SEATTLE | 25/09/2020 | 22:11

Seattle-Budapest Grunge Magazin | Alapítva: 2015-ben | Alapító: Pintér Miklós

Turán Eszter: Mintha egy sebbe sót szórna valaki

Kategória: Interjú Szerző:

„Rengeteg exkluzív anyagot használunk fel a filmhez, megpróbálunk rámenni arra, hogy megmutassunk olyan archív felvételeket, amiket senki, sehol máshol nem láthatott. Semmiről sem fogunk finomkodva beszélni a közeget illetően, szóval lesz sex, drugs and rock ’n’ roll” – meséli Turán Eszter, a BP Underground című dokumentumfilm-sorozat kilencvenes évekbeli és a kétezres évek eleji budapesti rockzenei szubkultúráját feldolgozó, október 15-én bemutatásra kerülő részéről. A rendező-producerrel a külön grunge-blokkal érkező, kétórás alkotásról, a hollywoodi hétköznapokról, Óbudáról és Seattle-ről beszélgettünk. Nagyinterjúnk.

Család és Hollywood

Édesapád, Turán Róbert drámaíró, nagynénéd pedig Venczel Vera, Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Nem volt más választásod, a Színművészetire kellett menned neked is, vagy egyébként is volt ilyen irányú belső indíttatásod?

Mindig is nagyon érdekelt a színház, ott lógtam Apukámmal a Madáchban a különböző vasárnap délutáni előadásokon. Lenyűgözött, amit ott láttam, de azért kerestem önmagamat. Végül az SZFE-re, televíziós szakra jelentkeztem. Az első évfolyam végén lett világos számomra, hogy valójában nem is a televízió, hanem a film az én utam.

A színészettel nem is próbálkoztál?

De, még egy elég erős színiiskolába is jártam, de túl önzőnek gondoltam magam hozzá. Szerintem a színészet nagyon komoly alázatot követel, én pedig már akkor sem szerettem, ha irányítanak. Nem akartam kiszolgáltatva lenni rendezőknek, társulatoknak, hangulatoknak, divatoknak. Ezért nem is köteleződtem el, viszont az ottani tapasztalatokból később rengeteg mindent be tudtam emelni az életembe.

A felmenőid ismert emberek, akik nagyon szép karriert futottak be, a fent említetteken túl nagypapád például híres matematikus volt. Volt rajtad nyomás azzal kapcsolatban, hogy te is olyan sikeres légy, mint ők?

Abszolút. Nagyon sokáig úgy éreztem, hogy azt a szintet, amit ők, nem tudom megugrani. 1993-1994-1995 környékén kezdtem el rendszeresen szórakozni járni, akkor csöppentem bele abba a zenei színtérbe, ami miatt most beszélgetünk. És ebben az időben jelentek meg a környezetemben a keményebb tudatmódosítók is. Az a szilárd családi háttér, amiből érkeztem, mindig visszatartott attól, hogy a durvább dolgokban részt vegyek. Mindig tudtam, hogy hol a határ, meddig mehetek el. Voltak céljaim, mindig ambiciózus voltam és ez valószínűleg abból adódott, hogy azt láttam, az a természetes, hogy jó vagy valamiben. Hogy leszel valaki. Röviden válaszolva a kérdésedre: nagyon nyomasztott ez a teher, de nagyon sokszor meg is óvott.

Nem sokkal azután, hogy elvégezted az egyetemet, 2004-ben Trepper Viktóriával megalapítottad a saját filmgyártócégedet, a Moviebar Productionst Budapesten, 2018-ban pedig a Los Angeles-i irodátokat is megnyitottátok. Ma már olyan, világszinten is elismert filmeseket irányítasz producerként, mint Neil Marshall, aki korábban számos Trónok Harca epizódot rendezett, Hoyte Van Hoytema, aki többek között a Dunkirk-öt is fényképezte, vagy Anthony Dod Mantle, aki a Gettómilliomos Oscar-díjas operatőre volt. Milyen volt végigmenni az úton, és eljutni oda, hogy ma már ilyen kaliberű emberek vesznek körül a mindennapi munkád során?

Amikor gyerek voltam, rengeteg időt töltöttem a Madách Színház és a Vígszínház öltözőiben. Ennél fogva híres emberek között lenni eléggé evidens volt nekem. Óvodában az óvónők nem azt kérdezték tőlem, hogy miért nem használsz több pirosat a tojásfestéshez, hanem hogy mi van a nagynénémmel. Amikor az SZFE-re elkezdtem járni, elsőben Ben Kingsleynek és Patrick Dempseynek lehettem az asszisztense egy amerikai filmben. Az általad felsorolt filmesekkel dolgoztam már korábban is, még azelőtt, hogy kimentem volna Amerikába. Szóval nekem nem kellett Hollywood ahhoz, hogy különleges emberekkel találkozzak és dolgozzak együtt, de én soha nem is így mértem a körülöttem lévőket. Attól, hogy valaki népszerű, sikeres, netán még világhírű is, lehet még óriási seggfej, de ugyanígy, lehet fantasztikus, csupaszív ember is. Ami Hollywoodban izgalmas inkább számomra, az ennek a hétköznapi szinten való leképződése.

