Mad Season és Temple Of The Dog koncert volt Seattle-ben. És mi nem voltunk ott.

Share Button

Sonic Evolution néven Mike McCready, a Pearl Jam gitárosa összehozta azt a koncertet, amitől a legindiszponáltabb grunge rajongónak is azonnal hevesebben ver a szíve. 2015. január 30-án, Seattle-ben egymás után lépett fel a Mad Season és a Temple Of The Dog, néhány dalban a Seattle Symphonic Orchestra klasszikus zenészeivel kiegészülve. Vajon lehetséges megidézni az Above különleges atmoszféráját Layne Staley és John Baker Saunders nélkül? Ezt a kérdést a koncert előtt valószínűleg Mike McCready is vagy ezerszer feltette magának. Végül egy Seattle All Star-ra bízta a két kiváló zenész pótlását.

Sonic Evolution Mad Season Slider 1A Mad Season két eredeti tagja: Mike McCready és Barett Martin

I’ve been living like the Temple Of The Dog

A Temple Of The Dog egyetlen albumának soha nem szabadott volna abból az okból megszületnie, ami miatt a Soundgarden és a későbbi Pearl Jam zenészei megalkották. Andy Wood, a Mother Love Bone énekesének és zenei zsenijének korai halála épp olyan értelmetlen volt, mint mondjuk Jimi Hendrix-é vagy Kurt Cobain-é. A drogtúladagolásban elhunyt Andy emlékére állt össze ez a szupergrupp, és egy hasonlóképpen felülmúlhatatlannak tűnő albumot alkotott meg, mint a Mother Love Bone csodálatos Apple-je. A felvételeket Chris Cornell (Soundgarden), Matt Cameron (akkor Soundgarden, ma már Pearl Jam is), valamint Jeff Ament és Stone Gossard (ex-Mother Love Bone, Pearl Jam) játszotta fel 1991-ben. Ez az album volt Mike McCready Seattle-i debütálása, és itt hallottuk Eddie Vedder baritonját is először, a Hunger Strike-ban.

Mad Season would like to thank Mike McCready

A Mad Season-t Mike McCready, az egész Seattle-i zenei közösség egyik legszerethetőbb tagja hozta össze 1994-ben. Az egy évvel később megjelenő Above rövid idő alatt örök klasszikusává vált az egyetemes zenetörténelemnek. A különböző elvonókúrákról összeszedett zenészek még az album borítóján is külön köszönetet mondanak McCready-nek, amiért kitartott mellettük. Layne Staley (Alice in Chains), Barett Martin (Screaming Trees), John Baker Saunders (The Walkabouts) és Mike McCready (Pearl Jam), vendégként pedig Mark Lanegan (Screaming Trees) az I’m Above-ban és a Long Gone Day-ben. Nem rossz névsor, ugye? Sajnos nem sokáig működött a zenekar Layne kábítószer függősége és a zenészek túl sűrű naptárbeosztása miatt. A Mad Season története tragkiusan ért véget: Baker Saunders 1999-ben, Layne Staley pedig 2002-ben hunyt el kábítószer túladagolás következtében.

Tovább is adom a szót a Rolling Stone szerkesztőségének

Milyen történeteket mesélhetnék egy koncertről, amin nem is voltam ott? Nem hiszem, hogy hiteles lenne, ha mondjuk egy az egyben lefordítanám a Rolling Stone koncertől szóló beszámolóját. Aki akarja, nyugodtan olvassa el ott, belinkeltem ide. Ha viszont inkább gyorsan átfutnál a lényegen, és a koncertről készült amatőr felvételeket néznéd meg szívesebben, akkor röviden összefoglalom neked, hogy mi történt.

Sonic Evolution Temple Of The Dog1Temple of The Dog: Chris, Jeff, Matt, Stone és Mike

A Benaroya Hall

A kétezer ötszáz férőhelyes Benaroya Hall egyike az Egyesült Államok legjobb akusztikájú koncerttermeinek, A Seattle Symphonic Orchestra otthona, de a Pearl Jam rajongóknak is ismerős lehet valahonnan. Ugye hogy rémlik valami? Igen, 2003-ban itt adott a zenekar egy emlékezetes akusztikus show-t – amit következő évben dupla cd-n ki is adtak – hogy a bevétel egy részét a Youth Care-nek, a Seattle-i hajléktalan fiatalok támogatására létrehozott non-profit szervezetnek adományozzák.

Stílszerűen egy klasszikus zenei blokkal kezdett az Orchestra, majd Mike McCready kifejezetten erre az alkalomra írt szerzeménye, a Waking the Horizon világpremierje következett, immáron a gitáros közreműködésével. Itt tudjátok meghallgatni.

