Sosem éreztem igazán magaménak a Stone Temple Pilots grunge-os kinézetét | Scott Weiland 10 kedvenc bandája

Share Button

A napokban jelent meg Scott Weiland And The Wildabouts új albuma, aminek apropóján az Esquire egy átfogó interjút készített a Stone Temple Pilots és a Velvet Revolver korábbi énekesével. A Scott legfontosabb hatásait feltáró beszélgetésben egy-két előre megjósolható kedvenc mellett lesznek meglepetések is. A fordításért hálás köszönet Borbás Bencének!

Scott Weiland 2Scott Weiland

Amikor éppen nem a saját számait írja vagy játssza, a 47 éves frontember a legtöbb zenét Los Angeles közelében lévő otthonának konyhájában hallgatja, miközben ebédet készít a feleségével. Gyermekeinek köszönhetően pedig új zenék is beszivárognak Weiland életébe. Ám 12 éves lányának popzene iránti vonzalmáról így nyilatkozik: „A popra én úgy tekintek, mint valamiféle ördögre. Egyszerűen nem az én világom. Kilencéves korom körül persze én is nagyon odavoltam Shaun Cassidy első albumáért. Ez nagyjából olyasmi lehet.”

Mindemellett azért az énekes ízlése elég szerteágazó, és Scott boldogan töltött el az Esquire magazinnal egy órát, elmélázva azokról a művészekről, akiknek a zenéjét a legjobban szereti hallgatni – legalábbis mostanában.


David Bowie

„Valószínűleg Bowie az, akire azt lehet mondani, hogy úgy összességében a kedvenc dalszerzőm, előadóm, és zenei személyiségem. Az, ahogyan képes volt az évek során mindig megújulni, számomra igazán inspiráló. Imádom a Young Americanst és a Fame-et. A Fame-nek néhány évvel ezelőtt csináltam is egy feldolgozást Paul Oakenfolddal.

A Jean Genie-t meg már jó ideje énekelem a koncertjeimen. Már a Stone Temple Pilotsszal is játszottuk. De játszottuk a Camp Freddyvel is. A szövege az totál kész, egy zuhanás a nyúl üregében. Ez a Bowie-megszállottságom igazából a középiskola első évében kezdődött. Emlékszem, ahogy hallgattam a Starmant és arra gondoltam, hogy ez olyan, mint egy gyerekdal; mint valami altatódal.

A Vékony Fehér Herceg (The Thin White Duke) volt a kedvencem a kinézetei közül. [Bowie az idők során több színpadi perszónát is kitalált magának, ilyen volt pl. Ziggy Stardust, Aladdin Sane, és a Thin White Duke is – a ford.]

Valahogy sosem éreztem igazán magaménak a Stone Temple Pilots grunge-os kinézetét. A második albumunk, a Purple idején már elkezdtem egy kicsit glam-es irányba menni azzal a hajstílussal és a ruhákkal, amiket hordani kezdtem. A harmadik album, a Tiny Music idejére meg már teljesen rá voltam kattanva erre a glam témára.

Eljutottam arra a pontra, amikor úgy éreztem, hogy 40 fölött már senkinek nem kéne bőrgatyát hordania. Ezután kezdtem el öltönyt viselni minden fellépésemen. Amolyan ellenpontozásképpen, mert a zene az kemény, energikus rock volt, én meg ehhez egy egészen konzervatív öltönyt vettem fel.”


Grandaddy

„Ők ilyen lo-fi art-pop-punk banda, akik sokat kísérletezgetnek hangzásokkal, loopokkal, meg funky gitárokkal, és nagyon jól megírt, humoros dalszövegeik vannak. A kedvenc Grandaddy albumom a Sumday. Sajnos élőben sosem láttam őket, de alapvetően az összes számuk szenzációs, kezdve a Now It’s Onnal, ami egy vidám, lötyögős pop nóta, de eközben mégis elég bizarr.

Azt hiszem, a The Go in the Go-for-It és a The Group Who Couldn’t Say a kedvenceim. A zenekar a kaliforniai Modestóból származik, ahova gyakran utaztam karácsonykor, mert a családom apai oldaláról rokonaink laktak ott… és mindig alig vártam, hogy eljöjjünk onnan. Volt egy számuk a 28 nappal később-ben… Nem jut eszembe a címe. [Megkérdezi a feleségét:] ‘Melyik is volt az, kicsim?’