Mégpedig?

A fiam egy iskolába járt Brad Delson, Linkin Park-gitáros gyerekeivel Los Angelesben. Sokszor előfordult, hogy együtt vártuk őket a suli után. Mindig megpróbáltam úgy viselkedni, mint egy normális, hétköznapi helyzetben. Három évig úgy tettem, mintha nem tudnám, ki ő, közben meg az járt a fejemben, hogy észrevette vajon az Easy Street Records-os pulcsimat vagy sem? Különösebben egyébként nem szeretem a Linkin Parkot, de azért szívesen megkérdeztem volna őt egy-két dologról, végül is csak a haverja volt azoknak, akiket mi az isteneinknek tartunk. Ő kísérte például Chester Benningtont Chris Cornell temetésén.

Vagy volt olyan, hogy Noszály Sanyi haverom elvitt minket jó barátjához, Gwen Stefani volt férjéhez, a Bush-frontember Gavin Rossdale-hez, aki főzött nekünk vacsorát, majd amikor megkérdezte, hogy eléggé megsütötte-e a parmezánt, elég roppanós lett-e, akkor azért azt gondoltam, hogy na jó, most már valaki csípjen meg. Amikor a hétköznapjaim szintjére is bejött ez a dolog, azzal eleinte nehéz volt mit kezdenem. Ott azért előfordult, hogy legbelül éreztem, hogy de hát én egy budapesti lány vagyok, most hogy is kerülök ide pontosan?

Volt olyan, akire nem tudtál teljesen tárgyilagosan tekinteni?

Amikor megjelent a Beastie Boys-könyv elmentem a könyvbemutatóra. Volt egy szünet, és kimentem egy italért. Kinéztem az ablakon és megláttam Rick Rubint. Ő azért egy olyan fazon, akit nem tudsz eltéveszteni. Ott álldogált a hely előtt. Mondom úristen, itt van az az ember, a Def Jam alapítója, aki a Cult-tól a Slayerig, a Red Hot Chilli Pepperstől L.L. Cool J-en át a Beastie Boysig mindenkivel dolgozott, és aki a két stílust, amit igazán szeretek, azaz a rock-ot és a hip-hop-ot annak idején összeházasította. Említettem az előbb, hogy megtanultam ezeket a helyzeteket normálisan kezelni, nincs bennem sztármánia, de azért vannak kivételek. Azt szoktam mondani a barátaimnak, hogy semmilyen színésztől sem ájulok el, na de ha zenészről van szó, az más! (nevet) 

Oda is mentél hozzá?

Igen és nagyon kedves volt. Mondtam neki, hogy Magyarországról jöttem, sokat jelent nekem, amit csinált, és bár nem szoktam ilyet, de muszáj, hogy készítsünk egy közös fotót. Aztán volt, hogy belefutottam Steven Tylerbe az utcában, ahol lakom. Alig akartam hinni a szememnek, de akkor például meg tudtam állni, hogy megszólítsam őt. Los Angelesben békén hagyod ezeket az embereket. Ők ott élnek. Egy idő után természetessé válnak ezek a helyzetek, de Rick Rubint nem bírtam ki, hozzá oda kellett mennem. 

Mit tudsz a kinti tapasztalatokból itthon hasznosítani?

Nekem Hollywoodban nagyon fontos útmutató, hogy bár nagyon boldog vagyok, hogy azokban a körökben is tevékenykedhetek, de soha nem felejtem el, honnan jövök. Van olyan, hogy valaki megkérdezi, hogy „te figyelj, miért a budapesti undergrounddal foglalkozol”? Nekünk, Koltay Annával a rendezőtársammal ez valamiféle misszióvá vált.

Fantasztikus érzés, hogy az egyetemes magyar kultúrához hozzá tudunk járulni. Nekem ez a szülőhazám. Lehet a világon bármi, de én ide kötődöm.

