SEATTLE | 23/07/2019 | 03:03

Seattle-Budapest Grunge Magazin

Szabó Dávid: A rock ‘n’ roll egyáltalán nem halott

Szerző:

A grunge-hatásokkal kevert nu stonerben utazó, budapesti Slowmesh áprilisban tért vissza egy európai turnéról, ahová az Ignite énekes Téglás Zoli másik csapatát, a Zoli Bandet kísérték el. Szabó Dávidot, a Slowmesh frontemberét az indulás előtt és után is diktafonvégre kapta Kun Alíz. Így történhetett meg az, hogy több idősíkon is képet kaphattunk a koncertekről, a Slowmesh idei terveiről és a sörgőzös finn szaunákról.

„Van velünk egy másik magyar zenekar is, ők is nagyon jók”

Áprilisban a Zoli Band vendégeként jártátok be Európát. Hogyan kerültetek be az Ignite-énekes zenekara elé?

Többször eszembe jutott már, hogy Téglás Zoli hangja meg az enyém nagyon jól passzolnak egymáshoz és milyen jó lenne együtt játszani valamelyik formációjával. Amikor február elején az Ignite az Akváriumban egy dupla koncertet adott a Fish!-sel, úgy éreztem, hogy lenyúlták az ötletemet. (nevet) Aztán kiderült, hogy tavasszal a Zoli Band több helyen is fellép, így az egyik ismerősömön keresztül eljuttattam Zolinak egy Slowmesh CD-t. Arra gondoltam, hogy milyen frankó lenne, ha az A38-as koncertjükön tudnánk előttük játszani. Tudod, régebben mindig írtam a kis leveleimet, amikor jöttek olyan bandák, mint a Fu Manchu, vagy Mark Lanegan, hogy „drága A38 itt vagyunk és szívesen csatlakoznánk”. Most pozitív értelemben ért utol minket a végzet. Amikor kijött a Liquid Love című dalunk ez év februárjában, szólt is nekünk az a bizonyos ismerős, hogy nagyon jó és akkor lehetne jönni a turnéra, amit már leszerveztek addigra tíz külföldi és két hazai állomással.

Mire számítottál és mit kaptál a turnétól?

Azt biztosan tudtam, hogy óriási élmény lesz. Izgatottan vártam, hogy tizenegy napon keresztül minden este más városban, más klubban léphessünk fel. [A legutolsónak tervezett, debreceni koncert elmaradt.] Ráadásul egy olyan előadó vendégeként, akinek a munkásságát régóta csodálom és szeretem. Egy ilyen európai turné – azt gondolom – minden zenész álma! Az meg külön öröm volt az egész zenekarunk számára, hogy végre egy nightlineres túrán vehettünk részt, megtapasztalva, hogyan is csinálják a profik ezt a szakmát. Elképesztően inspiráló látni, ahogy Zoli irányítja a zenekar dolgait. A ládák pakolásától kezdve, a promóvideók elkészítéséig, mindent kézben tart és mindenről határozott elképzelése van. És mindeközben elég komoly életbölcsességgel is rendelkezik, és állati jó sztorikat mesél.

Azonnal működött a kémia köztetek?

Az első két nap még bele kellett rázódnunk, össze kellett érnie a dolgoknak, illetve a busz imbolygását is meg kellett szoknunk. De a harmadik napon, Oberhausenben végre minden tökéletes volt. Király klub, hatalmas, profi színpad, és ott még Zoli is belehallgatott a beállásunkba. Később véletlenül meghallottuk, ahogy az egyik rokonával beszélt telefonon, és azt mondta: „Minden tök jó, nagyon jól összeállt a banda, és van velünk egy másik magyar zenekar is, ők is nagyon jók, király zenészek és nagyon jó srácok!” Mivel roadok és stábtagok nem voltak, ezért mindent közösen pakoltunk, együtt építettük és bontottuk a színpadot. Zoliról is folyt a verejték, ahogy emelgette a nehéz ládákat be a trailerbe. Szóval ez nem olyan turné volt, ahol minden tagot saját testőrök vesznek körül és a zenésztársak csak a színpadon találkoznak. Ha volt is olyan klub, ahol külön backstage szobánk volt, akkor is mindig átjártunk szomszédolni, illetve a kajás részen töltöttük az időnket, mindenki együtt. Nagyon jól összekovácsolódott a két zenekar.

Slowmesh és Zoli Band (Fotó: Süle Tamás)

A korábbi európai kiruccanásaitokon is volt pár érdekesség.

