Tuesday’s Come, Tuesday’s Gone | Lynyrd Skynyrd koncertbeszámoló – Bécs, Gasometer

Share Button

Egy igazi bakancslistás álom vált valóra azzal, hogy tegnap végre élőben is láthattam  a Lynyrd Skynyrdöt. Van úgy, hogy az embert egyszer csak elkapja valami olyan zene, ami jócskán eltér az eredetileg kedvelt műfajától – esetemben a grunge-tól – mégis képes valami olyan borzongatóan jó élményt adni, ami mással nem pótolható. Ilyen volt számomra a déli urak utolsó három albuma. A legnagyobb tisztelet és szeretet, valamint a Grungery egyik ars poeticája – „csak arról írunk, amit szeretünk” – mellett, most azt hiszem, hogy akkor vagyok korrekt, ha a gondolataimat a legkisebb részrehajlás nélkül írom le a koncertről.

Lynyrd Skynyrd Vienna


Lynyrd Trygydys

 

A Lynyrd Skynyrd minden bizonnyal a világ egyik legnagyszerűbb, de egyben legtragikusabb sorsú zenekara. Rengeteg haláleset és baleset övezte a zenekar történetét.

 

1977. október 20-án repülőbaleset következtében elhunyt a zenekar három tagja, Ronnie Van Zant énekes, Steve Gaines gitáros, illetve Cassie Gaines vokalista. A szerencsétlenséget a bérelt gép egyik hajtóművének meghibásodása okozta. A pilóták az egyre fogyó üzemanyag miatt egy erdős terület felett kényszerleszállást hajtottak végre. A fedélzeten tartózkodók közül további három személy – köztük a pilóta és a másodpilóta – szintén életét vesztette, a többiek pedig súlyos sérülést szenvedtek. A balesetről megrázó részletességgel találtok információt a Wikipedián. Ha valakit érdekel a teljes történet, akkor kattintson ide.

 

2001. júliusában egy Jacksonville-i szállodai szobában holtan találták Leon Wilkeson basszusgitárost. A halálának oka ismeretlen. Az ő helyére került a bandába Donald Evans, aki 2009. május 8-án, 48 évesen, rákbetegségben hunyt el. 2015. április 3-án pedig Robert Burns dobos, az egyik alapító tag vesztette életét autóbalesetben.

 

A zenekar 1987-ben alakult újjá, Ronnie öccsével, Johnny Van Zant-tal a mikrofonnál. Az eredeti felállásból már csupán Gary Rossington gitáros a tagja a Lynyrd Skynyrdnek.

I’m Unbroken

Amikor kiderült, hogy a Lynyrd Skynyrd Bécsben koncertezik, határtalan boldogságot éreztem. A Jacksonville-i legenda nagyon ritka vendég ezen a vidéken, így már szinte teljesen lemondtam arról, hogy élőben láthassam az egyik legnagyobb kedvencemet. Úgyhogy még a bejelentés napján megvettem a jegyeket a bulira.

Pedig egyáltalán nem vagyok ősrajongó. A zenekart csak később, messze a klasszikus felállás tragédiája után ismertem meg. Persze a Sweet Home Alabamát és a Simple Man-t ezerszer hallottam korábban – talán előbbit túl sokszor is – mégis az új felállásal készült God & Guns album volt az, amitől lepadlóztam. Egészen konkrétan a Still Unbroken című dal és a klip húzott be a Skynyrd univerzumba véglegesen, örökre.

Lenne még egy olyan zenekar a világon, amelyik lehagyná ezt a dalt a setlistjéről?

Azóta persze a legtöbb Skynyrd lemezt beszereztem, de igazán a Vicious Cycle/God & Guns/Last of a Dying Breed legjobb szerzeményei forognak szinte napi szinten a cd lejátszómban. A régi dalok többsége viszont annyira soha nem jött be nekem. Egy-kettő még így is hatalmas kedvenc, a That Smell, a Saturday Night Special, a The Needle and the Spoon, vagy a Gimme Back My Bullets. Egy időben az utóbbi volt például a csengőhangom, annyira szerettem.

