A szerep szinte ránő az emberre | Interjú Mátyás Attilával (F.O. System, Sex Action, Agnus Dei)

Share Button

Az eső csak hull – mondtam mindenféle bevezető nélkül, amikor azon az esős, szürke késő délutánon Mátyás Attila ajtót nyitott. Az eső csak egyre hull – nevette el magát az F.O. Systemmel  30 éves jubileumát február 20-án ünneplő énekes-gitáros-dalszerző, és gyorsan egyet is értettünk abban, hogy ennél autentikusabb időjárási körülmények talán csak Seattle-ben fogadhattak volna minket, egy grungery-s mélyinterjúhoz. Változások, illúziók, hitelesség, grunge, kedvencek, Volt, Cult, filmzenék, maximalizmus vagy sem. Az egyik legnagyobb hatású hazai rockzenésszel beszélgettem.

MATYI_BOR_NEW JPG Mátyás Attila

Változások és illúziók

Az elmúlt évtizedekben több, különböző zenekaroddal is komoly sikereket értél el itthon, és minden esetben te voltál a produkciók kreatív központja. Az F.O. System egy befelé forduló, darkos világot képviselt, a Sex Actiont egy totálisan extrovertált, ösztönzeneként lehetne leginkább leírni, az Action agresszív hardcore-ja után az Agnus Dei pedig már spirituális alapokra épült. A hitelesség kérdése a legtöbbek számára ennek ellenére sem merült fel. Mi lehetett szerinted ennek az oka?

Az, hogy ezek a zenei váltások minden esetben egy-egy új életszakaszomhoz kapcsolódtak, és hogy én mindig száz százalékig önmagamat adtam. Ezen inkább így utólag visszagondolva lehet elmélkedni, mivel az adott időszakban az voltam, csak abban éltem. Számomra nagyon nehéz évtizedeken át egy stílusban, egy produkcióval, azt a bizonyos ívet produkálni. Mindig is úgy gondoltam, hogy akkor sem kell a változások miatt magyarázkodnom – és senki felé sem kell bizonygatnom semmit -, hogyha egy új formációban, új hangzásokhoz nyúlok. Ezért nem működtettem annak idején soha párhuzamosan a zenekaraimat, és ezért is szoktam őket markánsan elválasztani egymástól.

Lehet, hogy ez a kulcs a hitelesség kérdéséhez?

Amikor az F.O. Systemet csináltuk a ’80-as évek végén – vagy később a többi csapatomat -, akkor valóban úgy éltünk, ahogyan és amiről a dalok szóltak. Ezt másképp nem is lehet. Azok a szövegek belülről jöttek. De ha jön egy váltás az életemben, egy új életszakasz, akkor jönnek az új inspiráló dolgok is, amiket zene nélkül nem tudnék kifejezni, mert nem vagyok költő. Szóval akkor keresek egy olyan zenei világot, stílust, amivel alá tudom festeni azt a hangulatot és a gondolataimat. Úgy tűnik, hogy nagyjából négy-öt évente van bennem egyfajta telítődés, amikor úgy érzem, hogy elmondtam mindent, amit el akartam mondani az adott zenével. És akkor váltanom kell.

Melyik váltást élték meg a rajongók szerinted a legkomolyabb fordulatként?

Vannak olyan F.O. System rajongók, akik a mai napig sem bocsájtják meg azt, amikor az F.O-ból átmentünk Sex Actionbe. Ettől függetlenül azért sokan követték azt a vonalat is, és egy kicsit velünk együtt alakultak át. Én pedig úgy vagyok vele, hogy ha már vált az ember, akkor az legyen legalább 180 fokos fordulat. (nevet)

F.O. System: Ne félj

Mennyire okozott szerinted zavart a rajongók fejében, hogy a Sex Action/Action időkben ugyanaz a négy ember vitte tovább a nevet, és csinált egy radikálisan más produkciót?