Az A.M. 180 volt. Ez akkor volt benne, amikor a szereplők megtalálják azt az élelmiszerboltot tele kajával, és aztán halál boldogan rohangálnak a polcok között, és veszik le az üveg skót whiskyket meg a Twinkiest. Na az alatt nyomták be. Eléggé beteg szám egyébként.”


The Flaming Lips

„Régre nyúlik vissza a kapcsolatom a The Flaming Lipsszel, mert még ’92-ben a STP Core idején együtt turnéztunk velük, amiben mi és a Butthole Surfers voltunk a főzenekarok, és a Flaming Lips volt az előzenekar. Később a fIREHOSE volt a Flaming Lips előtt. Ezzel egyébként meg is nyertük akkor a Pollstar év turnéja díját. Elég szokatlan helyeken játszottunk, mint pl. farmokon, meg egy épület tetején Detroitban.

Ekkor jött ki a ‘Lipstől a She Don’t Use Jelly, és emlékszem, hogy nagyon nem szerették azt a dalt. Nem szerették játszani. Egyik este eljátszották a rock műsorukat, aztán a következő este meg a trippelős, outer-space műsorukat. Fantasztikusan jól nyomták, és nagyon jó arcok is voltak.

Ezután továbbra is figyelemmel kísértem őket, hogy miket csinálnak, és amikor 1999-ben kiadták a The Soft Bulletint, na attól teljesen kész voltam! Azt gondoltam, hogy ez a tökeletes art-pop lemez. Simán van olyan jó, mint a Radiohead OK Computere. A Waitin’ for a Superman című szám az egyik kedvencem. Pár éve fel is énekeltem egy feldolgozás albumomra [A Compilation of Scott Weiland Cover Songs, 2011].

Egy másik nagy kedvencem arról az albumról a Race for the Prize. És még a What is the Light? is, ami a feleségemet rám emlékezteti zeneileg és szövegileg is. Senki sem tud olyan menő és rock ‘n’ roll lenni ezüstös hajjal és szakállal, mint Wayne Coyne.”


The Pixies

„Szinte kölyök voltam még, mikor az érettségim utáni évben, 1987-ben először hallottam a Pixiesről. Már volt akkoriban bandám, és a legjobb barátom abban az időben Corey Hickock volt, ő gitározott a Mighty Joe Youngban; ez volt az a zenekar, amelyből aztán később az STP lett.

Ő mutatta nekem a Pixiest. Emlékszem 1989-ben megjelent a Doolittle, és az összes szám eszméletlen jó volt rajta. Ráadásul Steve Albini is producerkedett náluk, aki az egyik kedvenc producerem. Ő volt a társproducere a legutóbbi szóló albumomnak, a ‘Happy’ in Galoshesnak.

Volt egy régi menedzserem, aki azt mondta – és nem tudom, hogy csak szivatni akart ezzel, vagy frankón így volt-e – hogy az egyik Deal nővér belém volt zúgva. Már nem emlékszem, hogy melyik.

Én örültem neki, amikor újra összeálltak. Ugyanolyan őszinte és hiteles a zenéjük most is, mint amilyen akkoriban volt. Persze fiatalabb korban még ott vannak azok az elfojtott energiák, és most magamról is beszélek, hogy amikor írsz egy új dalt és kiállsz vele a színpadra – már 40 elmúltam – teljesen másképpen tudod átadni ezt a fajta energiát, egyáltalán nem olyan könnyű és nem jön olyan természetesen, mint a 20-as éveid elején.

A Nirvanának vannak olyan számai, amik dallamilag, és a gitárszólók tekintetében is; hát nem azok a tipikus szólók, hanem csak sikító zajok és gerjesztés. Teljesen jól meg lehet figyelni, hogy Kurt Cobainre mekkora hatással volt a Pixies, és ezért is választották Steve Albinit producernek az In Uterohoz.”


Masters of Reality

„A Masters of Realityre a producerünk, Brendan O’Brien miatt kattantam rá, mert ő nagy rajongójuk volt, és mutatott néhány számot az 1992-es Sunrise on the Sufferbusról. Emlékszem, mikor először hallottam a Jodie Singst, ott voltak azok az egymásra épülő gitárszólamok, és ahogy az énekes-gitáros, Chris Goss szép hangja szárnyalt a gitár riffek fölött.