Európában elég csak pár száz kilométert utazni és teljesen megváltoznak a szokások. Rómában például a klub hangosító embere főzött nekünk saját készítésű tésztát. Pescarában a koncertünk másnapján délelőtt visszamentünk a klubba, ahol előző este játszottunk, és még akkor sem engedték, hogy kifizessük a cappuccinónkat. És ott volt Finnország is, ahol talán a legfurább az volt, hogy éjfél előtt egy árva lélek sincs a klubokban. Utána viszont elkezdenek szivárogni, dülöngélve, gőzölögve – ahogy illik. Kiderült, hogy buli előtt mindenki otthon szaunázik és sörözik. Hiába keresnek sokkal többet, mint mi, azért a 7-8-9 eurós sörök nekik is drágák, a bolti 1,5 euróhoz képest. Ezért aztán a turnénk második estéjén mi is így tettünk. Házigazdáinkkal, a Nicumo zenekar tagjaival együtt mentünk a tóparti klub saját szaunájába. A srácok sört locsoltak a kőre, amitől valami „felejthetetlen” illat lett úrrá a kabinban. A közel százfokos hőségből azután kiszaladtunk a stégre, és enyhe félelemmel és reszketéssel, de azért belevetettük magunkat a nagyjából ötfokos tóba. Másnap a finn haverok mondták, hogy mennyire nagyot nőttünk a szemükben, mert ők sose mennének bele abba a hideg vízbe. (nevet) A lényeg, hogy nagyon szeretünk külföldön játszani.

Úgy tudom, hogy a turné után újabb jó híreket kaptatok itthonról is.

A Zoli Band-es állomások után Pintér Norbi, aki a turnémenedzserünk volt, ajánlott minket annak a csapatnak, akik folyamatosan szállítják Magyarországra a nagyobbnál nagyobb neveket és pont szükségük volt egy helyi bandára a Three Days Grace és a Halestorm Budapest Park-beli koncertjén. Amikor a kérdés befutott hozzánk, hirtelen csak kapkodtuk a fejünket. Nem hittük el, hogy pár nappal azután, hogy a „királyi” tévében ország-világ megnézhette a turnézáró A38-as koncertünket, még jöhet az életünkbe olyan dolog, ami még erre is rátesz egy lapáttal. Elképesztő érzés egy olyan méretű és olyan professzionális színpadon játszani, mint a Budapest Park! Szerencsére velünk volt Mazsi, a hangmérnökünk, akivel már régóta együtt dolgozunk, és a monitorkeverőben pedig Gömbi, akivel a turnén nagyon jól összecsiszolódtunk. A rekkenő hőség és a nagyon korai kezdés ellenére egészen szép számú nézősereg jött össze, ami nagyon feldobott minket és hatalmas adag energiát tudtunk meríteni a közönség szimpátiájából.

Hogyan fogadott benneteket a Halestorm és a Three Days Grace

Nagyon kedvesek és közvetlenek voltak velünk.  Matt, a 3DG énekese Tonyát [Apró Antal, a Slowmesh dobosa] kérte fel magyar tanárnak, és a koncertjük alatt tarolt is a tökéletesen kiejtett „köszönöm”-jével. (nevet) Ráadásul Lzzy Hale, aki egyébként korunk egyik legkiemelkedőbb női énekese, a Halestorm koncert közben többször is bemondta a nevünket, megtapsoltatott minket. Állati jó érzés volt! Nagyon sokat lehet tanulni abból a profizmusból, ami körülveszi az ilyen szintű produkciókat. Kálló Petinek, az egyik gitárosunknak nagy kedvence a Halestorm, a jegye is megvolt erre az estére, úgyhogy neki különösen nagy élmény volt a dolog.

Szabó Dávid (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)

„Az építészetet megfagyott zenének is szokták nevezni”

És Szabó Dávid hogy talált rá a zenére?