Szerintem sosem jó egy zenekarnál, ha nincs egy újabb inspiráció, ha nincs egy újabb irány és csak önmagát ismétli éveken át. Mi aztán annyira új irányt vettünk, hogy el is veszítettük a közönségünk felét. Ez is az előbb már említett, legalább 180-as fordulat volt. Pechünkre azonban nem volt egy jelentősebb tömegbázis, aki mögénk állt volna, mivel akkor mi megint egy szinte teljesen új utat tapostunk ki itthon azzal a stílussal. A Sex Action közönsége hirtelen nem tudott mit kezdeni a hardcore-ral, a hc rajongóknak pedig valahol már berögzült a motoros, cowboy-kalapos imidzsünk, ami elfogadhatatlan volt számukra. Úgyhogy saját magunkkal szúrtunk ki. Két szék között a pad alá estünk, de magasról tojtunk az elvárásokra, mert nagyon jó volt a csapat. Ezt később az idő be is bizonyította…

Miért volt szükség egyébként a továbblépésre, a Sex Actionben nem maradt már mondanivalótok?

Nem, abban annyi volt. Végül is Zoli [Ganxsta Zolee, a zenekar dobosa – PM] volt az, aki elsőnek kezdte el „bomlasztani” az addigi vonalat, a hardcore és a rap felé való kikacsintgatással. Egyébként meg nem is kellett minket nagyon győzködnie arról, hogy változtassunk, hiszen már mi is kezdtük érezni, hogy ismételjük önmagunkat. 1994-ben, az Action indulásakor, még nem volt jelentős képviselője a hardcore-nak Magyarországon. Underground szinten volt ugyan egy-két zenekar, de mi voltunk azok, akik a mainstreamben elindították a dolgot.

Akkoriban nagyon odatettétek magatokat, már ami a bulizást illeti. Vincze Ádám készített veled egy remek interjút még 2010 decemberében a Magyar Narancs számára, amiben azt mesélted, hogy akkor, abból ki kellett ott szállnod, hogy ne csak posztumusz albumok jelenjenek meg utánad. Tényleg ennyire durva volt a helyzet?

A Sex Action/Action időkben tényleg a két végén égettük a gyertyát, szinte csak az éjszakában éltünk. Annyira megviselte a szervezetemet a folyamatos „igénybevétel”, hogy úgy éreztem, szó szerint kezdek darabokra hullani. Az az öt év nagyon erős volt.

Sex Action a Rockstúdió című műsorban (az a tömeg és tombolás pedig a PeCsában), aki kérdez: Geszti Péter

Gondolom, nem lehetett egyszerű ebből az életformából kiszállni.

Nekem abból csak az lehetett a kilépés, hogy egy nagyon radikális váltással visszatérek a belső, spirituális vonalhoz, és ezzel együtt egy kicsit a belső megtisztuláshoz. Muszáj volt ezt tennem, mert nem éltem volna túl, hogyha ugyanabban a formában folytatjuk tovább. Ki kellett a megszokott környezetből szakadnom. Ha nap, mint nap, ugyanúgy találkoznál a barátaiddal, azzal az életmóddal, nincs az az ember, aki ne esne kísértésbe, és akit ne rántana magával vissza – mondjuk egy hónap múlva – újra a dolog. Csak mi még ráadásul rivaldafényben is voltunk. Ott hozni kell azt, amit elvárnak tőled. A szerep szinte már ránő az emberre.

Húztál egy vonalat?

Igen, de azt is figyelembe kellett vennem, hogy nem csak én vagyok, hiszen egy zenekarban játszottam. Aztán elmondtam a fiúknak, hogy így döntöttem, de volt egy pár hónap kifutása a dolognak, mert nagyon sok koncertünk le volt már előre kötve az Actionnel.

Ez a Terror album utáni időszak?

Igen. Akkor fizikálisan már abbahagytam mindent, mert volt egy pont, amikor azt mondtam, hogy ha így megy tovább, nem kelek fel holnap.

Történt konkrétan valami vagy ez egy folyamat része volt?

Egy folyamat volt, ami odáig vezetett, de volt egy széthullott éjszakán egy konkrét pillanat, amikor éreztem, na, itt most be kell fejezni…

Az Action után jött az Agnus Dei, ami nagyon ígéretesen indult, sokunknak nagy kedvence volt, de nagyon gyorsan vége is lett a sztorinak. Miért nem lett belőle az, amire a tagok korábbi munkái – Bedlam, Slogan, Southern Special, stb. – alapján várni lehetett?