Seattle All Star Part1: Mike, Barrett, Chris és Duff

Ha Mad Season ügyben tippelni kellett volna, akkor énekesként én is Chris Cornell-t jósoltam volna, viszont basszusgitárosként biztosan nem a Men In Black dress code-ját követő Duff McKagan lett volna az első ötletem. Chris már a PJ20 koncerten is beugrott, akkor éppen Andy Wood helyére Mother Love Bone számokat énekelni. Duff pedig Mike egyik legjobb barátja, így érthető a választás, bár a nagyobb összeget biztosan Jeff Ament vendégszereplésére tettem volna.

Mike, Barrett és a Seattle Symphonic – kiegészülve az előbb említett két másik zseniális zenésszel – egy három dalos szettet játszott, a Long Gone Day, a River of Deceit, és az I Don’t Know Anything egy-egy csodálatos verzióját életre keltve.

Mad Season még

Ezután Matt Cameron ült a dobok mögé, az énekesi teendőket pedig Kim Virant, a Lazy Susan-ből (Wake Up) és Jeff Angel, a Walking Papers-ből (Lifeless Dead) vette át, majd az I’m Above-ot – az eredeti felvételhez hasonlóan – duettben adták elő. Senkinek nem lett volna könnyű Layne és Mark Lanegan kettős mágiáját megidézni az előadásban.

Temple Of The Dog: amire senki sem számított

Sehol nem lehetett arról olvasni, hogy a Temple Of The Dog újra összeáll erre az alkalomra. Amikor Mike felhívta a színpadra Jeff-et, Stone-t, Matt-et és Chris-t, a Benaroya Hall átkozottul szerencsés közönsége felállva ünnepelte a váratlan reunion-t. Innentől kezdve bármit játszhattak volna. Ők azonban igazi örömzenélést rendeztek a Call Me A Dog és a Reach Down fantasztikus előadásával. Micsoda pillanatok lehettek! Nem mintha fontos lenne, de a srácok a helyszínhez és az alkalomhoz illően voltak felöltözve Chris kivételével, aki a régi jó grunge feeling reprodukálása érdekében a nagymamám kötött pulcsiját vette fel a koncert kedvéért, és napszemüvegben védekezett a tetőszerkezeten áthatoló, éjszakai napsugarak káros UV sugárzása ellen.

Seattle All Star Part2: Mike, Barrett, Duff, Matt és Sean

All Alone.

A Mad Season albumának záró dala. Kvázi instrumentális szerzemény, amikor hallgatom, mindig az jár a fejemben, hogy talán a Mennyországban írhatták meg a srácok. Amilyen egyszerű a dal szövege, olyan szívszorító Layne tolmácsolásában hallgatni a kíméletlen üzenetet: „All alone. We’re all alone.” A színpadon ott volt Mike, Barrett, Duff és a Seattle-i dobosok legjava: Barrett Martin, Matt Cameron valamint a hatalmas ovációval fogadott Sean Kinney az Alice in Chains-ből.

„I think half the place cried when we heard Layne.”

A zenészek játszottak, és a megfelelő pillanatban a hangfalakból megszólalt Layne Staley hangja (19:14-nél keressétek a fenti videóban). Látszik a felvételeken, hogy a közönség egyes tagjai felkiáltanak, de többségük inkább sokkos állapotba kerül. A dalt síri csendben hallgatja végig a pár perccel azelőtt még hangosan tomboló publikum. A videó alatti kommentekben egy, a helyszínen jelenlévő rajongó azt írta, hogy a koncertterem fele sírva fakadt, amikor meghallották Layne hangját.

Biztos vagyok benne, hogy a zenészek is sírtak legbelül.

Mi is sírunk magunkban, ahogy a videót nézzük.

Köszönjük, hogy megszervezted ezt a koncertet Mike McCready!

Nyugodj békében Andy.

Nyugodj békében Layne.

Nyugodj békében Baker.

2 hozzászólás

  1. Krisz

    Szóval ez olyan szinten volt KIRÁLY volt, hogy azóta nem térek magamhoz … 🙂
    Jó, hogy vagytok, már nagyon kellett egy ilyen oldal! 🙂

    • Pintér Miklós
      Szerző

      Köszi Krisz! Sajnos az a koncert valószínűleg egy ‘once in a lifetime’ dolog lehetett. Legyen valamikor egy Pearl Jam és/vagy egy Soundgarden végre Budapesten, és már őrülten boldogok leszünk! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.