“Örülök, hogy a ’90-es években voltam fiatal” | Interjú Kőváry Péterrel a zenei marketingről

Share Button

Kőváry Péter, a Neo egykori tagja, tavaly indította útjára új projektjét, a Royal Rebelst. A csapat négyszámos bemutatkozó anyaga a Grungery szerzői közül többeknek is felkerült az év végi toplistájára, annak ellenére, hogy nem kifejezetten grunge-os a stílusuk. Bár a zene egyértelműen régivonalas rock and roll, az viszont a szűk egy éves működés után is látszik, hogy a csapat nagyon friss és tudatos reklámtevékenységet végez.  Épp olyan típusút, ami sok zenekar számára hiány, követendő példa lehet. A Peter Kovary & The Royal Rebels épp ezért biztos, hogy akarva akaratlanul is meghatározója és alakítója lesz a közeljövőben a hazai zeneiparnak-a zenén túl is. Az első lemezmegjelenését február 20-án prezentáló csapat frontemberét kérdeztük erről a jelenségről. Kiss Ákos interjúja.

rr2 Peter Kovary & The Royal Rebels

Nagyon alaposnak, egyben nagyon koncepciózusnak tűnik a zenekar marketingje. Erősen elüt az átlag magyar rockzenekarok mechanizmusaitól. Van ennek ahhoz köze, hogy a 2000-es évek egyik legmodernebb hangzású zenekarából, a Neoból jöttél, és szinte elsők közt voltál olyan magyar zenész, aki nemzetközi sikereket is megélt?

Ez talán picit túlzó felvetés, hiszen már a ’60-as, ’70-es években voltak magyar zenekarok, akiket megérintett a külföldi siker szele, elég, ha csak az LGT angliai vagy amerikai koncertjeire, vagy lemezmegjelenéseire gondolunk, de sorolhatnám még a példákat. Tény, hogy a Neónak voltak nemzetközi sikerei a 2000-es évek elején és közepén, de személy szerint én pont azért szálltam ki a zenekarból, mert eltávolodtam a popzenétől, és a saját a elképzeléseimet szerettem volna megvalósítani, mind zeneileg, mind marketing/management terén. A Royal Rebels menedzselésében is inkább a dj/producer tevékenységem során végzett korábbi hasonló munkák a tapasztalatait hasznosítom.

Mennyire izgalmas kihívás a nulláról felépíteni egy új produkciót, egy olyan stílusban amit a közönség eddig nem azonosított veled? Milyen kihívások elé állít ez téged?

Mindenképpen izgalmas feladat, de nincs vesztenivalóm. Nem a zenélésből élek, nem görcsölök rá, semmi kényszerítő erő nincs mögöttem. Csak a zene szeretete hajt. Az a közönség, aki nem ismerte a rockos énemet, az nem is ismer igazán. Aki valamennyivel behatóbban ismeri a munkásságom, az tudja, hogy tinédzserként rockzenekarban kezdtem zenélni, és a Neóhoz való csatlakozásomig rockot játszottam a Ragdollban. A Neo mellett párhuzamosan egy Rolling Stones tribute bandában énekeltem, de számtalan egyéb rock n’ roll projektben is részt vettem. A Neóban is mindig a rock és a funk vonalat képviseltem, mind a dalok, mind a külsőségek terén. A hozzám közelálló barátok, ismerősök és a családom mindig biztatott, hogy csináljak végre egy saját rock n’ roll zenekart.

Segít valaki a zenekarnak a marketingben (menedzsment, menedzser) vagy ez teljesen belsős munka?

Az utóbbi időszakig szinte mindent egyedül végeztem, a zenekar tagjainak kisebb-nagyobb segítségével. Két hete leszerződtünk a Music Fashion Arts & Management kiadóval, és a lemezkiadás, a booking, és a press tevékenységek részben átkerülnek hozzájuk.

Gondolkodtál azon, hogy segítenél más, fiatal zenekaroknak mint marketinges, vagy menedzser?

Igen, ez sokszor eszembe jut, de ahhoz klónoztatnom kellene magam. Szívesen csinálnám, de én elsősorban művésznek tartom magam, és ahhoz, hogy alapítsak egy menedzserirodát, kevés az időm. Szeretek mindent 100 % erőbedobással csinálni, és a menedzseri munka is egész embert kíván.

Hogyan látod, a zeneipar alakulásait mondjuk 10-15 éves távlatban (letöltés, lemezeladás, online média, koncertlehetőségek, stb.). Milyen kihatása lesz ennek a rock műfajára?

Ez egy nagyon komplex kérdés, jóslatokba inkább nem bocsátkoznék. Az biztos, hogy a régi szép idők sajnos már nem térnek vissza. Én örülök annak, hogy a ’90-es években voltam fiatal, amikor ismét virágzott a rock, de nem vagyok siránkozós típus, tudok alkalmazkodni a mai elvárásokhoz. Szerintem ma is vannak izgalmas trendek, és zenekarok, csak kutatni kell utánuk, nem úgy, mint 30 éve, amikor ránk ömlött magától a jó zene. Ma egy nagyon furcsa állapot van a zeneiparban, remélem, hogy normalizálódnak majd a viszonyok, és például a rockzene is visszakerül az őt megillető helyre. Tőlünk nyugatabbra azért nem olyan vészes a helyzet, mint azt itthon szeretik lefesteni.

Megütötte a fülemet az, hogy örülsz annak, hogy a ’90-es években, a grunge aranykorában voltál fiatal. Milyen a viszonyod a műfajhoz?