Én is úgy érzem, hogy iszonyatosan nagy potenciál volt abban a csapatban. De tudod, van az úgy, hogy látszólag stimmel minden, de amikor hosszabb ideig dolgoztok, akkor előjönnek emberi dolgok, amitől nem működik a közös munka. Pedig nagyon szerettem, ráadásul ez is egy hiánypótló, újszerű hangzás volt, ezt a kicsit INXS/U2-szerű világot nem csinálta akkor még itthon senki. Valószínűleg előrébb tartanék a személyes pályafutásomban, ha az Agnus Dei után azonnal visszaugrok az F.O-hoz, és meglovagolom a régi sikereimet. Én viszont azt mondtam, hogy egy időre otthagyom ezt az egész „rock n’ roll cirkuszt”, és inkább filmzenéket csinálok. A média, meg a szórakoztatóipar viszont nem arról híres, hogy megvár. Három évre kiszálltam, és szinte újra előröl kellett építkeznem, immáron a saját nevem alatt, Mátyás Attilaként.

A rajongókban mindig élnek bizonyos illúziók a zenészekkel kapcsolatban. Te is megtapasztaltál valamit ezekből?

Persze, az F.O. időkben például azt suttogták, hogy a Mátyás Attila koporsóban alszik otthon, fekete falak között. Ami nyilván nem igaz, de akkoriban ezért a hétköznapokon is hasonlóan éltünk, és öltözködtünk, mint a koncerteken. Azt szoktam mondani, hogy most ennyi év után arra az időre, amíg a színpadon vagyok, belebújok újra abba a szerepbe, átélem, és teljes szívvel azzá válok, mint egy igazán jó színész. Át tudom élni, mivel még most is ott van bennem, valahol legbelül. Aztán amikor lejövök a színpadról, akkor újra visszazökkenek a jelenembe.

Agnus Dei: Minden (Csak neked)

 

Filmzenék

 

Merkaba művésznéven évek óta komponálsz zenéket, különböző ismeretterjesztő és természetfilmekhez. Hogyan jött nálad a képbe ez a filmzenés vonal?

Egy barátom, Tóth Zsolt Marcell rendező-operatőr, 2001 környékén indította el a filmes produkcióját. Előtte nem sokkal lett vége az Agnus Deinek, amikor megkeresett ezzel a kéréssel. A Baraka filmzenéje – amiben a Dead Can Dance is közreműködött – már korábban is nagy kedvencem volt, és az alapján azt mondtam, hogy miért ne próbálnám meg, és belevágtam a dologba. Először is fel kellett építenem egy saját stúdiót, hogy neki tudjak kezdeni. Ez egy igen aprólékos munka, úgyhogy nagyon bele kellett ásnom magamat a részletekbe.

 

Ezek az aláfestő vagy filmzenék inkább instrumentális formában készülnek?

Nagyrészt igen, és ott alapvetően nem is gitárzene szól. A filmes stáb az Antarktisztól Grönlanding, Dél-Amerikától Tasmániáig mindenfelé forgatott már, főképpen a Spektrum, az M1 és a Duna TV számára. Ilyenkor mindig az aktuális világhoz, az adott tájhoz kell igazítanom, és írnom a különböző world illetve ambient zenéket. Éppen ezért gyakran előfordul, hogy meghívott művészekkel, népdalénekesekkel, világzenészekkel dolgozom együtt egy-egy produkcióban.

 

A filmes szakma is elismerte a munkádat, aminek a csúcsa az volt, amikor egy nemzetközi filmfesztiválon elnyerted a legjobb filmzene díját.

A környékbeli országokból 20-30 filmet neveztek be, köztük a „Budapesti Vadon”-t is. Abban például az úgynevezett zörejezés is a feladataim közé tartozott. Például olyan zajokat kellett lemodelleznem, mint hogy egy egér szaladgál különböző helyeken vagy, hogy egy fáról leesik egy szarvasbogár, és azt lassítva mutatják. Ilyenkor vagy hangminták alapján dolgozom, vagy egészen egyszerűen legyártom őket. Előfordul, hogy napokig csiszolunk egy-egy jelenetet. Szerencsés vagyok, hogy ilyen zenéket is rhatok. Bennem ez teszi teljes egésszé a színpadi zenélést. Persze, szívem szerint emellett még nagyon sok más típusú zenét is csinálnék.

 

 

Kedvencek

Az előbb idézett Magyar Narancs interjúban azt nyilatkoztad, hogy az egyik kedvenc gitárosod Slash. Ezen azért egy kicsit meglepődtem.

