SEATTLE | 14/12/2018 | 01:51

Seattle | Zene | Kultúra | Magazin

Ugyanazon a szélességi körön vagyunk – Pearls Of Long Loved Years: The 47th Parallel North (2018)

Kategória: Lemez Szerző:

Amikor előállt az a különös helyzet, hogy elterjedt a hír egy új Polly lemezről, de nem arról a Pollyról, hanem egy teljesen újról, és megfogalmazódott bennem az írási szándék, elbizonytalanodtam. A Pearls Of Long Loved Years 2017-ben jött létre hivatalosan, de Polonkai Tamás jelenléte és a kellően hosszú és izgalmas névbe rejtett meglepetés hirtelen felidézte a megboldogult Polly Is Dead emlékét. És az ezzel járó kultstátuszt is, a sáros/ragadós/csodálatos Kincs klipet, egy olyan időszakot amibe a kortársaim nagy részével együtt csak éppen belekaptam és már át is alakult az egész. Mi a fenét tudna valaki mondani egy ilyen izgalmas életműről úgy, hogy tulajdonképpen 1993-ban az óvodai kiscsoportban próbált meg öntudatra ébredni, Polonkai Tamás meg összehozta az “első” Polly Is Dead formációt. Ennek fényében a következő sorokat inkább nyílt “levélként” és személyes tárlatvezetésként ajánlom Tamásnak és csapatának.

 Pearls Of Long Loved Years – The 47th Parallel North (2018)

Mielőtt

Mielőtt belebújnánk a dalokba fontos leszögezni, hogy Tamás egyike azoknak a hazai grunge/stoner szcénából, akiknek van egy “saját” hangzásuk, amihez hozzájön a megfoghatatlan jelenség fogalma is, amiről már idáig is részletes és körültekintő leírásokat, betekintéseket írtak az olyan szent őrültek és példaképek, mint Nagy Andor, Draveczki-Ury Ádám vagy Uzseka Norbert. Azt sem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a Polly Is Dead, vagy az olyan projektek, mint a Napok Romjai, majd közel egy évtizeddel később a Bálnalovas különbözőségeik ellenére mind-mind a zeneszerző/dalszerző/szövegíró Polonkai filozófiájából, rezdüléseiből és tapasztalataiból táplálkoznak. Összeköti őket valami zsigeri magány, bölcsesség, és egy olyan érzékeny szőttes az egész, amit valószínűleg minden érzékeny és mások ötleteire, problémáira nyitott, a közösségükért, életükért és döntésekért felelősséget vállaló ember nagyjából egyből észrevesznek.

A ma debütáló lemez, a The 47th Parallel North tökéletes esszenciája ennek a több mint két évtizedes, több zenekarba is belefolyó, mégis összefüggő alkotói folyamatnak. Az albumon tíz darab felvétel kapott helyet, a hangmérnöki munkát és extra gitárt pedig annak a Sohajda “Sohi” Péternek köszönhetjük, aki már ‘95 magasságában is ott volt a Polly Is Dead életében (bár a neve alapján fura jelentést kap az élet szó). És akit Polly halála óta leginkább a Standing Waves Studio vezetőjeként, illetve a Shapat Terror énekeseként-gitárosaként ismerhetünk. A frontember mellett Mészáros-Komáromy Dénes (Slowmesh, Bálnalovas), Kleinheincz Zoltán (Doomsday Funk, Bálnalovas) és Pap Dávid “Page” (Dereng, Doomsday Funk, Grand Mexican Warlock) feszes, és baromira jellegzetes ritmusszekciója érhető tetten. Nem akarom az elmúlt években súlytalanná vált csodálatos, zseniális, lenyűgöző, stb. jelzőket használni, mert ez a lemez már az első meghallgatása után ütött rajtam egy univerzumnyi lyukat, ahová beáramlott néhány előző évnyi eltemetett jó érzés, amit ez a tíz dal megfürdetett és felemelt magához. Nehéz közhelyek felhalmozása nélkül összefoglalni az élményt, de próbáljuk meg.

Tetemre hívás

Kezdjük azzal, hogy az influencerektől, algoritmusoktól, napi posztoktól és Insta-sztoriktól szétfilterezett mindennapokban mennyire felszabadító ez az erőlködés mentes, megosztom mikor kedvem tartja, jó sok dalt felpakolok a lemezről már egy évvel korábban hozzáállás. Az inkább a felvételekre, finomításokra helyezett hangsúly, a kedves “nem nyomuló” kommunikáció. Már tavaly decemberben elkezdett szivárogni néhány információ, aztán jöttek posztok, rövid kiírások, végül interjúk például itt a Grungery-n. És vele együtt debütált a The 47th Parallel North első dala, a Gift is.

A rock és persze ezen belül a grunge/stoner irány, csakúgy mint a költészet mindig is alkalmas volt arra, hogy bizonyos kollektív eszméket és érzéseket jól érthető, mégis elementáris erővel húzzon be a köztudatba. Olyan eszmékre gondolok itt, mint a szeretet, a barátság, a küzdelem, a szerelem, de ezek gonosz ikrei is, mint a gyűlölet, a düh vagy a következmények, a harag, az elutasítás, a sikertelenség. A Gift egy szakrális nyitány, súlyos, következetes, a füleinkből kimoshatatlan témákkal. Egy nagyon nehéz kihívás tökéletes megvalósítása.