Valamikor 1998 környékén lehetett, amikor Atesz, aki középiskolától kezdve az egyetemen keresztül osztálytársam, illetve kollégiumi lakótársam is volt, elhívott a próbájukra, mert én folyamatosan dúdolgattam mindig, mindenhol. Gondolta, kipróbálhatnám magam egy bandában, ha már ők úgyis énekes nélkül maradtak. A legelső próba szülővárosunkban, Győrben volt.  Amikor először hallottam magam a mikrofonból, na az egy nagyon béna érzés volt. Aztán rájöttem, hogyan tudok bánni a saját hangommal. Jöttek a szokásos körök, Győr környéki falvak és művelődési házak, előtte a sulis diákönkormányzat választások és lesötétített osztálytermek. Elsősorban feldolgozásokat játszottunk, de saját dalaink is voltak. A banda neve „Best Before:” volt, kettősponttal a végén. (nevet) Nyomtunk Faith No More-t, Rage Against The Machine-t, System of a Downt, de még Metallicát és Fear Factory-t is. Érdekesség, hogy volt a zenekarunknak egy olyan állapota is, amikor az azóta több ismert bandában is megfordult Vincze Andresszel ketten voltunk énekesek. Szárnyait bontogató, amatőr zenekarként működtünk, de mivel Atesszel egyre több időt töltöttünk a fővárosban az egyetem miatt, ellaposodott ez a történet.

Hogy lettek ebből saját dalok?

Most, hogy így belegondolok, erről is a Fish tehet! (nevet) Játszottunk velük Győrben, valamikor 2003-ban. Összehaverkodtam Kovács Krisztiánnal, a Fish! frontemberével, aki a hozzá beérkező énekesi megkeresésekre automatikusan az én telefonszámomat kezdte megadni. Mint valami ügynökség, ugye. Így jutottam el a MindControl nevű zenekar próbájára, az újpesti bőrgyárba egy fagyos téli délutánon. Megtanultam pár számot, de éreztem, hogy a dolog valahogy nem működik, nem igazán az én zeném volt. Viszont ők felvették a próba végén lazításként eljátszott Digging The Grave-et, amiben már sokkal felszabadultabb voltam, és ezt elküldték Botka Zsoltinak, az egyik haverjuknak, aki a VL45-ben játszott, ők meg pont énekest kerestek. Így utólag visszanézve, Zsolti nagy taktikus volt, mert sejtette, hogy a MindControl nagy terhet rakott volna rám. Klipforgatások, fesztiválok – ez nekem akkor nagyon soknak tűnt. Ezért Botka úgy hívott fel, hogy „itt nincs erőlködés, csak gyere le, és nézz szét”. A közös zenélés nagyon jól sikerült és mi azóta is nagyon jó barátok vagyunk.

Amikor elkezdtél énekelni volt-e benned olyan, hogy csak a zenélésre szeretnél koncentrálni?

Én mindig arra készültem, hogy hivatalos, „normál” szakmám lesz. Lehet, hogy ez szülői oldalról is jött, de nem éreztem elvárásnak, nekem ez így tűnt természetesnek. Néha hátránynak is érzem, hogy a zenélés mellett a hivatásunkra is ugyanúgy koncentrálunk. Emellett azért nagyon nehéz a zenekart csinálni.

Mennyire tudjátok összeegyeztetni például a turnézást a munkátokkal?

Kálló Petin kívül, aki amúgy utolsóként csatlakozott hozzánk és emellett az Oroszlánbarlangot, a legendás hangszerboltot viszi, valamint Kovács Ákosnál és Rúzsa Magdinál gitározik, illetve technikusi feladatokat lát el, szóval rajta kívül a zenekar minden tagjának van polgári foglalkozása. Én építészmérnök vagyok és grafikusi munkáim is vannak. A dobosunk, Tonya szoftverfejlesztési projektekben szakértő és projektmenedzser, emellett kiváló séf. A basszusgitárosunk, Mészáros-Komáromy Dénes a saját cégét vezeti, projektorokkal, interaktív eszközökkel, intelligens táblákkal és hasonló megoldásokkal foglalkoznak. Privátban ő is nagyszerű barbeque-mester, valamint a saját whiskey üzemén dolgozik, és szakképesítést is szerez a napokban. Ha minden jól megy, nemsokára megszülethet a saját márkás italunk, a Slowmesh whiskey. Süle Tomi, a gitárosunk vezető pozícióban van a Digi TV-nél, a szabadidejében gitár-technikuskodik, profin fotóz és videóklipeket készít. Szóval igen, nagyjából mindenkinek kilenctől ötig tartó munkanapjai vannak, és mellette még komoly mellékállások és hobbik is vannak mindenkinél. De próbálunk mindent összeegyeztetni. Nem mindig jön össze. (nevet)

Az építészmérnökség mennyire befolyásolja nálad az alkotást?