Amikor a Sex Actiont elkezdtük csinálni, abban jelentős része volt annak, hogy inspirált bennünket a Guns n’ Roses. Számomra Slash „gitártudása” a maximum, amit szeretek hallgatni. A jellegzetes stílust egyébként is sokkal fontosabbnak tartom, mint az iszonyatos szakmaiságot, vagy az öncélú virgázást. Elengedhetetlen persze, hogy jó zenész legyen az ember, de nekem az egyéni íz sokkal fontosabb, minthogy ki, milyen virtuozitással kezeli a hangszerét. A technikai gyakorlatokat, meg a riffhalmazokat nem tudom értékelni. Az egy más dolog. Nekem a dal a fontos. Számomra kell, hogy legyen egy dallam, amire rá tudok ülni, legyen benne egy fogódzkodó, ami a lelkét is megmozgatja az embernek, mert a zene szerintem a lélekre hat elsősorban.

Kik a legmeghatározóbb gitárosok a számodra?

Elsőként Billy Duffy-t kell megemlítenem a Cultból, neki nagyon kedvelem a hangzását, és azokat a tipikus gitármotívumait. Aztán persze az öregeket, Jimmy Page-et, Ritchie Blackmoore-t, David Gilmore-t – számomra ők a legmeghatározóbbak, hiszen tőlük tanultam. Nagyra tartom még Jimi Hendrixet, Stevie Ray Vaughant, és Steve Stevenst, aki Billy Idol mellett játszik. Vagy ott van Tom Morello (Audioslave) aki hihetetlen hangokat és effekteket csal elő a hangszerből. A klasszikus gitárosok közül pedig Tony Emmanuel a kedvencem.

És ha zenekarokról van szó?

Mindig is az angolszász, azon belül pedig főleg a brit zenéket kedveltem. Nagy kedvencem a Cult, és nagyon közel áll hozzám a Depeche Mode is, amióta a Violator albumon megszólalt az első gitár. Ez a két csapat az F.O. és az Agnus Dei hangzására is befolyással voltak, sőt a Mátyás Attila Bandben is felfedezhetőek a hatásaik. A ’80-as évek legelején őrülten nagy Duran Duran fanatikus is voltam. A Led Zeppelin és a Pink Floyd alap, a Deep Purple pedig az egyetlen olyan rock zenekar, amiben billentyű is van, és mégis szeretem. A Shadows-t és a Beatlest pedig azért kell megemlítenem, mert azokon kezdtem el gitározni tanulni.

Túl közel (Mélyen, 2007) – Az egyik legjobb Mátyás Attila dal

Szinte minden legendás kedvenceddel – The Cult, Guns n’ Roses, Mission, New Model Army, Biohazard – játszottál már egy színpadon. Volt olyan zenekar, aki miatt esetleg mégsem teljes a lista?

Igen, a Depeche Mode sajnos kimaradt. (nevet)

A Cult előtt az F.O. Systemmel léptetek fel a 2006-os Volt Fesztiválon. Tudtatok találkozni Ian Astbury-ékkel?

Sajnos nem. A Cult annyira elzárkózott a környezetétől, és kikötötték, hogy még csak a közelükbe sem mehet senki, hogy esélytelen volt találkozni velük. Aztán lement a bulink, el telt fél óra és pont akkor értek oda a Cult tagjai a színpadhoz, amikor kiléptem az öltözősátorból. Annyira meglepődtem, hogy csak annyit mondtam zavaromban, hogy „hi!”, erre a Billy Duffy visszaszólt, hogy „hi”…hát ennyi.

Emlékszem arra a fellépésetekre és az azt megelőző hatalmas viharra, ami miatt úgy tűnt, hogy az is benne van a pakliban, hogy elmarad a koncert.

Olyan villámlás és felhőszakadás jött nem sokkal a kezdés előtt, hogy a közönség teljesen eltűnt a küzdőtérről. A szervezők egyértelművé tették, hogy két lehetőségünk van: vagy elmarad a koncert, vagy elkezdjük így, de csúszni nem lehet. Közben meg annyira bevert az eső a tető alá, hogy elkezdtek szétázni a cuccaink a színpadon. Mondom a fiúknak, basszus, itt vagyunk a Volton, a nagyszínpadon, engem nem érdekel a vihar, leszarom, én kimegyek! Kisétáltam, becsuktam a szemem, és elkezdtem énekelni, hogy Mikor a mozdulatlan árnyak… a többiek meg jöttek utánam. A szám felénél jártunk, amikor először kinyitottam a szememet, és azt láttam, hogy özönlik a tömeg a színpad elé.