A gyerekkoromat ezekkel az emberekkel éltem meg. Az, amikor az augusztusi Storm The Studio koncert után a backstage-ben Kovács Gergővel [Barbed Wire] nevetgéltem, találkoztam Fodival húsz év után [Fodor Zoltán, énekes – Bedlam, Storm The Studio], vagy Cselővel [Cselőtei László, újságíró – HammerWorld Magazin] szintén ugyanott beszélgettünk, nem egy mindennapi dolog. Ezekért a dolgokért megéri hazajönni, itthon lenni, ezeket semmi sem pótolhatja odakint. Azért is örülök ennek a beszélgetésnek most veled, mert ugyan szeretek bármilyen, akár amerikai újságnak is interjút adni, de amikor a gyerekkoromról kérdez olyan valaki, akinek ugyanaz a mániája, mint nekem, az teljesen más. 

Követik a hollywoodi filmes ismerősök az itthoni dolgaidat?

Vannak olyan barátaim, ismerőseim, akik a film és TV világ nemzetközi élvonalába tartoznak, például most futó Netflix sorozatok is köthetők hozzájuk, vagy stúdiót irányítanak. Ők a BP Undergroundos és más dolgaimat is van, hogy megnézik és úgy látom, hogy tetszik nekik, amit csinálunk. Szerintem sokuknak én tettem fel Budapestet a hollywoodi térképre. A rendszerváltást követő hazai elektronikus színteret bemutató résszel már az ötödik Los Angeles-i filmfesztiválra jutottunk be. Sokakat érdekel, hogy itt, a kelet és nyugat határán hogyan élték meg ezt a vad időszakot a demokráciával frissen birkózó tizenévesek, vagyis a mi generációnk. Érdekes számukra, hogy a főszereplők hogyan képezték le magukra az angolszász zenei szubkultúrákat. Nyilván nem tudják, hogy egy-egy színtéren ki az az adott zenekar, szereplő, akiről éppen szó van, de azt értik, hogy mi hatott rájuk.

Mit gondol egyébként ma Los Angeles a grunge-ról?

Nagyon sok féle Los Angeles van. Szerintem az a mérvadó, amit a Nirvana-sztori végén Dave Grohl mondott, amikor kérdezték, hogy mi lesz a következő grunge act? Azt válaszolta, hogy figyeljünk Palm Desert környékére a sivatagban, mert jön a Kyuss, és teljesen igaza volt. Az egész Josh Homme-vonal nagyon bejött nekem a Desert Sessionstől az Eagles of Death Metalig. Őket például Jesse Hughes-zal háromszor néztem meg. Azt hiszem, hogy ezek a bandák viszik tovább azt a vonalat, csak máshogy, sokkal rock ’n’ rollosabban. De nem akarok megmondó ember lenni, inkább úgy fogalmaznék, hogy abban a Los Angelesben, ami engem érdekel, benne van a Queens of the Stone Age és a Foo Fighters. Ez az LA pedig nagyon respektálja szerintem a seattle-i múltat.

Rick Rubinnal Los Angelesben

Én és a grunge

Talán az sem olyan véletlen, hogy pont a grunge volt az az irányzat, ami nálad/nálunk is annyira működött annak idején, nem?

Mostanában kezdtem én is magamban megfogalmazni, hogy azt a fajta seattle-i, Washington államból jövő állapotot, az outsiderséget, azt, hogy mennyire izolálva voltak ott észak-nyugaton, mi itt Magyarországon nagyon át tudtuk élni. Hiszen ki a fene figyelt a magyar kultúrára, a mi közegünkre addig? Senki. Mindketten a hátsó udvarban tartózkodtunk. A kilencvenes évek elején ez aztán hirtelen áttört. Ez egy nagyon durva lelki közösség közöttünk.

Van előttem egy kép rólad, ahogyan tinédzserként, Martens bakancsban, orrba valóval az akkori Moszkva térről a budapesti grunge-bulikba indultok a kilencvenes évek közepén/ végén. Mesélj kérlek arról az időszakról!

Tizenöt éves voltam, az egyik barátnőm a „nagy” Fodival járt, és ők vittek el engem a XIII. kerületben egy koncertre. Kovács Gergőék léptek fel egy pubban, az volt a nevük, hogy Spiritual Brothers. Nagyon tetszettek, na de utánuk jött a Sonic Smell. Az, hogy azt a zenét, ami odáig csak az MTV-n hallhattunk, Magyarországon ilyen hitelesen képviseljék valakik, ráadásul ilyen fazonnal, angolul, teljesen levett a lábamról. Nehéz kimondani, hogy a grunge-ot, mert tudjuk, hogy kint, Seattle-ben mennyire megoszlanak a terminológiáról a vélemények. Onnantól kezdve azt gondoltam, hogy hivatalosan is megérkeztem. Tudtam, hogy ez vagyok én. Behülyítettem a többi barátnőmet is, úgyhogy szinte már vallásos módon mentünk utánuk, úgy, mint a kis pincsik. Ez az az időszak, amikor a Totalcar dübörgött a Nyugatiban. Sonic Smellre, Bedlamra jártunk, a grunge mellett Warpigsre, néha pedig FreshFabrikra.

