja, persze, Osztrák-Magyar Monarchia, ugye?

Én is jobban szeretem, ha azt érzem, hogy az ott nekem szól, és nem csak a betanult kliséket puffogtatják arról, hogy ‘ti vagytok a világ legjobb közönsége’.

„Pont erre gondoltam. Eddie Veddert is csak imádni lehetett, amikor a Nova Rockon papírról felolvasta, hogy ’Sziasztok, mi vagyunk a Pearl Jam, nagyon örülünk, hogy itt vagyunk, blablabla’, majd úgy fejezte be, hogy ’elnézést, hogy ezt papírról olvastam, sajnos elég rosszul beszélünk németül, épp csak egy picit jobban, mint George Bush angolul.’ És bár akkoriban már nagyon untuk, hogy minden amerikai zenekar folyamatosan Bush elnököt szidja, de így azért mégis vicces volt. Vannak aztán olyan koreográfiák, amik lehet, hogy betanultak, de mégis túlmutatnak a szokásos „guggoljatok le – ugorjatok fel” vagy „fussatok körbe” gyakorlatoknál, amik mára már erősen megkoptak. Én Chris Cornelltől láttam olyat Audioslave-koncerten egy nagy fesztiválon, hogy megállt két szám között, és mondta, hogy ’Na jó, most figyeljetek! Énekeljetek bármit, amit akartok, mondjuk valami fociindulót, vagy bármit, amit tudtok, mi rászállunk a hangszerekkel, aztán lesz ami lesz.’ És a dolog működött, olyan szépen átvezették az improvizációt Like a Stone-ba, hogy öröm volt hallgatni.”

Még a tavaszi, showbarlangos Men in the Box-koncerten említetted, hogy nagy lemaradó vagy fontos zenekarok fellépéseiről, és ha jól emlékszem, akkor ebben a Soundgarden is érintett volt.

„Jól emlékszel, ebben tényleg jó vagyok. Ahogyan az előbb már mondtam, 1992 tavaszán Sevillában dolgoztam. Álltunk a stadion előtt pár mosogató kollégával, vártuk a Guns N’ Roses-koncertet, de úgy éreztük, hogy még mindenképpen innunk kell valamit. Van ugyan valami előzenekar, de kit érdekel, ráérünk majd bemenni, ha végeztek. Aztán csak később láttuk már Budapesten, hogy turnén a Soundgarden meg a Faith No More nyitott. Hogy lehettem ekkora barom?! Néhány évvel később aztán ugyanezt eljátszottuk a Slayerrel és a System Of A Downnal a Petőfi Csarnokban. Nem tudom, ki az előzenekar, leszarom… Öt évvel később meg fogtuk a fejünket. És a legszebb: 2001-ben Mastodon a gödöllői Trafo Clubban, kis zenekar voltak még, alig ismerték őket páran, nem baj, menjünk le, de nem kell sietni, biztos nem kezdenek korán. Gondolom nem nehéz kitalálni: korán kezdtek.”

Tudom, hogy nagyon szereted a Monster Magnetet, de igaz az, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy lemaradj róluk is?

„Igen, a Monster Magnet az abszolút kedvenceim egyike, és persze elsőre ugyanúgy jártam velük, mint az előbb említettekkel. Az 1999-es Metallica-koncerten játszottak előzenekarként az MTK-stadionban, és természetesen pont az utolsó konferálásra érkeztem meg, mert fogalmam sem volt, kik ők. Aztán pár héttel később Tóth Gergő [a Blind Myself énekese] odaadta nekem a Powertripet, mert neki annyira nem tetszett, ő ennél jóval keményebb zenéket hallgatott. Ahogy a címadó dalnak meghallottam az első refrénjét, hogy ’I’m never gonna work another day in my life’, azaz hogy ’soha nem fogok dolgozni többet az életben’, azonnal beleszerettem a zenekarba.”

Hányszor láttad Dave Wyndorfékat azóta?

„Hála istennek jó sokszor. Ausztriában legalább négyszer, meg itthon is voltak azóta párszor. Igaz, amikor először Magyarországra jöttek főzenekarként – talán 2008 ősze lehetett – mi pont Kaposváron játszottunk. Alapelv, hogy saját koncertet nem mondunk le, akármennyire is a kedvencünk játszik ugyanabban az időpontban valahol a közelben. Úgyhogy szépen elzötyögtünk Kaposvárra, ahol volt összesen három fizető néző. Képzeld el a helyzetet, ahogy állsz a színpadon, három ember ücsörög a biliárdasztalon, és közben az jár a fejedben, hogy Dave Wyndorf meg épp Budapesten tolja a Wigwamban, az otthonodtól két utcára. De hát mindegy, ez van, cserébe az viszont életem egyik legjobb koncertélménye volt, amikor először láttam őket Ausztriában Wiesenben, a Two Days A Week fesztiválon.”

Hú, ott 2008-ban a Live is fellépett, én ott láttam Ed Kowalczykékat először.

