SEATTLE | 13/11/2018 | 14:19

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Puskás úr és a neandervölgyi – Mudhoney: Digital Garbage (2018)

Kategória: Lemez Szerző:

Öt évvel a kiválóan sikerült Vanishing Point után végre itt van az új Mudhoney-lemez, a Digital Garbage. Mark Armék most sem hazudtolták meg önmagukat: szarkazmus, maró gúny, kíméletlen társadalomkritika és zseniális dalok, a korábbiaknál talán kicsit több hetvenes évekbeli hatással. Megérte rá ennyit várni? Lemezkritikánk.

 Mudhoney – Digital Garbage (2018)

Mudhoney 30!

Vajon gondolta-e Mark Arm, Steve Turner és Dan Peters, hogy harminc évvel a kultikus Superfuzz Bigmuff EP megjelenése (1988. október 20.) még mindig lemezeket fognak kiadni a Mudhoney-val? Aligha. Most mégis úgy tűnik, hogy a kvázi tétnélküliség olyan szintre juttatta a zenekart, amit talán még ők maguk sem gondolhattak soha korábban, vagy ha igen, akkor minden bizonnyal pont ilyenre vágytak volna. A Mudhoney-n nincs nyomás, nincsenek elvárások, nem a lemezeladásoktól függ (elsősorban) a megélhetésük. Minden tagnak megvan a maga, civil élete, Mark például a Sub Pop seattle-i bázisán dolgozik, raktárvezetőként.

A zenekar tagjai igazi barátok, egyszerűen csak szeretnek együtt lenni és zenélni. A hosszú, közös múlt – az ausztrál basszusgitáros, Guy Maddison is már tizenhét éve a banda tagja -, akár az agyukra is mehetett volna. Erre mi történik? A korábbi, komoly drogproblémák mintha soha nem is lettek volna, a zenekar folyamatosan turnézik, összeszedettebb és jobb lemezeket ad ki, mint valaha!

A seattle-i együttes legutóbbi albuma, a Vanishing Point még 2013-ban jelent meg. A teljes életmű szempontjából is egészen kiemelkedő az a kiadvány, rajta olyan, még valószínűleg sokáig koncert-setlisten tartható dalokkal, mint a The Final Course, az I Like It Small, a Slipping Away vagy a Chardonnay. A Mudhoney tagjai is érezhették, hogy nem lett rossz a lemez: amikor Steve Turnert pár hónappal ezelőtt arra kérték, hogy tegye sorrendbe a banda anyagait, akkor a Vanishing Pointot a harmadik legjobbnak nevezte meg. Turner azt is hozzátette, hogy annak ellenére, hogy szerinte is a legjobb munkáik közé sorolható, mégis meglepte őket az ily mértékű, pozitív fogadtatás. (A gitáros kedvence egyébként az Every Good Boy Deserve Fudge“azzal a lemezzel sikerült újradefiniálniuk magunkat”, a legkevésbé pedig az Under Billion Suns áll közel hozzá – “rosszul szól, és túlontúl ambiciózusak voltunk, túl sok embert vontunk be a munkálatokba”).

Öt évet kellett tehát várni az új albumra. Producernek újra csak azt a Johnny Sangstert kérték fel, akivel már a 2002-es, Since We Become Translucent lemez óta együtt dolgoznak Armék. Sangster, a kilencvenes évek közepe óta olyanok előadókkal működött együtt, mint a Stereo Embers, Star Anna, a Posies, de az ő keze munkáját dicséri az a Kinks tribute album, amin többek között Mark Lanegan is szerepelt. A Digital Garbage felvételei a producer Crackle & Pop! nevű stúdiójában, illetve Stone Gossardnál, a Studio Lithóban zajlottak.

Digital Garbage – szövegek

Mintha egy kicsit kevésbé akarnának ránk rúgni az ajtót ezzel a lemezzel Mark Armék, de ez egyáltalán nem baj.