Nagyon autentikus látvány lehetett. Éjszaka, eső, dark rock…

Teljesen szürreális élmény volt, ahogyan a szakadó esőben a sátrakból előjöttek a darkos lányok bikini felsőben, lefolyt arcfestékkel, a srácok meg fürdőnadrágban. Csak utólag mesélték a Zoliék, hogy a harmadik-negyedik szám környékén az Astbury és a Billy Duffy megjelent a színpad szélén, ott álltak csípőre tett kézzel, és nézték, hogy ki ez a zenekar, akire több ezer ember – a szakadó eső ellenére – ordítva táncol és énekel. Aztán, mire a Hold című dalhoz értünk, eltűntek a felhők, kitisztult az ég, világítottak a csillagok, és fentről valóban sütött ránk a Hold. Mondtam is a többieknek, hogy gyerekek, ez meg volt szervezve, jók a kapcsolataim. (nevet)

Így esett az eső – F.O. System a Volt Fesztiválon (2006)

A grunge és én

1991-ben kijött az első Sex Action album, és az azt követő években a zenekar mindent vitt itthon. Úgy tűnt, hogy semmi sem állhat az utatokba. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, Magyarországon is egyre többen fordultak a grunge felé. Hogyan éltétek meg, hogy jönnek a kockásingesek?

Szerintem csak nagyjából 1994 környékére tehető, amikor már nálunk is tapintható volt a grunge hatása. Akkor már éreztük mi is azt, hogy kifutott számunkra a sexactionség, csak mi nem a grunge, hanem az ezzel párhuzamosan egyre jelentősebbé váló hardcore színtér felé nyitottunk.

Nem is hallgattál grunge-ot?

Dehogynem, különösen három zenekart, a Nirvanát, a Soundgardent, és az Alice in Chainst szerettem. Ezeket a bandákat egyébként a mai napig szívesen hallgatom. A Dirt például nagyon nagy hatással volt rám, akárcsak a Badmotorfinger. Ott volt például a Jesus Christ Pose videója… ilyen borult zene meg klip nem volt korábban az MTV-n. És ez tetszett.

A Pearl Jamet nem említetted.

Mert őket nem szerettem.

Eddie Vedder miatt?

Igen. A karaktere valahogy nem jött be. Én mindig bírtam a Kurt Cobain és Chris Cornell féle, kicsit talán egzaltált, vagy markánsabb frontembereket. Nekem a Pearl Jam nem volt elég karcos. A Stone Temple Pilots-ot is csak most 2010 körül a Between the Lines albummal tudtam megkedvelni.

Mi fogott meg egyébként a grunge-ban?

Amikor a seattle-i vonal megjött, akkor én elsőre a Led Zeppelint, meg a Black Sabbath-ot éreztem bennük. A szürke, borongós város képe, az eső, a gyárak látványa valahogy a brit hangulatot hozta nekem. Pedig én korábban soha sem hallgattam amerikai zenét, talán a Guns n’ Roses volt ez alól az egyedüli kivétel, de őket is inkább a punkosságuk, meg a koszosságuk miatt szerettem.

Ha valaki jobban elmélyül a legutóbbi szólóalbumodban, a Karmában, több helyen is jól eső Alice in Chains hangulatokat fog felfedezni. Tudatos volt, hogy ezeket a hatásaidat is beleemeled a dalaidba vagy egyszerűen ez jött ki a kezeid közül?

Mindig is szerettem volna ilyen jellegű dalokat is írni. Rosszul érzem magam, ha be vagyok szorítva egy skatulyába. Borzasztó érzés is lenne, ha mindig ugyanazt kellene játszanom. Állandóan alkotok, folyamatosan dalokat írok, de nem zenélek például feldolgozásbandákban. Egész egyszerűen nehezebben helyezkedem bele mások dalaiba, inkább magát a stílust szeretném játszani, a saját dalaimmal ötvözve. Most végre ez a Chains-es dolog is megadatott.

Korábban is megfordult már a fejedben, hogy a grunge felől is lehetne építkezni?

A korábbi időkben nem lehetett erre fordulni, mert nem egyedül, nem egy szólóprodukcióban voltam. Az F.O. Systemben és a Sex Action/Actionben pedig inkább olyan dalokat írtam, amelyek feküdtek a csapatnak. A Karmába viszont bármit beletehettem, mert nem voltam senkinek elkötelezve.