Jól látható, hogy Josh Homme-ra, a Queens of the Stone Age énekesére is nagy hatással volt [Goss volt a QOTSA első három albumának producere]. Ez a rekesztés nélküli, tiszta hang a torzított riffek fölött. Részt vettem az 1997-es How High the Moon: Live at the Viper Room c. album felvételén, és a Jindalee Jindalie -t énekeltem.

Az első szóló zenekarom a Magnificent Bastards volt, és Chris az egyik zenekari tagunknak köszönhetően végül az összes zenénk és felvételünk producere lett. Aztán végül nem jött össze egy teljes albumra való anyag, de felvettünk vagy öt számot, és volt egy számunk a Tank Girlben Mockingbird Girl címmel.


Queens of the Stone Age

„Láttam egyszer élőben a Kyusst [Josh Homme QOTSA előtti bandája], mert amikor a Ministry felkért minket, hogy legyünk az előzenekaruk, akkor ők is a fellépők közt voltak.

A Queens Songs for the Deaf albuma az egyik kedvenc lemezem, az első daltól kezdve, ami úgy kezdődik, hogy egy rádió szól a háttérben (‘You Think I Ain’t Worth a Dollar, But I Feel Like a Millionaire’). Az messze az egyik kedvencem; színtiszta adrenalin. És aztán a No One Knows, a Go With The Flow, ezek is egészen nyilvánvalóan a legjobbak közt vannak, amit valaha is írtak.

Meg szerintem az is nagyon király még, hogy Dave Grohl dobolt azon a lemezen. Néha egészen éteri, ugyanakkor néha meg teljesen levetkőztetett, száraz, arcba vágós az album hangzása.”


The Rolling Stones

„A Stonest állandóan hallgatom. Az Exile on Main St.-et szoktuk feltenni, mielőtt a zenekarom a színpadra lép – Rocks Off, Rip This Joint, Torn and Frayed, Tumbling Dice, All Down the Line. Tökéletes példája annak, amikor az egész album egy hatalmas nagy klasszikus.

Számomra, ami a [STP album] Purple-t illeti, volt valami egészen különleges érzés a Purple felvételekor a Core-hoz képest. Úgy éreztük, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor kezdjük megtalálni önmagunkat, és a saját hangunkat. A Core hatalmas siker volt, de ami a művészi kinyilatkoztatást illeti, azt szerintem inkább a Purple-ön kezdtük el megvalósítani. Emlékszem, éreztük is, hogy akkor és ott volt valami különleges a levegőben.

1993-ban két egymás utáni napon is a Stones előzenekara voltunk Torontóban. Találkoztunk is velük, csináltunk fotókat, snookereztünk. Volt egy hordó Guinnessük a szálláshelyükön, és meg is hívtak egy korsóra. Egy darabig együtt lógtunk. De ők inkább az üzletre koncentráltak, ezért nem mászkáltak és dumálgattak olyan sokat.

Szerintem én egy Keith-féle személyiség vagyok, mert Mick az üzletiesebb fazon, igazából így tartja össze a bandát. Én meg inkább egy zenei típusú ember vagyok, ezért jobban tudok azonosulni Keith-szel. Mick viszont nagy hatással volt az előadásmódomra. Sok mozdulatát James Browntól leste el, én pedig tőle lestem el sok mozdulatomat, meg azért James Browntól is.”


The Beatles

„Anyám és apám akkor váltak el, amikor még csak két éves voltam. Mindketten elég hamar újraházasodtak. És hát a családom mindkét oldala hatalmas Beatles rajongó volt. Emlékszem, amikor még nagyon-nagyon kisfiú koromban a Yellow Submarine megjelent az autósmoziban. Elmentünk megnézni édesapámmal, a mostohaanyámmal, és a mostohatestvéremmel.

Az albumuk, amelyik leginkább elvarázsol, az talán az Abbey Road. Az, hogy azon különálló dalok vannak, de sok egyszerűen átmegy a következő dalba, majdnem mint ahogy egy operában vagy egy szimfonikus zenekari darabban; minden szám egy következő tételbe vált át.