Szerintem nagyon. Nem tudom, hogy hallottad-e, de az építészetet megfagyott zenének is szokták nevezni. Az építész pedig a megfagyott muzsikus. Ez azért fontos, mert az építészetben is komponálunk. Ugyanígy a daloknak is van tartószerkezete, a dob és a basszus adja meg az alapot. Mondjuk nálunk a zenekarban nem én írom a dalokat, itt inkább olyan mintha egy kész épületet kapnék, amit fel kell díszítenem. Persze olyan is van, hogy én hozom az ötletet és ebből lesz a dal. Eddig ezek csak a „Demo” mappában landoltak, de a második lemezre rá is fog kerülni közülük néhány.

A Slowmesh kívülről nagyon harmonikusnak tűnik. A valóságban ez mennyire van így?

Örülök, hogy ezt látod, ez tényleg így van. Nagyon jó barátok vagyunk, nem pedig csak kollégák. Meg szoktuk ünnepelni egymás szülinapját, de van olyan is, hogy minden apropó nélkül összejárunk. Együtt megyünk koncertekre is, ha tehetjük. Régebben volt olyan is, hogy a nyári horvát nyaralásunkat is összehangoltan közösen szerveztük meg, és óriási élmény volt. Ha celebek lennénk, elég sok bulvármagazin évekre meg tudna élni azokból a fotókból, amik ott készültek! De amúgy néha mi is össze tudunk kapni. Nem mindig van ilyen idilli állapot! Tudod, ahogy öregszünk egyre rigolyásabbak leszünk (nevet)

Van-e olyan közös érdeklődés, ami a zenén kívül összetart titeket?

A zenekar nagy része imádja az amerikai focit, ez egy nagyon szórakoztató sportág, mi is megszerettük. Meccseket nézünk, ehhez mindig társul a főzés és sütögetés, és az indokolatlanul cukros üdítők szürcsölése. Ez kint Amerikában tényleg akkora életérzés, hogy a mérkőzések előtt már délután elkezdik a stadionnál. Mi is szeretjük ezt a lassú tűzön sütögetést. Felfedezni véltünk ebben is egy párhuzamot. A VL45 idején annyira lusta zenekar voltunk, mi is így készítettük el a dalainkat, szépen lassan. (nevet) A Slowmesh-sel viszont pont az volt a célunk, hogy pörögjünk fel és szakítsunk ezzel a tempóval. Mert nem lehet megcsinálni azt, hogy tíz év alatt írunk meg egy lemezt.

A Tool mondjuk pont megcsinálta.

Jó, hát ők a Tool. (nevet)

„Ha elutazol, akkor el vagy utazva”

Miért nem akartok magyarul énekelni?

Előre bocsátom, hogy imádjuk a nyelvünket! Tele van szépséggel és rengeteg lehetőséggel. Költészetre például az egyik leginkább alkalmas nyelv a világon! De az énekhangra úgy tekintek, mint egy hangszerre, és a magyar nyelvű éneklés a zenekarunk hangszerelésében stílusidegennek tűnik. A dalainkhoz az angol nyelv illik, ez az a fűszer, ami a zenei alapanyagokhoz legjobban passzol. Kipróbáltuk egyébként. Írtam magyar szöveget az Alice In Queue című dalunkra. Nem is lett rossz, de valahogy az egész zenét megváltoztatta. Egy alter-rock banda képét idézte.

Viszont elég sok angol, amerikai visszajelzés érkezett akár a Liquid Love-ról is, ami egy nemzetközi együttműködés eredménye. Tervezitek a folytatást?

Azzal a Beau Hill-lel dolgozhattunk együtt, aki többek között Alice Cooperrel, a Europe-pal, a Ratt együttessel és hasonló kaliberű névvel dolgozott együtt. Irtó nagy megtiszteltetés volt, hogy egy ilyen szakmai zsenivel működhettünk együtt, ráadásul ő keresett meg minket, nem pedig mi kilincseltünk nála. Rengeteget lehetett tanulni, megtapasztalhattunk egy teljesen új, nekünk eddig szokatlan munkamódszert. Nem is beszélve arról, hogy Beau milyen zseniális dobhangzást hozott létre a dalhoz. Most még korai lenne arról nyilatkozni, hogy kivel fogjuk csinálni a következő nagylemezt. Egyelőre a dalok írásánál tartunk. Nyolc dal már szerkezetkész állapotban van, amelyek közül hathoz már éneket is rögzítettünk. Jelenleg a producerünkkel azon dolgozunk, hogy kigyógyítsuk a „demó betegségből” a szerzeményeket. (nevet)

Ha már stúdiózás. Sohajda Petiék (Standing Waves stúdió, Egerszalók) elég súlyos lemezek fölött bábáskodnak. Miért pont őt választottátok?