Velem maradnál (Karma, 2015) – Jól eső Alice in Chains hatások

Interjúk

Amikor készültem a beszélgetésünkre, nagyon sok korábbi interjúdat elolvastam, és azt láttam, hogy a zenén és a zenekaraidon kívül nem nagyon nyilatkozol más témában. A politika, a közéleti dolgok valahogy eddig mindig kimaradtak. Tudatosan zárkózol el ezek elől, vagy pedig a zene olyan mértékben tölti ki az életedet, hogy nem is foglalkoztatnak annyira az említett dolgok?

Mindkettő. Egyik részről azt gondolom, hogy egy zenésznek nem feltétlenül kell bizonyos dolgokban – és itt leginkább a politikára gondolok – nagyon állást foglalnia. Nekem is van saját véleményem, de számomra ez nem egy elsődleges dolog, nem ez van fókuszban. Szerintem egy zenésznek az a feladata, hogy dalokat írjon. Minden tiszteletem azoké a kollégáké, akik politikailag valahova elköteleződnek. Tegyék. Én viszont nagyon sok emberhez szeretnék szólni, de nem amiatt, hogy valahova – bal vagy jobb oldalra – el vagyok tolódva, hanem a dalaimmal. És aki abba valamit belehall, az lehet bárki, bárhol, bármilyen színű, felekezetű, teljesen mindegy. Ha élvezi a zenémet, akkor nagyon boldog vagyok. Nem akarom megosztani a rajongóimat, nem akarom, hogy valaki esetleg azért ne jöjjön el, mert én ilyen vagy olyan ruhát hordok.

Magánélet?

Már a Sex Action időkben is én voltam a legvisszafogottabb és ez mostanra sem változott. Én nem mennék el – persze sohase mondd, hogy soha – például celebműsorokba. Nem is lennék jó alany. Amikor véget ért az Agnus Dei, egy kicsit meg is csömörlöttem a rock and roll business-től. Nekem ebből az egészből a zene meg a színpad az élmény, ez az, ami valójában örömet okoz. A többi, a körítés nagyon sokszor fáraszt. Nyomasztó, nagyon üresnek érzem, és nem is szállok bele a mókuskerékbe, hogy mondjuk valamelyik bulvárlap címlapján szerepeljek csak azért, hogy egy F.O. koncertre százzal többen jöjjenek el. Valamilyen szinten el is zárkózom ettől, és ez egy picit meg is nehezíti sajnos a mostani produkciómnak a nagyobb közönséghez való eljutását. Ebben a világban, ahol a média mindent meghatároz, és az ingerküszöb egyre magasabb, rajtam nincsen a bulvár számára érdekesség, hiszen „csak” élem az életem, művész vagyok, és alkotok.

Utóbbiban viszont sokak szerint maximalista vagy, ha jól tudom.

Legendás, hogy nem vagyok egy toleráns és türelmes ember, már ami a munkát illeti. De csak azok mondják, hogy maximalista vagyok, akik nem teljes erőbedobással állnak a dolgokhoz. Akkor tűnök kiállhatatlannak mások számára, hogyha ezzel az elég ennyi – jó lesz ez – majd jövő hétre megtanulom típusú magyar foci mentalitással találkozom. Annyi éve zenélek, hogy pontosan meg tudom állapítani, hogy egy adott zenésztársamnak mik a határai. Sosem kívánok tőle többet, mint amit meg tudna csinálni. Viszont elvárom, hogy azt hozza ki magából. Amikor közös produkció van, akkor ne hátráltasson azzal, hogy mondjuk nem készült fel. Az engem nem érdekel, hogy mellényúl, én is mellényúlok. Ha viszont úgy bakizik, hogy rá sem készül, akkor elpattan nálam a húr. Magamtól viszont sokkal többet várok el. Szóval nem érzem magamat maximalistának, csak úgy vagyok vele, hogy ezeket a dolgokat másképpen nem lehet csinálni.

“A minimális célunk, a maximum.” (Ganxsta Zolee, Mátyás Attiláról) – És a másik legjobb Mátyás Attila dal

Amikor anno megnéztem a Jack Jack filmet, nekem abból az jött le, hogy a Zoli bármennyire is egy bohém arcnak tűnik, zenészként iszonyatosan profi, és bosszantja az, ha más – mondjuk egy átbulizott éjszaka után – nem tudja hozni az általa képviselt szintet. Lehetséges, hogy Ganxsta úr azért is szeret veled zenélni, azért játszik olyan régen együtt veled, mert ugyanúgy áll ő is hozzá a zenéléshez, mint te?