“A humorérzékem sötét, ezek pedig sötét idők. És azt hiszem, csak egyre sötétebbek lesznek” – mesélte Mark Arm a lemez kapcsán a Sub Pop ajánlójában. Milyen találó! Mark Armnak még mindig van mondanivalója: sosem volt híján a szarkazmusnak, szövegei kíméletlen társadalomkritikák, szociológiai tanulmányok, legtöbbször megmosolyogtatóan őszinte kórképek az emberi egyszerűségről és ostobaságról. A Digital Garbage (már ez a cím is) ugyanezt a vonalat követi, de ahogyan a frontember megjegyezte, most tényleg mintha kétségbeesettebbek, sötétebbek lennének a kinyilatkoztatásai:

  • van itt az egyre nagyobb fegyverkezésből adódó félelem (Nerve Attack);
  • szóba kerülnek az üldözési mániások vakcinákkal, vegyi anyagokkal, meg úgy egyébként is “Robotok és idegenek lopják el a munkád / Drogokat hoznak és megerőszakolják a mamád / Vigyázz a város szemkápráztató fényeivel, a kocsmák arra várnak, hogy a feleséged elcsábítsák” (Paranoid Core);
  • ott vannak az iskolai és bevásárlóközpontokban lövöldöző amerikaiak is: “Kérem, Puskás úr, lenne egy alázatos kérésem, mielőtt megöl minket (…) Mi inkább a templomban halnánk meg, közelebb hozzád, Istenem” (Please Mr. Gunman);
  • szerepel a lemezen egy “edd meg, amit főztél magadnak” típusú, valószínűleg Trump-szavazóknak szóló dal (Hey Neanderfuck);
  • aztán van itt egy, a social media-kritikus, pontosabban a közösségi média betegesen függő felhasználóival szemben kíméletlen, Mark Arm orgonajátékával és egy zseniális videóval megtámogatott szerzemény: “Amikor megöltem magam élőben, annyira, de annyira sok Like-ot kaptam, gyerünk, tegyél te is egy próbát, öld meg magad élőben / Soha nem leszel híresebb, soha nem leszel népszerűbb / Mindenki nézni fog az icipici kis képernyőjén / Olyan mesés lesz, olyan hihetetlenül jó” (Kill Yourself Live)
  • és így tovább.

Digital Garbage – a legjobbak

Természetesen nem egy prog rock lemez ez, mégis igaz rá az általános megállapítás, hogy minél többször hallgatja az ember, annál több apróságot fedezhet fel benne. A szövegek alapból nagyon elviszik az ember figyelmét (nem véletlenül foglalkozik ez az írás is annyit Mark gondolataival), de zenei szempontból is egészen szépen kidolgozott, részletgazdag az anyag. Ez egy ízig-vérig grunge lemez, mégis a zaj, a punkos megőrülések helyett középtempókat, billentyűket, meg szájharmonikát kapunk.

A nyitó Nerve Attack például a húzós ritmusával, és Mark szokásosan flegma, mudhoney-san fülbemászó dallamaival már az első hallgatás után is azonnal működik, pedig nem egy tipikus lemeznyitó dal. A másodikként érkező Paranoid Core tiszta hetvenes évek, The Sonics-féle, tempós garázs rock. A Please Mr. Gunman második refrénjénél már együtt énekled Markkal, hogy “We’d rather die in church”. Még egy kis zongora is feltűnik a dal végén, ezek után már nem is annyira meglepő a Kill Yourself Live hosszú, billentyűs bevezetője.

Aztán ott van a Black Sabbath korai dolgaira emlékeztető Night And Fog. Itt nem csak úgy énekel Mark, mint Ozzy, de a szöveg is nagyon-nagyon metal: “Itt jönnek az éjszakai halottak / Itt jönnek, éjszaka és köd / Érted jönnek? Érted jönnek? / Zárd be az ajtókat / Kapcsold le a lámpákat / Húzd be a sötétítőket / Reménykedj, hogy tovább mennek / Hallgasd, ahogyan a léptek visszahangzanak az utcákon / Itt jönnek, a léptek visszahangoznak lent, a nappaliban / Ezek a léptek, amik visszhangoznak a történelmen át / Hallgasd a sírást, ahogyan tova visszhangoznak / Ki fog megsiratni, amikor eltűnsz majd? Ki fog siratni, amikor nem leszel már?” 