Ebben az évben több, misztikus témákat és a természet felettit feszegető albumot sikerült végighallgatni, leginkább a metal színtérről és mindegyik szépen felépített koncepcióval érkezett. Tök jó lemezek és ötletek, fontos gondolatok, de egyik sem adott át ennyi mélységet ilyen szépen, ilyen nemes egyszerűséggel. Ahogy váltakozik az ének és a suttogás, az egész egy erős bevezetés, felkészít a lemezre, ami egy belső utazáson vezet végig – de nem pusztán a szerző belső útján.

A Sacred már sokkal jobban szétterül, igazi grunge alapokra helyezett dal (jelentsen ez bármit is), középpontjában a felelősségvállalás kérdésével, amit kellő iróniával kezel a szerző. Nekem az tetszik az egészben a legjobban, hogy az elején abszolút nem tudod mire készül, de ez a visszatérő téma, a hangszín, plusz ahogy folyamatosan elnyújtja a refrén végét, rituális mantrává varázsolja az egészet. Ez a dal is bizonyítja, hogy a korábban felsorolt bandákban megfogalmazott irányvonalak legjobbjai egyesülnek ezen a lemezen – a spiritualitás, a szépség, a súlyos riffek, a magány… árad a magány a dalokból, az alkotó magánya, aki meg akar mutatni valamit, de inkább magán keresztül láttatja, extra magyarázatok nélkül. Ez az egyik ok, amiért nagyon működik.

Persze a kedvencem az, hogy minden dal egymás után van felfűzve egy okos sorrendben, hogy nem azért, hogy ne üljön le a hangulat, vagy ne kopjon ki az élmény. Egy-egy sorral, fél szavakkal, visszatérő témával az előzőekben megfogalmazott gondolatok kerülnek a helyükre, vagy kérdőjeleződnek meg. A Rise például a nyitás erős békéjét felrúgva dühöng, amennyire egy nagylelkű alak dühöngeni képes. Olvastam egy olyan cikket Tamásékkal, amiben a Rise megalkotásával az elmúlt év(ek) tragikus halálai, vagyis a grunge ikonok halálát akarták kiírni és kizenélni. Sikerült. Meg merném kockáztatni, hogy ez lesz a közönségkedvenc dal a lemezről – nem hiába.

Nem mehetünk el szó nélkül a szövegek mellett sem. Amikor először futottam át őket picit ijesztő volt látni, hogy mennyire “csupaszok” nem volt benne sallang, már-már kínosan egyszerűnek látszott az egész, puritánnak. De a zenével és az iránnyal együtt a Rise is tökéletesen szemlélteti, hogy mekkora baromság lett volna mindent belesűríteni és magyarázkodni. Arról viszont meg vagyok győződve, hogy enélkül a hangzás nélkül és az ív nélkül, amit alápakoltak ezek a szövegek nem működnének.

A Dream és az Awake teljesen felerősítik ezt az egymásnak válaszoló, kérdéseket tisztázó és helyére pakoló állapotot. A Dream belemerül a majdnem Mátrix állapotba, és egyszerűen a közepénél belépő “felébresztelek… most felébresztelek” kijelentésével, az ének bemászik a hallójáratba. Ennél a dalnál különösen éreztem azt, hogy ha nem lenne ennyire egyedi a hangzás egyszerűen nem működne a szöveg. Viszont a ragadós, hömpölygő és egyben álmosító témával együtt értelmet és feloldozást nyer “minden”. Az Awake meg kimoshatatlan, tulajdonképpen 30 másodperc alatt juttat el odáig, hogy utána két órán keresztül csak ezt dudorászod. Személyes kedvencemnek neveztem ki a Gift után. És az a legpofátlanabb az egészben, hogy nem trükkös, nem mértani pontossággal meghegesztett és összerakott szigorúan tökéletes dalról beszélünk, egyszerűen az a korábban leírt jelenség és hangzás, a vezetés, az “ív” teszik végtelenül teljessé.

Nagyon tetszik a basszus ebben a dalban is, de tulajdonképpen az egész lemezen a kedvenc dolgaim között van Dénes játéka. Az meg, hogy a dob nem akarja szétverni és lealázni a többi hangszert a világgal együtt külön kiemelést érdemel. Ahogy a hömpölygést, és a negatív tónusokkal kevert, mégis végtelenül pozitív dalokat összetartó gitár is.