Őszintén szólva, sosem voltam kifejezetten grunge rajongó. Engem a vidámabb rockzenék vonzanak, sőt elsőre meglehetősen taszított a kockásinges, zsíroshajú, befele forduló grunge, főleg úgy, hogy gyakorlatilag nagyon gyorsan átvette az uralmat a rockzenében, az általam favorizált Los Angeles-i rock n’ roll felett. Utána már megbékéltem a dologgal, és voltak zenekarok, amiket kifejezetten megkedveltem. Scott Weiland például a mai napig nagy példaképem, megtalálod a zenekar Facebook oldalán az influences szekcióban. Nagyon bírom a szólódolgait is. Nyilván a grunge megkerülhetetlen műfaj, de mi inkább maradunk a naposabb oldalon.

A szűken vett szakma hogyan áll hozzátok, például A Dal című műsorban való szereplésetek után?

Erre a kérdésre nem nagyon tudok reagálni. Én mindig a saját produkciómmal foglalkozom, és nem azt nézem, hogy mások éppen aktuálisan mit csinálnak, vagy éppen mit gondolnak rólam. Biztos vagyok benne, hogy sokan ferde szemmel néznek rám, de igyekszem nem tudomást venni róluk, ugyanakkor rengeteg a pozitív visszajelzés, ami viszont erőt ad. Kicsit azt sajnálom, hogy több mint 25 év zenélés után nagyobb széthúzást tapasztalok a szakmában, mint mondjuk a ’90-es években. Rengeteg falba ütközöm még mindig, de elég erősnek érzem magam, hogy ezeket ledöntsem. Én a rockzenéről azt gondolom, hogy itthon sokkal többen szeretik, mint az látszik. A rockzenekarok menedzselése itthon még mindig pár lépéssel hátrébb tart, mint a pop produkcióké. Sokszor azt látom, hogy pop projektek esetén már egy dal köré fel tudnak építeni egy óriási hype-ot, ami persze legtöbbször csak egy lufi, ami hamar kipukkan. A rockzenekaroknál pedig több album után sem tart ott a banda, ahol kellene, mert nem tudják , vagy nem merik meglépni a megfelelő lépéseket. Jó példának tartom a USEME esetét, ahol látszik a tudatos építkezés, és meg is van az eredménye.

Beszéljünk kicsit a zenéről is, hiszen hamarosan megjelenik az első lemezetek, ami Magyarországon egy meglehetősen rétegzenei stílust fog képviselni: mit várhatnak az érdeklődők?

A klasszik rock stíluson belül egy eléggé változatos albumot sikerült összehozni, vannak pörgős rock n’ rollok, blues rockos tételek, Beatles-hatások, de countryballada is. Leginkább a ’70-es évek zenéi hatnak ránk, de azért kedvelünk egy sor mai zenét is ezen a stíluson belül, így szerintem nem hat öregesnek a lemez. Az, hogy ez rétegzene, szerintem megint csak nézőpont kérdése, mert apáink idejében a Royal Rebels egy akkori trendbe illeszkedő zenekar is lehetett volna. Én azt gondolom, hogy több nemzedéknek játszunk, mert a muzsikánk ugyanúgy tetszhet egy mai fiatalnak, aki most fedezi fel a Rival Sonson keresztül a Led Zeppelint, mint a szüleink generációjának, akiknek a zenénk már eleve ismerősen hangzik, hiszen hasonló stílusú bandákon nőttek fel.

Korábban is sokat jártál külföldön, és most az RR első turnéjában is vannak már leszervezett külföldi (osztrák, cseh) állomások. Hogyan látod az európai és a hazai klubszcénát?

Nyilván a külföldi klubok legtöbbször felkészültebbek minden téren, viszont szerencsére itthon is elég nagy a fejlődés. Azt gondolom, nem a technikai feltételek terén a legnagyobb a lemaradásunk (bár itt is van mit behozni), hanem maga a pop/rock biznisz az, amit gyökeresen át kellene alakítani, de ebbe inkább nem mennék most bele.

A stílus idegen, a nyelv angol, így adja magát egy sablonkérdés: meddig tud majd eljutni a zenekar hazai viszonylatban?

Nincsenek irreális elvárásaim. Amikor 2003-ban csatlakoztam a Neóhoz, azt gondoltam, hogy eljött az angol nyelven éneklő zenekarok ideje, gombamód elkezdtek szaporodni azok a bandák, akik felvállaltan angolul kezdtek dalokat írni, hiszen ez a könnyűzene nemzetközi nyelve, ezáltal lehet nyitni külföld felé is. Azután ez a fajta fejlődés sajnos megtorpant. Bár ma is vannak nagyon klassz bandák, akik továbbra is felvállalják az angol nyelvet, azt gondolom, hogy a jelenlegi itthoni könnyűzenei környezet egyáltalán nem alkalmas arra, hogy egy zenekar igazán széles rétegekhez tudjon szólni úgy, hogy nem magyar nyelven énekel. Pont emiatt nyitunk külföld felé is. Mint korábban mondtam, nekem megvan a koncepcióm a zenekar stílusát, image-ét illetően, és ennek szerves része az, hogy a dalokat angolul írjuk. És ez nem azért van, mert nem szeretem az anyanyelvemet, sőt, egy rakás bandát, akiket kedvelek, nem is tudok úgy elképzelni, hogy angolul énekeljenek. Viszont a Rebelsnél az angol szöveg szerves része a zenének. Nem gondolkodom azon, hogy ezzel meddig tudunk itthon eljutni. Csak tesszük a dolgunkat, és ha ez néhány embernek tetszik, annak már nagyon örülünk.