Az egyik legfontosabb bulihelyszín Újvári Petiék [Sonic Smell énekes] lakása volt, az Ostrom utcában. Mivel Apukája külföldön zenélt, így soha nem voltak otthon a szülei. Volt egy olyan esténk, amikor Peti ült egy karosszékben, mi körülötte vagy tizenöten, ő pedig a teljes Temple of the Dog lemezt végig énekelte. Velünk, rajongó kislányokkal madarat lehetett fogatni, hogy egyáltalán ott lehetünk. Hihetetlen jó hangja volt, koncerten pedig hozta az ismert, kinti manírokat. Ha Eddie Vedder mászik a csövön Seattle-ben, akkor ő is mászik a csövön a Rockokóban.

Addig nem is hallgattál rockzenét?

Dehogynem, mindig is érdekelt a rockzene, de én Óbudáról jövök, ami egy nagyon vad vidék volt, és ott inkább a punk-dolgok mentek. Olyanok, mint a Kretens. Akkor már nem létezett, de nagyon népszerű volt az F.O. System. Tizenkét éves koromban egyszer odarohantam Mátyás Attilához a Flórián téren, de nyilván nem jártam a koncertjeikre. (nevet) A tiniklubban nem Dolly Roll szólt, hanem a helyi őrültek dalai. 

Egy menő polgári család kislánya és a punk?

Ott volt ez a kettősség, igen. A szocializmus furcsasága volt, hogy egy polgári család, fiatal, értelmiségi szülők hirtelen Óbudán találják magukat. Mi, gyerekek pedig az iskolában – ami egyébként egy nagyon szuper hely volt-, a tinidiszkós bulikon találkoztunk a lakótelepi vadakkal. Ez egy nagyon durva kontraszt volt, ami a személyiség-fejlődésemben és a zenei ízlésemben is komoly nyomot hagyott. Aztán elköltöztünk Óbudáról a II. kerületbe, de a mai napig is vonzódom a vad dolgokhoz. A grunge is ebből jön. Nagyon durván ott van a nyers, punk-rock közeli valami, még a Pearl Jamben is.

Miért érezted úgy, hogy ez a te zenéd?

Az a fajta érzelmesség, szenvedélyesség, világfájdalom, reménytelenség nagyon rezonált velem. A nyolcvanas évek végén elhunyt édesanyám ikertestvére, és ez eléggé megviselte a családomat. A nagybátyám egy harmincnyolc éves, jóképű, hipersikeres, rendszerváltó üzletember volt, nem volt könnyű feldolgozni a halálát. Nehéz volt azzal mit kezdenem, hogy láttam, az anyukám nem tud kijönni a dologból.

Mennyire voltak jelen keményebb dolgok a társaságotokban?

Vannak képek, amik az emberbe örökre beleégnek. Egyszer az egyik haverunk tollal a karjára festett egy fecskendőt. Emlékszem, néztem, hogy ez egy más szint, ilyet még viccből sem csinál az ember! Szívogatunk, iszogatunk, kipróbálunk dolgokat, de hogy egy fecskendőt rajzoljon magára valaki, az sok. Bár nagyon együtt voltunk, de egy idő után eltávolodtam ettől a társaságtól, a srác pedig időközben heroinista lett. És nem csak ő, hanem egy csomó mindenki más is, akivel a Totalcarban pörögtünk. Nem csak a nálunk tíz-tizenötévvel idősebb arcok, hanem a XII. kerületből érkező, jól szituált gyerekek is. Az érettségi után külföldre jártam egyetemre, és amikor visszajöttem, már nem akartam ezzel a körrel mozogni. Túl nihilista volt számomra.

„Én Óbudáról jövök, ami egy nagyon vad vidék volt, és ott inkább a punk-dolgok mentek.” (Fotó: Martin Wanda)

A grunge és én

Kik voltak akkoriban a külföldi kedvenceid, akikért a világ végéig is elmentél volna?

A Pearl Jamért mindenképpen. Vígh Dávid [Barbed Wire, Sonic Smell, Turbo gitáros] mesélte nekem mostanában, hogy amikor 1992-ben kijutottak Bécsbe, egyedüliként ott lehettek a Eddie Vedderék soundcheckjénél. Azért mondjuk egy ilyen élményért, valószínűleg a fél karomat odaadtam volna. (nevet) Azt, hogy például a Temple of the Dog mit tett le az asztalra, a mai napig sem tudom megfogalmazni. Az a lemez egy olyan időtlen mestermunka, ami bármikor, az elejétől a végéig meg tudok hallgatni. De figyelni kell, hogy mikor, mert olyan húrokat pendít meg bennem, ami le tud tenni. Nálam, ha bármilyen halál van, a Say Hello 2 Heaven szól.

A grunge, a mögötte lévő életérzés olyan nekem, mintha egy sebbe sót szórna valaki. Nagyon sokszor nagyon nehéz dolgokat tép fel, vagy mond ki. Kilenc éves koromtól tanultam angolul, értettem a szövegek nagy részét. Tudtam, hogy miről szól a Pearl Jamtől a Release, az Alice in Chains és a Soundgarden dalok, tisztában voltam vele, hogy egy Mad Season-számban mik hangzanak el. Később aztán megismertem a kevésbé reflektorfényben lévő seattle-i dolgokat is, a Mudhoneyt, a Melvinst, vagy a nagy előd Mother Love Bone-t. Számomra a már nem seattle-i Stone Temple Pilots-szal és Blind Melonnal fejeződött be ez az éra. Egyébként a Nirvana Smells Like Teen Spiritjét, vagyis a legelső dolgot, ami eljutott hozzánk erről a színtérről megmutattam a szüleimnek is. Nézzétek, ez az! 

Mit szóltak hozzá?

Anyukámat kevésbé érdekelte, de Apukámnak tetszett. Ő egyébként is A.E. Bizottság lemezeket hallgatott. Az ellenkultúra, a rendszerkritikusság azért nálunk nagyon benne volt a levegőben. Apámról elég vastag dosszié készült emiatt. Utólag tudtuk meg, hogy figyelték őt. A kritikus gondolkodásmód, a szociális érzékenység, a társadalmi jelenségekre való odafigyelés fontossága hamar belém ivódott. Ez volt, ami a punkban is tetszett. Viszont amikor Mr. Bungle-t hallgattam, szóltak, hogy az már nekik is túl sok. (nevet)

Az utóbbi időben többször is jelent meg rólad interjú, ahol beleszőtted Chris Cornellt, pontosabban a Temple of the Dogot és a Soundgardent a mondandódba. Ott voltál Los Angelesben, az emlékkoncerten is. Mit jelentett számodra a Chris Cornell-jelenség?

Ha volt valaki, akivel valaha szerettem volna járni, akkor az Chris Cornell! (nevet) Nem is tudom őt definiálni. Hogy lehet valakinek ilyen hangja, hogyan nézhet valaki ki így, hogy lehet valaki ilyen szimpatikus fiatalon, majd aztán felnőtt férfiként is? Elmondhatatlan. Nagyon meghatározó volt számomra a Soundgarden, főleg a Badmotorfinger és a Superunknown lemezek. A Temple of the Dog egyébként valószínűleg azért tetszett, mert az egy nagyon letisztult dolog volt, míg a Soundgardenben több volt az elborult, metálosabb téma.

2013-ban láttam Chris Cornellt Amerikában egy akusztikus koncertjén. Kint úgy keverik az alkoholos italokat, hogyha kérsz egy Gin Tonicot, akkor abban inkább gin van, tonik csak elvétve. Gyorsan megittam ilyenből hármat, és nem bírtam magammal, üvöltöztem, hogy „All Night Thing, All Night Thing”. Egy színházteremben volt a buli, úgy háromezer ember jelenlétében, de Chris valahogy meghallotta. Addig kiabáltam, míg a végén már beleszólt a mikrofonba, hogy mondjátok meg annak a lánynak, hogy nyugodjon meg, mert mindjárt eljátszom a dalt. (nevet) 

A Los Angeles-i emlékkoncert hogy tetszett?

Chris Cornell halálával úgy éreztem, hogy a gyerekkorom egy darabja veszett el. Nem is hittem volna, hogy ilyen hatással lesz rám. Fura érzés, olyan, mintha ismernénk ezeket az embereket, miközben nem. Nagyon örültem, hogy lesz egy méltó megemlékezés, szuper volt, hogy ott volt nálunk a Forumban, és nem kell Seattle-be mennem, de az összkép nagyon vegyes. 

Kezdjük  a jóval!

A végén, amit a három megmaradt Soundgarden-tag produkált, a gyász és a szomorúság zenévé formálása számomra egy „once in a lifetime” élmény volt. Ahogy az a három ember a bánatát zeneileg ebben a formában fejezte ki, megrendítő volt. És emlékszel, hogy csak ment tovább, csak ment tovább, és senki nem mondott semmit? Libabőrös lettem, ahogyan erről beszélek. Stone Gossardot látni bármilyen formában látni, felemelő. Dave Grohl, Taylor Hawkins, Tom Morello és Josh Homme is rendben volt nagyon. Még Chris lányának, Lily Cornell Silvernek a kissé esetlen beszéde is cuki volt. Hogy Vicky Cornell is beszélt? Beszéljen.