Ugyancsak a kezdeti idők Ozzy és a Black Sabbath hatása hallható a zseniális Next Mass Extinctionben: sabbathos szájharmonika, Iommi-szóló, súlyos riffek. Talán csak egy baja van a dalnak, hogy túl rövid, legalább még kétszer ennyi ideig is elnyújthatták volna! Dan Peters talán itt üti a legjobbakat a lemezen, de úgy általában is megállapítható, hogy mennyire egyben van a ritmusszekció Mudhoney-éknál. (A dal a tavalyi, charlottesville-i eseményekre reflektál, amikor is a déliek ikonikus alakjaként nyilván tartott Lee tábornok szobrának eltávolítása miatt az emberek kivonultak az utcákra, szélsőjobbosok és baloldaliak csaptak össze a virginiai városban. Egy autós a tömegbe hajtott, aminek során egy fiatal nő az életét vesztette.)

A végére hagytam az egész lemez legjobbját, a Prosperity Gospelt. Egyrészt a szövege zseni (“Get rich, you win”), másrészt zenei szempontból is kiemelkedő, pedig a dalnak nincs is refrénje (!), csupán a verzék jönnek egymás után, a sodró tempó és a zseniális gitárszóló miatt azonban ez szinte fel sem tűnik. Igazi seattle-i dal, talán a Pearl Jam is elfogadná sajátjának. Ha csak egy dalt kellene megmutatni az albumról, ez lenne az, talán az sem túlzás, hogy az egész Mudhoney-munkásság egyik legkiemelkedőbb tétele ez. (Sajnos a YouTube-ra nem töltötte fel a Sub Pop a dalt, emiatt nem tudom idelinkelni.)

Vagyis

Nagyon sok jót lehet elmondani a Digital Garbage-ről. Egy felnőtt, okos, intelligens, egységesen magas színvonalú, üresjáratok nélküli album. Szövegek szempontjából akár koncept-albumként is megállná a helyét. Mindezek ellenére, összességében a Digital Garbage egy kicsit kevésbé tetszik, mint a Vanishing Point. Talán úgy lehetne legkönnyebben megfogalmazni, hogy globálisan ez egy tíz pontos lemez, de a Mudhoney-univerziumban inkább egy erős nyolcas, ami minden egyes hallgatásnál közelebb repít a kilenceshez, de a tízest azért nem éri el. Ennél sokkal fontosabb, hogy aki eddig is bírta a Mudhoneyt, az nagyon szeretni fogja ezt a lemezt is. Örüljünk, hogy van Mudhoney és lemezeket készít: jó lenne még nagyon sokáig élvezni Mark Armék újabb és újabb zenéjét! A Digital Garbage egészen biztosan szereplője lesz az év végi, TOP10-es listámnak.

“Megpróbáltam ezeket a dolgokat univerzális módon leírni, hogy ne tűnjön úgy, mintha csak a jelenről szólna a lemez, remélem, hogy ezeknek a problémáknak a nagy része megoldódik majd. Nem akarnád azt mondani a jövőben, hogy ‘Hé, ezek a szövegek még mindig relevánsak. Ez szuper!”– nevet Arm.

Nos, tényleg nem akarjuk.

___

Mudhoney – Digital Garbage LP

Megjelenés: 2018. szeptember 28.
Kiadja: Sub Pop
Felvételek: Studio Litho és Crackle & Pop! Studio
Producer: Johnny Sangster

Mudhoney:

Mark Arm – ének, gitár, orgona
Steve Turner – gitár, vokál
Dan Peters – dob, percussion, gitár
Guy Maddison – basszusgitár, billentyűk, vokál

Közreműködik:

Johnny Sangster – zongora, vokál
Kelly Van Kamp – szájharmonika

Tracklist:

  1. Nerve Attack
  2. Paranoid Core
  3. Please Mr. Gunman
  4. Kill Yourself Live
  5. Night And Fog
  6. 21st CEntury Pharisees
  7. Hey Neanderfuck
  8. Prosperity Gospel
  9. Messiah’s Lament
  10. Next Mass Extinction
  11. Oh Yeah

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE