SEATTLE | 25/06/2019 | 17:46

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Nincs idő moralizálni – Alice in Chains koncert, Olympia, Párizs

Szerző:

Aki csak egyszer is látta, bizonyára nem tudja feledni a Great Rock ’n’ Roll Swindle ikonikus jelenetét, amelyben a párizsi Olympia színpadán, a My Way elvetemült elkornyikálását követően Sid Vicious pisztolylövésekkel végez néhány lelkes rajongóval, majd a sznob publikum felé fuck off-ot mutogatva feldúltan távozik. Mindeddig ez volt számomra az Olympia. Május 28-a óta azonban másként van.

Alice in Chains (Fotó: Barki Gergely)

Olympia

Százharminc éve nyitotta meg kapuit, de csak négy évvel később nevezték el Olympiának. Az idők folyamán volt varieté, kabaré, cirkusz, mozi. A háború utáni újranyitás óta, azaz hatvanöt éve számít a legelitebb könnyűzenei koncerthelyszínnek Párizsban (sőt talán Európában), ahol megfordultak a francia sanzon sztárjai Edith Piaftól Gilbert Bécaud-ig éppúgy, mint a pop és rock fényes csillagai a Beatlestől a Black Sabbathon át az RHCP-ig. Nem egész 3000-en férnek el benne, ha a földszintről kiszedik a székeket. Nem nagy tehát, de éppen ez az előnye a stadionokhoz képest: a fellépő zenekar fizikai közelsége szinte klubkoncert hangulatot teremt. Már ha jó időben érkezel… illetve… felesleges lett volna nagyon sietni. A kezdés előtt fél órával léptünk a terembe, és még könnyedén eljutottunk a 4. sor közepéig, pontosabban attól kicsit jobbra, a „Cantrell-oldalra”. A színpadot csak egy keskeny folyosó választotta el a nézőktől, látszott, hogy a zenészek karnyújtásnyira lesznek.

A Cantrell-oldalon (Fotó: Barki Gergely)

Black Rebel Motorcycle Club

Nem kellett sokat ácsorogni, mivel már öt perccel a meghirdetett kezdés előtt kijött a San Fransiscó-i előzenekar, és nekilódult az este. Erre aztán betódul a nép is. Többé már nem lehetett ki-be mászkálni sörökkel, mint addig, a megszerzett pozíciót bűn lett volna feladni. A Black Rebel Motorcycle Club külsőre háromtagú rockabilly bandának tűnt, de nagyon jó indie rockot nyomtak, hol bluesos, hol punkos elemekkel színesítve. Nekem mindig szexisnek tűnik, ha fiúbandában csaj a dobos. Léah Shapiro nem virtuóz ritmusképleteivel nyerte meg a közönséget, hanem inkább azzal, hogy jó hangosan döngette az egyeket. Erre az alapra az akusztikus és elektromos gitár-kombó hatásos, zümmögő, de mégis kemény dallamvilágot húzott fel. A bemelegítés első hangjainál azonnal két markáns különbséget lehetett jólesően konstatálni az egy évvel ezelőtti budapesti Alice in Chains koncerthez képest: egyrészt, hogy a BRMC sokszorta jobb banda, mint a tavalyi turné osztrák vendégzenekara, a Mother’s Cake, másrészt – és ez volt igazán ígéretes –, hogy a cucc összehasonlíthatatlanul jobban szól, mint a Budapest Parkban. Persze, persze, az szellős szabadtér, ez meg eleve remek akusztikájú terem, de tavaly a gyatra hangosítás csak azért nem csapta agyon a koncertélményt, mert túlságosan szeretem a Chainst.

Black Rebel Motorcycle Club (Fotó: Barki Gergely)

Alice in Chains

„My cup runneth over” – „csordultig van a poharam” (avagy: „nálam betelt a pohár”) – ki gondolná, hogy a Bleed the Freak első sora a Zsoltárok könyvéből (23:5) származik? Akárcsak egy éve, most is ezzel kezdődik a zúzás: „Nevezd meg az istenedet, és vedd vérét a szörnyetegnek”! Aztán jönnek sorra: az újjáalakulás első nagy slágere, a Check My Brain, majd a „háromlábú kutyáról”, azaz az utolsó Layne Staleyvel készített stúdió lemezről a lendületes Again: „Hey, let them do it again, yeah”! A negyedik számig kell várni az első újdonságra: a közönség jól veszi a Never Fade-et is, az este meg van nyerve.

A program feszes és kiszámított. Bár ez már egy másik turné, a repertoár mégis alig különbözik a tavalyitól – azt World Tour 2018-nak nevezték, ez most a Rainier Fog, de még a számok sorrendje is szinte azonos. Noha az új lemez címét viseli a turné, mindössze négy számot játszanak róla: az említettet, a címadót, aztán a The One You Know-t (amit már Pesten is előadtak), valamint a ruganyos basszusalapon tovagördülő  Red Giant-et. A hallgatóság persze a régi számokat várja leginkább, a lassú melódiákban túl is harsogják az énekeseket. Én azonban nem bántam volna ezúttal, ha több van a frissekből: a brutálisan súlyos Drone, a keleties gitárfutammal színezett Deaf Ears Blind Eyes, vagy William DuVall egyetlen, ám tökéletesen AIC-kompatibilis szerzeménye, a So Far Under szerintem bőven elfért volna a menüben, akár más számok rovására is. Kár, hogy legalább ez utóbbit nem tartják műsoron – pedig volt már, hogy előadták –, mivel élő cáfolata lenne a „No Layne – no Chains” destruktív közhelynek. Ez a nyafogás, amit oly sokszor olvasok a kommentekben, Layne Staleyt nem támasztja fel, és valójában nem jó semmire az öncélú kötözködésen kívül. Nem vitás, hogy DuVall nem tudja maradéktalanul pótolni Staley karizmáját, hogy elődjénél egysíkúbb énekes-egyéniség, mivel az átütő erő mellett – ami mindkettejük sajátja – Williamből hiányzik az a mélységes melankólia és fájdalom, ami megvolt Layne-ben. De hogy tökéletesen beépült a bandába, és remek dolgok születtek vele az elmúlt bő évtized folyamán, azt minek tagadni?