Egyrészt emberileg nagyon csípjük őt, másrészt nekem különösen fontos, hogy ki van az üveg túloldalán, és milyen hatással van rám miközben ott állok és énekelek. Megnyugtat? Vannak esetleg ötletei? És így tovább. Peti pedig profi. Emellett a stúdiózás egy elvonulás is volt a zenekar részéről. Egy pesti helyszínen biztos nem tudnánk így koncentrálni a feladatra. Mert tudod: „Ha elutazol, akkor el vagy utazva” – ahogy Marsellus Wallace mondta a Ponyvaregényben. (nevet)

És van, aki segít a dalokat újraértelmezni vagy beleszól a folyamatba?

A producerünk, Mihalik Ábel (ex-Kiscsillag, ex-Kispál, Nomad, stb.) alapvetően dobos, de kb. mindenen is tud játszani. Ő akkor csatlakozik be a folyamatba, amikor már van egy erős gerince a dalnak, azaz amikor mi már majdnem úgy gondoljuk, hogy kész van. Vagy ha esetleg eljutunk egy holtpontra, de ez utóbbi azért nem túl gyakori. A próbateremben harmóniákat, befejezéseket, csattanókat talál ki nekünk, a stúdióban pedig az énekszólamokat fejtjük meg együtt.

Stúdiózás vagy koncert?

Én leginkább a dal alakulását szeretem végigkövetni, az első vázlatoktól, a kézzel firkált szövegfoszlányokon keresztül a végső kivitelezésig. Számomra a stúdiózás legszebb része az énekszólamok megszületése. Ahogy egymásra épülnek a rétegek és beállítjuk az arányokat, és visszahallgatjuk a végeredményt. Az zseniális érzés. A koncertezés is közel áll hozzám. Mindegyiknek megvan a maga szépsége. A VL45-tel végigjártuk a koncertezés majdnem minden szintjét. Volt szerencsénk játszani a Szigeten többször is, jártunk rengeteg vidéki klubban, és országhatárainkon túl is sok helyen. Rengeteg jó embert ismertünk meg, koncertszervezőket, klubtulajokat, séfeket és persze rengeteg jó fej koncertlátogatót. Borzalmas és nagyon jó élményeket is gyűjtöttünk így össze. Lesz mit mesélni majd az unokáknak! Azt gondolom, hogy ha visszamehetnénk az időben, mindent ugyanígy csinálnánk.

Szabó Dávid (Fotó: Bobál Kati – bobal photography)

„A rock n’ roll egyáltalán nem halott”

Szerinted hogy alakul a műfaj közönsége itthon?

Szerintem ennek a stílusnak leginkább a mi korosztályunk, a 35 pluszosak a közönsége. De szerencsére arra is van példa, hogy a mobiljukkal szinte szimbiózisban élő insta-lánykákat is rajongóinkká tudjuk tenni. Akik pedig minket szeretnek, azok már szinte a baráti társaságunkká válnak.

A következő lemezeteken mire számíthatunk? Folytatjátok az előző irányát, vagy koncepció köré fogjátok felépíteni?

Ez utóbbit nem tervezzük. Van most jó pár dalunk demó verzióban. Zeneileg az első lemezünk irányvonalát visszük tovább. Dalszövegeket illetően mindegyiknek megvan a saját világa, de nincsenek egyetlen nagy koncepció köré rendezve. Sokszor kérdezik, mi lenne, ha hozzánk vágnának egy hatalmas mennyiségű pénzt. Azt gondolom, hogy ebben az esetben kivennénk egy hónap szabit, és elvonulnánk valahova dalokat írni. Szerintem ugyanaz a lemez születne meg, ami egyébként is, csak maximum gyorsabban.

Van-e olyan saját dalotok, aminek különleges jelentése van az életedben?

Nehéz kiválasztani egyet. Ami nekem nagyon érdekes, az a Something New, ami a bemutatkozó lemezünk zárótétele. Ehhez készült videóklip az én New York-i felvételeimmel. Ezt a dalt először nem szerettem. Egy dalíró szeánsz hajnali pillanataiban, whiskeytől túlfűtött jammelésből született. Amikor visszahallgattuk másnap, akkor annyira ösztönösnek tűnt, hogy szinte változtatás nélkül vettük fel később a stúdióban. Ahogy készültünk a lemezbemutatóra és fülmonitorral együtt játszottunk, hirtelen az a szokatlan érzés fogott el, hogy minden hangszert tökéletes minőségben hallok, és akkor megérkezett a dal is. Libabőrös lettem. A bemutatón is megjelent ez az érzés, ami a közönség jelenlétével együtt extra hatást gyakorolt rám.