Ilyen előzmények után talán érthető, hogy miért nem örültem feltétlenül annak, amikor a múlt hét elején megláttam az európai setlistet. Az szerintem teljesen oké, hogy a zenekar a tragikus sorsú elődök életművét ápolja. De könyörgöm, az 1991-es visszatérő albumtól kezdve, az új felállás által megírt dalokból semmit nem játszani szerintem több, mint furcsa. Pláne úgy, hogy ezek az egészen zseniális zenészek, iszonyat jó dalok egész sorát rögzítették az elmúlt évtizedekben.

És bár az M1-esen száguldva a régi Lynyrd Skynyrd dalok most sem tudtak bekerülni az autó cd lejátszójába, a fentiek ellenére abszolút pozitív várakozással közeledtünk a Gasometer felé.

Bécs, Magyarország

A magyar rajongók teljesen ellepték a bevásárlóközpont jellegű építményt, szinte csak magyar szót lehetett hallani a környéken. A merch pultba 35 Eurót kértek egy pólóért, ami nyilván nonszensz. Jól meg is beszéltük pár magyar sráccal, hogy tényleg mennyire az. Aztán jó fanatikusok módjára, mindannyian vettünk egyet-egyet csak azért, hogy legyen valamilyen személyes emlékünk a buliról. Mintha előre megéreztünk volna valamit az este hátralevő részéről.

Ekkor még csak finoman fogalmazódott meg a gondolat bennem, hogy talán itthon is lett volna létjogosultsága ennek a koncertnek. Aztán amikor megláttam Johnny Van Zant mellényén az osztrák zászlót, majd később, amikor a színpadon teátrálisan meglengetett egy nagyobb verziót… hát az valami elképesztően idegesítő volt.

Nem sajnálom az élményt az osztrák rajongóktól, de amikor a nézőtér nagy része magyar, vagy más, szomszédos országból érkező fanatikus, akkor felmegy az emberben a pumpa: valaki mondja már meg, hogy miért nem lehetett idehozni Budapestre a zenekart? Miért kell több száz, vagy akár ezer magyarnak is kivándorolnia Bécsbe egy ilyen koncertért? Nem folytatom, szerintem erről mindannyian pont ugyanazt gondoljuk.

Gasometer: a koncertszervezés mélypontja

 

Tegnap este az általam is gyakran emlegetett, nagyszerű osztrák szervezőkészség totális csődöt mondott. A beengedés az épületből mindössze két(!) bejáraton ment, az emberek szó szerint kígyózó sorokban álltak és vártak. Húsz percet alatt pontosan egy métert tettünk meg. Nem túlzok. Egy métert. Aztán amikor a szervezők látták, hogy ez így nem fog menni, ebből balhé lesz, akkor hirtelen mindenféle ellenőrzés, motozás nélkül leengedték a tömeget a pincében található színpadhoz. Stairway to Hell.

 

Szóval van itt biztonságtechnikai szempontból egy teljesen alkalmatlan lépcsőház, egy egyszárnyú (!) ajtóval. Ez volt az egyedüli kijárat, amin a többezer rajongónak be és ki lehetett mennie a terembe/teremből. Hát emberek, soha ne legyen probléma a Gasometerben, mert annak nagyon csúnya vége lesz.

 

Eleve egy ilyen kaliberű koncertnek szerintem kicsi volt a hely. Úgy álltunk, mint a heringek, ráadásul faltól falig, szinte moccani sem lehetett. Szerintem a Skynyrd a Stadthallét (kb. mint a Papp László Sportaréna) is simán megtöltötte volna.

Előzenekar: Jared James Nichols

A beengedés olyan lassan ment, hogy hiába álltunk be 45 perccel a kezdés előtt a kb. 40 méter hosszú sorba, az előzenekar már réges-régen játszott, mire beértünk. Úgyhogy mindössze másfél számot tudtunk megnézni a műsorból. Pedig egy Jared James Nichols nevű rock isten gitározott a színpadon, egy dobossal és egy basszusgitárossal kiegészülve.

