Tribute vagy nem tribute, az itt a kérdés?

Share Button

Saját dalokat írni és azokat megszerettetni a közönséggel mindig a nehezebb út. Ahhoz képest mindenképpen, hogy mások már jól bejáratott dalaival szórakoztassuk a nagyközönséget. Bizonyos hangszeres tudás birtokában – ez utóbbi esetén – nem is különösebben megerőltető dolog. Nincs benne semmiféle kreativitás, éppen ezért egyáltalán nincs benne kockázat. És persze egyáltalán nem veszélyes! Rockzene, ami nem veszélyes? Finoman szólva is paradoxon! Gondolatok a tribute-jelenség kapcsán.

01 BOB_1823 Superunknowns a Szigeten (Fotó: bobal photography)

Őszintén szólva kezdetben én sem tudtam hova tenni ezeket a tribute-formációkat.

Hülyeségnek tartottam az egészet.

Valódi művészeti értékek létrehozása helyett mások tollának ékessége?

Már, ha a hőskorban – ha volt egyáltalán ilyen – annak lehet nevezni egy sörszagú pinceklubba transzponált kisközségi X-Faktort.

Tudom, mert valamilyen szinten én is részese voltam a dolognak.

Ahol még az is előfordulhat (egyébként nyilván nem), hogy egyesek az eredeti előadóknál is szebben szólaltatják meg a jól ismert dallamokat. Egyes szobavirtuózok szerint például „szegény” Kirk Hammett még gitártechnikus sem lehetne mellettük. Ők azokat a riffeket sokkal jobban el tudják játszani. A hátuk mögött, a fogukkal pengetik a Rest in Peace, a Pornograffitti vagy a Lean Into It szólóit.

Más szólóit.

Ez – az én olvasatomban – inkább sportteljesítmény, mint muzikális kreativitás.

Vannak, akik még ma is azt hiszik, hogy már csupán attól jó egy zenész, hogy bármit, bármilyen gyorsan meg tud tanulni és el tud játszani. Pedig szerintem ez édeskevés ahhoz, hogy valaki, valami igazán értékeset adjon a közönségnek.

Ott van például Kurt Cobain, akit még véletlenül sem hívhattunk az aberdeeni Jimi Hendrixnek, mégis elegendő volt pár tétova, koszos akkordot lefognia ahhoz, hogy örökre beírja magát az egyetemes zenetörténet nagykönyvébe.

És igen, pont olyan egyszerű a történet, ahogyan Cobaintől megtanulhattuk: legyél őszinte, oszd meg a gondolataidat, hozz létre valami eredetit, ami tényleg te vagy és ha a végeredményt képes vagy eljuttatni egy szélesebb körbe, és még sikerül is az üzenetedet a közönségnek dekódolnia, akkor nyert ügyed van!

A zenének ideális esetben az alkotásról, az önkifejezésről kellene szólnia, a tribute azonban ettől nagyon-nagyon messze áll.

Tényleg mi értelme az egésznek, amikor ott van az eredeti is? – tehetnénk fel a kérdést.

Már, ha ott van.

És itt van ebben az egész sztoriban a legnagyobb csavar.

Mert nekünk, grunge-rajongóknak nagyon nincs ott.

Nagyon-nagyon nincs.

A Lángoló Gitárokon megjelent ma egy beszámoló a Queens Of The Stone Age bécsi koncertjéről. A cikkben azon bosszankodik a szerző, edicsek, hogy Josh Homme-ék mennyivel jobb bulit adtak volna Magyarországon, mennyire más lett volna a magyar közönség hozzáállása az egészhez, ha el tudtuk volna őket hozni Budapestre. Azért, hogy mégsem jött össze a dolog, okként bejön az ingyenes letöltések (nevezzük nevén, zenelopások) negatív hatása, a másnapi koránkelés, de egy hosszabb gondolat erejéig még a tribute-kérdést is bedobja az újságírónő:

„Ha nem elégedne meg senki azzal, hogy olcsó tribute-bulikon hallgassa meg havonta a még aktívan koncertező külföldi zenekarától a kedvenc dalait, rosszul eljátszva és előadva, szar hangosítással, hanem elmenne az eredetire, hogy attól hallja a kedvenc slágerét, aki tudja, hogy valóban mit is jelent az a dal neki, és mindenfajta erőlködés nélkül tudja úgy eljátszani, ahogyan ő azt megírta.”

Kemény szavak ezek!

És az a helyzet az, hogy alapvetően egyet is értenék edicsekkel – a letöltésekről és a többiről egyébként teljes mértékben egyet is értek -, ha ez a dolog ilyen egyszerű lenne.

Csak sajnos – és tényleg sajnos – nem az.

Az idézet részben van egy fontos dolog, amit külön is érdemes kiemelni, „a még aktívan koncertező külföldi zenekar” meghatározás.

De miért is?

A Pearl Jamet immáron 21 éve, egészen pontosan 1996. november 17-e óta nem sikerült Magyarországra csábítani (a 2000-es Binaural turné budapesti koncertje ugyebár a szerény érdeklődés miatt maradt el – hozzáteszem, nem sok ilyen volt a Pearl Jam 26 éves történetében).

Nincs Kurt Cobain, nincs Nirvana.

Nincs Chris Cornell, nincs Soundgarden.

Nincs Layne Staley, nincs Mike Starr, az egyébként nagyon szimpatikus fél-Alice in Chains meg sohasem lesz már ugyanaz, mint amit eredetileg jelentett nekünk.