Zoli az egyik olyan zenész, akivel nagyon jól tudok együtt dolgozni, vele tényleg nincsenek súrlódások. Most, hogy annyira elfoglalt, elég nehéz az F.O. próbákat összeegyeztetni, de ő pontosan tudja, hogy hogyan kell ehhez felkészülni. Az adottsága megvan hozzá, a winchester a fejében hihetetlen. Régen mondogattam is neki, hogy Zoli, neked magnószalag van a fejedben. Hogy a francba emlékszel? Nagyon nem szeretek óvó bácsi lenni, az nekem is kellemetlen, amikor rá kell szólni valakire, hogy te, tanuld már meg a dalt. A Sex Actionben is mindenkit csapkodtam. Ők meg: Vigyázz, jön a Matyi, dugd el a piát! (nevet) Koncert után persze mindenki azt csinál, amit akar, de amikor színpadra mész, nem azért fizet a közönség, hogy részegen ordítsunk. Megvolt ez is, de rájöttünk, hogy azért ez nem annyira jó. (nevet)

Február 20-án, szombaton lesz az F.O. System 30 éves, jubileumi koncertje, ezzel kapcsolatban pedig fel kell tennem a mivel készültök kérdést.

Ez lesz az a koncert, ahol tényleg az egész F.O. életművet eljátsszuk. Így bekerül a setlistbe az a két nóta is, ami a Fekete albumon az utolsó két tételként szerepelt. Valójában két demóverzióról beszélünk, amiket szinte nem is játszottuk korábban – talán csak az egyiket a legősibb időkben – aztán ezek kikoptak. Az egyiket most teljesen át is hangszereltük, kicsit koncertképesebbé tettük. Szóval egy baromi jó harmincadik születésnapot akarunk, és az a célunk, hogy mindenki nagyon jól érezze magát.

Mit hoz számodra a jövő, merre visz az utad tovább?

A Sex Action Olaj a tűzre lemez, és a tavaly ősszel megjelent szólóalbumom, a Karma után a keményebb, rockosabb oldalamat egy kis időre pihentetni fogom. Terveim szerint az akusztikus dolgok irányába indulok, arra felé szeretnék tovább kísérletezni. Persze nehéz akusztikus gitáron jól játszani, de ott is szeretném majd megtalálni a saját hangzásomat, a saját kifejezésmódomat.


 

Az utóbbi napokban több nagyon tartalmas, Mátyás Attiláról és zenekarairól szóló online interjú és visszaemlékezés is napvilágot látott. Ha esetleg még nem olvastátok őket, jó szívvel ajánlom a következő megjelenéseket a figyelmetekbe (linkek):

 

 

Mátyás Attila produkcióit pedig itt találjátok a weben:

 

Mátyás Attila hivatalos weboldala: itt

A Mátyás Attila Band Facebook oldala: itt

Az F.O. System hivatalos Facebook oldala: itt

A Sex Action hivatalos Facebook oldala: itt

 

3 hozzászólás

  1. “Vannak olyan F.O. System rajongók, akik a mai napig sem bocsájtják meg azt, amikor az F.O-ból átmentünk Sex Actionbe.”

    Ja, kb. mindenki. Az én ismerőseim között, akik F.O.-t hallgattak, azok közül senkit (!) sem érdekelt a Sex Action. Vajon miért volt olyan kib*szottul nagy buli, amikor az F.O. újra összeállt?

  2. Zsolti

    Nagyon jó interjú, köszi! 🙂 Matyi munkássága abszolút példaértékű számomra, a tavalyi lemeze pedig az elmúlt 10 év legjobb hazai albuma szerintem. Viszont sose voltam még koncertjén, úgyhogy a szombati FO jó is lesz kezdetnek. 🙂

    • Pintér Miklós
      Szerző

      🙂 Köszi! A Karma nagyon-nagyon jó lett szerintem is, már most esélyes a legtöbbet hallgatott albumok listájára 2016-ban. Valójában már a 2015-ös, Top10-es listán is ott lett volna a helye, csak sajnos mostanában jutott el hozzám az anyag. Matyi interjúban elmondott gondolatai – főképpen a zenéléshez való hozzáállásról – pedig magyarázatot is adnak, hogy miért tudott idáig jutni. Hatalmas respekt neki, bárcsak mindenki így gondolna a produkcióira. (y)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.