Mi nem tetszett?

Amitől kiborultam, hogy miért Adam Levin énekli a Seasonst, az egyik kedvencemet. Elhiszem, hogy technikailag jó, de leszarom. Egy pojáca. Miley Cyrus kiváló énekesnő, oké, legyen, lépjen fel, de ne a Say Hello 2 Heavent adja már elő! Tudjuk a sztorit, Andy Wood halálát, Chris Cornell fájdalmát. Szóval ne már ez a nő! Egyszerűen ki kellett mennem a teremből. De én sem akarok kirekesztő lenni, mert Chris Cornellre sem volt ez jellemző és még az is lehet, hogy ő örült volna Miley Cyrusnak. A mindenki által ismert 90’s pólót egy profi gördeszkás csinálja, egy nagyon jó fej srác. És hogy milyen dolgok ezek: amikor ott hagytam Mileyt, velük futottam össze a büfében, és utána együtt lógtunk.

Turán Eszter (Fotó: Martin Wanda)

Anyagért, Seattle-be

Ha jól tudom, ellátogattál Seattle-ben is, ráadásul nem is akármilyen okból utaztál fel a Pacific Northwestre.

Így van, pár évvel ezelőtt jártam a városban. Van egy amerikai tévésorozat-ötletem, ami a városhoz és a helyi zenei színtérhez kapcsolódik, és anyagot akartam gyűjteni. Felvettem a kapcsolatot Xana La Fuentével, Andy Wood barátnőjével, hogy ötleteljünk a sorozathoz. Órákat beszélgettem vele telefonon, egyeztettünk egy személyes találkozót, de arra aztán végül nem jött el. Gondolj bele, Layne Staley barátnőjével, Demri Parrott-tal ők voltak ennek az egész seattle-i mozgalomnak az egyik legikonikusabb női alakjai. Múzsaként léteznek az emlékezetünkben, miközben tudjuk, hogy Demri már nem él, Xanából pedig nem akarjuk pontosan tudni mi is lett. Döbbenetes és elkeserítő, amikor így látsz egy régen világszép nőt. Tartjuk a kapcsolatot, néha szoktunk írni egymásnak. 

Ő legalább itt van, de szegény Demrit még Layne Staley is túlélte.

Demri olyan szintű junkie volt, hogy még a Layne Staleyvel való szakításuk egyik oka is a függősége lehetett. Valami nagyon rossz múltú, kétes hátterű, jóval idősebb férfival lógott cuccért cserébe. Annak is van története, ahogyan meghalt. Amikor szívrohamot kapott, az ember nem hívott hozzá mentőt, csak körözött vele az autójával a városban. Szívszorító.

Milyen helyeket látogattál meg?

Eljutottam egy Seattle-ön picit kívül eső, tengeri ételekre specializálódott étterembe is. A korai Soundgarden-időkben, amikor még nem a zenélésből élt, Chris Cornell ott dolgozott konyhai kisegítőként, bár talán valami hangzatosabb neve volt a munkakörének. Az volt a feladata, hogy a különböző halételeket előkészítse a séf számára. Elmondtam az étterem vezetőjének, aki személyesen is ismerte őt, hogy miért vagyok ott, és megkértem, hogy legyen olyan kedves, és kísérjen be a konyhába. Rámutatott egy nagy mélyhűtőre, és azt mondta, „nézd csak, mindig ez előtt gyakorolt”. De végig jártam minden fontosabb helyet az Easy Street Recordstól a Crocodile Café-ig, vagy Layne lakhelyéig, ahol meghalt. Sok minden letisztult, helyére került és alig várom, hogy újra visszamehessek. Egy dolgot nem értettem meg: a heroint.

Könnyebb felsorolni, hogy ki maradt ki belőle, mint ki nem.

Csináltam egy nyolc részes horror-antológiát, mindenféle nációból jöttek rendezők, az egyik közülük seattle-i volt. Egy harmincpár éves srác, egy volt punkrocker. Két évvel ezelőtt meghívtak minket Austinba, a South by Southwest filmfesztiválra. Elkezdtem rázúdítani a kérdéseimet, hogy te ott vagy a zenei szcéna közepén, miközben rendezel és így tovább. Ő pedig egy picit megvetéssel odabökte, hogy „hagyjál már, ezzel a grunge-baromságoddal”!

Mi lesz a sorozat sorsa, megcsinálod valamikor?

Nagyon szeretném megcsinálni, csak most van még egy csomó más befejezésre váró dolog előtte. Andy Wood három napig volt a klinikai halál állapotában, a kórházban egymásnak adták a kilincset az ikonikus zenészbarátok. Amikor lekapcsolták a gépről, Xana fogta Andy szőke, copfba kötött, hosszú haját, levágta és még ma is őrzi. Ha valaha megcsinálom ezt a sorozatot, akkor vagy ezzel a jelenettel fog kezdődni, vagy így fog végződni.

A seattle-i Easy Street Records ikonikus Mother Love Bone/Andy Wood graffitije előtt

BP Underground: a rock fejezet

2017-ben mutattátok be a BP Underground sorozat első részét a hardcore punk közegről. 2018-ban került sorra a hip-hop, 2019-ben pedig az elektronikus színtér. Miért csak negyedikként vettétek elő a rock fejezetet, amikor Koltay Anna alkotótársaddal nyilvánvalóan ez a stílus áll hozzátok a legközelebb?

Mert annyira személyes, hogy egy kicsit tartottunk tőle. Mostanra értünk meg rá talán szakmailag is. Ebből a szempontból az utolsó rész, az elektronikus volt a legjobb. Rengeteget tanultunk, egy nagyon jól összeszokott páros lettünk. Mostanra jött el az ideje, hogy tudunk erről is beszélni. Sokszor jót tesz, ha távolsággal tudsz kezelni egy anyagot, de itt nem ez a helyzet, itt teljesen benne vagyunk. Az első rész, a hardcore/punk valahol egyébként összeér a rockkal. Annának és nekem is van kötődésünk hozzá, például így találkoztunk, de az egy kis színtér, könnyű bemutatni. Ott volt húsz megszólaló, itt meg több, mint ötven.

Az nagyon fontos, hogy a rock mellett engem azért más szubkultúrák, stílusok is megérintettek, a hip hop, az intellektuálisabb jazzes dolgok nagyon betaláltak. Olyan sok mindent felfedeztem miután ebből a grunge-körből kijöttem, hogy volt pár évem, amikor egyáltalán nem hallgattam rockzenét. A fordulópontot a 2006-os, első Arctic Monkeys lemez jelentette. Apukámat kellett kivinnem egy csehországi premierre, ültünk a kocsiban, szólt a Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not, és úgy jöttem vissza, hogy megint rockzenét hallgatok.

Az első rész még ötven perc körüli volt, az újnál már százhúsz percről beszélgetünk. Miért?

Azért, mert akkor még azt hittük, hogy van olyan magyar tévécsatorna, amelyiket érdekelni fogja a film, ezért tévés hosszra vágtuk. A második már kilencven feletti, a harmadik száztíz, most pedig azt mondtuk, hogy legyen egy kétórás dokumentumfilm.

Még két órába is merész vállalkozásnak tűnik belesűríteni ennyi műfajt és alműfajt. Hogyan oldottátok meg a dolgot?

Az összes rock és metal vonalat valóban nem lehet minden apró részletében feltérképezni és bemutatni. Mindig van egy kezdetek blokk, a hetvenes, nyolcvanas éveket is röviden felidézzük, majd hosszan tárgyaljuk a kilencvenes éveket és a kétezres évek elejét, majd ugrunk egyet a jelenbe. Nem tudunk mindenkiről beszélni, de bemutatjuk azokat az embereket, akiket egy-egy adott színtérről relevánsnak gondolunk. Rengeteg exkluzív anyagot használunk fel a filmhez, megpróbálunk rámenni arra, hogy megmutassunk olyan archív felvételeket, amiket senki, sehol máshol nem láthatott. Semmiről sem fogunk finomkodva beszélni a közeget illetően, szóval lesz „sex, drugs and rock ’n’ roll” bőven.

Hány megszólaló lesz?

Ötvenkettő.

Kik ők? Zenészek, újságírók?

Zenészek, újságírók, egykori klubtulajdonosok, vagy például Nagy Feró a Garázs című rádióműsora kapcsán. Van miattam egy Óbuda-blokk, Barabás Béci, Szasza, Jerabek Csaba és Mátyás Attila kalauzolnak el minket a kerületben. Zana Zolival kiegészülve beszélnek arról, hogy a Sex Action és a dirty rock hogyan csinált egyfajta szexuális forradalmat, és ez hogyan fonódott össze a Fekete Lyukkal. Szóba kerül a Southern Special, a Sing Sing. Lesz egy thrash metal szekció, Undertakinggel, Barbed Wire-rel, Bedlammel, valamint a Ladybird’s Bite-tal és Winkler Róberttel, akiről azért nem mindenki tudja, hogy hatalmas thrash metal zenész volt.