„Igen, sőt, 2010-ben mi is játszottunk ott a Superbutt-tal a Faith No More előtt, de ez, amiről beszélek, még valamikor 2007 táján lehetett. Lement a fesztivál főzenekara, a Clawfinger, az emberek elszivárogtak és maradtunk úgy egy-kétezren az egész nézőtéren. Trócsányi Gergővel, a Hollywoodoo énekesével előresétáltunk a harmadik sorba, és tökéletes hangminőségben végighallgattunk egy best of MM műsort a Monolithic, a God Says No és a Powertrip albumok legnagyobb dalaival. Fülig ért a szánk, énekeltünk, kiabáltunk, talán még ugráltunk is kicsit. Érdekes különben, hogy az ilyen kalandjaim nem klasszikus metálzenekarokhoz kötődnek, de úgy tűnik, sohasem hallgattam annyira kemény zenét, mint amilyet játszottunk. Bár ha jobban belegondolok, annyira nem is játszottunk azért soha igazán kemény zenét mi sem.”

Most a Superbuttra gondolsz, amikor ezt mondod vagy mindenre?

„Mindenre. Az Ørdøgről, a Superbuttról és a FreshFabrikról is ez a véleményem. Furcsa, amikor azt mondják, hogy például a Superbutt milyen kemény volt. Szerintem meg nem. Kemény az a Slayer vagy a Meshuggah. Amiket mi játszunk, azok majdhogynem popdalok, csak torzított gitárokkal. Én pedig még ahhoz képest is dallamosabb zenéket hallgattam igazából, mint amit játszottunk. 1981-ben, amikor tízéves voltam, apám hozott egy kazettát, amiről azt sem tudta micsoda, csak levette a polcról valahol külföldön. Hazahozta, hogy tessék ajándék, én meg betettem és fél évig ki se vettem a magnóból, annyira megfogott. A Highway to Hell volt az, az AC/DC-től.”

Akkor kezdődött a rockzene iránti rajongásod?

„Valahogy úgy. Gyerekként AC/DC, Ozzy, Scorpions, aztán rövid retrókorszak, Doors, Hendrix, ilyesmik, majd egy hiphopos kanyar után a kilencvenes években jött a grunge meg anew metal. Igazából ez volt az a korszak, amikor faltam a zenét, és rengeteg minden került a lejátszóba, de valamiért az igazán kemény (mondjuk, hogy a Panteránál keményebb) dolgok nem ragadtak magukkal. Nagyon halkan mondom, csak vékony betűkkel írd le, de én a Slayert sem nagyon tudtam befogadni. Amikor jó régen, még gimis koromban megszereztem az első lemezeiket, általában elalvás előtt hallgattam zenét, és persze rendszeresen elbóbiskoltam az első pár szám után, aztán öt perc múlva felriadtam, hogy mi ez a kattogás meg sivítás, és gyorsan megállítottam. Tudom, hogy az én hibám, de azóta sem adtam elég időt Arayáéknak: soha nem vettem rá magam, hogy végighallgassak kétszer egy Slayer-lemezt, úgy, hogy tényleg rendesen odafigyelek. Szóval, nagyon úgy tűnik, hogy nem vagyok igazi metálos. Rettentően tisztelem például az Iron Maident – a best of dolgaikat bármikor szívesen beteszem – de nem voltam a fanatikusuk nekik sem. Lehet, hogy náluk meg már túl sok volt a melódia, de az is elképzelhető, hogy gyerekkoromban olyan iskolatársak hallgatták, akik nem voltak szimpatikusak. Ezért nekem egyszerűen kimaradt a brit heavy metal, mert nem akartam ugyanazért rajongani, mint ők. Sokszor ilyen apró hülyeségeken múlik, hogy mit szeret meg az ember egy életre és mit nem.”

4-Way Ørdøg

Úgy tudom, hogy jó pár külföldi zenésszel jó kapcsolatot ápolsz. Láttam például egy Dave Wyndorf által dedikált 4-Way Diablo plakátot az irodátok falán.

„Vele pont nem ismerjük egymást jobban annál, hogy odamentem, dedikáltattam és váltottunk három szót. De ott van például Page Hamilton, a Helmetből, akit nagyon tisztelek, mert zseniális gitáros, és állati jó szövegei vannak. Vele például úgy ismerkedtem meg, hogy amikor Budapesten az A38-on léptek fel, két szám között játszott egy kis Bartókot, és be is mondta, mennyire szereti őt. Koncert után odamentem hozzá, hogy ’Tudod, hogy itt van a Bartók Béla út, meg a zeneszerző szobra is 500 méterre innen?’. Erre ő: ’Húúú… tényleg? Figyelj, menjünk már oda el, le akarok vele fotózkodni.’ Beültünk a kocsiba, elvittem, és megcsinálta a képeket. Egy évvel később játszottak Bécsben, és vittünk neki egy Bartók-kottát ajándékba. Teljesen meghatódott és végképp összehaverkodtunk, annyira, hogy később turnézhattunk is velük – öt-hat koncertet játszottunk együtt Európában. A mértéktartás viszont fontos, érteni kell, hogy neki is megvan a maga élete, és nem érdemes az agyára menni azzal, hogy hetente küldözgetsz neki e-mailt vagy minden posztját kommenteled a Facebookon. Távoli ismerősök vagytok, ez épp elég, és ha az élet úgy hozza, hogy összefuttok valahol, úgyis akad majd idő egy kis beszélgetésre, ha van miről.”