Egy igazi vadállat, kinézetre a korai Zakk Wylde, és Sebastian Bach keveréke. Tudjátok az a típus, aki miközben lóg a gitárja a nyakában, és a feje felett tapsol, úgy headbangel a hátközépig érő szőke, göndör hajával, hogy azt hiszed, hogy pillanatokon belül a nézőtéren landol a feje.

Óriási volt, szerintem hallani fogunk még róla, kevés ilyen fickó rohangászik szerintem manapság a rock színpadokon.

Pont ilyen volt az ember a koncerten

A koncert, mert igazából erre vagytok kíváncsiak

A koncerttel kapcsolatban felemás érzéseim vannak. Nálam felkészültebb Skynyrd rajongó újságírók biztosan ki fogják deríteni, vagy már talán tudják is, hogy mi szükségük van a déli legendáknak a Thunderstrack-re, mint állandó intróra. Az átszereléskor egyébként egy kiváló egyveleget kaptunk – No More Mr. Nice Guy, Kashmir, Highway Star, All Along The Watchtower, stb. – azokat jobban megértem, de hogy az ausztrálok hogy kerülnek Jacksonville-be, azt nem tudom.

A show fantasztikus volt, talán túl jó is. Én nagyon kedvelem Johnny Van Zant hangját és habitusát is. Folyamatosan mosolygott, viccelődött a közönséggel és a többi zenésztársával, már-már a tökéletes frontembert hozta. Szimpatikus a fickó nagyon, neki elhiszem, hogy a pacsik és a hátbaveregetések őszinték voltak. Nem kellett várni sokáig az első “God Bless You”-ra, és az agyonhasznált amerikai zászló is folyamatosan ott figyelt a mikrofonállványon.

Aztán ott volt a korábbi The Black Crowes basszusgitáros, Johnny Colt (milyen név ez már!), aki amellett, hogy szerintem nagyon jó zenész, valami elképesztő fejfedő kollekciót mutatott be, élén egy farkasbőrrel, ami alatt azért biztosan elég brutál hőmérséklet lehetett. A három gitáros hatalmasakat szólózott – az egyetlen ráadás dal Free Bird vége például hátborzongatóan jó volt – és még a gyakran megkoreografált mozgásuk is rendben volt. Külön katarzis volt a Saturday Night Special-ben, amikor Rickey Medlock végre rátaposott a wah pedálra (nem sokszor fordult elő az este folyamán), na az minden grunge rajongónak széles mosolyt csalt volna az arcára.

A That Smell tegnapról, egy néző mobilján keresztül

Számomra az este fénypontja a That Smell/Saturday Night Special/The Needle and the Spoon triója volt, ha csak ennyit játszottak volna, és a három dal után levonulnak a színpadról, már alapból akkor is elégedett lettem volna. Meglepően jó volt a Sweet Home Alabama – nem számítottam rá, hogy ennyire elkap – és persze a hatalmas közönségénekeltetéssel felturbózott Simple Man is. Szépen szólt minden hangszer, nagyon jók voltak a fények, minden, és mindenki a helyén volt. Már-már tökéletes volt a show.

Ha némi csalódottságot is éreztem – az a setlist mellett – talán pont emiatt volt. Minden annyira meg volt előre komponálva, hogy néha az ember azon gondolkodott, hogy vajon bizonyos emberi reakciók is részei voltak a tervnek? Egyáltalán, hogyan lehet valódi lelkesedéssel előadni olyan dalokat, amiket már több ezerszer játszottak el? Mert az szerintem nem kérdés, hogy halálra unhatják őket. Hogy hakni lett volna a koncert? Azt azért nem hiszem. Vagy ha igen, akkor egy nagyon komolyan vett verzióról volt itt szó. A zenészek – nekem úgy tűnt – hogy mindent beleadtak. A mágia viszont mintha Jacksonvillben marad volna.