Innen átcsúszunk a grunge-ba, ahova nagyon jól be lehetett dobálni a Black-Outot, a Bedlamet, a Sonic Smellt, nyilatkoznak a Csányi-tesók, Kowalsky, Fodiék, Újvári Petiék.

Aztán van egy nu metal blokk, a BPRNR-lal, a Subscribe-bal, az Insane-nel, de szó esik az Isten Háta Mögöttről is, előkerülnek Vörös Andris korai dolgai, a Freshfabrik és a Superbutt. Lesz Blind Myself. Kowa és Tolcsvay Csaba elkísérnek minket a legendás Totalcarba. Van szó a Kultiról, a Süss Fel Napról a Tüzesvízről, a Thrash Mosh Klubról. Nyilatkozott nekünk extrém vonalról Csihar Attila. Van egy külön Metal Hammer fejezet arról, hogy Cselőtei László és Lénárd László feltette az életét erre az egészre, az újság volt az egyetlen hírforrás itthon. A maiak közül megszólal Apey, Lee Olivér, Vitáris Iván és Czeglédi Szabi a Run Over Dogsból, hogy kik hatottak rájuk azokból az időkből. Biztos kihagytam sok mindent, de nem is akarok mindent elmondani.

A hardcore punk résznél nem nagyon voltak női megszólalók. Most többen lesznek?

Minden filmben van egy blokk, amit nagyon szeretünk, és ez pont a nők az adott szubkultúrában. Itt sem volt egyébként könnyű találni megszólalót, bár itt nagyobb volt a merítés. Mert hogy néz ki a női magyar rock? Zalatnay Cini, Kovács Kati –  akinek tök rock hangja van, aztán egy kellemetlen érzetet okozó Bíró Ica, vagyis Metal Lady, és így jutunk el a mába Soniáig, ha az alter nőket kihagyjuk. De szerepel a filmben Tiszai Vivien és Kovács Héda is. És hát Anna és én is megszólalunk pont azért, hogy javítsuk a gender arányunkat, és hogy megértse a néző a saját dolgainkon keresztül, hogy ez egy vállaltan szubjektív film.

Az alternatív szcénát teljesen kihagytátok?

Arról egy külön részt tervezünk Kispállal, Quimbyvel, Hiperkarmával és az elődökkel, a Trabanttal, a Balatonnal, az Európa Kiadóval, a Bizottsággal és így tovább.

Mi a helyzet a vidéki bandákkal?

Szerintem a magyar nemzet rock nemzet. Olyan komoly rock múlt van itthon, hogy hiába BP Underground a dokumentumfilm címe, egy pici összmagyar rock áttekintést adnunk kellett. Nagyon sok fantasztikus tehetség jön vidékről. És leszarjuk, hogy ki, mit mond, de a mi filmünkben megszólal a Tankcsapda is. Két órát beszélgettünk velük, ismerjük egymást. Amikor Anna kijött hozzám Los Angelesbe, elmentünk a Whisky A Go Go-ba Tankcsapda koncertre, ott lógtunk velük a backstage-ben. Nekünk ez fontos. Engem nem érdekel, hogy a MOL kapcsolat miatt mit gondolnak róluk az emberek. A legdurvább rockhimnuszaik, az Üljenek a fiúk ölébe a lányok, vagy a Rock ‘n’ roll rugója megkerülhetetlenek, és a budapesti underground közeg nagyon is hozzájárult a sikereikhez.

Mikor lesz a premier?

A premier október 15-én lesz, a Toldi Moziban, amennyiben a Covid-helyzet engedi. Megkaptam az engedélyt, hogy itt, a Grungery-n jelentsem be, hogy a bemutatót követő after partyn a szuperszónikus Sonic Smell Cicóval, Vígh Dáviddal, Újvári Petivel, Vadász Petivel és Réti Andrissal pár dal erejéig újra összeáll.

Érdekes, hogy semmilyen képanyaguk nem volt magukról, a barátnőimen keresztül viszont olyan felvételeket találtunk róluk, ami komoly érzelmeket váltott ki mindenkiből, és egy nagy összeborulás lett a dologból. Nagyon izgulunk a Covid miatt, de reméljük, hogy október 15-én be tudjuk mutatni a filmet. Mindenkit nagy szeretettel várunk a filmbemutatóra és utána a koncertre!

__

A BP Underground dokumentumfilm sorozat első része itt tekinthetó meg:

Vélemény, hozzászólás?

Legutolsó Interjú

A LAP TETEJÉRE