A Melvins tavaly majdnem összejött, de Buzz Osborne-ék az utolsó pillanatban lemondták az A38-as bulijukat, viszont a Mudhoney végre ellátogatott hozzánk, ahogyan Mark Lanegan – még ha csak elvétve is játszik Screaming Trees dalokat a szólófellépésein – is visszatérő vendég nálunk. A felsorolt bandák többségénél tehát minimális az esély arra, hogy lássuk őket Budapesten, vagy a nyilvánvaló okok miatt, már egyáltalán nincs is lehetőségünk rá. Magyarországon tényleg különösen mostoha helyzetben vannak a grunge-rajongók!

Így fordulat elő, hogy amikor seattle-i vonal bandáit megidéző hazai Superunknowns, Men In The Box, Gouranga (vagy éppen Takács Vilkó és Lugosi Dani) összeáll egy-egy tribute estre, az nekünk igenis esemény!

Ráadásul szilárd meggyőződésem, hogy nem ugyanaz a kategória – és itt nem a zenei képzettségre gondolok – egy valóban hiteles grunge és egy nem-grunge tribute zenekarral színpadra lépni. A Chris Cornell halálával érkező hype – lásd még Bowie és Lemmy, nem beszélve a 10 millió mínusz egy Prince rajongó országáról – megtette a hatását: a világon mindenhol feltűntek a Soundgarden- és/vagy Audioslave-tribute bandák. Olyanok tértek meg, és találtak rá „Istenre”, akik valami egészen más „vallást” gyakoroltak eddig. Ismerek olyan hazai tribute-formációt is, amely csak az alapján döntötte el, hogy kiknek a bőrébe bújik majd, miután megnézte, hogy milyen zenekarnak nincs még tribute-verziója Magyarországon.

Rendben, lehet így is, de talán jogosan merül fel a kérdés: mitől fog ez majd bárki számára is hitelessé válni?

A seattle-i bandák dalai ugyanis – a többséggel ellentétben – nem csupán a hangok megfelelő egymásutániságáról szólnak. Messze nem arról!

A hétvégén megnéztem a Kassa Hajón a Superunknowns-t, akik olyan autentikus módon idézték fel a Soundgarden-életmű kiválasztott dalait, hogy csak másodszorra esett le, hogy tulajdonképpen nem is a srácok, hanem Chris Cornellék zsenialitásától vagyok lenyűgözve. És a ‘garden irán érzett csodálat, abban a pillanatban, éppen Székely Marciékon keresztül nyilvánult meg.

Marciék hitelessége nem csupán abban rejlett, hogy aznap este újra csak lemezminőségben vitték színpadra a Soundgarden klasszikusokat. Egy valamiféle magától értetődő természetességgel tették egyértelművé a jelenlévők számára, hogy ott legbelül, a lelkük mélyén, pontosan értik/érzik ezeket dalokat: nem csupán eljátsszák, hanem át- és meg is élik őket.

És ugyanígy igaz ez a Men In The Boxra és a Gourangára (és bár nem Seattle, de a szintén nagyszerű Stone Pilotsra) is!

A Superunknwons koncert másnapján, a Pearl Jam – Let’s Play Two mozifilm november 11-i premierjét követő, Kassa Hajós koncertre készülő, a Flop korábbi és jelenlegi zenészeiből összeállt formáció próbájába is betekinthettem. Felemelő volt megtapasztalni azt a precizitás, azt az odaadást, azt a hitet, ahogyan ezek a srácok beleálltak az egyes .

„Nem mi vagyunk ebben a fontosak, hanem a Pearl Jam. Tök mindegy, hogy mi a név, a lényeg, hogy Pearl Jamet fogunk játszani” – tette gyorsan egyértelművé a tagok motivációját a fellépéssel kapcsolatban Stumpf András, a banda gitárosa, majd valamivel később Siklósi Richárd (basszusgitár) így folytatta: „Nekünk ez a közös gyökerünk. Nem véletlenül nem játszunk Nirvanát vagy Soundgardent. Alice in Chains-t igen, de nekünk a Pearl Jam a közös eredőnk, mindig is a részünk volt!”

Már az első taktusoktól kezdve nyilvánvaló vált számomra, hogy ez nekik tényleg valami fontos dolog. Nekik azok a dalok, nem csupán dalok voltak, hanem az elmúlt 25-26 évük apró pillanataiból összeálló, személyes hangoskönyvük is. Talán pont ez lehet a kulcs: a bensőséges viszony az eredetivel, amitől bizonyos esetekben mégis nagyon jól működni tud egy tribute-banda!

Zeneszerető emberként továbbra is nagyon-nagyon szurkolok azoknak a zenekaroknak, akik a nehezebb utat választják a saját dalaikkal. A valódi hősök mindig is ti lesztek a számomra!

Ma már azonban a seattle-i tragédiák sorozata és annak következményei miatt elképzelhetetlennek tartom, hogy grunge-tribute bandák nélkül menjen tovább az élet.

Jó, hogy vagytok Superunknowns, Flop/DHRM, Men In The Box, Stone Pilots és a többiek, akik értik/érzik ezt az egészet!

Pedig erről ez egészről valójában nem is igazán ők, hanem sokkal inkább bizonyos Cobain, Cornell, Staley, Wood vezetéknevű, washingtoni illetőségű urak tehetnek.