Igen, azt én is tapasztaltam, hogy megadják az e-mail címüket, várják, hogy átküldd az anyagot, de azt felesleges várni, hogy valamit visszaírjanak. Volt még a Helmethez hasonló, jó élményed?

„Ott van Gary Meskill a Pro-Painből, aki igazi jóságos mackó ahhoz képest, amit látsz belőle a színpadon. Még 2005-ben játszottunk velünk, a Subscribe és mi voltunk az előzenekaraik egy teljes európai turnén. Aztán évekkel később itt voltak Budapesten, és összetalálkoztunk a Dürer Kert folyosóján, Gary meg széles mosollyal az arcán azzal nyitott, hogy ’láttam a gyerek képét a Facebookon, de jó, mi van veled’. Azt sem gondoltam volna, hogy emlékezni fog rám. Vagy ott van a Clawfinger és a Meshuggah, akikkel szintén már vagy egy évtizede ismerjük egymást, még lemezt is csináltunk a közös stúdiójukban Stockholmban a Superbutt-tal, 2008-ban. Elmész velük este kocsmázni, és látod, hogy ugyanolyan hétköznapi emberek, mint bárki más. Néha találkozol egy-két paraszttal is, de még az is lehet, hogy neki is csak rossz napja van. Ilyen volt például Ian Astbury, amikor a Volton játszottak a Culttal.”

Az mekkora koncert volt pedig! Eső után. Here comes the rain.

„A koncert tényleg jó volt. Viszont volt egy srác, aki odaállt a backstage bejárathoz este 6-kor, hogy aláírassa a hátán lévő szép nagy Cult-tetoválást. Mi is ott lebzseltünk a színpad mögött, ezért megígértem, hogy szólok majd Astburynek, de nem török rá az öltözőben, azt nem szereti senki, úgyhogy várjuk meg, amíg kijön magától. Reggel 4-ig ott állt szerencsétlen srác, mire a zenekar végre kimászott az öltözőkonténerből és elindult a turnébusz felé. Gyorsan odarohantam Ianhez, hogy figyelj már, itt vár valaki órák óta rád, csak egy tetoválást szeretne szignóztatni, mert az aláírást is átüttetné, de Astbury flegmán csak annyit válaszolt, hogy ’I don’t sign bodies’. Persze, sosem lehet tudni, miért mondott épp ilyet, de ott és akkor nem vette ki magát valami jól. Aztán az is furcsa, mikor azt látod, hogy Jared Leto (30 Seconds to Mars) kijön gumikesztyűben kezet fogni az emberekkel – ha tényleg ennyire fél, hogy elkap valami fertőzést, akkor inkább ne is jöjjön ki, de így?”

Rengeteget turnéztál külföldön, láttad, hogy máshol hogyan élnek az emberek, mik a különbségek kint, és itthon.

„Valóban elég sokat turnéztunk mindenfelé a világban, és azt kell, hogy mondjam, hogy messze nem olyan nagyok a különbségek, mint azt gondolnánk. Annyira utálom, mikor azt mondják, hogy Magyarországon milyen szar a közízlés, bezzeg máshol. Ne aggódjunk, Németországban is ugyanolyan szar ám, ott is ugyanúgy a kétakkordos vásári produkciók a legnépszerűbbek, Latin-Amerikában is műanyag diszkó megy a zenetévében és Franciaországban is a tévés tehetségkutatók uralják a piacot. Ha belegondolunk, a Soundgarden arányaiban például nem számított népszerűbb zenekarnak a világon, mint itthon a Black-Out, csak az előbbi egymilliárdos piacra dolgozott, az utóbbi meg tízmilliósra, és Jerry Cantrell sem nagyobb próféta a saját hazájában, mint mondjuk Cicó a Nomadból Magyarországon. Csak többet keres. De az arányok ugyanazok mindenhol, csak a nagyságrend más. És valóban felháborító, ami politika címén ma nálunk folyik, de kultúrafogyasztási szempontból nincs nagy különbség a holland paraszt és a magyar paraszt között, maximum a holland parasztnak több a pénze, de ettől még nem lesz jobb az ízlése. Szóval, nem gondolom, hogy feltétlenül mindig mindent ’erre az országra’ kell ráfogni. Az emberi természet olyan amilyen, van az életnek rengeteg vidám aspektusa, meg van egy csomó kevésbé jó is, de ez nem elsősorban attól függ, hol élünk. Én most itthon is tökre élvezem az életet, egy csomó minden a helyén van, család, gyerekek, munka, zenélés – ami meg nyomaszt, az a szövegeimen keresztül kimegy, így szabadulok meg tőle. Megtisztulok a sötétebb gondolatoktól.”

__

Bővebben