No story, no party

Egy-egy jól sikerült koncert után mindig ott vannak a sztorik, amiket olyan lelkesedéssel osztunk meg egymással, mintha leaglábbis nem ugyanazt a zenekart láttuk volna pár perccel korábban. Amikor a ráadás utolsó hangjai után nem sokkal egymás szavába vágva idézzük fel a koncert egy-egy libabőrt okozó pillanatát. Most ezeket a történeteket keresem, de nem találom. Lehet, hogy ez az, ami hiányzott?

Nem hiszem, hogy bárki is azért kattint egy koncerbeszámolóra, mert arra kíváncsi, hogy pár részeg balkáni kölyök, milyen minősíthetetlenül viselkedett a nézőtéren, egy totálisan békés bulin. Hogy miután egy teljes családot nyakon locsoltak sörrel, az 50 év körüli osztrák anyuka olyan vehemenciával rontott neki a kétméteres ökörnek, hogy az apukával közösen nekem kellett lefogni és nyugtatgatni őt, hogy a lökdösődés nehogy kollektív pofozkodásba torkolljon. Nem ezek miatt megy az ember Lynyrd Skynyrd koncertre, és nem is emiatt akar róla olvasni.

Viszont más említésre méltó dolog – az az igazi életreszóló, megismételhetetlen élmény – tényleg nem történt. Sajnos.

Biztos vagyok benne, hogy ennek ellenére ez az este sokaknak nagyon sokat jelentett.

Nekem is. De az életem tíz legjobb koncertjébe – a várakozásommal ellentétben – ez a buli messze nem fog bekerülni. Emellett viszont alig várom már, hogy olvassam a többiek koncertbeszámolóját. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ők hogyan látták a Skynyrdöt.

Mert simán lehet, hogy a hiba az én készülékemben volt.


Short Report

 

Lynyrd Skynyrd

 

Hely: Gasometer, Bécs

Időpont: 2015. április 28.

 

Lynyrd Skynyrd setlist: Thunderstruck (intro) | Workin’ for MCA | I ain’t the One | Call me the Breeze | What’s Your Name | That’s Smell | Saturday Night Special | The Needle and the Spoon | I Need You | Simple Man | Mississippi Kid | Tuesday’s Gone | Gimme Three Steps | Sweet Home Alabama | Free Bird


A Lynyrd Skynyrd bécsi koncertjéről az alábbi linkeken olvashattok még beszámolókat:

3 hozzászólás

  1. dzsud

    Persze, láttam, hogy nem csak Bécsben szólt. Arra gondoltam, hogy talán a zenekar is úgy érzi, hogy az AC/DC felpezsdíti a közönséget. Ellenben nem te vagy az egyetlen csodálkozó, sok körülöttem álló tűnt meglepettnek. Azt meg már meg nem mondom, hogy Sabbath szólt-e előtte, de köszönöm a tippet.

  2. dzsud

    Remek beszámoló, köszi. Pont az átszereléskor játszott zenéken gondolkodtam, hogy ritka jó válogatás volt. Nem emlékszel véletlen, hogy mi volt még a cikkben említetteken kívül? 😀 Egyébként rám általában ezek nagyobb hatással vannak a koncert előtt, mint az előzenekar, itt is végigdaloltuk őket a magyar srácokkal. A Thunderstruck is ilyen célzattal szólt (szerintem). A Papp Lászlóban is gyakori, hogy a koncert előtti utolsó lejátszott szám a For Those About To Rock. Az ágyúdörgés közben jön fel a függöny, nálam garantált libabőrrel indul a buli.

    • Pintér Miklós
      Szerző

      Köszi! 🙂 Sajnos a többire nem emlékszem, bár a felsorolásból talán csak egy Black Sabbath dal maradt volna ki, ha valami all star setlistet kellett volna összeállítaniuk. Talán az? A Thunderstruck mindenhol intró, előtte felvezették, hogy akkor kövezkezik a Lynyrd Skynyrd, tehát szervesen a műsor része. Még mindig csodálkozom, hogy vajon miért… 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.