Egyszer lehetőségem volt énekelni Ringo Starr egyik albumán. Háttérvokált énekeltem a Mindfield c. számában Steven Tylerrel. Szerintem Paul McCartney és John Lennon egyformán meghatározóak, de az én kedvenc Beatle-öm George Harrison volt. Imádtam a szóló munkáit. Egyszerűen gyönyörű dalokat tudott írni. És nagyon tehetséges gitáros is volt, igazából eléggé alulértékelt ebből a szempontból szerintem.

Fantasztikus, hogy talán a Beach Boys kivételével nem igazán voltak olyan zenekarok a kortársaik közül, akik hatással lettek volna rájuk. Teljesen egyedül álltak elő az ötleteikkel.”


The Clash

London Calling – ez volt rám a legnagyobb hatással, amikor elsőéves voltam a középiskolában. Tudom, hogy egyesek, akik Clash puristák voltak akkoriban, úgy gondolták, hogy túl popos, de szerintem elég jól ötvözték a pop dalokat a punk rockkal, némi dubbal és reggae-vel is vegyítve. Szerintem elég bátor dolog volt tőlük, hogy a politikai nézeteikről énekeltek. Mindig is hitelesnek és egyedinek éreztem őket.

Egyszer találkoztam Joe Strummerrel. Azt hiszem, a Viper Roomban volt. És láttam is a Clash-t élőben, amikor a The Who előzenekaraként játszottak. Ellógtam a sulit, és elmentem a legjobb barátommal, Corey Hitckockkal L.A.-be a koncertre, és emlékszem, hogy én nem igazán akartam látni a Who-t.

Volt ott sok gyerek a piros-fehér-kék kört ábrázoló, The Who-s felvarrójával a bomberdzsekijén, meg a biztosítótűikkel. Engem viszont akkoriban még a Who nem fogott meg. De Pete Townshendet nagyszerűnek tartom. Szeretem azokat a dalaikat, amikben ő énekel. De igazából azért mentem, hogy lássam a Clash-t.”


Jack White

„Emlékszem mekkorát robbant a White Stripes, és először nem is tudtam igazán elfogadni, hogy ott egy énekes, aki gitározik is, és hozzá egy olyan rossz dobos, mint Meg [White]. Eltartott egy darabig, mire megértettem, és rájöttem, hogy milyen tehetséges Jack gitárosként és dalszerzőként is. Tulajdonképpen Midasz-érintéssel bír: minden, amihez hozzányúl, arannyá válik. A Blunderbuss egy nagyszerű album: Missing Pieces, Sixteen Saltines, Love Interruption…

És a Lazaretto-t is szeretem, magát a vinyl lemezt is a hologramokkal.

Amit meg Loretta Lynnel csinált, az felélesztette Loretta karrierjét, és végül megnyerte a legjobb country albumért járó Grammy-díjat.

Egyszer egy hotel előterében voltam, amikor Jack is ott volt, de végül nem mentem oda hozzá bemutatkozni.
Amikor a White Stripes befutott, azt gondoltam, hogy eléggé zseniális volt, ahogy az embereket olyan zavarban és bizonytalanságban tudta tartani azt illetően, hogy ők most akkor testvérek-e, vagy házastársak. Egy jó ideig titokban tudta ezt tartani.”


Az Esquire.com cikke alapján a fordítást készítette: Borbás Bence. Hálás köszönet neki!

Névjegy

 

Borbás Bence

 

Bence zenész családba születtett 1988-ban. Gitározni és rock és grunge zenéket hallgatni is 14 éves korában kezdett el. Játszott egy funk-jazz fúziós zenekarban (Havanna), majd később egy Pink Floyd tribute-ban (Anderson Council). Jelenleg az újra aktív Dirty Rodeo nevű rock n’ roll bandában zenél, valamint az Oriolus Kamarakórusban énekel.

 

Kedvenc zenekarai és előadói: Stone Temple Pilots, Aerosmith, Pearl Jam, Faith No More, Alice In Chains, Blind Melon, Post Stardom Depression, Jamiroquai, Earth Wind & Fire, Al Green,  Stevie Wonder, és persze a Led Zeppelin, Pink Floyd, meg még sokan mások.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.