William DuVall (Fotó: Barki Gergely)

Na, de vissza a programhoz! A körút állomásain mindenütt ugyanazt adják elő: komplett műsor, tudatosan felépített sorrend. Az Alice in Chains tudhatóan nem szereti a spontaneitást, a kiszámíthatatlanságot. Náluk nem úgy van, mint a Pearl Jamnél, hogy egy turné egymást követő állomásain legalább 30%-ban mást játszanak, mint az előzőkön. A zene is következetes, pontos, a gitárszólók szinte megegyeznek a lemezverzióval. Az előadás zárt egész, olyasmi, mint a legutóbbi album, a Rainier Fog. Nincsenek kiemelkedő csúcsok, mert az egész lemez egyetlen monolit hegycsúcs, és valahogy így van ez a koncerttel is. Nincs üresjárat, nincs felesleges szócséplés. DuVall ugyan megtehetett volna, hogy hízeleg a párizsiaknak, hiszen kiválóan beszél franciául –, de sem ő sem Cantrell nem áll le politizálni vagy moralizálni, itt csak a zene van fókuszban. Pedig köztudottan van véleményük társadalomról, erkölcsökről, politikáról, elegendő a Red Giant-re utalni, amit az aktuális amerikai elnökről írtak. A látványvilág is minimalista, nem igen van itt más színes fényeken kívül – mindössze a Rainier Fog-hoz, a Man in the Box-hoz és talán még egy-két dalhoz társul valami vetítés.

Jerry Cantrell (Fotó: Barki Gergely)

Jerry Cantrell hál’ Istennek levágatta a szakállát, amivel nemrég még úgy nézett ki, mint az ezeréves vitéz, az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag című filmben, most valahogy külsőleg is magára talált. Jégember: csak áll, gitározik, énekel, néha sétálgat egy kicsit. Olykor helyet cserél a baloldalon sörényét rázó Inezzel, aztán visszaballag a helyére. Uralja a színpadot, egyértelműen ő a főnök. A szeme villanásával irányít mindent. William DuVall, túl az ötödik ikszen is örökifjú, gumilabdaként pattog a tornacipőjében, mutogat, és hergel, feltartott mikrofonnal énekelteti a közönséget, mégsem ő a frontember. Cantrell olykor a mikrofonhoz lép és belesüvölti: „I don’t hear your fucking voice!” – Pedig nem igaz, a közönség tombol, együtt énekli a dalokat. De Jerrynek ez nem elég. Hey, hey, hey… ordítja vissza kétezer ember. Jerry bólint, hátralép, és belekezd a következő szám riffjébe. A tömeg hullámzik, beindul a body surf. A hátsó sorokból a felemelt kezeken előre kúszó testek végül a zenekar előtti árokban landolnak. A biztonságiak gyorsan kikísérik őket, hogy aztán valahol újra beverekedjék magukat.

„We die young!” – ordítja mellettem lelkesen egy ötvenpluszos arc. A közönségben bőven akadnak, akik koruknál fogva egy suliba járhattak volna Cantrellékkel. We Die Young! – követelik a fiatalabbak is a Facelift nyitó opuszát. Meg is kapják hamarosan, hát persze hogy benne van a setlistben. A Nutshell megidézi Layne Staleyt, az Olympia nézőtere egyetlen hatalmas kórus: „If I can’t be my own, I’d feel better dead.” A legnagyobb siker azonban a Man in the Box. Csak dicsérni lehet a programtervezést, a levonulás előtt járatják a koncertet csúcsra. De nem sokat kéretik magukat – olyan ez, akár az újévi Strauss-koncert Bécsből – mindenki tudja, hogy hátra van még két kötelező a Dirtről – pár perc múlva jönnek is vissza. A közönség türelmesen kivárja a két felvezető ráadást, hogy végre megszólaljon az „Into the flood again” – újra az árban… és valóban ellenállhatatlanul ragad magával a Would. És végül Jerry Cantrell katonadala, a Rooster zárja az estét.

Igen, itt vége van, nincs tovább, nincs értelme erőszakoskodni, a történet kerek egész, folytathatatlan. Sean Kinney még dobverőket osztogat, Cantrell, Inez és DuVall pengetőket dobál. Aztán adieu Párizs, holnapután Brüsszel, majd Luxemburg, Zürich…

A közönség oszlik, kifelé menet telefonnal világítják a padlót, nem bújt-e meg valahol egy pengető.

– Rock’n’Bauer –

___

Alice in Chains – Summer 2019 European Tour

Időpont: 2019. május 28.
Helyszín: Párizs, Olympia

Alice in Chains:

William DuVall – ének, gitár
Jerry Cantrell – gitár, ének
Mike Inez – basszusgitár
Sean Kinney – dob

Setlist:

  1. Bleed the Freak
  2. Check My Brain
  3. Again
  4. Never Fade
  5. Them Bones
  6. Dam That River
  7. Hollow
  8. Your Decision
  9. Rainier Fog
  10. Down In A Hole
  11. No Excuses
  12. Stone
  13. Red Giant
  14. We Die Young
  15. Nutshell
  16. Angry Chair
  17. Man in the Box
  18. The One You Know
  19. Got Me Wrong
  20. Would?
  21. Rooster

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Koncert

A LAP TETEJÉRE