Az Inside-ban újabb fordulat érkezik: a Pregnant Whale Pain énekese, Horváth Krisz is szerepet kapott a dalban. Ezt a bandát amúgyis nagyon megéri követni, és nemcsak a nevük miatt: a kísérletező/avantgárd metal, amit játszanak önmagában is érdekes, de a 2017 januárjában kihozott Blank című EP az akkori év egyik legjobb hazai felvétele volt, ez a közös dal pedig nemcsak a mindkét együttes nevében, illetve eddigi életművében felbukkanó bálna miatt érdekes. A Tool/Perfect Circle, néha Pearl Jam íz mellett itt újra arcon csap a szöveg. Egy használati utasítás bontakozik ki és a dal közepén el is éri a csúcspontját. A “Maradj bent” állapot rövid felvázolása, amikor tudod, hogy sejtfalként kell üzemelni, megosztani, összekötni és elszigetelni (és vajon mikor jön el az a pont, hogy már jobb bent maradni, miközben csak a másokkal és másokért szabadíthat fel igazán?). Talán túl hosszú lenne most körbejárni ezt a kérdéskört, de remélem nemsokára olvashatunk egy interjút a motivációról és alapötletről.

A Thread egy utolsó előtti akusztikus tétel a lezárás előtt. Azt gondolom ebben van elrejtve valamiféle kulcs, vagy utalás az album címéhez. Azon kívül persze, hogy Eger, Budapest és Seattle ugyanazon a szélességi körön fekszik. Gyönyörű a téma, a gitár és az ének talán itt van a legnagyobb harmóniában, vagy az eddigieknél is nagyobb egységben. És ha van utolsó előtti akusztikus, akkor létezik utolsó súlyos kirohanás is ezen a lemezen. A Lotus, ami akárcsak a Thread felvillant egy “nagyobb igazságot”. “Lehetek-e én a fényed?” kérdezi az utolsó sor, és akkor eszünkbe juthat mennyien vannak úgy, hogy másnak tudnak segíteni, magukon meg alig vagy sosem. Egy örökké aktuális kérdés, miután magunkra hagynak a dal kezdete óta mélyülő sötétséggel.

Ezt a cserbenhagyást nyilván megérezték a készítők is, talán nem véletlen, hogy a Free című dal, amit Komáromy-Mészáros Dénessel közösen írt Polonkai Tamás pontosan a feloldást hozta el nekünk ezzel a sajátos, visszhangos lassan hömpölygő merengéssel. Receptre írnám fel minden elhúzódó elengedéshez és megbocsátáshoz. Nem tudom mennyire lehet ezt érzéketlenül végighallgatni, de közben végig azon gondolkoztam, hogy akik készítették mennyi mindenen mentek át közben. És nem dugták le a torkunkon a megfejtést, egész egyszerűen csak megmutatták magukat az érzelmi emésztés közepén. Bárcsak jobban értenénk egymást és magunkat – üzente az óvatos visszhang. Remélem veszük az adást.

A Light egy Giftre válaszoló és az egész lemezt keretbe foglaló kilépő 1 perc 54 másodperces fénycsóva. Mert mi mind fénnyé leszünk – üzeni a Pearls Of Long Loved Years. És nekik tényleg elhiszem, mert borzasztóan nehéz erről a témáról ennyire jól, ennyire egyszerűen és hatásosan beszélni és írni.

És ez a varázsa ennek a lemeznek, hogy egyszerű, gyönyörű és felemelő. Van egy 2012-es számítógépes játék, a Journey, amit exkluzív módon először csak PS3-ra hoztak ki (mondjuk azért is, mert a Sony finanszírozta az ötletet, de most ez lényegtelen). A játék óriási sikert ért el a kritikusok és a játékosok körében is, mert egyszerűen a rövidnek számító kétórás játékidő alatt minimális eszközzel, csodaszép zenével és szép képi elemekkel egyszerű küldetés elé állít: játékosként végig kell menned egy úton. Instrukció és zavaró szabályok nincsenek, te vagy és az út. “Ennél többet nem árulhatunk el”, de az ok, amiért idekerült, a játékosoktól áramló vélemények között keresendő: “lélegzetelállító zene és az út, amin mindannyian járunk, annak reményében, hogy a végén talán értelmet nyer minden”. “Elveszítettem az apám, és nem tudtam feldolgozni. A játék után két órán keresztül zokogtam, olyan volt, mintha kövek zuhantak volna le a mellkasomról”. “Hetente kell játszanom vele, jobb mint a terápia”.

És a Pearls Of Long Loved Years új albuma pontosan ilyen, mint a régóta szeretett jó és rossz évek naplója és közös útjaink útitársa.

Még pont időben érkezett, hogy átformálja az idei év top tízes listáit.

___

Pearls Of Long Loved Years – The 47th Parallel North (LP, 2018)

Megjelenés: 2018. november 25.
Kiadja: Grungery Media Records
Felvételek: Standing Waves Studio
Producer: Sohajda Péter
Artwork: Studt Bálint

Pearls Of Long Loved Years:

Polonkai Tamás – ének
Kleinheincz Zoltán – gitár
Mészáros-Komáromy Dénes – basszusgitár
Pap Dávid “Page” – dob

Közreműködik:

Horváth Krisz – ének (Inside)

Dallista:

  1. Gift
  2. Sacred
  3. Rise
  4. Dream
  5. Awake
  6. Inside
  7. Thread
  8. Lotus
  9. Free
  10. Light

Vélemény, hozzászólás?

Your email address will not be published.

*

Legutolsó Lemez

A LAP TETEJÉRE