Idén hol találkozhatunk veletek a turné után?

A Budapest Park-os élményből annyi erőt merítettünk, hogy nem voltunk restek újra felvenni a kapcsolatot az A38 hajóval, hogy esetleg van-e lehetőségünk bekerülni nagy kedvenceink, a Black Stone Cherry elé. És láss csodát, ami oly sokszor nem sikerült, az most végül bejött, és megkaptuk a pozitív választ a hajótól! Most már tényleg egy kicsit olyan, mintha valami tündérmesében lennénk. Az utóbbi időszak példásan jól sikerült nekünk. Olyan jó dolgok történnek velünk, amikre korábban nem igazán volt példa, és most nagyon élvezzük ezt a helyzetet! A Clutch és a Black Stone Cherry az igazi jó példa arra, hogy a rock n’ roll egyáltalán nem halott! Ez a két banda testesíti meg számomra a követendő példát. Nincsenek botrányaik, nem akarják mindenféle flashmobokkal felhívni magukra a világsajtó figyelmét, nem akarják, hogy másnap tőlük robbanjon az internet. Csak szépen teszik a dolgukat: írják egymás után a jobbnál jobb lemezeket, turnéznak a nagyvilágban. Egy nagyon régi álmunk válik valóra, izgatottan várjuk a július 8-át! Emellett a Fezenen fogunk játszani július 25-én, csütörtökön, ez az, ami fix! Emellett az új dalok írására fordítjuk az időnk nagy részét. De vannak olyan dalaink is még, amikhez még szeretnénk klipet forgatni. Ilyen például a Low&Slow, vagy a friss Liquid Love. Nem lenne rossz újra feleleveníteni az előző lemez anyagát, mert sok olyan visszajelzést kapunk, hogy egyesek csak jóval a megjelenés után, később találkoznak a dalainkkal. Például amikor kijön egy friss klip.

Van olyan zenész itthon, akivel szívesen dolgoznál együtt?

Undost a nemrég sajnos megszűnt Grand Mexican Warlock énekesét nagyon szeretem! Imádom a hangját, kicsit Mike Pattonra emlékeztet, aki nekem etalon. Szívesen csinálnék olyan dalt is az új lemezre, amiben énekesnővel dolgozunk együtt. Azt gondolom, hogy a füstös rocknak nagyon jót tud tenni egy kellemes női hang, és az egész lemezt feldobja egy ilyen vendégszereplés. Gitárosok közül Takács Vilkót nagyon kedvelem, vagy ott van Sipos Andris, akivel már többször működtünk együtt. A Zoli Band turnén volt alkalmunk minden este megcsodálni Lukács Peta játékát. Elképesztő egy pali, vele is nagyon szívesen kooperálnánk! Vannak olyan résztvevői is a magyar underground szcénának, akiket talán kevesebben ismernek, pedig zseniálisak. Ilyen például a Pregnant Whale Pain énekese, Horváth Krisztián. Őt a Pearls Of Long Loved Years már meg is hívta egy dalba. Érdemes elolvasni a kommenteket a P.W.P. videói alatt. Mindegyik hozzászóló külföldi, és egy új Layne Staley-t, illetve Robert Plantet emlegetnek. Idehaza pedig szinte senki nem kapja fel rájuk a fejét.

És külföldön?

Nemzetközi színtéren nyilván Mike Patton és Maynard James Keenan az, akivel álom lenne a közös munka. Josh Homme-val is, bár őt inkább csak zeneileg szeretem, emberileg nem annyira. Erről jut eszembe: volt régebben egy olyan rendezvény, amit mi találtunk ki, és Bandacsatának neveztük. Ebben két zenekar játszott együtt és az egyik banda a másiktól választott egy számot, amit beépített az aznapi szettjébe. A koncert végén pedig a két zenekar közösen ment fel a színpadra és egy nagy közös össznépi zenélésbe csapott át az egész. Ez egy nagyon jó lehetőség lenne arra, hogy ne csak a közönség, hanem a zenekarok is jobban megismerjék egymás munkásságát. Talán éppen a Grungery-istálló zenekarai tehetnék meg azt, hogy feldolgozzák és saját képükre formálják egy kortárs zenekar egy-egy dalát.

__

(Az interjú rövidített változata a májusi HammerWorld Magazinban megjelent Grungery mellékletben olvasható.)

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Interjú

A LAP TETEJÉRE